Féltucatnyi vadonatúj, igen szép borítójú, recenzióra váró CD-t kaptam nemrég a Muzsika szerkesztőségében. A hátoldal felirata szerint mindegyik a Budapest Music Center Records kiadványa, sponsored by the National Cultural Fund s alkalmasint más Foundation, produced by László Gőz (nem tudom, illik-e magyarra fordítani a magasztos ánglius-amerikánus szavakat, még szélsőjobboldali mélymagyarsággal vádolhatnak egyesek, ha megteszem; bunkó legyen hát, aki nem érti Shakespeare nyelvét). A tartalom persze hazai, szívderítően az: mélyebben és kevésbé mélyen magyar (miután efféle mérőeszközöm nincs, a mérték megítélését a nyájas olvasóra bízom). Az egyiken Sári József művei hallhatók, a másikon Petrovics Emil vonósnégyesei és rapszódiái, a harmadikon Tihanyi László Árnyjáték-Schattenspielje (ezúttal - nyilván Old Nick örömére - Shadowplay címmel); Csapó Gyula, Faragó Béla és Vidovszky László kompozíciói szélesítik és színesítik még a választékot. Két kiadványt választottam ezúttal, a két utóbbi szerzőét, részben bizonyos megfontolások alapján (Tihanyi egy lemezéről nemrég írtam, Petrovics kvartettjei is többször szóba kerültek az utóbbi időkben), részben cage-i módszert követve, véletlen műveletek eredményeképp (tanulmányoztam a Ji-kinget, meditáltam, éhgyomorra, majd behunyt szemmel nyúltam a kupachoz, jöjjön, aminek jönnie kell).
353 days - Mass: ez áll FARAGÓ BÉLA CD-jének címoldalán. A hátoldal listája további művekkel egészíti ki a sort, s ne legyünk igazságtalanok: belül, a mellékelt füzetkében minden szerepel magyarul is, az érdeklődő rendes kétnyelvű ismertetőt talál. A művekről szóló, a szerzőtől magától származó rész ráadásul szokatlanul, rokonszenvesen informatív, mellőzi a nagyképű szak-rizsát, az álszerénykedést, fontoskodást. Vagyis kedvet teremt a darabok meghallgatásához.
Nem lennék meglepődve, ha a 20. század magyar zeneszerzésének utolsó évtizedeit húsz-harminc év múlva úgy emlegetné a zenetudomány: "misekorszak". Feltűnő, menynyire népszerűvé vált az utóbbi időszakban az Ordinarium Missae latin szövege. Az első pillanatban politikai okot gyanítanánk - az oly sokáig "tilos" dolog, íme, végre lehetségessé, sőt, az új idők új erkölcse, világnézete szerint kívánatossá vált. De aligha ennyi a konjunktúra magyarázata. A lényeg, úgy hiszem, másutt keresendő. Nem először szólok róla: az új magyar zene egyik fő dilemmája a prozódiával kapcsolatos. Kodálynak sikerült (bár talán neki sem minden szöveges művében egyformán) a bravúr: egy olyan magyaros dikció, dallamosság megteremtése, amely illeszkedik a nyelv hangsúlyrendjéhez, ritmusához, és mégsem földhözragadtan beszédszerű, zavaróan köznapi. A növendékek e tekintetben (tisztelet a kivételnek) nemigen tudták utánozni a Mestert. Pontosabban szólva: sokszor görcsösen utánozták, és éppen ez okozta a bajt. Aligha véletlen, hogy egy idő után számos magyar komponista abban látta a kiutat, hogy nem magyar nyelvű szöveget választott (gyakran németet, de oroszra is akad példa). A legjobb persze e tekintetben a latin - azaz annak nálunk divatozó változata (lásd: "pléni szunt cőli"). A mise megszentelt szövege ráadásul ab ovo tekintélyt kölcsönöz a műnek - nem beszélve arról, hogy a szerző számára egyfajta kihívás: mi újat tud kitalálni a jól ismert sorok dallammá formálásában, tartalmuk "kifejezésében". Ami az utóbbit illeti, a vélemények századok óta megoszlanak: vannak, akik szerint a szöveg önmagáért beszél (ez a tradíció Machaut-tól ered és legszebb késői példája talán Stravinsky miséje), s vannak, akik fontosnak tartják egyes szavak, mondatok érzékletes megjelenítését, érzelmi aláfestését (ilyen Kodály Missa brevise).
Faragó Béla Miséje inkább a Machaut- Stravinsky-féle tradícióhoz csatlakozik. Különös, sok tekintetben nagyszerű, mégis félig-kész kompozíció ez. Faragónak (ezt a CD-n hallható régebbi hangszeres darabok, a Sírfelirat és a Gregor Samsa vágyakozása is bizonyítják) kivételes érzéke van ahhoz, hogy takarékos eszközökkel teremtsen hangulatot, tartsa fenn a zene feszültségét és így a hallgató figyelmét. A kezdet, a Kyrie eleje itt is azonnal megragad. Végre valami új, sóhajthatunk fel a tompa ütésekkel kísért suttogókórus hallatán. Döbbenetes hatású a folytatás is: a kórus változatlanul ritmikusan beszél, a kíséret ütőeffektusokból áll, majd egyszerre vadul rázendítenek a fúvók - mintha a kora keresztény idők egy sötét kazamatáját egyszerre reflektorfényben látnánk. Ez a fény ragyogó, ünnepi, s ugyanakkor kíméletlen: nyomorúságos létet világít meg, bujkáló, ijedt, a szertartáshoz menekülő, kiszolgáltatott embereket. A hangszeres rész zenei anyaga hallatlanul jól szervezett, egységes hangzású. S Faragó továbbra is győzi ötletekkel. Remek a Gloria kezdetének csengettyűző, repetitív zenék ritmus- és hangzásvilágához közelítő bevezetője, elsőrangú a hangszerelés (pontosabban szólva, itt nem absztrakt zene hangszeres szólamokra való utólagos elosztásáról beszélhetünk, hanem eleve hangszerre szabott, hangszerek sugallta ötletekről). Csakhogy a beszélő-kórus nagyjából itt válik egy kissé fárasztóvá - s kelti fel a hallgatóban a kompozíció "befejezetlenségének" érzetét. Faragó ugyanis pompásan ritmizálja a szöveget, ötletesen osztja szét a szólamok közt, s még a hanglejtésre is ad instrukciókat. De konokul nem ír konkrét, éneklendő hangot. Ugyan miért? - kérdezhetnénk.
A komponista persze ad valamiféle választ a lemezhez csatolt ismertetőben. Ezt mondja többek közt: "...művemet egy olyan - e pillanatban talán nem is oly nehezen elképzelhető - korba helyeztem, ahol/amikor az emberi hang már nem alkalmas az éneklésre, vagy csak egyszerűen feledésbe merült, a zenét (ha van még) elsősorban gépek, automaták szolgáltatják. De maradt még néhány instrumentum, mechanikus szerkezet, melyet meg lehet szólaltatni, és a vágy, hogy a pusztaságban összeverődött emberek, ha már végképp elvesztették azt a másik, éteribb világot, legalább szólhassanak hozzá". Alább arról is olvashatunk, hogy a beszédhang és a hangszerek együttese, a "dolog szokatlansága miatt is, igen szuggesztív", illetve hogy a darab eleve, szándékoltan töredékes - hiszen a miseszövegnek is csak részei hangzanak el, a Gloriából éppenséggel csak az első mondat - s ezt a torzó jelleget nyomatékosítja az énekhang mellőzése is.
Az okfejtés, nem tagadható, érdekes, az érvek tetszetősek. Ám amikor hallgatom a Gloriát, csak azért is minduntalan kórusdallamok és harmóniák jutnak eszembe. Ott vannak, karnyújtásnyira - és mégsem. Hiányuk szinte kínoz - s az így létrejött feszültséget, nem tehetek róla, nem művészi többletként élem át. Nem tudok szabadulni ugyanis a gondolattól, hogy a komponista itt az olcsóbb, egyszerűbb megoldást választotta, s aztán igen ügyes ideológiát, argumentációt kanyarított hozzá. Azt hiszem, egyes beszédszerű részeknek (például a Crucifixusnak) is nagyobb lenne a hatásuk, ha előttük-mellettük igazi kórushang is megszólalna: ha legalább pillanatokra megzendülhetne az ének. Talán egy délután is elég volna a megfelelő kottafejek papírra vetéséhez...

Faragó Béla

Tihanyi László

Csapó Gyula

Petrovics Emil

Sári József

Vidovszky László