|
Csodálatra méltóan gazdag programmal tisztelgett Johann Sebastian Bach előtt a
11. Budapesti Bach-hét rendezősége. Június második hetében a Deák téri evangélikus
templom a hagyományokhoz híven csembaló- és orgonakoncerteknek - köztük két külföldi
művész: Huguette Dreyfus és Rovátkay Lajos vendégszereplésének -,
szonátaesteknek (javarészt fiatalok fellépésével) és a Máté-passió előadásának
helyszínéül szolgált. Ami nélkülözte az előzményeket, de a jövőben hagyományt
teremthet, az a sorozat valóban beszédes prológusa volt. Rendhagyó hangversenyélményben
lehetett részük június 4-én azoknak, akik ellátogattak a Magyar Bach Társaság
által rendezett nyitóeseményre: izgalmas időutazást tehettek Bach lipcsei egyházi
működésének korszakában (1720-as, 1730-as évek) és zenéjének szellemi közegében.
Mennybemenetel (Ascensio Domini, Himmelfahrt Jesu Christi) ünnepére egy
Bach-korabeli lipcsei főistentisztelet felidézését ígérte a műsorfüzet és az ez
alkalomra összeállított, minden részletre kiterjedő, sőt fordításokkal és magyarázatokkal
is ellátott kalauz. Mindazonáltal legfeljebb csak azon kevesek sejthették előre,
mit hallanak majd, akik valamelyest járatosak a lutheri liturgiában, vagy igen
jól tájékozottak az utóbbi tíz év újabb európai Bach-reneszánszának vívmányait
illetően. Mert létezik már kompaktlemez a Johann Sebastian Bach életének utolsó
két évtizedén át érvényes ünnepi főistentiszteleti forma rekonstrukciójával, a
Paul McCreesh vezette Gabrieli Consort előadásában. És talán itthon is híre járt
annak idején, hogy a karmester Helmuth Rilling a teológus-történész Martin Petzoldttal
karöltve egy ilyen hiteles lipcsei istentisztelet bemutatásával rukkolt elő stuttgarti
nyári akadémiáján - éppen tíz évvel ezelőtt. A budapesti hangversenyélet most,
a Bach-évfordulón büszkélkedhet először az említettekhez mérhető újdonsággal,
amely a Lutheránia Ének- és Zenekar vezetője, Kamp Salamon kezdeményezése
nyomán és irányítása alatt vált valóra.
Egy ilyen visszatekintésnek önmagában is megvan a maga történelmi hitele, amelyért
a felhasznált korabeli források, énekes- és szertartáskönyvek szavatolnak. A június
4-én hallott liturgia legmélyebb rétegeiben élő valóságként hallatszott egybeforrni
a Luther-féle ideál szerint a keresztény istentisztelet örök érvényű mozzanata
és a reformátori tanító célzatosság. A misének a reformáció után is uralkodó latin
nyelvű állandó részei mellett a németül énekelt olvasmányok és a szintén német
nyelvű korálénekek jutottak alapvető, hangsúlyos szerephez. Ami a legjobban lenyűgöz,
az egyben a legérthetetlenebb és legszokatlanabb is: hogyan állhat össze harmonikus
és hatásos egységgé a zenei elemeknek az a kavalkádja, amely a tanúságok szerint
igenis jelen volt a Bach-korabeli Lipcse lutheránus istentiszteletében. A szertartást
együtt tette teljessé a liturgikus recitáció, a gyülekezeti ének, az orgonakíséret
és a szóló orgonajáték, valamint a képzett énekeseket és hangszereseket megkövetelő,
nagyszabású kantátakompozíció. A prédikáción kívül más nemigen szólt beszédhangon.
A felhangzó zenék közül nem egy itt és most a nagy tapasztalat erejével hatott.
Megtanulhattuk, hogy Bach idejében egymás mellett élt egy hagyományosabb, kíséret
nélküli, és egy korszerűbb, orgonakíséretes koráléneklési mód. Ám egyúttal sajnálkozhattunk
is, mégpedig azon a szegényességen, amelyet a korálénekhez szorosan kapcsolódó
előjátékok terén tapasztalnunk kellett: az egyetlen valódi Weckmann-korálelőjátékon
kívül mást nem hallhattunk. Kíváncsi lettem volna strófák és sorok közti közjátékok
beillesztésére vagy rögtönzésére, amelyekről oly érzékletes leírásokkal és mintákkal
rendelkezünk. Hiába vártam a prelúdiumként alkalmazott Pachelbel-fantázia szorosabb
összefüggésére is a közvetlenül utána intonált Buxtehude-féle Missa brevisszel.
Rácsodálkozásra késztetett viszont e régi stílusú Kyrie és Gloria puritánsága,
amely - talán tudatos elgondolás eredményeként - a legkevésbé sem tartott egyensúlyt
a vég nélküli himnuszt átütő erővel kiéneklő Sanctusszal, Bach h-moll miséjéből.
A kórus masszív, szinte mozdíthatatlan hangadása a négyszólamú metrikus himnuszban
és az egyszólamú énekekben jól keltette a templomot valaha megtöltő sokaság egyöntetű
koráléneklésének illúzióját. A bibliai szakaszok dallamos kihirdetése azonban
a lelkésztől (ifj. Hafenscher Károly) nagyobb biztonságot és szuggesztivitást
követelt volna, mint amennyit végül is kapott.
A szertartásnak az evangéliumi szöveg által kijelölt középpontja, a szó uralma
után, mintegy a szavak értelmének végső és leghatásosabb közvetítőjeként vette
át a főszerepet a kantátazene, Bach kétrészes Mennybemeneteli oratóriuma (Lobet
Gott in seinen Reichen, BWV 11). Mintha ennek az egyetlen fordulatnak az átélését
szolgálta volna a szerkesztő minden erőfeszítése; ettől a ponttól kezdtük érteni,
mit is jelenthetett Bach zenéje 1735-ben, bemutatása idején a lipcsei templomban
összegyűltek számára, s milyen kihívást jelképezhetett Bach szemében e szövegek
megkomponálása. A Kamp Salamon vezényelte vasárnapi interpretáció a kórus és zenekar
közösségi mozzanataiban a nyitótétel trombitás, üstdobos, markáns hangszerelésétől
magával ragadva elsősorban a Luther által oly fontosnak tartott Isten-dicséretet
és fenséget domborította ki. Az ezektől elválaszthatatlan ellenpólus: az esendőség
avagy a hangszerelés áttörtsége, amelynek legfőbb hordozója a kantátában a két-két
fuvola és oboa, a szólótételekben jutott inkább érvényre. Ám a Zádori Mária
érzékeny hangjára bízott szopránária kivételesen nehéz, continuo-basszus nélküli
triója ezúttal sajnos alig megoldhatónak bizonyult a hangszeres előadók számára.
Szép pillanatokkal ajándékozott meg ellenben az altária a bensőségesen megszólaló
Gémes Katalin jóvoltából, és a II. rész arioso duettje, amelyben a recitativók
meglepően kifejező kontrasztjaként lágy, mégis impulzív dallamossággal énekelt
Marosvári Péter és Moldvay József. A Lutheránia Énekkar színvonalasan,
kiegyensúlyozottan állt helyt, akárcsak az orgonista, Zászkaliczky Tamás a
két és egynegyed órás szertartás kereteként eljátszott C-dúr orgonaprelúdiumban
és fúgában (BWV 547).
|
