Bizonyára minden zene az illúziók fény- és köduszályát sodorja maga után; mindegyik valamit meghirdet és valamit elhitet velünk, ami csak részben valóság, csak részben tükrözi jelenvaló életünket. S mert minden élethez, minden korszakhoz elválhatatlanul hozzátartoznak az élet s a korszak illúziói is: ezeket szövi maga köré , ezekkel övezi fel magát - különben nem is szólhatna élő, érző és képzelődő emberekhez.
Ez a fény- és köduszály minden zene körül ott lebeg - de különösen átható azokban a zenékben, amelyek egyenesen céljukul tűzik ki az illúziókeltést, az elhitetést, a nem létezőnek felidézését és belénk oltását; amelyek olyasvalamit hirdetnek meg, olyasvalamiről akarnak meggyőzni, amit a valóságos élet, a bennünket közvetlenül környező élet nem ismer és nem igazol - már nem ismer és már nem igazol; amelyek tehát, ilyen vagy olyan formában, a múltat idézik vissza, valami eltűnt fénnyel és hanggal játszanak; amelyek menteni igyekeznek valamit, ami nem látható, de valamikor talán látható volt; amelyek tehát vissza akarnak iktatni az életbe és valóságba valamit, ami nincs többé.
Azt mondottuk, hogy az a felidézett szín és hang valamikor talán látható volt; de ez nem mindig bizonyos. Csak annyi bizonyos, hogy a költő szeretné visszahozni az életbe, akkor is, ha csak elképzelte; hogy vágyódik utána; s mindenképp azt akarja, sőt megköveteli, hogy mi is valónak lássuk, hogy kívánkozzunk utána és higgyünk benne.
Az utolsó száz esztendőnek főleg három olyan zeneköltőjét ismerjük, akikben ez a vágy, ez az illúzió, ez a nosztalgia átható, égető valóságként élt és éltetett; egy németet, egy osztrákot és egy magyart: Brahmsot, Mahlert és Kodályt.
A 19. század történelmi operája (/az/ olasz, /a/ német /a/ francia, /az/ orosz) valósággal tárháza volt a különböző "régi" stílusok felvonultatásának. Verdi azonban semmiféle nosztalgiát nem éreztet, mikor régi századokat színpadára idéz; inkább Wagner "Mesterdalnokai"-ról vagy Muszorgszkij két nagy történelmi zenedrámájáról mondhatnók el, hogy valahogyan "visszavágynak" abba a világba, ahhoz a németséghez, ahhoz az oroszsághoz, amelyet színpadukon megelevenítenek. Volt valami e drámák levegőjében, amit a zeneköltők akkor, a maguk korában, veszélyeztetettnek éreztek, amihez - bizonyos mértékben - visszatértek volna; valami olyan népi és nemzeti erő és intenzitás izzott számukra a Luther-kori Németországban, a Godunov Boriszok Oroszországában, amit féltettek és visszakívántak. De egy teljes életmű az ilyen "visszakívánás"-ból csak Brahms, Mahler és Kodály esetében támadt.
Nem "historizálás"-ra gondolunk; az itt is, ott is kevés lett volna, mint ahogyan kevés lett volna a "Mesterdalnokok" és a "Hovanszkij-hercegek" esetében. Nem, jóval többről volt itt szó. Mindhármuk esetében egy helyenként "epikai hitel"-lel megtámasztott, de alapjában "levegőbe épült", kitalált, elképzelt múltról, egy "így és nem másként" megkívánt, visszasóvárgott, jelenbe plántált virtuális múltról volt szó. Utópia, elveszett Éden, Boldogok Szigete - de Watteau-é, nem is Schuberté - inkább talán /Gauguiné/, Hölderliné és Vörösmartyé.
A lutheri Németország eszményeihez való visszatérés Johannes Brahms korában, 1850 és 1880 között, valóban nem lehetett több, mint puszta illúzió. De ehhez az illúzióhoz hozzászegődött valami, amit e korban csak a kevés legjobbak képviseltek a születő bismarcki Birodalomban: az elmaradt, a hamvába hullt német forradalom képviselete és zászlóbontása a kor német művészetében. A rezignáció, a kiábrándulás a csüggedtség találkozhatott a nagy, a jobbat ígérő múlt koncepciójával s ebből a találkozásból egy hősies illúzióvilág született, az a múltba révedő csüggedt hősiesség, melynek a korszak magyar költészetében is megvoltak a rokonai. Ez a művészet is azt a nagy, elveszett ideált kereste és vágyta vissza, mely az akkori jelenben valóban már "névben él csak, többé nincs jelen"; ahol a költő "az avart járja, tűnődve megáll", s hervadt levelekről olvassa le a maga hőskölteményét. De ki ne hallaná ki ezt a hőskölteményt Brahms dallamaiból, ezekből a hol férfiasan tömör és tartózkodó, hol váratlanul merész, fel-felhorkanó, fel-felágaskodó melódiákból? Igaz, ez a dallamvilág legtöbbször a múlttal játszadozik: Schützöt idézi meg Bachot, régi német korálokat és főleg a német népdalt, a régi német népdalt, mely Brahms korában már kiveszőben volt, vagy már ki is veszett; a mélyből, az emlékezetből, a hagyományból kellett kiásni. Vagy nem is a hagyományból, hanem a képzeletből. Hiszen az a német múlt, amire Brahms dallamvilága utal, tulajdonképp sohasem létezett; csak ő képzelte el, ő szerette volna, ha lett volna, ha olyan lett volna; és úgy akarta - hősies, csüggedt erőszakkal - rákényszeríteni a jelenre, a szürkülő, zsúfolt, iparosodó, új meg új megalkuvásokkal teli, alkonyuló* 19. századra. /[Lássátok: életünk igazi főszereplője a múlt, melynek csápjai belenyúlnak a mába, s melynek kérdéseit nem intéztük el - hirdeti Brahms kortársa, egy másik elcsüggedt forradalmár, Ibsen Henrik.]/
Gustav Mahler korában, 1900 táján, annak a soha nem volt forradalomnak távoli emlékei is elhalványultak már; Mahler hazája, az Osztrák-Magyar Monarchia, mindent megtett, hogy e halvány nyomok is elmosódjanak. Mahler illúzióvilága görcsösebb volt, formátlanabb és hazátlanabb, talajnélkülibb a Brahmsénál. Ő maga ezt a hazátlanságot zsidó voltával magyarázta; valójában sokkal inkább a maga századvégi osztrák voltából eredt. Mégis, így is maradt benne egy harcias, heroikus és prófétai vonás. Ez a mű állandóan a lehetetlennel birkózott: kozmikus sugallatokat és világproblémákat akart összeegyeztetni a klasszicizmus legbonyolultabb és egyben legegyszerűbb nyelvezetével, a világirodalom bölcseleti lírájával és az osztrák népdallal. De 1900 táján már maga az az osztrák népdal sem úgy élt és ott élt, ahol Mahler kereste - már nagyrészt csak az ő képzeletének és sóvárgásának műve volt. Mikor a Vándorlegény a maga schuberti útjára indul, mikor a ländler-hangok megszólalnak a szimfóniákban, mikor a századforduló tikkadt nagyvárosi civilizációjának kiáltványszerű** kései műveiben ókeresztény himnuszok és ókínai költők rapszódiái szeretnének még egyszer kivirulni: e nagy és tragikus művek mögött nincs többé Schubert, nincs többé ókereszténység, nincs a Távol-Kelet életet-halált kibékítő és felmérő filozófiája - csak a magányos, keserű költő áll ott egyedül. Így lesz Mahler egész lírai pátosza oly csüggedté és földietlenné.
Kodály Zoltán sorsa nem ez volt; a költő műve itt nem ezt a reményvesztettséget példázta. Pedig Kodály is egy valaha volt, de inkább csak elképzelt múltra függesztette szemét; egy valaha volt Magyarországot akart feltámasztani s vele megvigasztalni a jelenlevőt, /az 1920-as Magyarországot,/ a maga elesettségében. Illúzió-világ volt az övé is; mert hiszen az a felidézett Magyarország a régi költők Magyarországa volt, meg egy eszményi népé, egy tragikumában is boldog és teljes életű népé; egy földöntúli Magyarország, egy "mennyei Jeruzsálem", mely így bizonyosan nem létezett, nem sikerült, nem vált valósággá sehol és soha - csak Kodály álmaiban. Ahol történelmet idézett, régi dallamokat bontott ki, régi szövegekbe öntött új életet: mindig, mindenütt ezt az eltűnt Tündérországot ragyogtatta fel: s ez a /szellemidéző elszántsága, ez a perzselő/ meggyőződése talán még mélyebb volt, mint vallásossága. És mégis volt valami, ami szilárd valóságbázist adhatott ennek az álomvilágnak: nemcsak a költői szövegek s általuk maguk a költők: /Balassi,/ Berzsenyi, Kölcsey jelenléte, nemcsak az élő népi dallam, hanem elsősorban Kodály mindennél intenzívebb rokonsága mind a kettővel. Ilyenféle rokonság annak idején Brahmsot is összekötötte a lutheri Németországgal; de Kodály abban tért el tőle, hogy ő e rokonság erejével s annak jegyében meg akarta változtatni a mai életet, a mai népet, a mai országot. Az ő "megkésett melódiái" nemcsak a magyar zene elmaradt évszázadait akarták pótolni: meg akarták változtatni a jelenkori Magyarországot is; számukra "a múlt csak példa" volt s ők arra készültek, hogy betörjenek a jelenbe. Az elképzelt birodalom - úgy látszott - kézzelfoghatóvá válik; a "Psalmus Hungaricus", a "Jézus és a kufárok" aktív beavatkozást hirdettek a mai életbe; illúziók és reális tervek már-már összefogóztak. Illúzió voltuk azért és abban győzedelmeskedett, hogy nem támadhatott folytatásuk - megmaradtak felvillanó fénynek, szivárványnak és ígéretnek.
Mert az ilyen művek végeredményben nem folytathatók. De földben maradt gyökerükből mindig kisarjad valami, ami a jövőt ébreszti, és valóra váltja az egykori reményt.