Petrovics Emil szerzői estjeSzerzői estre viszonylag ritkán kerül sor manapság, a diplomahangverseny és a tisztes kerek évfordulók között nagyítóval kell keresni a teljes szerzői portrét - a hangversenyrendezők nem szívesen vállalják az efféle kockázatot, mondván: a publikum a változatost kedveli, s legfeljebb csekély erőfeszítést tesz megszokott sétáiról egy-egy újabb ösvény felfedezésére. PETROVICS EMIL zenéje ebből a szempontból kivételes kényeztetést élvez. Persze a kerek évfordulónak kijáró szerzői estet neki is meg kellett várnia, mégis, mintha a kortárs zene zsákbamacskája az ő művei esetében kevesebb kockázattal járna. Ezt bizonyítja, hogy a 70. születésnap tiszteletére rendezett hangverseny a Tavaszi Fesztivál keretében zajlott, nagy érdeklődés mellett.
Petrovics Emil műveit kedvelik, és ő nem titkolja (nem is titkolta soha), hogy keresi közönsége és előadói szimpátiáját. Hosszan lehetne elmélkedni azon, mit tesz ennek érdekében. Kompromisszumot köt? Vajon ki nem kötött zeneszerző elődei közül kompromisszumot? S aki nem kötött (mert ilyenek is akadtak), elérte-e, hogy felnőjenek hozzá? Vajon nem a nagy szórakoztatók, közönségbarátok, "kegykeresők" művei alkotják-e ma a hangverseny- és operarepertoár jelentős részét? Mindenesetre Petrovics Emil úgy komponálja műveit, hogy elképzeli, kik játsszák és kik hallgatják őket. Ezzel bizonyára összefüggésben áll rendkívüli ismertsége a művészi közéletben, személyes kapcsolata úgyszólván mindenkivel, aki zeneközelbe kerül. Az a befogadó réteg, amelynek ő komponál, valóban létezik, és azt várja, amit tőle kap. Ideális, és némileg anakronisztikus helyzet ez. Olyan egyensúlyi pillanat, amelyet egy erős és céltudatos egyéniség életútjával tágított kivételessé és történelmivé. Ugyan melyik kortárs zeneszerzőnek van ma "személyes" közönsége? Kevésnek. A jelenség egyik elgondolkodtatóan érdekes vonása, hogy ennek érdekében Petrovics Emil nem tett látványos fordulatot vagy engedményt életművében. Olyan művészi és etikai elvek szerint komponál, mint fél évszázaddal ezelőtt, s míg opuszain kétségtelenül végighúzódik az összekötő s egyben továbbkígyózó belső vonal, az alapot semmiféle külső hatás nem ingatja meg. Jól példázta ezt a szerzői est műsorán felhangzó kompozíciók sora: a diákfejjel komponált Cassazione rézfúvós kvintettre (op. 1, 1953) és három késői mű, a Szabó Lőrinc verseire írott dalciklus (Panasz és vigasz, op. 43, 1996), a József Attila-költeményekre készült IX. kantáta (A Dunánál, op. 45, 1998) és a jelenleg legfrissebb Petrovics-mű, a Zongoraverseny (op. 47, 1999). Persze érződnek az op. 1 és az op. 47 között eltelt évtizedek, de nem a kompozíciók stílusában, s különösen nem minőségében, hanem a műfaj komplexitásában, s mindenekelőtt a poézis terén. A Cassazione akkor keletkezett, amikor a magyar rézfúvós kamarazene még igencsak gyerekcipőben járt, s most a Szent István Király Zeneművészeti Szakiskola Rézfúvós Kvintettjének fiataljai briliáns előadással, tanáruk, Makovecz Pál vezetésével bizonyították, milyen kultúrája van ma már a kamaramuzsikálás eme formájának. A mű is megőrizte fiatalos hamvát, formás és karcsú, mögötte felsejlik a mester, Farkas Ferenc pannon hangzásideálja, meg a kötelezően kijáró tisztelet a régi magyar századok iránt (Balassi Bálint emlékére). Játékos mű a Zongoraverseny is, nyitó- és zárótételében egyénivé rajzolt neoklasszikus forma- és hangzáseszménynyel, s egy ebben a környezetben szokatlanul tragikus síró-jajongó lassú tétellel, mely zavarbaejtően mélyre enged pillantani. A zongora végig zsong a darabban, a saroktételekben tetszetős, sőt látványos virtuozitással (a szólót Prunyi Ilona játszotta biztonsággal és szuverenitással, mondhatni: büszkén, hiszen ez az "ő" zongoraversenye, az ajánlás neki és a MATÁV Zenekarnak szól, de a szerzői esten a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara volt a partner, Hamar Zsolt vezényletével). Ugyancsak Prunyi Ilona teherbírását dicséri a Szabó Lőrinc verseire komponált, kantáta méretű és igényű dalciklus zongoraszólamának kidolgozott megszólaltatása. A Gulyás Dénesnek ajánlott művet ez alkalommal Fekete Attila adta elő igen intenzív, a legszebb reményekre jogosító átéléssel, szuggesztívan, és, szokatlan módon, fejből. A "kívülről" tudás "belülről" tárta fel a három monológot, amely messzemenően épít az előadó kifejezőkészségére. Petrovics kapcsolata Szabó Lőrinc verseivel (mint általában a költészettel, a megzenésítendő szavakkal) rendkívül szerencsés. A dalok énekszólamában legalább annyi a megkomponált, mint az előadandó, a vers nem ürügy, hanem végcél, a költészet a zene által valóban más dimenzióba kerül. Az újraköltés tehetsége izzítja át Petrovics Emil IX. kantátáját is, mely József Attila verseit és verssorait alapul véve úgy szól Budapestről, hogy közben felölel egy napot, hajnaltól éjjelig, sőt egy egész életet, a "bölcsőtől a sírig". Az öttételes mű öt megzenésített vers benyomását kelti, ám közelebbről vizsgálva kiderül, hogy többnyire versmozaikokról van szó, a líra drámai válogatásban jelenik meg. Nagyhatású ez a kompozíció, középpontjában József Attila örökérvényű Duna-menti merengésével, melynek a kilencvenes évek magyar identitászavarai adnak különös aktualitást. A "rendezni végre közös dolgainkat" pátoszát a zeneszerző csalhatatlan színpadi, dramaturgiai érzékkel oldja olyan versek montázs jellegű vagy akár önálló tételként való megzenésítésével, mint az Altató, a Fiatal lányok éneke, illetve a "De szeretnék gazdag lenni" városi folklórja. Az énekesek (Férfi, Nő, Gyerek) jelképek s egyben drámai szereplők, remény, csüggedés, boldogság és beteljesületlen illúziók hordozói. Mindennapos élet-közhelyeik az elmúlás fájó igazságává állnak össze. A Duna hömpölyög és a város hullámzik, de csak az előbbi halhatatlan. Bölcs és összefoglaló mű a IX. kantáta, méltó a Kilencedikhez, mely minden zeneszerző életművében - ha eléri, megéli alkotója - misztikus jelentőségű. A Debreceni Kodály Kórus, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, a kitűnő szólisták: Frankó Tünde, Massányi Viktor és a gyerekénekes Juhász János, hála Kovács János karmester műismeretének és szeretetének, ráhangolódtak a kompozícióra, és valóban ünneppé tették a hangversenyt.