|
Georg Philipp Telemann nevét hallva itthon sokszor még a zenészek is értetlenül
és elutasítóan húzzák el a szájukat, noha a zeneszerző művei közül általában csupán
néhány, a hangszertanulás során kötelező tananyagnak számító tételt ismernek -
jórészt ezeket is inkább átirat formájában. Érdeklődésük hiányát természetesen
magyarázhatja, hogy a zenetörténet-írás sokáig azt sugallta: egyedül Bach és Händel
életműve képviseli méltón az érett német barokkot, s így a Telemann-kutatás és
Telemann műveinek hiteles kiadása is csak lassan, jóval az említett szerzők kompozícióinak
közreadása után kezdődhetett el. A közönyt, bármennyire megalapozatlan is, megérthetjük,
a művek megismerésétől való merev elzárkózást azonban nem.
Németországban egészen más a helyzet. Ott sokan képesek csupán azért több száz
kilométert utazni, hogy megismerkedjenek egy zeneszerzővel, akinek az iskolában
legfeljebb a nevét említik meg. Március 15. és 20. között gyakorló zenészek és
zenetörténészek mellett nyugdíjas házaspárok, fiatal családok és egyetemisták
is kedvet éreztek ahhoz, hogy a Magdeburgban idén tizenötödik alkalommal megrendezett
Telemann-Festtage alkalmából közelebbről megismerjék Telemann zenéjét.
Az öt nap alatt lezajlott hat koncert műsorát az évfordulóra való tekintettel
Telemann és Bach kompozícióiból állították össze. Így a fesztivál gerincét jelentő
Telemann und Bach című hangversenysorozat minduntalan szembesítette a hallgatókat
a Telemann neve körüli mély hallgatás helytelenségével. Az újabb és újabb meglepetésekkel
szolgáló művek megcáfolták a két szerző közti, óriásinak hitt szakadékkal kapcsolatos
hiedelmeket. Lassan mindenki számára érthetővé vált e két teljesen különböző komponista
szoros barátsága és szakmai kapcsolata. A közönségnek rendkívüli élményt adott,
s egyben fokozott figyelmet igényelt tőle, hogy naponta ismeretlen művekkel találkozhatott,
amelyek Telemann más és más arcát mutatták be. A szervezők, a Zentrum für Telemann-Pflege
und -Forschung lelkes munkatársai minden estére a komponisták azonos műfajú
vagy hasonló alkalomra írt alkotásaiból állítottak össze hangversenyt. A nyitókoncerten
a két szerző egy-egy zenekari szvitje és Telemann Der Mai című "zenei idillje"
(TWV 20:40) hangzott el. A fesztivál-nyitókoncerteken szokásos, szponzorok és
politikai személyiségek által mondott köszöntők itt sem maradhattak el, s ehhez
járult még az is, hogy, hálából a város anyagi támogatásáért, a helyi filharmonikus
zenekar indította el a koncertsorozatot. A Michael Schneider által irányított
együttes produkciójának nagy része alatt inkább a Bundestag elnökének megtisztelő
jelenléte kötötte le a közönség figyelmét. A két énekest, vonósokat és fúvósokat
foglalkoztató Der Mai azonban még ebben a fakó előadásban is ünneppé tette az
estét. Az 1762 körül keletkezett kompozíciót, amely a kedvelt berlini szövegíró,
Karl Wilhelm Ramler költeményére született, a Telemann zenéjében alaprétegnek
tekinthető dallamosság jellemzi. Dalszerű és táncos részletek váltakozása határozza
meg e duett-kantátát. Telemann és Ramler az árkádiai pásztoridill köntösébe bújtatva
teljesen új életérzést jelenít meg. Phillis (szoprán) és Daphnis (basszus) boldogan
üdvözli a hónap beköszöntét, versengve dicséri ajándékait, majd megújulva egyesül
a tiszta záróduettben. Az üdeség, az áradó érzelmek, a hangulatos természeti kép
és a szöveg felvilágosult gondolatainak ábrázolásához a több mint nyolcvanéves
szerző a concertáló technika és a színes instrumentárium minden kifejezőerejét
felhasználja. A hangversenyről hazafelé tartva a nyugdíjas házaspárok örömmel
nyugtázták, hogy jól tették, mikor a berlini operalátogatás helyett Magdeburgot
választották. A szakemberek pedig hevesen tervezni kezdték, kivel, hol, mikor
lehetne a Májust újra, más városokban és országokban előadni, rögzíteni.
A következő előadást szintén az újonnan felépített magdeburgi színházban rendezték
meg. A szép hangzású drezdai kamarakórus és az Angliából érkezett, régi hangszereken
játszó együttes, az Orchestra of the Age of Enlightenment Simon Preston vezényletével
mindkét zeneszerzőtől olyan műveket választott, amelyek szász-lengyel választófejedelmek
tiszteletére íródtak. Telemann Unsterblicher Nachruhm Friedrich Augusts című
serenatája (TWV 4:7) az 1733-ban elhunyt Erős Ágost emlékének szentelt nagyszabású,
dramatikus gyászzene. A költemény, amely a fiatal hamburgi teológus, Joachim
Johann Daniel Zimmermann munkája, felépítésében tökéletesen követi a barokk
gyászköltemények szerkezetét: a lamentatióban a népnek az uralkodó elvesztése
fölötti panasza szólal meg; a laudatióban az elhunyt hőstettei és erényei jelennek
meg; végül a consolatióban a folytonosság, az utódok által biztosított stabilitás
nyújt vigaszt. Telemann minden bizonnyal nagyra becsülte ezt a szimbolikus képekkel
teli librettót: az allegorikus figurák minden gesztusát érzékenyen követve, a
szöveggel teljesen azonosuló, rendkívül színes és aprólékosan kidolgozott zenét
írt. Az áriák, recitativók (amelyek gyakran dialógusokat alkotnak) és együttesek
operaszerűen követik egymást, s az érzelmek állandó változása mögött is érezhető
a korabeli operaesztétika (variatio) hatása. A legmegnyerőbb azonban a hangszerek
rafinált alkalmazása, a különféle hangszínek érzékeny keverése. Kiemelendő a zenetörténetben
talán egyedülálló, két dobot és tompított trombitákat foglalkoztató, körülbelül
ötperces Sinfonia, amely megrázóan jeleníti meg a gyász toposzát és az
ünnepélyes gyászmenet képét.
A hangversenyen ezen kívül J. S. Bach ritkán hallható, Schleicht, spielende
Wellen kezdetű dramma per musicája hangzott el (BWV 206), amelyet a zeneszerző
1734-ben Erős Ágost utóda, II. Frigyes Ágost névnapjára írt. Librettója különféle
folyókat szerepeltet mint egyes városok, országok allegorikus alakjait, s mindegyiknek
egy-egy recitativóból és áriából felépülő egységet szentel, a négy szakaszt pedig
kórusok keretezik. A zenekar interpretációjában tisztes színvonalon, de különösebb
fantázia vagy energia nélkül szólaltak meg a szólisztikusan kezelt fúvós hangszeres
részletek, amelyek csak a markánsabban megformált kórustételek kíséreteként tudtak
igazán kibontakozni.
A következő estén, a Miasszonyunk-kolostor koncerttermében megrendezett hangverseny
előadói viszont valóban feledhetetlen élményben részesítették a hallgatóságot.
A Magdeburger Kammerchor, a Dresdner Barockorchester és a hat szólista
olyan tökéletes, minden pillanatában élvezhető és megrázó produkciót hozott létre
Hans-Christoph Rademann irányítása alatt, hogy azt akár CD-felvételen is
kifogástalannak és élettelinek neveznénk. A műsoron ezúttal egyetlen mű szerepelt:
Telemann 1750-ben született Matthäuspassionja. Természetes, hogy a cím
kapcsán mindenkinek elkerülhetetlenül Bach Máté-passiója jut eszébe - annál is
inkább, mivel fiatal éveiben mindkét szerző ugyanazon a középnémet passióhagyományon
nőtt fel, hasonló hangzó benyomásokban volt részük. Később is mindketten egy,
a 17. század közepén Észak-Németországban kialakult modellt, az úgynevezett "oratorikus
passió" hagyományát követték. E művek gerincét bibliai szöveg alkotja, s ehhez
kapcsolódnak a költött szövegre épülő korálok, áriák és kórustételek. Telemann
hamburgi évei alatt mintegy 46 ilyen passiót komponált, köztük a most először
újra elővett Máté-passiót, amelyben a kiválasztott bibliai részletek 17 kisebb
jelenetben mondják el Jézus szenvedésének és halálának történetét. Az egyes jelenetek
dramaturgiáját Jézus szenvedéstörténetének pszichológiai rétegei határozzák meg.
Az együttérzéstől a háláig, a félelemtől és magányosságtól a közösségi tudat biztonságáig,
a hithez való visszatérés megnyugtató érzéséig feszülő ívet Telemann elsősorban
kifejező deklamációban valósítja meg. Jézus accompagnatós megnyilatkozásai és
a kórus turbajelenetei is mind dallamukban, mind harmóniájukban és hangszerkíséretükben
a szituáció szerint érzékenyen és plasztikusan differenciálva szólalnak meg. Talán
éppen ezzel magyarázható, hogy a változatos érzelmeket kifejező, szép dallamok
mellett a legnagyobb örömöt a különleges drámaisággal megszólaltatott recitativók
szerezték.
A másnapi koncerten is nagyszerű énekeseket hallhattunk. A La Sfera del canto
és az Il Fondamento együttesnek sikerült a művek szerves részévé tennie
a műsoron szereplő kantáták recitativót, melyeket kevésbé ihletett előadásban
a hallgató talán fölöslegesnek érezne. A koncert csúcspontját a két Telemann-concerto
grosso mellett Bach és Telemann azonos a szövegre, Erdmann Neumeister Ein ungefärbt
Gemüte kezdetű librettójára írt kantátái jelentették (BWV 24, TWV 1:434).
A szöveg azonossága még az egyszerű zenekedvelőnek is lehetővé tette, hogy a két
komponista egyéniségének és stílusának különbségeit megfogalmazza, felfigyelve
Bach retorikus komolyságára és Telemann zenéjének nagyvonalúságára, életvidám
ötleteire.
A közönség odaadását és figyelmét az sem csökkentette, hogy aznap délután már
részt vehetett egy másik, hasonlóan színvonalas (és műsorösszeállításában sem
kevésbé érdekes), a Napóleonnak épített palota dísztermében tartott kamarazene-előadáson.
A Kuijken fivérek és Gustav Leonhardt régi társulása sokakban előítéletet:
a kiégettség veszélyétől való félelem érzését keltette - nagy megkönnyebbülésükre
alaptalanul. A triószonátákból és szóló fuvoladarabokból szerkesztett program
minden várakozást felülmúlt. Leonhardt continuo-játéka olyan ízt adott minden
műsorszámnak, amelynél jobbat valóban nem lehet elképzelni. Ez jellemezte a koncertet
záró c-moll triószonátát is a Musikalisches Opferből, amelynek megszólaltatása
minden részlet iránt figyelmes kidolgozottságában, szubtilitásában és kifinomultságában
minden bizonnyal felülmúlta a korabeli előadások színvonalát.
Sajnos a sorozatot záró hangverseny, a neves Concerto Köln szereplése (hangversenymester
Sylvie Kraus) nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat. A zenekari
szvitekhez és versenyművekhez értelmetlenül gyors tempókat választottak, s ezáltal
a részletek, egyedi jellegzetességek teljességgel elsikkadtak. A hallgatóságban
helyet foglaló muzsikusok koncepciót véltek felfedezni a már-már követhetetlen
interpretáció mögött, mások azonban azt feltételezték, az együttes egy hamarosan
induló vonatot igyekszik elérni. Szomorú, de nekik lett igazuk: a muzikalitásáról
híres együttes az utolsó darab végeztével leviharzott a színpadról, és rohant
a pályaudvarra...
Ezekben a napokban zajlott Magdeburgban a Nemzetközi Telemann Társaság közgyűlése
is. A Telemann-oeuvre terjesztését elősegítő, zenetudósokból, gyakorló zenészekből,
lemez- és kottakiadókból álló szervezet megerősítette elnöki posztján eddigi vezetőjét,
Székely Andrást.
A kétévente megrendezett Telemann-Festtage rendezvénysorozat, amely eddig hangversenyekből,
énekkurzusból (vezetője Hermann Max) és gyerekeknek szánt programokból
állt, idén második alkalommal nemzetközi tudományos konferenciával bővült ki.
A háromnapos ülés előadásai idén a Freiheit oder Gesetz? (Szabadság vagy
kötöttség?) mottóhoz igazodva Telemann műveinek előadási problémáira, kéziratokból,
kortárs másolatokból illetve zeneelméleti írásokból leszűrhető, az Aufführungspraxist
érintő kérdésekre koncentráltak. Telemann művei interpretációjára vonatkozó megnyilvánulásaiban:
egyes leveleiben, nyomtatásban megjelent kompozíciói címében az ad libitum megoldások
helyett gyakran rögzít világos és nagyon pontos elképzeléseket. Kérdés azonban,
hogy az előadás feltételei, amelyek a szerző rendelkezésére álltak, megfeleltek-e
ideáljának. Vajon mekkorának kellett lennie egy megfelelő méretű együttesnek az
ő elképzelése szerint? Mit jelenthet az, amikor azt írja, hogy minden hangszert
a maga természetének megfelelően kell alkalmazni? Ilyen és hasonló kérdésekre
kereste a választ a konferencia. Az egybegyűlt zenetudósok Telemann műveinek díszítő
gyakorlatáról, tempókérdésekről, hangszerelésről és az együttesek méretét, összeállítását
érintő problémákról, a számozott basszusjáték sajátosságairól, a billentyűs hangszerek
hangolásáról, transzponálási lehetőségekről és az operák előadási gyakorlatáról
beszéltek. A szervezők, a Wolf Hobohm által vezetett magdeburgi Zentrum
für Telemann-Pflege und -Forschung tagjai sem bújtak adminisztratív feladatuk
mögé: mindannyian értékes referátummal gazdagították a konferenciát.
|
