Muzsika 2000. június, 43. évfolyam, 6. szám, 28. oldal
Fodor Géza:
Operai olla podrida
 

Operafelvételekről szóló beszámolóimba igyekszem valamilyen tematikus egységet vinni, amely egy problémakörbe kapcsolja a különböző előadásokat. Gyakran találkozom azonban olyan felvételekkel, melyek nem kapcsolódnak, s ezek kimaradnak a beszámolókból, pedig megérdemelnék a figyelmet. Az elmúlt év, 1999 néhány "maradékát" sorolom most egymás mellé, nem erőltetve semmiféle egységes problematikát.

Az Erato jóvoltából új felvételen jelent meg a Szöktetés a szerájból. Az előadást William Christie vezényli együttese, a Les Arts Florissants élén. A műnek ez a negyedik felvétele a historikus irányzaton belül; s Harnoncourt (Teldec) 1985-ös, felkavaróan újszerű interpretációja óta, Hogwood (Decca) 1991-es ingerszegény, unalmas és Gardiner (Deutsche Grammophon) 1992-es flott, de csak egy-két részletében igazán érdekes és szuggesztív produkciója után ez újra élő és gazdag előadása a darabnak. Mintha előnyére válnék az interpretációnak, hogy a karmestert és együttesét szoros kapcsolat fűzi a francia barokk zenéhez, s így a francia kultúrához és ízléshez - az előadás sokkal színesebb és beszédesebb, mint a németes fogantatásúak. S a historikus irányzat Szöktetés-produkciói közül ezen érezni legkevésbé a stúdiólégkört, a színháztól való távolság sterilitását, ez idézi fel leginkább a színpad elevenségét. A hangok, a hangszeres és énekes szólamformálások annyira érzékletesek, hogy a zenei karaktereknek és a szerepeknek mintegy fizikumuk van. Mindenekelőtt: a darab historikus felvételeinek sorában először nyer a hang jóvoltából személyiséget Konstanza figurája. Christine Schäfer hangja testes és érzéki, nem a korábbi "historikus" Konstanzák személytelen, absztrakt szopránja - ez a hang indulatokat és érzéseket közvetít, egy hús-vér nő indulatait és érzéseit. Schäfer a figura szenzációszámba menő színpadi megformálása után énekelte lemezre a szerepet, s az alakítás forróságát és szuggesztivitását át tudta menteni a stúdiószituációba is. Patricia Petibon könynyű szopránja salaktalan tisztasággal s öntudatos emberi szuverenitást sugárzó eleganciával és derűvel eleveníti meg Blonde szólamát. A két nőalak karakterkülönbsége kevés Szöktetés-előadásban valósul meg ilyen tökéletesen. Belmontét Ian Bostridge, az utóbbi évek legeredetibb tenoristája énekli. Kivételesen érzékeny, s az érzékeny idegélet árnyaltságát kivételes impulzivitással és finomsággal kifejezni képes művész. Vokalitásának érzékenysége, amit eddig csak dalénekléséből ismertem, Belmonte szerepében különösen termékenynek bizonyul. A figura érzelmi labilitása, ami az I. felvonásbeli A-dúr áriában és a II. felvonás kvartettjában mutatkozik meg a legvilágosabban, Bostridge előadásában szokatlan nyíltsággal kap kifejezést, s a pszichológiailag árnyaltabb, teljesebb, emberközelibb ábrázolás részint hitelesebbé, a hallgató számára is átélhetőbbé teszi a figurát a szokásosnál, részint imponálóbban mutatja meg az utat, amelyet a férfi főszereplő az elfogódottságtól a nagy Konstanza-Belmonte kettősben beteljesülő hőssé válásig megtesz. A Szöktetés-felvételek legbiztosabb pontja általában Pedrillo karaktertenor szerepe - ezúttal Ianin Paton hozza a papírformát, ami ez esetben nem kevés, lévén a szolga az opera legevidensebb figurája. Alan Ewing az Harnoncourt-nál hallható Matti Salminen óta a historikus felvételek legjobb Ozminja - hangja nemcsak fekvését, de színezetét tekintve is igazi basszus (s ez bizony ritkaság), sötét, testes, ugyanakkor hajlékony, mozgékony, s az énekes az erőszakosság, a negatív indulatok mögött a figura érzékeny pontjait, védtelenségét is érzékelteti, legszebben rögtön a bemutatkozásként énekelt g-moll dalban. Harnoncourt-é után most Christie Szöktetés-felvétele a meggyőző bizonyság rá, hogy a muzikális fantáziával párosuló historikus irányzat zenei (s operáról lévén szó, zenedrámai, tehát: emberi) karaktergazdagsága az, ami újat tud mondani a műről, s a nagy tradicionális interpretációs paradigma kiürülése után igazi vérkeringést tud biztosítani a darabnak, új meg új előadások formájában rácsodálkozást kiváltóan tudja továbbéltetni Mozart operáját.

A világ operaszínpadain és a hanglemezpiacon egyaránt viszonylag gyakran megjelenik Bellini Rómeó és Júlia-operája, A Capuletek és a Montecchik. Legutóbb a Teldec hozta ki új felvételen. A Skót Kamarazenekar élén Donald Runnicles vezényli a produkciót. A 45 éves, skót származású karmester jelenleg a San Franciscó-i Opera zeneigazgatója, s állandó vendég a bécsi Staatsoperban, ahol Wagner tetralógiáját, s újabban Parsifalját vezényli. Hogy a Bellini-opera felvétele olyan jó, amilyen, nagyrészt az ő érdeme. Zenekarkezelését kivételes színérzékenység és erős drámaiság jellemzi. Bellini zenéjének nem melankóliáját emeli ki, hanem a bel canto keretein belül érvényesülő szenvedélyes drámaiságát, azt a szenvedélyköltészetet, amelyet éppen a sokak által unalmasnak tartott Bellini vitt bele az olasz operába, nagy lépést téve a felé az elementáris zenei dráma felé, mely Verdi operáiban teljesedett ki. Runnicles kiválóan tartja egyensúlyban a kifinomult színezést és az éles akcentuálást. Az adekvát előadáshoz megfelelő partnerei az énekesek. Teljesítményeik közül kimagaslik Jennifer Larmore-é Rómeó szerepében. Sokszor volt már alkalmam írni az amerikai mezzoszoprán sztárról, lévén a Teldec favoritja - majd' mindig némi fenntartással. Az énekesnő bizonyos érdemei elvitathatatlanok: az orgánum amplitúdója impozáns és nem veszélyezteti a hang minőségét, a koloratúrtechnika jó, a stílusérzék megbízható, s mindez ambiciózus szerepléssel társul. Az egyéniség feltűnően szuverén, ez a szuverenitás azonban nélkülözi a líraiságot és a bájt, amire szerepei többségében az énekesnőnek nagyon is szüksége volna. Larmore bennem mindig egy feminista élharcos képzetét idézi fel. Azokon a felvételeken, amelyeken eddig hallottam, ez csak az Olasz nő Algírban fölényes-játékos Izabellájának megformálásakor nem keltett hiányérzetet. S most, Rómeó szerepében. Larmore ebben a férfiszerepben nyújtja a legtöbbet, amit eddig hallottam tőle. Szinte feledhető, hogy énekesnőt hallunk férfiként, az intonáció helyénvalóan férfias. Az egyéniség érezhető, de fogalmilag meg nem ragadható atmoszféráján kívül ezt főként a vokális megformálás éles, feszült, de sohasem mechanikus, hanem mindig eleven ritmizálása teszi. Ha eddigi leírásomból az a képzet következnék, hogy Larmore hideg énekesnő, úgy sietve meg kell állapítanom, hogy kiderül, a férfiasság keretein belül igenis van az egyéniségnek költészete. Larmore Rómeója poétikus figura, csak éppen ez a poézis elválaszthatatlan a férfias tartástól, s a hang, ha átmelegszik, ettől csak még megindítóbb. Ezt a Rómeót tartom Jennifer Larmore eddigi legmeggyőzőbb, lemezen hallható szerepformálásának. Júlia szólamát Hei-Kyung Hong koreai szoprán szólaltatja meg. Példás formatisztasággal énekel, s a hangi alakításnak van is lírája, a vokális kifejezés mégsem eléggé közvetlen - artisztikus distancia, de mégiscsak distancia választja el a hallgató érzelmi világától. Tebaldóként igen jó benyomást kelt Paul Groves, a szerepnek mind harcias, mind gyöngéd hangját pontosan idézi fel. A könnyű és hajlékony tenor feltűnése remélhetőleg azt ígéri, hogy véget ért a sötét, sűrű tenorok hegemóniájának kora, s a nagy romantika és a verismo előtti opera rehabilitálásával visszakapják megbecsülésüket a bel canto tenorok, és ez számuk gyarapodásához is vezet. Júlia apjának szerepében Raymond Aceto, Lőrinc barátéban a kiváló Robert Lloyd súllyal van jelen. Mindent összevéve A Capuletek és a Montecchik a Teldec legjobb operafelvételei közé tartozik, s elérhetősége a magyar hanglemezpiacon azért is örvendetes, mert az az operatípus, amelyet képvisel, sajnálatosan hiányzik operaszínpadainkról.

Az elmúlt évben két jelentős operaritkaság jutott el hozzánk CD-n a 20. század első feléből. Ferruccio Busoni Doktor Faustját az Erato jelentette meg új felvételen. Busoni 1914-ben határozta el végleg, hogy operát ír a Faust-témából. A szövegkönyv legnagyobb része már 1910 augusztusában és 1914 decemberében készen volt. A librettó fő forrása nem Goethe "világkölteménye", hanem a korábbi bábjáték. A darab főcselekményét két terjedelmes előjáték és egy intermezzo előzi meg. Nálunk ismeretlen műről lévén szó, talán nem fölösleges ismertetni a cselekményét.
Az I. előjáték Wittenbergben játszódik, Faust dolgozószobájában. A doktor alkimista kísérletbe mélyed. Wagner három krakkói diák érkezését jelenti. Ezek varázskönyvet adnak át Faustnak, melynek segítségével földöntúli erőkkel lehet kapcsolatot teremteni. A diákok rejtélyes módon tűnnek el, és Faust megsejti, hogy a pokol küldöttei voltak. A II. előjáték ugyanott játszódik éjszaka. A varázskönyv segítségével Faust felidézi Lucifert, akinek közeledtét szellemkórus jelenti. Hat lángnyelv lebeg a térben. Öt démont Faust elutasít, mert nem elég gyorsak, a hatodik azonban "gyors, mint az emberi gondolat". Ez Mephistopheles, aki megígéri Faustnak, hogy minden kívánságát teljesíti. Csábítással és fenyegetésekkel legyőzi Faust amiatti aggályait, hogy halála után neki kell szolgálnia. Kívülről a templomba menők éneke hallatszik. Faust kétségbe esik. Húsvéti harangok zúgnak, amikor vérével aláírja az ördöggel kötött szerződést. Az intermezzo a wittenbergi dóm román kápolnájában játszódik. Egy katona könyörög Istennek, hogy segítse megtalálnia azt a férfit, aki megbecstelenítette és a halálba kergette a húgát. Mephistopheles Fausttal együtt kihallgatja a katonát és enged Faust követelésének, hogy tegye el láb alól. Egy szerzetes alakjában Mephistopheles megjósolja a katonának a halálát. Egy csapat fegyveres hatol a templomba, megrohanja és megöli az imádkozót, mint kapitányuk feltételezett gyilkosát.
A főcselekmény 1. képének színhelye Párma, a hercegi park. Fényes társaság ünnepli Párma hercegének lakodalmát. Az ünnepség fénypontjaként a szertartásmester a híres mágus, Faust érkezését jelenti. Faust, Mephistopheles kíséretében, varázsművészetével elragadja az udvart, de különösen az ifjú hercegnét: a napot csillagos éjjé változtatja, majd a hercegné kívánságára megidézi Salamon királyt és Sába királynőjét, Sámsont és Delilát, végül, saját akaratából, Keresztelő Szent Jánost és Salomét a hóhérral. A jelenések elárulják, hogy Faust udvarol a hercegnének, s ezzel kiváltja a herceg féltékenységét. Véget vet a szemfényvesztésnek. Mephistopheles ráveszi Faustot, hogy meneküljön. A hercegné alvajáróként, mágikus erő vonzásának engedve követi Faustot. Mephistopheles udvari káplánnak öltözve azt tanácsolja a hercegnek, hogy mondjon le az üldözésről.
A 2. kép: kocsma Wittenbergben. Faustot vitatkozó diákok serege veszi körül. A vita tumultuózus jelenetté fajul, amikor a diákok két táborra szakadnak, a katolikusokéra és a protestánsokéra. A vita végeztével a diákok szerelmi tapasztalatairól kérdezik Faustot. Az mélabúsan emlékezik a hercegnével való kalandjára. A küldönc alakjában megjelenő Mephistopheles jelenti: a hercegné meghalt és egy utolsó emléket küld. Halott újszülöttet vet Faust lába elé, majd cinikus balladát énekel. Azután a gyereket szalmacsomóvá változtatja, s meggyújtja. A lángokban megjelenik Heléna. Faust tartóztatni akarja az eszményi alakot, de az szertefoszlik. Faustnak fel kell ismernie, hogy "az ember nem ér fel a tökéleteshez". Fölrémlik előtte, mennyi időt pocsékolt el, úgy érzi, visszajutott gyermekkora közelébe, és új kezdet erői támadnak benne. Ekkor azonban megpillantja a három krakkói diákot, akik halála közeledtét jövendölik. A 3., utolsó kép Wittenberg behavazott utcáján játszódik. Az éjjeliőr (Mephistopheles) a tíz órát jelenti. Diákok csoportja szerenáddal köszönti Wagnert, akit rector magnificusszá neveztek ki. Megjelenik Faust, és egykori háza küszöbén egy koldusasszonyt fedez fel, gyermekkel a karján. A hercegnét ismeri fel benne. Az asszony odanyújtja neki a halott gyermeket. Faust a dómban keresne menedéket, de megjelenik előtte a halott katona alakja, és nem engedi belépni. Faust a gyermekkel a karján a feszülethez vonszolja magát, de nem talál szavakat az imához. Belopózik az éjjeliőr, és lámpájának fényében a Megfeszített Helénává változik. Faust átleheli a lelkét a halott gyermekbe, annak reményében, hogy megváltozott alakban fog tovább élni. A halott gyermek helyén virágzó ágat tartó ifjú emelkedik fel. Az éjjeliőr az éjfélt jelenti, és magával hurcolja Faust immár élettelen testét.
A zenei kompozíció első vázlatai 1916 szeptemberéből, az utolsók 1924 áprilisából valók. Amikor Busoni meghalt (1924. július 27.), a partitúra már tisztázatban is készen állt, a második képbeli Heléna-jelenés és az utolsó kép befejezése kivételével. A szinte teljes kompozíciót először Busoni tanítványa, Philipp Jarnach fejezte be, ám nem vette kellőképpen figyelembe a Heléna-látomás és a zárójelenet hátrahagyott vázlatait, Faust zárómonológját pedig megrövidítette. Csak 1984-ben, a problémával való majd' tíz évi foglalatoskodás után sikerült az angol karmesternek, Antony Beaumontnak a vázlatanyag figyelembevételével kiegészíteni a két befejezetlen jelenetet, s a Busoni által szándékolt befejezést - a teljes zárómonológot is beleértve - játszható formában rekonstruálni. Az Erato felvétele "főszövegében" a Jarnach-féle változatot adja, és függelékként közli a Beaumont-verziókat.
A darab cselekménye nem folyamatos. A két előjátékon kívül csak a 2. és a 3. kép kapcsolódik egymáshoz közvetlenül. A szöveg Busoni szerint "szándékosan hiányos, látszólag töredékes", hogy a zenének teret adjon saját fejlődése számára. Szerzője a Doktor Faustot főművének tekintette, olyan műnek, mely kompozíciós művészete minden lényeges elemét összefoglalja. A partitúrában sok saját, 1912 és 1921 között keletkezett kompozícióját dolgozta fel, némelyiket szinte teljes egészében, másokat töredékesen. Busoni eljárását két gondolat alapozta meg, egyrészt a zene egységként való felfogása, másrészt a "fiatal klasszicitás" eszméje. Többi operájához hasonlóan a komponista a Faustban is az operazenéről kialakított eszményét igyekezett megvalósítani, tehát egy olyan zene eszményét, amelynek, leválva a cselekményről és a szövegről, önálló létjogosultsága van. A darab zenéje lemond a szöveg pszichológiai megvilágításáról és a színpadi akciók aláfestéséről; saját, formai jelentése az elsődleges. Busoni maga is utal a II. előjáték szellemidézési jelenetének variációsorára, a rondóként koncipiált intermezzóra és a pármai kép balettszvitjére. Az egész opera áttetsző hangzásképe a szinte kamarazenei hangszerelésnek köszönhető.
A Teldec felvétele alkalmas a darab felfedeztetésére-felfedezésére. A lyoni opera zenekarát a modern művek iránt kivételes affinitást tanúsító Kent Nagano vezényli. Busoni eszményét megvalósítva, az abszolút zenei folyamat világos értelmezéssel és szuggesztívan bontakozik ki, a szólamok szövésének transzparenciája és ereje képes kárpótolni a hagyományos operazenei konkrétság hiányáért. A darab verses prológusát és epilógusát, a költő szövegét a címszerep korábbi nagy megszemélyesítője, Dietrich Fischer-Dieskau mondja el, kivételes intellektus fényével világítva át a szöveget. Faustot az ő bariton tanítványa, Dietrich Henschel énekli. Fischer-Dieskau nem az a mester, aki tanítványa saját arculatát fejleszti ki, hanem nagyon is rányomja a tanítvány művészetére a maga bélyegét. Henschel artikulációja, hangszínei szüntelenül a mesterét idézik, s így egész teljesítménye egy Dieskau-kópia képzetét idézi fel, sajnos a mester formátuma, személyes szuggesztivitása nélkül. A fiatal bariton megbízható képet ad a címszerepről, de nem képes olyan átütő erejű, lenyűgöző hatású alakítást nyújtani, amilyet az európai kultúrának ez a kulcsfigurája, a szerep szellemi potenciálja igényelne. Hasonló a helyzet Kim Begley Mephistophelesével is, a vokális szerepformálás korrekt, de nem eléggé éles, nem eléggé démoni. A sok - s néha több - szerepet éneklő művészek közül kiemelkedik az egyetlen énekesnő, a pármai hercegné szólamát megszólaltató Eva Jenis. A felvétel összességében képes megéreztetni, hogy jelentős operakísérlettel van dolgunk, de a mű eszmei igényeihez méltóan erős interpretációval, pregnáns szellemi arcokat felvonultató előadással adós marad. Eléggé nem értékelhető érdeme viszont, hogy ismét az érdeklődés homlokterébe állít a század első feléből egy fontos szellemi-művészi teljesítményt.

A másik operaritkaság Karol Szymanowski Roger királya - ezt az EMI jelentette meg. Az opera ugyanakkor keletkezett, amikor Busoni Faustja. A zeneszerző 1918 nyarán cserélt először eszmét Jaroslaw Iwaszkiewicz-csel egy operatervről, melynek középpontjában Roger király állna. Az író a következő két évben több fogalmazványt is készített, s a szövegkönyvet 1920 júniusában fejezte be. 1920 októberéig Szymanowski fölvázolta az első két felvonást, majd egy amerikai utazás miatt megszakította a munkát. Itt teljesen átdolgozta a szövegkönyv III. felvonását. A kompozíciós munka csak 1925-ben fejeződött be. Az opera Szicíliában játszódik, 1150 körül.
Az I. felvonás színhelye egy bizánci stílusú templom belseje. Az istentisztelet folyamán a papok a nép nevében arra kérik Roger királyt, hogy a keresztény erkölcsöket védje meg attól a hanyatlástól, amellyel egy idegen pásztor fenyegeti őket; ez más istent dicsőít és megzavarja a népet. Roxána királyné azt javasolja, hogy a pásztor igazolja magát a király előtt. A templomba vezetik, s ő, nem törődve a papok ellenségességével, a maga istenéről, az öröm, a szerelem és az élet istenéről beszél az egybegyűlteknek. Roxána egészen a hatása alá kerül, az érsek és a diakonissza viszont, a tömeg támogatásával, a pásztor halálát követeli. Roger először el is rendeli a kivégzést, azután hirtelen meggondolja magát és visszaadja a pásztor szabadságát. Amikor azonban az menni akar, a király megparancsolja neki, hogy este a palotában álljon bíróság elé.
A II. felvonás a királyi palota belső udvarán játszódik, éjszaka. Homályos sejtelmektől elbizonytalanodva Roger és Edrizi, egy arab tudós, a pásztorra várnak. A távolból Roxána éneke hallatszik, amellyel kegyelemért könyörög a pásztor számára. Amikor ez kíséretével megjelenik, Roger a származása felől faggatja. Istenkáromlással és mágiával vádolja. A pásztor jelére követői eksztatikus táncba kezdenek, melynek az udvaroncok sem tudnak ellenállni. Roxána is csatlakozni akar a táncolókhoz, de Roger visszatartja. A király megparancsolja az őröknek, hogy bilincseljék meg a pásztort. Ez azonban szétszakítja a láncokat, és felszólítja a tömeget, hogy kövesse őt; Roxána is csatlakozik a menethez. Roger leteszi koronáját, kardját és palástját, s követi Roxánát.
A III. felvonás egy antik színház romjai között játszódik. Miután hosszan tévelyegtek az éjszakában, Edrizi a színházba vezeti Rogert. A király hívására a távolból Roxána és a pásztor válaszol. Az áldozati tűz fényében a pásztor Dionüszosz alakjában jelenik meg, kísérete pedig bakkhánsok és menádok alakját ölti. Mámoros körtánc kezdődik, melyben a menáddá változott Roxána is részt vesz. Lassan megvirrad, a pásztor menete eltávolodik. A felkelő nap aranyló sugaraiban Roger egyedül marad, és magával ragadja a természet harmóniája.
A 20. század elejének válsághelyzetében az volt Szymanowski szándéka, hogy a kultúra forrásaihoz visszanyúlva találjon új értelmet. Ebben a törekvésében az antik mítoszok és a mediterráneum világa inspirálta. E háttér előtt válik érthetővé a sajátos konfrontáció Dionüszosznak Euripidész által kialakított mítoszával. A Roger király az euripidészi Bakkhánsnők átköltése, de nemcsak az anyagban rejlő tragikumról mond le, hanem minden drámai komponensről is. Roger és a pásztor viszonya Pentheusz és Dionüszosz viszonyának felel meg, de Szymanowski nem élezi ki konfliktusukat. A tragikus összeütközések helyébe találkozások szertartása lép, s a drámai cselekményt tablók kontrasztjai helyettesítik. Míg az I. felvonás bizánci világot idéz fel, a II. keletieset, a III. pedig hellenisztikusat. A szcenikai koncepció statikus-képszerű jellegének túlnyomóan impresszionisztikus zene felel meg, mely egyfelől dekoratív funkciót tölt be, másfelől atmoszférát teremt. A kompozíció oratóriumszerű vonásokat kombinál pogány és keresztény rituálékkal. Minden felvonásnak rituális cselekmény áll a középpontjában: az I. felvonást a keresztény istentisztelet szerkezete határozza meg, egyszersmind ekkor történik meg az első konfrontáció Roger és a pásztor között. E behatoló megjelenése a közösség szigorú korálisának zenéjét átoldja a pásztor énekének melodikus érzékiségébe. A kórus zárt, homofon szerkezete felszakad, s a Roger és a pásztor közti dialógust szólisztikus közbevetések kommentálják. A II. felvonásban a bíróként és vádlottként szemben álló Roger és pásztor találkozásából a tömeg dionüszikus táncának színpadi látványossága fejlődik ki. Míg Roxána Rogerhoz intézett figyelmeztető éneke a felvonás első részében már a pásztor befolyását érezteti, a második részben általános mámorban oldódik fel. A III. felvonás alapja - a lehető legmesszebbre távolodva az I. felvonás keresztény istentiszteletétől - antik áldozatrítus, ennek mozgalmas középpontja a pásztor föllelkesült követőinek gyülekezete, melyhez Roxána menádként csatlakozik. Az álom metaforájában, mely az egész felvonáson végigvonul, Roger intézményes hatalma teljesen megsemmisül. A Roger királyt és Busoni Faustját az időbeli párhuzamosság mellett több rokon elem kapcsolja össze. Mindkettőben központi szerepet játszik a keresztény és a mágikus-érzéki világ ellentéte, s a női érzékenység vonzalma az utóbbi iránt, zenei nyelvezetükben is sok a hasonlóság.
Az EMI felvétele magas színvonalon közvetíti Szymanowski operáját. A magas színvonalat Simon Rattle és a Birminghami Szimfonikus Zenekar biztosítja. Rattle és együttese a gyönyörűséges zenekari textust színgazdagság és formatisztaság tökéletes és ihletett egységében szólaltatja meg. Mivel a Doktor Faust és a Roger király zenei nyelve sok tekintetben rokon egymással, jogos a két produkció összevetése: noha Kent Nagano tolmácsolása is színvonalas, Rattle-é más, magasabb klasszist képvisel: a zenekari játék intenzívebb és a hangzás megragadóbb poézisa jellemzi. Az énekes alakítások azonban többnyire itt sem lebilincselőek. Thomas Hampson a címszerepben korrekt teljesítményt nyújt, de a király belső konfliktusát, két világ közti lebegését s végül új természetélményét nem ábrázolja elég szuggesztíven. A pásztor ábrázolásában Szymanowski nagy leleménye, hogy a dionüszoszi figurát nem kirobbanó energiával, hangos eksztázissal jeleníti meg, hanem egyfajta modern "bel cantóval", halk, finom, érzékien szép énekkel. Ryszard Minkiewicz a szólamot kulturáltan énekli, de az érzéki szépség mámorító sugárzása hiányzik a hangjából. Edrizit, az arab tudóst Philip Langridge karakterisztikusan ábrázolja. Valaki azonban kiemelkedik az énekes együttesből: Elzbieta Szmytka, Roxána királyné megelevenítője. Az ő szopránja nemes és sugárzó, egyénisége van. Neki köszönhető a felvétel egyetlen igazi vokális élménye, Roxána áriája a II. felvonásban. Az énekes alakítások többségének halványsága ellenére a felvétel összhatása jó, nemcsak a megismerő érdeklődést kielégítve, hanem valódi, töretlen művészi élményt, érzéki élvezetet nyújtva fedeztet fel velünk egy népszerűségre ugyan számot nem tartó, de az igényes operai ízlés számára kedvessé válható, a maga különös módján remekműnek bizonyuló operát. Szymanowski Roger királya tévedhetetlen idő- és arányérzékkel megkomponált, mély műalkotás, s a felvétel ezt nyilvánvalóvá teszi. (A háromfelvonásos opera előadási ideje körülbelül másfél óra. Elhangzása után a második CD még Szymanowski 4. szimfóniáját is tartalmazza. A mű eredetileg zongoraversenynek készült, s így e szólóhangszer vezető szerepet játszik benne. Simon Rattle, a Birminghami Szimfonikus Zenekar, s a zongoraszólamot játszó Leif Ove Andsnes jóvoltából az opera mellett, mintegy ráadásként, még egy remekművet ismerhetünk meg.)

Alighanem a Peter Grimes operaházi felújítása bátorította fel a Warner Musicot, hogy importálja a darab egyik videófelvételét, mely a Covent Garden 1981-es előadásán készült. Ritkán, s az utóbbi évtizedekben egyre ritkábban lehet kimondani egy operaelőadásról, hogy tökéletes - ez az a kivételes alkalom. Az előadás minden tekintetben művészi érzék, fényes intelligencia, biztos szakmai tudás és tévedhetetlen ízlés egységét demonstrálja. A díszletet és a jelmezeket Timothy O'Brien és Tazeena Firth tervezte. A díszlet lemond a konkrét, realisztikus helyszínábrázolásról, a színhely egy deszkaplató, amelyet nem épületek konkretizálnak, hanem egyszerű díszletelemek, hol egy sima fal, hol függönyök. Ha kell, a háttérben hajók idézik fel a kikötőt, egyházi énekek a templomot. Az egyszerű, jelzésszerű térben a szereplők viszont abszolút realista jelmezekben jelennek meg, mindőjük ruházata a darab történelmi stílusában készült, egyszersmind a figura státusát és karakterét jellemezve. A produkció valamennyi alkotója figyelembe vette, hogy Britten realista operát írt, a zene következetesen, pregnánsan és plasztikusan karakterizál, valóságos típusokat és helyzeteket, pontos emberi viszonyokat jelenít meg. Colin Davis ebben a szellemben vezényli a darabot, a drámai cselekmény tekintetében érzékletesen, a közjátékokban vizionárius erővel. A Covent Garden zenekara természetesen fölényes tudásról tesz tanúbizonyságot, mind az összjátékban, mind a szólisztikus pillanatokban, mind homogeneitás, mind színezés-árnyalás tekintetében. A rendezés, Elijah Moshinsky munkája a szereposztással kezdődött. A szereplőknek nemcsak hangi, hanem teljes alkati kiválasztása is olyan pontos és sokatmondó, mint a legjobb angol filmeken. Swallow bíró alakítója, Forbes Robinson a testalkatában és a fejformájában viseli státusát, Mrs. Sedley szerepében Patricia Payne feszes tartása, szúrós szeme, hegyes orra eleve megteremti az elviselhetetlen erénycsőszt. A Balstrode kapitányt alakító Norman Bailey véletlenül sem fiatalabb és urbánusabb, mint egy nyugalmazott kereskedelmi kapitány lehet a kis halászfaluban. Ellen Orford, az özvegy tanítónő nem amazonnak öltöztetett Valéry Violetta, hanem termetes, bájtalan és mégis bizalomgerjesztő asszony a remek Heather Harper jóvoltából. S persze mindenekfölött Jon Vickers a címszerepben! Tagbaszakadt, darabos, esetlen mozgású figura, gátoltság és megszállottság, esettség és veszélyesség elegye. Hatalmas a belső, lelki nehézkedése. A szereposztásban sehol egy tévedés, egy kompromisszum. Minden figura az, aki - a zene, a szövegkönyv s az élet- és emberismeret szerint. És micsoda színészeknek bizonyulnak ezek az angol operaénekesek! Pontos, karakterisztikus mozgásformák, viselkedési stílusok, pszichológiai finomságokat közvetítő gesztusok. Semmi sem véletlen, minden a figurából, a helyzetből, a pillanatból fakad és sokatmondó. Az előadásnak nincsen plakatív mondanivalója, de sokrétű és mély tragédiát ábrázol. Nem szépíti a címszereplőt - Peter Grimes szörnyeteg, mert megszállott. De szerencsétlen, a distancia ellenére is részvétet kiváltó, átélhető ember. A kis halászfalu népe nem érzéketlen vadállatok hordája. Persze bornírt világ, elfojtott emberi dimenziókkal, melyek egészségtelen formákban törnek időnként a felszínre, de alapjában olyan emberi közösség, amely védi életlehetőségét, modus vivendijét, s ezért életformáját. A faluközösség és Grimes konfliktusa igazi tragikus konfliktus, mert mindkét oldalon érvényes jogosultságok összecsapása a mindkét oldalon meglévő jogosulatlanságok ellenére is. Grimes kitaszítása és pusztulása után nem vérszomját kielégített horda marad hátra, hanem egyszerű mindennapjaihoz visszatérő, a maga lehetőségei szerint normális életét folytató békés közösség. A drámát, az életet teljes bonyolultságában látó és ábrázoló, mély előadás a Covent Gardené. Úgy nézhetjük, mint az operajátszás ritka komplexitású és tökéletességű példáját, amely az emberi lét szakadékai között is képes elérni a bölcsességet. Lehet, hogy ez a művészi tartás, amely 1981-ben még hiteles volt, mára anakronisztikussá vált? Vagy csak Közép- és Kelet-Európa nézőpontja nem tud felemelkedni Londonéhoz? Magam erre gyanakszom.


William Christie


Donald Runnicles


Jennifer Larmore