A Budapesti Filharmóniai Társaság tagjai újabb három évre vezető karmesterré
és művészeti tanácsadóvá választották Rico Saccanit. Elkészítették és közzétették
a következő évad műsortervét, amelyből nyilvánvalóvá válhatott a közönség számára,
hogy első és második bérleti sorozatuk nevet kapott: Kodályét és Dohnányiét.
Mint közismert, Kodály díszelnöke, Dohnányi elnöke volt a Budapesti Filharmóniai
Társaságnak. Szeptemberben ünnepi hangversennyel köszöntik a millenniumot, a
2001-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon Brahms-Schumann-esttel vesznek részt,
s természetesen az Operaházzal közös Mahler-bérlet is folytatódik. Röviden így
summázhatók az együttes hírei. Szomorú állandóság: Melis Béla, a választmány
elnöke ismét kénytelen volt bejelenteni, hogy csak az évad első fele látszik
biztonsággal finanszírozhatónak, a továbbiak anyagi fedezetét még elő kell teremteni.
- Vajon egy olyan karmester, aki másutt is talál elfoglaltságot, akit sem
az anyanyelv, sem zenei gyökerek nem kötnek ide, miért szolidáris a Filharmóniai
Társasággal, miért vállalja a bizonytalanságot?
Rico Saccani: Szeretek kiegyensúlyozott, jó légkörben dolgozni. Ezt a élményt
kapom meg itt. Úgy látom, az anyagi nehézségek ellenére előre haladnak a dolgok.
Tavaly szép szakmai eredményt hozó turnékat tettünk: sikerrel léptünk föl Meránóban,
Veronában, Aix les Bains-ben. Idén is utazunk: szeptemberben például az Operaház
japán turnéjának befejezte után a filharmóniai tagokkal több önálló koncertet
adunk a távol-keleti szigetországban. Megszűnt az a cég, amely eddig intézte
a külföldi meghívásainkat, most e munkával egy berlini iroda foglalkozik. Figyelmünkbe
ajánlottak néhány művészt, közülük Gernot Schulz karmestert már a következő
évadra meghívtuk: novemberben Oleg Maisenberg koncertjét vezényli majd.
Szívesen dolgozunk fiatal, de szép reményű szólistákkal - ilyennek véljük Axel
Strauss hegedűművészt és Denis Matsouev zongoraművészt. Meghívtuk
nagyra becsült magyar kollégáim különböző nemzedékeinek egy-egy képviselőjét:
Lukács Ervint, Kovács Jánost és Héja Domonkost. Immár hagyományosnak
mondható együttműködésünk Frankl Péterrel, aki a ritkán hallható Wanderer
fantáziát, Schubert zongoraművének Liszt által készített zenekarkíséretes átdolgozását
szólaltja meg. A magyar közönségnek bizonyosan kellemes meglepetést szerez majd
a koreai Kun Woo Paikkal találkozni, aki bár Liszt-sorozatairól híres,
Budapesten Rahmanyinov harmadik, d-moll zongoraversenyét adja elő.
További örömteli újdonság, hogy az együttesnek már saját honlapja van: a www.bpo.hu
címen nemcsak műsorunkról szerezhetnek információkat, hanem a BFTZ története
és diszkográfiája is áttekinthető itt. Egy-egy koncertünk időpontját a Financial
Times hétvégi programajánlója is közli - ennek jelentősége igazán nagy,
hiszen a tekintélyes lap válogathat a nemzetközi rangú események között. Szerződést
kötöttünk a holland AC Klassik céggel, amely kísérletképpen tizenegy hangversenyünk
live-felvételének mesterszalagjából állít össze CD-t. Ha a kiadvány sikeres
lesz, ez a munka is folytatható.
- Erkel Ferenc 1853-ban alapította a Budapesti Filharmóniai Társaságot -
ez az együttes tehát Magyarország legrégibb hivatásos szimfonikus zenekara.
Muzsikusai valamennyien az Operaház és az Erkel Színház zenekarából kerülnek
ki - mindenki operaházi tag, de nem mindenki filharmonikus. A Társaság működését
koordináló öttagú választmány elnöke Melis Béla. Miért nem nyújt ez az együttélés
biztonságot a zenekar számára? Többször hallottuk a szaktárca részéről is, hogy
esetleg az Operaház költségvetésének növelésével lehetne megteremteni a Filharmonikusok
működésének szilárd alapját.
Melis Béla: Az Opera mint nemzeti intézmény, a költségvetési törvényben
számára megállapított keretből és a bevételeiből gazdálkodik, akárcsak a többi,
e kategóriába tartozó kulturális műhely: például a Nemzeti Színház, a Nemzeti
Galéria vagy az Állami Hangversenyzenekar utódja, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar,
Énekkar és Kottatár. A Budapesti Filharmóniai Társaság azonban egyesület - a
múlt században a társaság kifejezést használták erre a formára - vagyis a civil
szféra része. Ide költségvetési, állami pénzt juttatni bizonyára lehetne, csak
éppen még senki sem találta meg ennek a módját. Higgye el, alaposan végigrágtam
magam jogszabályokon, a múlt dokumentumain, a másutt ma is funkcionáló megoldásokon,
tehát nem a kényelmesség mondatja velem, hogy nincs igazán jó megoldás. Hogy
a zsákutcában - vagy inkább a senki földjén - való veszteglés állapota érthető
legyen, vissza kell lépnünk az 1994 előtti időbe. 1945 előtt a főváros és a
kultuszminisztérium is támogatta a Filharmóniai Társaságot, nevesített állami
pénz 1913-ban jelent meg először a könyvekben. Igen jelentős tőkeerőt képviselő
szponzori kör is állt az együttes mögött: a bankszövetség, a gyáriparosok és
tehetős magánszemélyek. A kasszából bőven futotta arra, hogy a korszak legjobbjait
hívják Budapestre, Failonit, Ansermet-t, Karajant, Enescut,
Hindemithet, Navarrát, Milsteint - a névsort hosszan folytathatnám.
Igaz, a BFTZ volt az egyetlen főhivatású, állandó koncertzenekar. Létrehozták
a támogatókkal kapcsolatot tartó baráti kört. Akárcsak a szomszédban, azonos
korszakban alapított Bécsi Filharmonikusok, a budapesti együttes is nagy társadalmi
presztízsnek örvendett. S míg ez a megbecsülés a szomszédban 1945 után is töretlen
maradt, Magyarországon drámai törés következett be: lehetetlen helyzetbe került
a társaság. Az egyesületi forma, amely korábban előny volt, pénzügyi téren hátránnyá
változott. Létrehozták a konkurens zenekarokat (ÁHZ, Rádiózenekar) és az állami
koncertszervező céget, az Országos Filharmóniát. Hogy mikor és hol hány hangversenyt
adott, milyen kategóriájú szólistákkal játszott a társaság (például egy villamosjegy
áráért), az immár nem a testület döntése volt. Történelmi értékünket, a függetlenségünket
szinte teljesen elvesztettük. Ferencsik János és Kórodi András tekintélye
persze sokat használt a társaságnak. A "zivataros időkben" csodálatosképpen
fönnmaradt az egyesületi strutúra, amely kétségtelenül egyfajta polgári - akkoriban
tehát elvetendő - hagyományt képviselt. Kilógott a sorból.
- Furcsa, de a Budapesti Filharmóniai Társaságnak akkor kezdett igazán rosszul
menni, amikor az úgynevezett polgári erények újjáélesztése közéleti kérdéssé
vált. 1993-ig még futotta egyrészt a lendületből, másrészt a minisztériumi mecenatúra
keretből. Azután '94-ben, amikor e keret a Nemzeti Kulturális Alaphoz került,
s ott szűkmarkúan mérték a támogatást, anyagi szempontból mélypontra kerültek.
Ekkor kezdték megkísérelni, hogy állami alapfinanszírozás nélkül álljanak meg
a saját lábukon.
-Ilyen nagy létszámú testület a világon sehol, egyetlen hónapig sem marad
működőképes, ha nincs biztos anyagi háttere. Eleinte úgy tetszett, a Szerencsejáték
Rt. támogatása - ígéretük évi 15 millió forintról szólt - megteremti a működési
költségek alapját. A cég új vezetése azonban nem preferálja a komolyzenét: a
támogatás évi 1 millióra csökkent - számunkra persze ez is fontos. Mivel nem
az állam és nem is az önkormányzat tartja fenn, együttesünk szinte egyetlen
pályázaton sem vehet részt: nem folyamodhatunk a belügyi tárcánál kezelt alaphoz;
a Fővárosnak van (legalábbis volt) saját zenekara, nagyobb támogatásra onnan
sem számíthattunk. A Parlament társadalmi szervezetek költségvetési támogatását
előkészítő bizottságánál rengetegen állnak sorba, az onnan kapott segítség pedig
csekély.
- Mint korábban említettük, a még Erkel által aláírt, 1892-ben kelt alapszabály
kimondja: a társaság az Operaháztól függetlenül, de azzal szoros együttműködésben
dolgozzék - egyeztetési kötelezettségük is van. Kézenfekvőnek és logikusnak
tetszik, hogy kössenek az Operával közszolgáltatási szerződést, vagy alakítsanak
közhasznú társaságot.
- Végiggondoltuk ezt a lehetőséget is. Tartunk azonban a nehezen visszanyert
függetlenség és az egyesületi forma elvesztésétől. Nem a mostani vezetőktől
félünk, velük igen jó a viszonyunk, de a helyzet mégis kiszolgáltatottá tenne
bennünket, függővé a mindenkori főigazgató, gazdasági igazgató jóindulatától.
Az Opera ma egy sereg kérdésben kedvez nekünk: használhatjuk a ház infrastruktúráját,
a telefont, a próbatermet, a hangszereket, a fellépésekhez a frakkot. Térítés
nélkül, de nem ingyen. Ugyan a hétfői estjeinkre átadják házat, ám a keddi koncertek
az operai kombinált bérlet részeként zajlanak, s ilyenkor a vendég honoráriuma,
a jogdíj minket terhel. Bérleti hangversenyeinket a Társaság zenei névjegyének
tekintjük. A tagok jól tudják: ha nem dolgoznának teljes odaadással, elveszítenénk
a közönségünket, és ezzel a létjogosultságunkat is. Egyébként a felkészülésre
szánt időből és energiából következik, hogy - mint az elvárható - a filharmonikus
koncertek még a gyöngébb napokon is jobbak az operai átlagnál, legalábbis így
vélik azok, akik kívülről, de rendszeresen figyelik a munkánkat. A társaság
"magánéletébe" nem lehet beleszólni, a testület titkos szavazással dönt minden
egyes pozícióról, a zenekar tehát teljhatalommal rendelkezik a saját vezetősége
fölött. Ha valaki a funkcióját a saját karrierje építgetésére akarná fölhasználni,
menthetetlenül megbukna. A két épületben dolgozó 200 muzsikus közül 126-an tagjai
a társaságnak, ők kettős szűrőn mentek át, hiszen próbajátékkal kerültek az
operaházi illetve az Erkel színházi zenekarba, majd teljesítményük alapján az
egyesületbe. Az öttagú választmány a műsornak megfelelően kéri föl a játszókat
- aszerint, hogy a repertoárból kinek mi az erőssége. Nem lép minden hangversenyen
mindenki pódiumra. A Társaság olcsó, fenntartási költsége nincs, mert nem fizet
tisztségviselőket, ügyintézőket. A válaszmányi tagok kitanulták a könyvelői
szakmát, az adószabályokban való eligazodást, szerződéskötést. Ha valamiben
mégis elakadunk, az Operaház szakértőitől kapunk segítséget. Mondhatom, jelképes
értékű gázsit fizetünk egy-egy fellépésért. Viszonyításul: a Budapesti Fesztiválzenekarnál
szokásos tiszteletdíj felét. Saccani honoráriuma is bátran nevezhető szimbolikusnak,
mélyen a nemzetközi szint alatt van. Az ő funkciójának megnevezése (vezeztő
karmester és művészeti tanácsadó) állampolgárságához kötődik: nem választhattuk
meg elnökkarnagynak, mert akkor utalványozási és hasonló jogokkal is föl kellene
ruházni, márpedig neki nincs magyarországi vagyona, amellyel, ugyancsak az alapszabály
szerint, az anyagi eszközökért felelne. Ezek a jogosultságok a választmány elnökére,
vagyis rám szálltak.
-1996-ban parlamenti interpelláció foglalkozott a helyzetükkel, ennek köszönhetően
a Nemzeti Kulturális Alap miniszteri keretéből évente kaptunk jelentősnek minősíthető
támogatást. - Föltehetően idén is erre a segítségre számítanak, hiszen ön találkozik
a miniszterrel. Rockenbauer Zoltán korábban jelezte, hogy élni kíván törvény
adta jogával, mely szerint dönthet a miniszteri keret nagyobbik feléről.
- Valóban arra számítunk, hogy a miniszter meghosszabbítja az elődeitől
kapott támogatást. Némi késéssel megkaptuk az első félévre a Hámori József által
megítélt 15 millió forintot. Szeretném biztosan tudni, hogy szeptemberben a
megígért második tizenöthöz is hozzájuthatunk-e. Vagyis rendben lévőnek tudhatjuk-e
finanszírozási szempontból a 2000/2001-es évad első felét - ezért keresem föl
Rockenbauer miniszter urat. Mi akkor lennénk abszolút biztonságban, ha az NKA
miniszteri keretéből rendszeresen elnyerhetnénk működési költségeinknek nagyjából
kétharmadát. Egy-egy évadunk mintegy ötvenmillió forintba kerül; csaknem nyolcmillió
bevételünk van a bérletekből és a napi jegyekből. Bérleteinket az operasorozatoknak
megfelelő árakon adjuk. Idén is gyorsan elfogytak, napi eladásra csak azt a
minimumot tartottuk vissza, amellyel kielégíthetjük az idegenforgalom igényeit.
Természetesen igyekszünk olyan turnékat szervezni és üzleti megtakarításokat
elérni, amelyek további két-három milliónyi bevételt hoznak. A Hotel Marriott
Budapest és a Malév támogatását is élvezzük, a szállodai helyekhez adott kedvezmény
jelentős segítség: így vendégeinket színvonalasan tudjuk elszállásolni. A piaci
árakat nem tudnánk kifizetni. Úgy látom, ma Magyarországon egy ilyen nagy együttes
legfeljebb költségeinek tizenöt-húsz százalékát szerezheti meg szponzoroktól,
a jegybevételből pedig másik tizenöt százalékot. Jegyeink árát egyelőre nem
emelhetjük, mert akikért dolgozunk - hagyományos közönségünk -, azok aligha
lennének képesek sokkal többet szánni e célra. A következtetés tehát az, hogy
a kiadások kétharmadát valamely költségvetési szervnek, állami forrásnak kellene
biztosítania, és még emellett is szükségünk volna hathatós magántámogatásra.
- Ez már olyan kérdés, amely a pénzügypolitika síkjára terelné beszélgetésünket,
bár a probléma megkerülhetetlen. Ma nem "üzlet" a művészi minőséget előnyben
részesíteni, nincsenek adókedvezmények - még annyi sem, mint a '90-es évek elején.
Megjegyzem, a miniszter úr idén saját keretéből elég szép summát adott Markó
Iván társulata, azaz a Magyar Fesztivál Balett bérköltségeire és próbatermének
bérleti díjaira. Ez örvendetes példa.
- Még legalább egy emberöltő kell ahhoz, hogy a hazai gazdasági életben
kialakuljon a kultúra magántámogatóinak köre - hasonlóan ahhoz a bécsi ékszerészhez,
aki nemzedékről nemzedékre ott áll a Bécsi Filharmonikusok mögött, s nem egyedül.
Mondhatná valaki, hogy mi bizonyára nem vagyunk eléggé járatosak az üzleti világ
"megkörnyékezésében". Erre azt válaszolhatom, hogy felkértünk professzionális
szponzorszerzőket: munkájuk nem hozott eredményt. Magunk sokkal többet értünk
el. Ábrányi Emil verse szerint a Filharmonikusok mindig nehezen éltek, de azért
tették a dolgukat. Fontos mozanat, hogy föl kell készülnünk egy jeles évfordulóra:
a Budapesti Filharmóniai Társaság 2003-ban ünnepli alapításának 150. évfordulóját.
Ahhoz, hogy az ünnep méltó legyen a társaság történetéhez, Erkel nevéhez és
európai elismertségéhez, bizony alaposan át kell gondolnia a művészeti tanácsadónak
- és nekünk is - a meghívandók körét és a műsort. A következő évad programja
olvasható a műsorfüzetünkben. Hamarosan meg kell terveznünk a 2001/2002-es évadot,
s már most, szeptemberben hozzá kell látnunk a 2003-as koncepció kidolgozásához.
Elsőrendűen fontos, hogy tudjuk: biztosan lesz anyagi hátterünk az évforduló
köszöntéséhez.
|