Muzsika 2001. január, 44. évfolyam, 1. szám, 28. oldal
Dalos Anna:
Akik Schumann köpönyegéből bújtak ki
Magyar zene Hungaroton-felvételeken (2)
 

ROBERT VOLKMANN

ZONGORAMŰVEK
CAVATINE ÉS BARCAROLE, OP. 19/ 1, 2
WANDERSKIZZEN, OP. 23
INTERMEZZO, OP. 25/B
NOCTURNE, OP. 8
VARIATIONEN ÜBER EIN THEMA
VON HÄNDEL, OP. 26
BUCH DER LIEDER, OP. 17
VIER MÄRSCHE, OP. 22

PRUNYI ILONA - ZONGORA

HCD 31735

 

Prunyi Ilona Robert Volkmann zongoraműveiből összeállított lemezén talán a Wanderskizzen című kompozíció mutatja meg leginkább, milyen zenei körben mozog legtermészetesebben a zeneszerző. Ez a ciklus ugyanis rejtjelezve azokról a kortársairól-példaképeiről szól, akik a legtöbbet jelentették számára. Az egyes tételek karakterdarabok, akár hommage-oknak is tekinthetjük őket; maga a kompozíció pedig egy zarándoklatot mutat be. A szerző szent helyeket keres fel: az erdőt, a völgyet, a csapszéket, a templomkertet, a patakot, és ódát zeng a lemenő Naphoz. Magát az utat az elindulás és a hazaérkezés azonos tematikára épülő szakaszai keretezik. A szent helyekhez egy-egy zeneszerző jellegzetes hangütése társul: a patakról Schubert, a völgyről Mendelssohn, a templomkertről Liszt jut Volkmann eszébe; legtöbbször azonban (az erdő vadászat-intonációjában, a kocsma népi táncában és a lemenő nap festői képében) Schumann hangjait idézi fel emlékezete. Volkmann nem magányos kiránduló, hiszen útjaira mindig magával viszi legkedvesebb zenéit.
Tulajdonképpen már a lemezen felcsendülő, 1854 és 1858 között Bécsben keletkezett darabok műfajválasztása és címe is megrajzolja annak az irányzatnak a határait, amelyhez tartozónak Volkmann vallja magát: az Intermezzo és a két Induló Schubertet idézi, a Nocturne, továbbá a Cavatine és Barcarole Chopint, a Buch der Lieder Mendelssohn szöveg nélküli dalaira utal, míg a Wanderskizzen Schumann címválasztásaira. Volkmann elsősorban lírai zongoraműveket, karakterdarabokat komponál - ezért vonul végig a lemezen hallható kompozíciókon a dal szöveg nélkül elve.
A kompozíciók - akárcsak Mendelssohn sorozatának darabjai - játéktechnikai szempontból nem okoznak nehézségeket. Nem virtuózok számára készültek, hanem használati zeneként a művelt polgárság szórakoztatását szolgálták, elsősorban a hölgyekét. A lemez legfőbb erénye talán éppen az, hogy megvilágítja a 19. századi zenekultúra jellegzetes hátterét, megmutatja, hogy ez a zene a polgári életforma, a házizenélés részeként funkcionált. Ez elsősorban Prunyi Ilona zongoraművészi alapmagatartásának köszönhető, amennyiben nem akarja a műveket többnek mutatni, mint amennyit érnek, sőt mintha játékát inkább az aszkézis jellemezné, mint a kifelé fordulás. Lemeze demitizálja a szenvedélyes és szenvedő zeneszerzőről kialakult romantikus képet - a regényalakot, aki saját gyötrelmeit, félelmeit vagy éppen boldogságát komponálja bele műveibe. Az élet realitását állítja elénk: egy gyakorlatias és munkájával társadalmi szerepet betölteni kívánó komponistát.
A CD-n hallható művek közül csak egyet nem sorolhatunk a funkcionális zene kategóriájába: a Händel-témára készült variációsorozatot. A téma és a nyolc variáció motorikus barokk formulái, valamint a toccata jellegű szakaszok nagy virtuozitást igényelnek, akárcsak az orgonaszerű hangzás létrehozása. A mű legfőbb különlegessége, hogy Händel csak témájával szerepel benne: sokkal inkább szól a kompozíció Bachról és Schumannról, sőt még Bach is csak Schumannon átszűrve jelenik meg. Hiába csendül fel lassú bevezetésként egy improvizatív prelúdium, hiába épül fel az első változat fúga-közjátékra emlékeztető zenei anyagból és hiába zárul a mű virtuóz toccatával - a variációsorozat egyes szakaszai jellegzetes schumanni karaktereket mutatnak be, schumanni kromatikával fűszerezve. Ahogy a kompozíció előrehalad, fokozatosan szem elől tévesztjük a téma jellegzetességeit, s habár az ötödik variációban még egyszer, utoljára, hősiesen felcsendül a basszusban, a kompozíció végére eltűnik, megsemmisül.

DOHNÁNYI ERNŐ

ZONGORAMŰVEK
HÁROM KONCERTETŰD, OP. 28
ALBUMBLATT, VARIÁCIÓK ÉS FÚGA
G. E. TÉMÁJÁRA GAVOTTE ÉS MUSETTE
DELIBES-DOHNÁNYI: KERINGŐ
A COPPELIA CÍMŰ BALETTBŐL
KERINGŐ A NAILA CÍMŰ BALETTBŐL
HÁROM ZONGORADARAB, OP. 44
FÚGA BAL KÉZRE
STRAUSS-DOHNÁNYI: "DU UND DU" -
WALZER; SCHATZ - WALZER

PRUNYI ILONA - ZONGORA

HCD 31910

Az előző lemezen hallható kompozíciók közül valószínűleg nemcsak azért emelkedik ki a Händel-variációk sorozata, mert Robert Volkmann 1854 és 1858 közötti zongoratermésének legjelentősebb alkotása, hanem azért is, mert ez a mű technikai értelemben kihívás az előadó számára. Erre a kihívásra pedig - úgy tűnik - szüksége is van Prunyi Ilonának. Dohnányi Ernő zongoraműveiből készített lemeze is bizonyítja ezt, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ez a zene egyébként is közel áll előadói alkatához.
Tulajdonképpen már a CD műsorának összeállítása is erre a lelki rokonságra kíván rámutatni: virtuóz, a közönség bűvölésére szánt darabok és mély tartalommal teli, komoly kompozíciók váltják egymást. A Bravurstückök valóban nagy feladat elé állítják az előadót, hiszen a 20. század első fele egyik legvirtuózabb zongoraművészének biztos technikát igénylő alkotásait kell megszólaltatnia. Prunyi nemcsak győztesen kerül ki a küzdelemből, hanem még a Dohnányira jellemző, hangszerelvű zeneszerzői gondolkodást is éles megvilágításba helyezi.
Elsősorban a Koncertetűdök, és a Delibes-, illetve Strauss-átiratok mutatják meg, hogyan értette meg és tette sajátjává Dohnányi a zongora és a zongorázás természetét. Ez talán nem is annyira a Koncertetűdök esetében érdekes, amelyek műfajukból adódóan egy-egy technikai problémát járnak körül, hanem az átiratokban, amelyekben a zeneszerző Liszt tanítványaként mutatkozik be. Átirataival nem az a célja, hogy a zenekart zongorával helyettesítse, hanem hogy lefordítsa a zenekaron megszólaló zenét a zongora sajátos nyelvére, miközben figyelembe veszi a zongorajáték mechanizmusait: ezért kapnak olyan fontos szerepet az ellenpontozó eljárások, az arpeggiók és a dallamos középszólamok.
Nemcsak Lisztet jellemzi azonban a zongora természetéből és lelkéből fakadó komponálás, hanem Schumannt is, aki - a lemezen felhangzó művek tanúsága szerint - a legfontosabb zeneszerzői mintaként szolgált Dohnányi számára. Már a címadásokban is megmutatkozik ez: nem véletlenül kapta egyik karakterdarabja az Albumblatt címet. De erre figyelhetünk fel a régi zenéhez fűződő viszonyában is: a bal kézre komponált, bachi Fúgában, vagy a Gavotte és Musette-ben, amelyeknek álbarokk-álrokokó stílusa kerül minden stilizálást és távolságtartást. Éppen így jelzi a meghatározó Schumann-élményt a Variáció és fúga G.[ruber] E.[mma] témájára, amelyben az egyes változatok különféle karakterek és a hozzájuk kapcsolódó technikai kérdésfelvetések köré épülnek. Dohnányi zenéjét hallgatva az akkordkezelés, a harmóniavilág és a sokféle hangütés is schumanni asszociációkat kelt. S különös módon Dohnányinak nemcsak múlt-, hanem jövőképét is formálja, hogy mindent Schumannon átszűrve tapasztal meg: műveiben olyan 20. századi zenetörténet képét vetíti elénk, amelynek kiindulópontjait nem Liszt vagy Brahms zenéje jelöli ki, hanem Schumanné.
A CD legkésőbbi kompozíciójában, az 1951-es keltezésű Három zongoradarabban is felismerjük a schumanni intonációkat. Mégis feltűnik, főként az Albumblatt vagy a Variációk alapvetően konszonáns alapgesztusával összevetve, mennyire szélsőségesen kromatikus, disszonáns ez a zene, milyen gyakoriak benne - a korábbi művek ritmikai lekerekítettségéhez képest - a metrumváltások, s egyáltalán: mennyire töredezett ez a kompozíció. A második tétel, a Nocturne, a maga feloldatlan szeptimakkordjaival a feloldhatatlanság, feloldozhatatlanság érzetét kelti - mintha már Dohnányi sem tudna a 19. század hangján szólni, mintha ő is arra kényszerülne, hogy a fiatal Schoenberg közel fél évszázaddal korábban kitaposott útjára lépjen.

 

DOHNÁNYI ERNŐ

ZONGORAMŰVEK
WINTERREIGEN - 10 BAGATELL, OP. 13
C-DÚR RAPSZÓDIA, OP. 11/3
PASTORALE - MAGYAR KARÁCSONYI ÉNEK
GAVOTTE ÉS MUSETTE, CAPRICCIO, OP. 16/3
HAT ZONGORADARAB, OP. 41

BARANYAY LÁSZLÓ - ZONGORA

HCD 31867

 

Míg Prunyi Ilona lemeze virtuóz és súlyos kompozíciók váltakozására épül, Baranyay László Dohnányi műveiből összeállított CD-je más dramaturgiát követ. A lemez két szélső pilléreként a zeneszerző kulcsművei hangoznak fel, az egyik: a Winterreigen című tíz bagatell korai mű (1905), míg a másik: a Hat zongoradarab késői (1945). A közöttük felcsendülő négy kompozíció egyfelől a virtuóz, másfelől a német koraromantika hagyományához kapcsolódó zeneszerzőt mutatja be. A kétféle programösszeállítás eltérő koncepciója ellenére Baranyay László és Prunyi Ilona CD-je hasonló képet vetít elénk a zeneszerző Dohnányiról.
Tekintettel arra, hogy Baranyay lemezén két olyan kompozíció is elhangzik (a Gavotte és Musette, valamint a 6. Koncertetűd, amely ezen a felvételen f-moll Capriccióként szerepel), amely a másik CD-én is hallható, elkerülhetetlen a két művész játékának öszszevetése. Baranyay technikája nem olyan makulátlan, mint Prunyié, nem is ösztönzik őt annyira a kihívást jelentő virtuóz kompozíciók. Viszont hallhatóan foglalkoztatja a belső szólamokban elrejtett dallamok kidomborítása, a rajzos formálás és a karakterek megragadása. Talán ezért is áll közelebb előadói személyiségéhez a magyar karácsonyi éneket (a Mennyből az angyalt) feldolgozó Pastorale, valamint a Gavotte és Musette, mint a bravúrdarabok. A lemez két súlyosabb kompozíciója - a Winterreigen és a Hat zongoradarab - azonban mindenképpen gondos és igényes megmunkálásról tanúskodik.
Az 1905-ben keletkezett Winterreigen bevallottan és vállaltan schumanni mű. A kompozíció elejére illesztett vers mottó; a költő Dohnányi barátja: Victor Heindl. A költemény megnevezi Schumannt, mint ahogy egyes tematikus elemei is megjelennek a tételekben. A Winterreigen elsősorban a Karnevált idézi fel: ezen a farsangi bálon, ezen az álarcos mulatságon azonban Dohnányi saját baráti köre lép színre. Emellett neveket- szavakat (ADA és ADE) rejt el a textúrában, és álarcosbálhoz illően táncok, karakterdarabok füzérévé formálja a ciklust. A schumanni allúziók ellenére egy szempontból mégis inkább rokona e ciklus Richard Strauss Sinfonia domesticájának, mint a Karneválnak: Dohnányi és barátai életerősek, egészségesek, kiegyensúlyozottak, nem zavarodott, egzaltált és túlhevült fiatalok - nem E. T. A. Hoffmann álomvilágában élnek, hanem Gmunden elegáns és kényelmes szállodáiban.
A negyven évvel később komponált Hat zongoradarab már egy magányos, kiábrándult komponista alkotása, aki nemcsak a Winterreigenben megörökített barátait veszítette el, hanem csillogó, könnyed és életerős személyiségét is - csupán az elegancia maradt meg, amelyhez most a mindent betöltő magány társul. A schumanni karakterekre itt is ráismerünk, de ezeket is átszellemíti már a búcsúzás gesztusa: magányos improvizációk e darabok, valaki magának, saját magáról zongorázik; a Scherzino kromatikus eróziójával, a Canzonetta fel-felcsukló zokogásával, a Cascade liszti emlékeivel és a záró gyászdarab, a Cloches mélyben zúgó harangütéseivel önmagát siratja el a zeneszerző.