|
22 év telt el a könyv első, párizsi megjelenése (1859) óta. A magyar történelmi
helyzet a kiegyezéskor kedvezően változott, a Liszt munkája körüli lárma elcsendesedett.
Ő maga szorosabban kötődött hazájához: 1871 óta rendszeresen és aktívan itt
töltötte az év egyharmadát, királyi tanácsosi címet és évjáradékot kapott, 1875-től
pedig az új Zeneakadémia elnöke volt. Mint művész és pedagógus, áldozatosan
fáradozott a magyar zenei élet felvirágoztatásán. Nagy számú jótékonysági (egyebek
közt zsidó felekezeti) intézmény javára rendezett hangversenyen vállalta a nyilvános
zongorázást.1 Ötvenéves művészi jubileumát
1873-ban országosan megünnepelték, s ez boldoggá tette. Ennek ellenére sokan
támadták idehaza, amiért nincs állandóan itthon, nem tud magyarul, s egyebütt,
másokért is vállal áldozatot. Azután egyszer csak, 1881 őszén, 70. születésnapját
követően Lipcsében, Breitkopfnál megjelent, és újabb, a korábbinál nem kisebb
hatású időzített bombaként robbant a "cigánykönyv" második, átdolgozott, kibővített,
francia nyelvű kiadása.2 Sejtettük, reméltük,
hogy kéziratát Liszt nem is látta - ám erről csak 1996 márciusa óta beszélhetünk
tényként: ekkor a magyar Liszt Ferenc Társaság Budapesten rendezett Nemzetközi
konferenciáján, Bettina Berlinghoff - Liszt írásai készülő német Kritikai Összkiadása
"cigány-kötetének" gondozója - beszámolt róla, hogy Carolyne Wittgenstein hercegné
és a Breitkopf kiadó levelezéséből ez egyértelműen kiviláglik.
Ha a mű 1859-ben, a hercegné tollából, az első kiadásban egészen más lett, mint
aminek Liszt szánta, ez az újabb verzió aztán tökéletes ellentétben állt a mester
szellemiségével, és mint embert és zeneszerzőt egyaránt rettenetes helyzetbe
hozta. Liszt sokat támadott elméletén, és a saját, a magyarokat és a cigányokat
illető ostobaságain a hercegné mit sem változtatott, sőt még vitába is szállt
Mátrayval.3 A magyar hely- és személynevek,
szavak helyesírásán inkább rontott.4 Sok apróságot
átírt, átcsoportosította az egész anyagot. Lényeges változtatásokat csak egyetlen
nagy fejezeten végzett, a "Les Israélites" címűn. Azóta is bántotta, hogy Cornelius
az 1861-i német kiadásból ezt kihagyta volt.5
Úgy tetszik, ennek a most többszörösére duzzadt résznek (16 alfejezetből áll,
28 - 44 soros - lapból!) a betoldása és közreadása lényegbevágóan fontos volt
számára. (Valószínűleg fel sem merült benne, hogy ezt önállóan, a saját nevén
tegye. Adataink erre vonatkozóan nincsenek. Mint ahogyan arra sem: végiggondolta-e,
milyen kárt okoz ezzel az imádott férfinak, vagy netán éppen ez volt a szándéka?)
Ennek kedvéért sietett elvégezni a munkát anélkül, hogy Liszt látta volna -
nehogy a mester írásainak németre fordítója és a Gesammelte Schriften
köteteiben közreadója, Lina Ramann megelőzze. Úgy tartotta ugyanis, hogy Liszt
kézirataihoz egyedül ő nyúlhat. Ramann pedig, Carolyne bosszúságára, hozzájárulása
nélkül, csak magával Liszttel konzultálva adta nyomdába a Gesammelte Schriften
III. kötetét.6
Ebben az új, gyűlölettől fröcsögő, uszító fejezetben - Liszt neve alatt, de
az ő megkerülésével - a pogromok, a cári zsidóüldözések Oroszországában nevelkedett
Wittgenstein hercegné olyan szöveget publikált, amelyben a vallási eredetű antijudaizmus
szlogenjei mellett megjelennek az akkoriban Német- és Franciaországban kibontakozó
modern, rasszista, antiszemita fajelmélet tételei is, s ezzel e "mozgalom" egyik
első, félelmetes dokumentumát hozta létre. Olyat, amelynek tartalma, hangvétele
sokban megegyezik Istóczy Győző, a magyarországi Antiszemita Párt vezérének
parlamenti beszédeiével, uszító kiadványaiéval,7
Adolf Stöcker német lelkész-politikus jelszavaiéval.8 A szerencsétlen "cigánykönyv"
régi verziójának alkotásra képtelen, gonosz, görbe ujjú zsidója itt már maga
a gyűlölet megtestesítője, minden társadalmi baj okozója: mint a pénz, a sajtó,
a hatalom ura9 - és mint annak az ellenkezője:
mint felforgató, liberális, szocialista elem.10
(A szokásos vádak közül a szabadkőművességet nem említi, hiszen Liszt régóta
tagja volt különféle páholyoknak.) "A zsidó" legfőbb célja - olvasható az új
fejezetben -, hogy a keresztényeknek ártson. Asszimilációra képtelen, a népeken
élősködő, a többség létét saját országában fenyegető parazita. Az ellene folytatott
küzdelem élet-halál kérdése.11 Helyes, ha kiszolgáltatják
a tömeg vad kegyetlenségének.12 A megoldás
tehát (amit Stöckerék Berlinben már ekkor "Juden 'raus!" ordítással követeltek),
a Liszt neve alatt megjelenő könyvben: erőszakos deportálásuk Palesztinába13
- ha kell, "ismét csak vértől szennyes kézzel".14
A szöveg azóta nagyon is, többszörösen is ismerős, és tudjuk,
hová vezet. Ám arról a szomorú tényről, hogy ilyesmibe Liszt Ferencet, a musicien
humanitaire-t is belekeverték, nem sokan tudtak. Ehhez egészében - eredetiben!
- kell elolvasni ezt a szöveget.15
1881-ben Magyarországon, egy évvel a tiszaeszlári vérváddal indított per kezdete
előtt, amikor a sajtó tele volt a véres oroszországi pogromok híreivel, és itthon
is előfordultak ilyen incidensek, a hercegné - ha ez volt a szándéka, ha nem
- telibe talált. Legérzékenyebb pontján sértette vérig az önkényuralom idején
a szabadságharcban való részvételéért kétszeresen büntetett hazai (neológ) zsidóságot,
amely most végre teljes polgárjogot nyert, magát Mózes hitű magyarnak vallotta,
minden más kisebbségnél jobban törekedett az asszimilációra és az ország fejlődésének
szolgálatára. Kettős találat volt ez, hiszen orvul, hátulról és istenigazából
Liszt Ferencet érte, akinek a neve (egyedüli) szerzőként szerepelt a címlapon.
Az a tény, hogy éppen a zsidóság barátjának tartott jóságos, segítőkész Liszt
abbé neve alatt jelent meg, mint számítani lehetett rá, a magyar közönséget
- nemcsak az érintetteket - teljességgel megdöbbentette. Természetesen felháborodva
tették szóvá azt is, hogy a régi kiadásnak a magyarokra vonatkozó tájékozatlan
fejtegetéseit, és főként fatális, a "cigányzene" eredetét illető tévedését a
szerző (aki most már több mint tíz éve nemcsak alkalmi vendégszereplő volt hazájában)
azóta sem látta be, nem helyesbítette. De az egész magyar sajtó, pártállástól
függő megvilágításban, most lényegében ezzel az új fejezettel foglalkozott.
Ismét csak függetlenül attól, hogy az újság- és levélírók olvasták-e. Többen
felvetették, hogy e szellemiség sehogy sem egyeztethető össze Liszt egyéniségével.
A Fővárosi Lapoknak már november 23-i számában, az "Ausztriai hírek"-ben
(amely beszámolt Eduard Hanslick bécsi kritikus előző napi erélyes replikájáról),16
felvetik:
| "...vajon Wagner Rikhárd befolyása vezette-e az ősz mestert
az antiszemita harcosok táborába, vagy talán római időzései [ez az utalás
vonatkozhatott az Egyházra, de inkább Carolyne hercegnére!] hatottak rá
ily irányban, nem tudhatni [...]"17 |
Két nappal később, a lap november 25-i számában, a "Liszt antisemitasága" című
cikk szerzője már határozottan azt írja:
| "A mit csodálnánk, az volna, ha csakugyan Liszt maga írta
meg e méltán zokon vett uj lapokat. De kétségünk van benne." "[...] ez az
egész anathéma nem egyébb, mint a Wagner Rikhárd zsidók ellen rég írt munkájának
utánmondása. Az uj benne csak az a képtelenség, hogy a zsidókat, ha maguktól
nem mennének, erővel kellene Palesztinába hurcoltatni."18 |
És azzal a meggyőződéssel zárja a cikket, hogy ezeket a gondolatokat
| "...valaki csak úgy belopta a jó öreg Liszt könyvébe. Vagy
legfölebb is az ősz mester egy gyöngébb órában szócső lett, melybe bele
kiáltottak." |
Ez utóbbi cikk több más szempontból is figyelemre méltó: Liszt könyvének apropóján
sok egyebet is megtudhatunk belőle a korról. Nem különösebb szimpátiával, de
reálisan ítéli meg a zsidóság itthoni szerepét. A deportálás gondolatával kapcsolatban
írja:
| "De hát nem is egyeznénk könnyen bele a végrehajtásba.
Az akadémia például több zsidó tudósát reklamálná, a színház egy pár reményteljes
művésznőjét, a földbirtokos a házi zsidót, ki buzáját, borát eladja, és
bizony a Fővárosi Lapok maga sem mondana le szívesen nehány derék munkatársáról
és egy csomó "bájos előfizetőnő"-jéről. [...] Hisz annyit is tenne ez, mint
a hangverseny-termek jó nagy részét üresen hagyni, a zeneünnepek közönségét
felére szállítani le, mert hát a zsidóság nagyon szereti a zenét. [...]" |
Az újságíró ugyanakkor különbséget tesz az asszimilálódó neológok és a keleti
pogromok elől beözönlő, örömmel senki által sem fogadott ortodoxok közt:
| "A legdistingváltabb magyar főúr és alföldi okos paraszt
közt távolról sincs ám olyan különbség, mint például a mi hangversenyi szomszédnőnk,
a fínom műveltségű, úrias szellemű Hebron rózsája és ama leborotvált hajú,
előítéletes, kellemetlen beszédű asszony közt, ki hosszú tincses, kopott
kaftánú élete párjával csak az imént szaporítá az északról feleslegesen
bevándorló máramarosi orthodoxok számát." |
Ennek az újságnak, a liberális Fővárosi Lapoknak a főszerkesztője,
Vadnai Károly régebben szép cikkekben méltatta Liszt Ferencet. Vagyis ezúttal
is, mint 1859-ben, az első változat fogadtatásakor: legfeljebb az vette őt védelmébe,
aki művészetét tisztelte. A sajtó nagyobb részében jogosan - ezúttal még csak
nem is téveszméből kiindulva - bírálták, ám ez sokaknak pompás ürügyül szolgált,
hogy Liszt Ferencet, a zeneszerzőt ítéljék el, műveit, sőt olykor a jelenlétét
utasítsák vissza.
Finomabban, a Neues Pester Journal november 23-i számában, a "Franz Liszt
und die Juden" című háromoldalas tárca G. Schw. szignójú szerzője teszi, aki
így összegzi véleményét: "Mi marad a zeneműveiből, ha eltekintünk a feldolgozásaitól"?
A deportálás-fejezetről ezt írja:
| "Szüksége volt-e rá e ragyogó névnek, hogy zsidóüldözéssel
mocskolja be magát? Mi lehet az oka, hogy megjelentette a könyvet, mi lehet
a mentsége rá? Ha [...] szerzője egy ismeretlen, akkor egyszerűen rossz;
ha művész írta, méltatlan; ha pap írta, aljas; de minthogy szerzője Liszt
Ferenc, szomorú könyv."19 |
A legismertebb, hírhedtté vált reakció egy - Brassaiéval sok tekintetben (mutatis
mutandis) párhuzamba állítható - újabb pamflet, Liszt über die Juden
címmel. Szerzője, Sagittarius néven, Schütz Miksa, a Pester Lloyd Lisztnél
sokkal fiatalabb, konzervatív ízlésű kritikusa.20
Neki is, mint Brassainak, elsősorban Lisztről, a zeneszerzőről volt lesújtó
véleménye, és a könyv kiváló alkalmat kínált ahhoz, hogy ezt kifejthesse. Ő
is, mint annak idején Brassai magyarul, hosszú szakaszokat idéz a könyvből (helyesebben
a zsidókról szóló fejezetből), a maga korrekt német fordításában. Sok igazság,
jogos felháborodás, a bírált mű beható ismeretén alapuló helyes cáfolat keveredik
benne a minden kritikusi etikának ellentmondó intoleranciával, a zeneszerző
műve iránti elfogult gyűlölettel, tények összemosásával és puszta rosszindulatú
fantazmagóriával.
| "[...] egyike a leggonoszabb pamfleteknek, amelyeket az
utóbbi évtizedek antiszemita irányzata létrehozott"21
- állapítja meg helyesen a Liszt neve alatt megjelent új fejezetről. "Az
ember csodálkozik, meglepődik, ha egy rangos, világlátott művésztől [...]
középkori vallási gyűlöletet és fanatikus türelmetlenség sugallta kijelentéseket
hall."22 "[...] mert az ő neve áll a címlapon,
és senki másé."23 "Avagy - gyanakszik jó
irányban - Ön talán egy már nem viruló, ám még mindig érdekes barátnőjének
kívánt vele kedveskedni?24 |
Ámde Schütz minden indokolt kritikája devalválódik, mert a továbbiakban feljogosítva
érzi magát, hogy a könyvben joggal bírált "gyűlölettel és fanatikus türelmetlenséggel"
nekiessék Lisztnek, a komponistának.
| "Zeneszerző volta csak akkor tudott kibontakozni, ha idegen
gondolatokat dolgozott fel" - állítja többek között.25 "Micsoda
öröm e korban élni - írja erkölcstelenségét és hozzá nem értését bizonyító,
maró gúnnyal -, bárki komponálhat, azt, és ahogyan akar, minden tilalom
érvénytelen, szabadon használhatók kvintek és kvartok, alapállásban és megfordításban.
Mindent szabad; minden ütemben akár négyszer is lehet modulálni. A programzenén
kívül egyéb már nem is létezik."26 |
Pamfletje végén Schütz egy oda nem illő víziót vázol fel, amelyben Wagner
heves és közismert antiszemitizmusát is Liszt nyakába varrja. Ám ez nem zavarja
abban, hogy a Pester Lloydban hosszú, többrészes elismerő cikket írjon
a Ringről,27 áradozzék a Parsifal előjátékáról,28
nekrológjában pedig halhatatlan, nagy mesterként méltassa Wagnert.29
Hogy Schütz Miksa mennyire elfogult Liszt ellenében, bizonyítja,
hogy már 1881 elején, mikor a "cigánykönyv" új változatának még híre-hamva nem
volt, Hans von Bülow pesti Liszt-hangversenyét egyszerűen "Musikalisches Opfer"-nek
nevezte, és már itt kifejtette, hogy Liszt legjobb művei: mások darabjainak
feldolgozásai...30 A zenekarra írt 2. Mefisztó-keringő
bemutatóját, a Filharmóniai Társaság Zenekarának 1881. március 9-i, Erkel Sándor
vezényelte hangversenyén, másnap így értékeli:
| "Liszt legújabb Mefisztó-keringőjéről röviden szólunk;
így kívánja az udvariasság. A "tagadás szelleme" mindig is különösképpen
vonzotta a zeneszerzőt [...], ha tehát a programzene mestere [...] a zenei
tagadást akarta megvalósítani, úgy ez sikerült neki. A mű címe ez is lehetne:
»Bővített másod-keringő«"31
|
A Liszt zenéje elleni, zenekritikushoz méltatlan elfogultság jegyében fogalmazza
a következő években minősíthetetlen hangú, buta "kritikáit" is: a Hunok csatáját
"zenei tömegmészárlásnak", "szimfonikus torzszülöttnek",32
a Magyar királydalt "a zene paródiájának, elviselhetetlen üvöltésnek",
"énekelt verbális injúriának", "egy nemzet torzszülöttjének" aposztrofálva,
"amely egy lovashadsereget is menekülésre késztetne"...33
A nagy számú, pártállásuk szerint sokszor egymással is civakodó (mit érzékenykednek
a zsidók?, jobban fel kell-e háborodni a zsidókat ért "sérelmen", mint azon,
hogy a magyarságot Liszt vérig sértette azzal, hogy elvitatta a zenéjét?) korabeli
újságcikk közül a hangulatot legjobban két versrészlet érzékelteti - habár egyik
sem poétikai remekmű - két ellentétes mentalitású vicclapból. Az első a Bartók
Lajos szerkesztette, ellenzéki Bolond Istókból való. Az antiszemita lapban,
B. I. aláírással megjelent, "A nagy-zsidai czigányok. Vagy: zsidó-czigány zene-háboru.
Hep-hep éposz 4 énekben" című "költemény" elsősorban a zsidók sértődöttségét
pécézi ki. ("Hep-hep" az orosz pogromok jelszava volt.) A következő lapon karikatúrát
közöl.34 Íme az "éposz" utolsó része:
|
NEGYEDIK ÉNEK.
Vínsigire abbé
Zsidócskákat kap bé,
Zsidó kiált: au vé!
Dikhecs neked, abbé!
Megvénült a hangok hatalmas királya,
Élte sok gixerét, gondolá, megbánja,
S helyre üti a mit vétett gyarló módon, -
S utoljára egyet ütött a zsidókon!
Jó, hogy messze van Weimár, München, Róma,
Mégis odáig hat puskapor aróma.
Támad óbégatás, jajszó és gezéresz.
Végitélet s Wágner semmi e zenéhez!
Dobot üt, sípot fújj Blatt, Zeitung és Sornál,
Zongora-barrikád ellen frontot formál,
Semi- s antisemi muzsikus, mint bomlott,
Püföli egymáson az orgonapontot!
S czigány zenéért se volt oly háborúság,
Mint zsidóért megy rá száz keresztény ujság!
Oly gyönyörűséges ez a hármónia!
Szegény Liszt felkiált: "Ah Jesszusz Mária!
Vétettem magyarnak, czigánynak vétettem,
S most kapok ki, mikor helyre hoznám tettem!
Zsidófaló lettem, de bolondul tettem,
Mendlisohn, Meyerbeer, könyörögj érettem!"
|
A második vers a zsidó Ágai Adolf szerkesztette Borsszem Jankóból
való. Ez "óda", "Liszt Ferenchez" címmel, "Vén honvéd" aláírással. Az előbbivel
ellentétben minden, csak nem vicces: nagyon magyar érzelmű, kétszeresen sértődött,
és keserűségében radikálisan elutasító:35
|
Hirhedett zenésze a világnak,
Magyar zenét ki fennyen tagadsz,
Oda vágva azt füstös czigánynak -
S aztán gyorsan Weimarba szaladsz:
S oda érve vastag könyvet irsz meg -
Nem mondom, hogy honorárjomért, -
Arról, mit átérezni nem birsz meg,
És amit láng elméd nem ért!
S függelékül oda csapsz egy cseppet
Legújabb simpfóniádból; s ont
Jupiteri kezed heppre heppet,
Hivén: jól tevéd te vén bo - rostyános.
Vén czigányod, az Anti sem itta
Szüreményed párját, Liszt Ferencz!
Hetven évvel löl antisemita,
S megkábulva vőd körül kerengsz.
Honszerelem hiányával még
Te Vádolsz mást, s nem hagysz rajt semmi jót,
Ki csak másutt, távol messzeségbe
Jártál tőlünk: te vádolsz zsidót?
Mig itt magyar s magyar zsidó vérzett,
Küzdelemben a drága honért:
Azalatt a pezsgő számlát kérted,
Rózsát szedtél s gyüjtéd a babért.
A magyarnak lelke és beszédje,
Öreg mester, néked idegen,
Ha ismernéd: a magyar szó édje
Nem hagyta vón szived hidegen.
S most is, midőn horhad élted fája,
Ide hozzánk csak elvétve térsz:
Kincs nekünk nagy Liszt alamizsnája,
Ó hazám, te egyebet se kérsz!
Értjük hát, mért oly gyéren vagy itthon:
Mit tanitnál, hiszen nincs zenénk!
Tudtuk ezt és érezők is titkon,
De nem szóltunk - csak szorult belénk.
Hanem már most, Ferencz majszter, szólunk:
Légy hát német, légy zsidófaló.
Zongorázhatsz, öreg, már mi rólunk -
A muzsikád nem nekünk való!
Magyar vér folyt, mig pezsgődet öntéd -
Itt piros vér, s ott champagne rosé -
Poharad igaz, hogy ránk köszöntéd:
"Tremdede golyó és bombe glacé!..."
Míg itt dörgött: durrogott te nálad
Hörgés itt és "futam" oda át:
Aztán fényesen megkomponáltad
Azt a vitéz, zenei fugát.
"Eljén matyár! Pristi, quel courage!
Euh, je m'en vente, oui, je suis Magyare!
Kerls verdienen doppelte Fourage -
Wirst halt spüll'n für sie; giebs't ihnen baar.
Ja, nous autres, wir lellges müvészen,
Wissen was sich schickt; 's giebt was für enk:
Jezt weisz ich, was ich beim Heine g'lesen:
S wird mir halt mein Ádilo zu eng!"36
S zongoráztál "imádott hazádért"
(magyar isten, panaszkép ne vedd
Ezt a német-franczia parádét,
Amellyel emlité szent neved!)
Ácsi Ferkó! A muzsikád nem kell!
Jó nekünk a magunké, bár "nincs" -
Dalainkat a külföldnek verd el,
Megleszünk mi nélkülük - abrincs!
Hogy ha már nem húztad ki a kardot,
Melyet nyujta neked nemzeted;
Hogy ha már nem vittál értünk harczot,
Értünk velünk - tollad is letedd!
Ha tőlünk a magunkét vonod meg:
Vidd el, öreg, innen zongorád:
Jobban leled másutt a honod meg -
Csak maradjon külföld a hazád!
Már ha nem ádsz, el se végy mi tőlünk!
Ha jobb másutt, bátran ott maradj!
Akár soha hirt se végy felőlünk -
A te hazád külföld - ott ragadj!
|
Ezek után sokan úgy gondolták: az amúgy is rossz fizikai állapotban lévő mester
1882 elején nem is jön Magyarországra. Mégis megérkezett, Achille Colonello
nevű inasával, február 4-én.37 A Fővárosi
Lapok 7-én arról számolhatott be: jó kedvű, jó színben van, alig látszik
rajta a betegség nyoma.38 Barátainak, akik
a pályaudvaron várták, e híradás szerint azt mondta: "Csakhogy itthon vagyok!"
A kis cikk így folytatódik:
| "Szavaiból azt vették ki, hogy oly hosszú utat, minő a
római volt, ezentúl nem igen szándékozik tenni. Budapest és Weimar a két
pont, hol jövőre minden idejét tölteni óhajtja." |
Fontos kijelentés. Liszt, a lovag, a grandseigneur, semmiképpen sem denunciálta
volna Carolyne hercegnét. Pedig az utolsó években sokszor igen feszültté vált
a kapcsolatuk. Több szemtanú (így régi barátnőjük, Adelheid von Schorn és Liszt
unokája, Daniela von Bülow) révén tudjuk, hogy 1881-ben micsoda jelenetekre
került sor köztük Rómában. Lina Ramann már 1876. augusztus 6-án beszámolt Lisztnek
egy, a hercegné elleni, döbbenetes kirohanásáról, amikor a mester magán kívül
kiabálta, nem tűr semmiféle gyámkodást.39 De
finoman türtőztette magát, és nem tett a hölgynek szemrehányást. Inkább kerülte
őt és Rómát. 1876 februárja és 1877 augusztusa közt másfél évig nem találkoztak.
Most, hogy a hercegné így kompromittálta, ilyen vihart zúdított rá, több mint
érthető, hogy Liszt nem kívánta látni. Nyilván ezért utalt rá, amint megérkezett,
hogy egy ideig nem megy az Örök Városba. Így is tett; majdnem négy év telt el,
míg 1884 decemberében ismét átlépte a hercegné római otthonának küszöbét.
Levelezésük azért folytatódott. Budapestre érkeztét február 9-én udvarias írásban
jelzi.40 Elküldi Rómába Schütz "contre certains
passages de notre [kiemelés tőlem, H. K.] livre" (könyvünk bizonyos
részletei ellenében) írott brosuráját, és finoman megkérdezi, kell-e rá válaszolnia.
A levél így folytatódik:
| "Ha megteszem, természetesen semmilyen személyt [!] nem
említek meg. Szemet szemért, fogat fogért - ez az Evangéliummal ellentétes
szabály. Mi pedig szívvel, lélekkel Krisztuséi vagyunk! Várom a válaszát,
hogy a hallgatás mellett döntsek-e, vagy protestáljak-e azok ellen a gyűlölködő
és álnok szándékok ellen, amelyekkel nagyon is igazságtalanul gyanúsítanak.
Teljességgel ellentétesek a természetemmel és szellemi szokásaimmal!" |
A hercegné válaszát nem ismerjük. Liszt - egyelőre - a hallgatás mellett dönt,
magára veszi a hölgy bűnét. Egy esztendővel később azonban, 1883 február elején,
amikor a tiszaeszlári per még javában folyik, és a magyarországi antiszemita
hecckampány tetőfokára hág, a nemes lelkű musicien humanitaire úgy érzi,
nem maradhat néma. Bár továbbra is diszkréten elhallgatja, hogy a kérdéses fejezet
kitől való, s hogy tudta nélkül került a könyvbe, február 6-án nyílt levelet
ír Amadé Saissynek, a francia nyelvű Gazette de Hongrie főszerkesztőjének.
Az újságíró így vezeti be a levelet:
| "[...] minthogy voltak, akik Lisztet Izrael ellenségeinek
soraiba tartozónak vélték, a mester tegnap a következőket mondta, a maga,
oly finom és jóságos mosolyával: »A közmondás szerint hallgatni arany;
de talán az adott körülmények között, figyelemmel a magyarországi izraeliták
helyzetére, többet ér az ezüst; megszólalni az újságokban. - Írok tehát
majd önöknek néhány sort.«"41 |
A bátor és rokonszenves francia nyelvű levelet (amelyben Liszt mentséget igyekszik
találni a - magára vállalt - menthetetlenre, s amelyet német nyelven is közzétett,
az Allgemeine Deutsche Musikzeitungban42
és egyebütt), az egykorú magyar fordításban közöljük, úgy, amint az másnap az
Egyetértés című lapban megjelent.43
| "Szerkesztő úr! A sajnálkozás bizonyos érzetével intézem
önhöz e soraimat, de minthogy egy idő óta állítólagos zsidóellenességem
hírét keltik, kötelességem ez álhírt, mint tévedésen alapulót, helyreigazítanom.
- Köztudomásu dolog, hogy a zenevilágban jeleskedő több izraelitának, elsősorban
Meyerbeer barátságának örvendheték, valamint az irodalmi körökben Heine
és többen hasonló érzelmeket tápláltak irányomban. Feleslegesnek tartom
annak bővebb felsorolását, hogy mily mérvben tanusitottam buzgó loyalitást
tehetséges izraeliták irányában 50 éves pályafutásom alatt; tartózkodom
egyuttal annak felemlitésétől is, hogy különböző országokban a zsidófelekezeti
jótékony intézetek gyarapodása érdekében vajmi gyakran önkényt hozzájárultam.
- Védszentem, paulai Szt. Ferencz igéje a »Charitas«, ennek
vagyok hive mindhalálig. Vannak a kik »Bohémiens en Hongrie"«
czimü müvem egyik mondatát kiszakitván ellenem gáncsoskodnak. Nyugodt lelkiismerettel
biztosithatom támadóimat, hogy csak annyiban érzem magam hibásnak, a mennyiben
gyengéden érintém a »jeruzsálemi királyság« eszméjét, mely tételt
jóval előttem három kiváló izraelita u.m. Beaconsfield lord, George Eliot
és Crémieux, behatóan tárgyalt. Fogadja, szerkesztő úr kiváló tiszteletem
őszinte kifejezését. Liszt Ferencz."44 |
Nagyon jellemző, hogy Wagner, aki ki nem állhatta a hercegnét, de ebben a
kérdésben egyetértett vele, a halálát megelőző napon még reagált erre a nyílt
levélre. Cosima Naplójában, a legutolsó feljegyzésekben olvassuk:
| "[1883, február] Hétfő, 12-e. [...] Vacsora előtt [Richard]
Apámnak az újságban kinyomtatott levelét hozza, amelyben szinte mentegetőzik
a zsidókérdés ügyében. A levél nagyon jól van megfogalmazva, de sajnáljuk,
amiért úgy érezte, meg kell írnia. R[ichard] arra gondol, hogy a hercegné
miatt került mindebbe a nyomorúságba, és azt mondja: »Apád csupa lovagiasságból
még tönkremegy!«"45 |
Barátai, tanítványai és tanártársai melegen fogadták a mestert. De a könyv
erősen hozzájárult, hogy az idős művész körül hazájában megritkult a levegő,
hogy a sokat csalódott és beteg ember egyre lehangoltabb lett.
Időközben Lina Ramann eljutott a Gesammelte Schriften VII. kötetének
kiadásához: 1883-ban fordításában megjelent a "cigánykönyv" második verziójának
német változata. Ezzel kapcsolatban jegyzett fel néhány konkrétumot arról, hogyan
érintette a zeneszerzőt volt élettársának ez a merénylete. Ramann úgy látta,
hogy a hercegné "átdolgozásai", kivált "a semita kérdés tárgyalása és megvilágítása"
"nem tesz jót Liszt írásainak", és erről a mesterrel "tavasszal még részletesen
beszélgetett".46 Arról is szót váltottak, hogy
ez a fejezet a herecgnétől való, pusztán a "Sulzer-epizód" származik Liszttől.47
Most nagy gondban volt: "mit is tegyen a fordítással? Hagyja-e ki ezt a részt,
vagy hűségesen kövesse a szöveget?"48 Hiszen
tudta: hogyan is gondolkodik valójában a mester. Liszt azonban, csak azért is,
mint afféle vieillard terrible, "lássuk, Uram Isten, mire megyünk ketten"
módjára, még rátett egy lapáttal arra, amit Carolyne kevert. Bár Ramann-nak
kijelentette: "undorodik az egésztől", hozzátette: "elviselem - nem hagyunk
ki egyetlen szót, egyetlen vesszőt sem".49
És dacosan még ezt: "Minden szót ismerek, valamennyi tőlem származik, én hagytam
jóvá - lásd a címlapot. A nevem nem véletlenül szerepel ott." És amikor Ramann,
mint "Liszt életrajzíró-lelkiismerete", feltette a beethoveni kérdést: "»Muß
es sein?«" - az egyértelmű válasz így szólt: "»Es muß sein!«"50
Liszt ifjú barátja, gróf Zichy Géza51
megragadta az alkalmat, és figyelmeztette Ramannt, változtassanak a könyvnek
a "cigányzene" eredetére vonatkozó elméletén, mert az "sérti a nemzetet". Az
idős mester azonban megmakacsolta magát, ilyesmiről hallani sem akart, sőt dühösen
kijelentette: ez az elmélet tőle magától származik, és ez a meggyőződése.52
Carolyne Wittgenstein ezzel a könyvvel gondoskodott róla, hogy Lisztnek, akinek
idős kori műveit amúgy is értetlenség fogadta mindenütt, öreg napjaira hazájában
számos új ellenséget szerezzen, és a régi sebeket is újra felszakítsa. Ezek
a roppant kényes időszakokban érthető érzékenységeket sértő írások Magyarországon
többet nyomtak a latban, mint a világhírű mester hosszú évek alatt tettekkel
bizonyított rokonszenve, hazafisága, minden jótéteménye, áldozatos és eredményes
munkája. Megmérgezték utolsó éveit, és még túl is élték őt. Amikor 1886. július
31-én Bayreuthban meghalt, senki sem jelezte hazája részéről hivatalosan, hogy
itthon kívánják eltemetni. Ezért Wagner városában tették a sírba, s a temetésen
a magyar Kultuszminisztérium mindössze Mihalovich Ödön zeneszerző, a Színitanoda
igazgatója és Végh János, a Zeneakadémia alelnöke által képviseltette magát.
A Magyar Írók és Művészek Társasága és az Országos Magyar Daláregyesület Liszt
barátja, Haynald Lajos bíboros támogatásával kérvényt nyújtott be a magyar kormányhoz
Liszt Ferenc hamvainak hazaszállítására, és Budapesten, megfelelő helyen való
eltemettetésére. A kérvényt a Ház 1887. február 17-én tárgyalta, Péchy Tamás
elnöklete alatt, de nem szavazta meg. Végül Tisza Kálmán, a dualista Monarchia
nemzeti kisebbségeket elnyomó Magyarországának miniszterelnöke így érvelt: "igaz,
hogy Liszt Ferenc azt, amit magyar zenének tartunk, terjesztette, de éppen akkor,
mikor a magyar embernek alig maradt valamije a magyar zenén túl, hirdette széles
e világon, hogy az nem magyar zene, hanem cigány". És egy baloldali képviselőnek,
aki azt kiáltotta: "Meg van cáfolva!" - így válaszolt: "Engedelmet kérek, most
nemrég is megnézettem azt a brosürt, amelyben ezt kifejtette." A miniszterelnök
szavait a képviselők helyeslően fogadták.53
Azóta több kísérlet történt Liszt hamvainak hazaszállíttatására, de valamennyi
kudarcba fulladt. A mester magyar rajongói, ha tiszteletüket óhajtják leróni
a magyar zenetörténet egyik legnagyobbjának végső nyughelyén, máig kénytelenek
a bayreuthi köztemetőbe zarándokolni, ahol helyreállították és szépen gondozzák
a háborúban megsérült, a 19. század végének jellegzetes, csúnya stílusában készült
síremléket.
JEGYZETEK
1. 1878. december 6-án jelen volt annak az
emléktáblának az avatásán is, amelyet az előző év március 10-én rendezett koncert
emlékére lepleztek le a Damjanich utcai zsidó árvaház falán.
2. F. Liszt: Des Bohémiens et de leur musique
en Hongrie. Nouvelle édition. Leipzig, Breitkopf et Haertel, 1881.
3. "Il [Mátray] veut attribuer à la
race magyare un produit si évidemment propre à la race du Rommy." (A
magyar fajnak akarja tulajdonítani azt a produktumot, amely nyilvánvalóan a
Rommyk [romák] tulajdona.), 204. Vagy: "C'est ainsi qu'ils apprirent à
se chanter eux-mêmes, à se rendre a eux-mêmes l'histoire
de leur être intérieur, à se créer une épopée." (Így tanulták meg
önmaguknak énekelni, visszaadni benső énjük történetét, így teremtettek maguknak
hőskölteményt.), 34.
4. Csak példaként, íme a legjellemzőbbek: farayala=furulya,
tarogaso=tárogató, Rokosz=Rákos, Biken=Bököny, Radkan=Radvány, Sahajo=Sajó,
Heczkematy=Kecskeméti, Iszif=Izsép, Templin=Zemplén, kanaszen=kanász(ok), sulyasen=gulyás(ok),
szezonellen=szerencsétlen.
5. Vö.: Legánÿ Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon
II. , 1874-1886. Bp., Zeneműkiadó, 1986, 159.
6. Lina Ramann, német zenei írónő és zongoratanár,
az első nagy Liszt-életrajz szerzője (1833-1912): Lisztiana. Erinnerungen
an Franz Liszt (1873- 1886/87). Hrsg. v. Arthur Seidl. Textrev. v. Friedrich
Schnapp. Mainz-London... Schott, 1983, 178, 180, 182; itt olvasható a hercegné
Ramann-nak Adelheid von Schorn által ez ügyben íratott levele is. A Gesammelte
Schriften is Lipcsében, a Breitkopf und Härtelnél jelent meg, 1881-től.
7. Istóczy Győző szolgabíró, képviselő (1842-1915),
az általa 1883-ban alapított Antiszemita Párt vezére. Híres uszító beszédei:
1875. április 8, 1878. június 24. Általa szerkesztett periodikák: Jövőnk,
1878, 12 Röpirat, 1880. 1882 áprilisában - a Dreyfus-ügy előtt tizenkét
évvel - az ő mozgalma eredményeként indult meg a rituális gyilkossággal ártatlanul
megvádolt, Eötvös Károly védte zsidó kisemberek felmentésével, 1883. augusztus
3-án végződött, "tiszaeszlári vérvád" címen ismeretes, zsidóellenes koncepciós
per, amely mélyen felháborította a magyar demokratákat, többek közt az emigrációban
élő Kossuth Lajost.
8. Adolf Stöcker német ev. udv. lelkész (1835-1909),
az antiszemita keresztényszociális Munkáspárt alapítója. Vezetésével 1880-ban
antiszemita petíciót szerkesztettek és juttattak el a kancellárhoz, a zsidók
diszkriminálására. Részt vett 1882-ben, Drezdában az antiszemita kongresszuson,
amely az emancipáció előtti jogállás visszaállítását tűzte ki célul. A témáról
bővebben: Kubinszky Judit: A politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875-1890.
Bp., Kossuth, 1976. Gerő András: "Liberálisok, antiszemiták és zsidók a modern
Magyarország születésekor." In: Zsidóság, identitás, történelem. Bp.,
Twins, 1992, 9-22. Gonda László: A zsidóság Magyarországon. 1526-1945.
Bp., Századvég, 1992. William O. McCagg: A zsidóság a Habsburg Birodalomban.
Ford. Boris János. Bp., Cserépfalvi, 1992. Prepuk Anikó: A zsidóság Közép-
és Kelet-Európában a 19-20. században. (Történelmi Kézikönyvtár.) Debrecen,
Csokonai Kiadó, 1997.
9. A készülő Összkiadás lapszámozása szerint:
24. és 38.
10. Uo., 39.
11. Uo., 39-40.
12. Uo., 15.
13. Uo., 41.
14. Uo., 39.
15. Rainer Riehn híres cikkében: "Wider die
Verunglimpfung des Andenkens Verstorbener. Liszt soll Antisemit gewesen sein",
in: Franz Liszt. ("Musik-Konzepte" 12, hrsg. v. Heinz-Klaus Metzger und
Rainer Riehn.) München, 1980, 100-114., csak az 1859-es verzióra hivatkozik.
Tudomásom szerint a fejezet eredeti szövegének lényegét elsőként magam ismertettem:
Liszt, 2., jav., bőv. kiad. Bp., Gondolat, 1980, 351-353. Legány Dezsőnek
(i. m., 159- 165) a magyar sajtóvisszhang sok idézettel interpretált feltárását
köszönhetjük. Azóta - elég felületesen, illetve mentegetően - többen is érintették
a kényes témát. Így Serge Gut: Liszt. Paris, Fallois, 1989, 205-212:
XV. "Liszt était-il antisémite?" és Alan Walker: Franz Liszt. Vol. 3. The
Final Years 1861-1886. New York, Knopf, 1996, 405-409.
16. Eduard Hanslick, "Beckmesser", Liszt és
Wagner irányzatának harcos ellenzője (1825-1904).
17. Fővárosi Lapok, 1881. november 23,
1591.
18. Fővárosi Lapok, 1881. november 25,
1602-1603.
19. Neues Pester Journal, 10., 324.
sz., 1881. november 23.
20. Schütz Miksa (1852-1888): Liszt über
die Juden. Bp. 1881, Pesti könyvnyomda, 37 oldal. Megjelenését már idézetekkel
teletűzdelt előzetes híradásban propagálta a Pester Lloyd nov. 23-i száma,
28, 323. sz., "Theater und Kunst" mellékletében.
21. Schütz, i. m., 4.
22. I. m., 4.
23. I. m., 5.
24. I. m., 30.
25. I. m., 26.
26. I. m., 31.
27. Pester Lloyd, 1883. június 2., melléklet
a 150., 151. számhoz
28. Pester Lloyd, 1882. november 10.,
melléklet, 310.
29. Pester Lloyd, 1883. február 15.,
melléklet, 303.
30. Pester Lloyd, 28, 1881. február
15., 45. szám, melléklet: Theater und Kunst.
31. Pester Lloyd, 28, 1881. március
10., 68. szám, melléklet: Theater und Kunst.
32. Pester Lloyd, 1884. március 12.
33. Pester Lloyd, 1885. március 26.
34. Bolond Istók, 1881. november 27,
4.
35. Borsszem Jankó, 1881. november 27.
36. Utalás Heine 1849 októberében című
versére.
37. Szerencsére elmaradt az a tüntetés is,
amelyet - a Függetlenség 12. évfolyam, 1881. november 26., 236. szám
"Hírek" rovata szerint - "az izraelita joghallgatók" szerveztek, "abból a czélból,
hogy Liszt Ferenczet, ha karácsonykor Pestre jön", "még a vonatnál inzultálják,
hogy macskazenét rendeznek neki". Nem készült el Lisztet támadó pamfletjük sem,
amelyben, a könyvet cáfolandó, "ama zsidó férfiakat" kívánták bemutatni, "kik
akár az irodalom, akár a politika világában maradandót alkottak, s hogy némely
zsidó hazánkfiai a szabadságharczban részvételökért a bitófa alatt állottak
akkor, mikor Liszt a külföldön élt a »kéjnek«, s dolgozott azon
a munkán, melyben a magyar zenének s tehetségnek igyekezett semmi voltát a világnak
hirdetni."
38. Fővárosi Lapok, 1882. febr. 7.,
195, "Fővárosi hírek". - 1881. július 2-án, Weimarban leesett a lépcsőn, és
itt nem csak a lába sérült meg. Alan Walker (i. m., 403-404) szerint a baleset
számos súlyos, lappangó betegségét is felszínre hozta.
39. Lina Ramann: i. m., 118.
40. La Mara: Franz Liszt's Briefe, Bd.
VII., 330. szám, 333-335.
41. Gazette de Hongrie, 1883. 11. szám,
1.
42. X. évfolyam, 5. szám, 64.
43. Egyetértés, 1883. február 8., 38.
szám, "Ujdonságok".
44. A Liszt levelében említett Lord Beaconsfield:
Benjamin Disraeli, Earl of ~ (1804-1881), angol államférfi és miniszterelnök.
Georges - helyesen: George - Eliot, valódi nevén Mary Ann Evans, angol írónő
(1819-1880). Együtt élt G. H. Lewes íróval. Liszt tévesen hitte izraelitának,
bizonyára 1876-ban megjelent, Daniel Deronda című regénye alapján. Adolphe
Crémieux, francia politikus (1796-1880).
45. Cosima Wagner: Napló. 1869-1883.
Válogatta és szerkesztette Kroó György. Fordította Hamburger Klára. Bp., Gondolat,
1983, 419.
46. Lina Ramann: i. m., 182.
47. Lina Ramann: i. m., 196-197. "Sulzer-epizód":
vö. a tanulmány első részének (Muzsika, 2000. december) 15. jegyzetével.
48. Lina Ramann: i. m., 183.
49. Lina Ramann: i. m., 195.
50. Lina Ramann, i. m., 196-197. Az idézet:
Beethoven utolsó, F-dúr vonósnégyese (op. 135) zárótételének Allegro-szakasza
("Der schwer gefasste Entschluß") kezdetén a hangokkal is jelzett mottó.
51. Félkarú zongoraművész (1849-1924).
52. Lina Ramann: i. m., 196.
53. Papp Viktor először a Muzsika 1929-es
kötetének Liszt-számában, a "Hozzuk haza Liszt Ferencet" című cikkben idézte
ezt a jelenetet, az 1884-1887. évi országgyűlés képviselőházi Naplójának XVI.
kötete, 1887. február 17-i, 333. országos ülése alapján. Ismét megjelent a Liszt
Ferenc című kötetben, Bp., Dante, [1936], 195-209.
További, a jegyzetekben nem szereplő, felhasznált irodalom
Ábrányi Kornél: A Magyar zene a 19-ik században. Bp., Rózsavölgyi, 1900
Dobszay László: Magyar zenetörténet. Bp., Gondolat, 1984
Eckhardt Mária-Knotik, Kornelia: Franz Liszt und sein Kreis in Briefen und
Dokumenten aus den Beständen des Burgenländischen Landesmuseums Eisenstadt.
Eisenstadt, 1983
Eckhardt Mária: Liszt Ferenc hagyatéka. I. Könyvek. (A Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola Tudományos Közleményei I.) Bp., Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola,
1986
Fáy István: Csermák Antal. In: A nagyvilág képekben, Szerk. Vahot Imre.
Pest 1855
Gratz Gusztáv: Magyarország története 1867-1918. I. Bp. 1934
Isoz Kálmán: "Liszt és Budapest." In: Liszt Ferenc. Bp. [1936], Dante, 69-97
Legánÿ Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873. Bp., Zeneműkiadó,
1976.
Magyarország története VI/1. 1848-90. Bp., Akadémiai Kiadó, 1979
Magyar sajtótörténet, I-II. Szerk. Kosáry Domokos és Németh G. Béla.
Bp., Akadémiai Kiadó, 1985
Pándi Marianne: Száz esztendő magyar zenekritikája. Bp., Zeneműkiadó,
1967
Sárosi Bálint: Cigányzene... Bp., Gondolat, 1971
Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61). Bp., Akadémiai
Kiadó, 1967
Szabolcsi Bence: A XIX. század magyar romantikus zenéje. Bp., Zeneműkiadó,
1965.
|
