Muzsika 2000. június, 43. évfolyam, 6. szám, 15. oldal
Katona Márta:
Magdeburgi Telemann Fesztivál tizenötödször
 

Georg Philipp Telemann nevét hallva itthon sokszor még a zenészek is értetlenül és elutasítóan húzzák el a szájukat, noha a zeneszerző művei közül általában csupán néhány, a hangszertanulás során kötelező tananyagnak számító tételt ismernek - jórészt ezeket is inkább átirat formájában. Érdeklődésük hiányát természetesen magyarázhatja, hogy a zenetörténet-írás sokáig azt sugallta: egyedül Bach és Händel életműve képviseli méltón az érett német barokkot, s így a Telemann-kutatás és Telemann műveinek hiteles kiadása is csak lassan, jóval az említett szerzők kompozícióinak közreadása után kezdődhetett el. A közönyt, bármennyire megalapozatlan is, megérthetjük, a művek megismerésétől való merev elzárkózást azonban nem.
Németországban egészen más a helyzet. Ott sokan képesek csupán azért több száz kilométert utazni, hogy megismerkedjenek egy zeneszerzővel, akinek az iskolában legfeljebb a nevét említik meg. Március 15. és 20. között gyakorló zenészek és zenetörténészek mellett nyugdíjas házaspárok, fiatal családok és egyetemisták is kedvet éreztek ahhoz, hogy a Magdeburgban idén tizenötödik alkalommal megrendezett Telemann-Festtage alkalmából közelebbről megismerjék Telemann zenéjét.
Az öt nap alatt lezajlott hat koncert műsorát az évfordulóra való tekintettel Telemann és Bach kompozícióiból állították össze. Így a fesztivál gerincét jelentő Telemann und Bach című hangversenysorozat minduntalan szembesítette a hallgatókat a Telemann neve körüli mély hallgatás helytelenségével. Az újabb és újabb meglepetésekkel szolgáló művek megcáfolták a két szerző közti, óriásinak hitt szakadékkal kapcsolatos hiedelmeket. Lassan mindenki számára érthetővé vált e két teljesen különböző komponista szoros barátsága és szakmai kapcsolata. A közönségnek rendkívüli élményt adott, s egyben fokozott figyelmet igényelt tőle, hogy naponta ismeretlen művekkel találkozhatott, amelyek Telemann más és más arcát mutatták be. A szervezők, a Zentrum für Telemann-Pflege und -Forschung lelkes munkatársai minden estére a komponisták azonos műfajú vagy hasonló alkalomra írt alkotásaiból állítottak össze hangversenyt. A nyitókoncerten a két szerző egy-egy zenekari szvitje és Telemann Der Mai című "zenei idillje" (TWV 20:40) hangzott el. A fesztivál-nyitókoncerteken szokásos, szponzorok és politikai személyiségek által mondott köszöntők itt sem maradhattak el, s ehhez járult még az is, hogy, hálából a város anyagi támogatásáért, a helyi filharmonikus zenekar indította el a koncertsorozatot. A Michael Schneider által irányított együttes produkciójának nagy része alatt inkább a Bundestag elnökének megtisztelő jelenléte kötötte le a közönség figyelmét. A két énekest, vonósokat és fúvósokat foglalkoztató Der Mai azonban még ebben a fakó előadásban is ünneppé tette az estét. Az 1762 körül keletkezett kompozíciót, amely a kedvelt berlini szövegíró, Karl Wilhelm Ramler költeményére született, a Telemann zenéjében alaprétegnek tekinthető dallamosság jellemzi. Dalszerű és táncos részletek váltakozása határozza meg e duett-kantátát. Telemann és Ramler az árkádiai pásztoridill köntösébe bújtatva teljesen új életérzést jelenít meg. Phillis (szoprán) és Daphnis (basszus) boldogan üdvözli a hónap beköszöntét, versengve dicséri ajándékait, majd megújulva egyesül a tiszta záróduettben. Az üdeség, az áradó érzelmek, a hangulatos természeti kép és a szöveg felvilágosult gondolatainak ábrázolásához a több mint nyolcvanéves szerző a concertáló technika és a színes instrumentárium minden kifejezőerejét felhasználja. A hangversenyről hazafelé tartva a nyugdíjas házaspárok örömmel nyugtázták, hogy jól tették, mikor a berlini operalátogatás helyett Magdeburgot választották. A szakemberek pedig hevesen tervezni kezdték, kivel, hol, mikor lehetne a Májust újra, más városokban és országokban előadni, rögzíteni.
A következő előadást szintén az újonnan felépített magdeburgi színházban rendezték meg. A szép hangzású drezdai kamarakórus és az Angliából érkezett, régi hangszereken játszó együttes, az Orchestra of the Age of Enlightenment Simon Preston vezényletével mindkét zeneszerzőtől olyan műveket választott, amelyek szász-lengyel választófejedelmek tiszteletére íródtak. Telemann Unsterblicher Nachruhm Friedrich Augusts című serenatája (TWV 4:7) az 1733-ban elhunyt Erős Ágost emlékének szentelt nagyszabású, dramatikus gyászzene. A költemény, amely a fiatal hamburgi teológus, Joachim Johann Daniel Zimmermann munkája, felépítésében tökéletesen követi a barokk gyászköltemények szerkezetét: a lamentatióban a népnek az uralkodó elvesztése fölötti panasza szólal meg; a laudatióban az elhunyt hőstettei és erényei jelennek meg; végül a consolatióban a folytonosság, az utódok által biztosított stabilitás nyújt vigaszt. Telemann minden bizonnyal nagyra becsülte ezt a szimbolikus képekkel teli librettót: az allegorikus figurák minden gesztusát érzékenyen követve, a szöveggel teljesen azonosuló, rendkívül színes és aprólékosan kidolgozott zenét írt. Az áriák, recitativók (amelyek gyakran dialógusokat alkotnak) és együttesek operaszerűen követik egymást, s az érzelmek állandó változása mögött is érezhető a korabeli operaesztétika (variatio) hatása. A legmegnyerőbb azonban a hangszerek rafinált alkalmazása, a különféle hangszínek érzékeny keverése. Kiemelendő a zenetörténetben talán egyedülálló, két dobot és tompított trombitákat foglalkoztató, körülbelül ötperces Sinfonia, amely megrázóan jeleníti meg a gyász toposzát és az ünnepélyes gyászmenet képét.
A hangversenyen ezen kívül J. S. Bach ritkán hallható, Schleicht, spielende Wellen kezdetű dramma per musicája hangzott el (BWV 206), amelyet a zeneszerző 1734-ben Erős Ágost utóda, II. Frigyes Ágost névnapjára írt. Librettója különféle folyókat szerepeltet mint egyes városok, országok allegorikus alakjait, s mindegyiknek egy-egy recitativóból és áriából felépülő egységet szentel, a négy szakaszt pedig kórusok keretezik. A zenekar interpretációjában tisztes színvonalon, de különösebb fantázia vagy energia nélkül szólaltak meg a szólisztikusan kezelt fúvós hangszeres részletek, amelyek csak a markánsabban megformált kórustételek kíséreteként tudtak igazán kibontakozni.
A következő estén, a Miasszonyunk-kolostor koncerttermében megrendezett hangverseny előadói viszont valóban feledhetetlen élményben részesítették a hallgatóságot. A Magdeburger Kammerchor, a Dresdner Barockorchester és a hat szólista olyan tökéletes, minden pillanatában élvezhető és megrázó produkciót hozott létre Hans-Christoph Rademann irányítása alatt, hogy azt akár CD-felvételen is kifogástalannak és élettelinek neveznénk. A műsoron ezúttal egyetlen mű szerepelt: Telemann 1750-ben született Matthäuspassionja. Természetes, hogy a cím kapcsán mindenkinek elkerülhetetlenül Bach Máté-passiója jut eszébe - annál is inkább, mivel fiatal éveiben mindkét szerző ugyanazon a középnémet passióhagyományon nőtt fel, hasonló hangzó benyomásokban volt részük. Később is mindketten egy, a 17. század közepén Észak-Németországban kialakult modellt, az úgynevezett "oratorikus passió" hagyományát követték. E művek gerincét bibliai szöveg alkotja, s ehhez kapcsolódnak a költött szövegre épülő korálok, áriák és kórustételek. Telemann hamburgi évei alatt mintegy 46 ilyen passiót komponált, köztük a most először újra elővett Máté-passiót, amelyben a kiválasztott bibliai részletek 17 kisebb jelenetben mondják el Jézus szenvedésének és halálának történetét. Az egyes jelenetek dramaturgiáját Jézus szenvedéstörténetének pszichológiai rétegei határozzák meg. Az együttérzéstől a háláig, a félelemtől és magányosságtól a közösségi tudat biztonságáig, a hithez való visszatérés megnyugtató érzéséig feszülő ívet Telemann elsősorban kifejező deklamációban valósítja meg. Jézus accompagnatós megnyilatkozásai és a kórus turbajelenetei is mind dallamukban, mind harmóniájukban és hangszerkíséretükben a szituáció szerint érzékenyen és plasztikusan differenciálva szólalnak meg. Talán éppen ezzel magyarázható, hogy a változatos érzelmeket kifejező, szép dallamok mellett a legnagyobb örömöt a különleges drámaisággal megszólaltatott recitativók szerezték.
A másnapi koncerten is nagyszerű énekeseket hallhattunk. A La Sfera del canto és az Il Fondamento együttesnek sikerült a művek szerves részévé tennie a műsoron szereplő kantáták recitativót, melyeket kevésbé ihletett előadásban a hallgató talán fölöslegesnek érezne. A koncert csúcspontját a két Telemann-concerto grosso mellett Bach és Telemann azonos a szövegre, Erdmann Neumeister Ein ungefärbt Gemüte kezdetű librettójára írt kantátái jelentették (BWV 24, TWV 1:434). A szöveg azonossága még az egyszerű zenekedvelőnek is lehetővé tette, hogy a két komponista egyéniségének és stílusának különbségeit megfogalmazza, felfigyelve Bach retorikus komolyságára és Telemann zenéjének nagyvonalúságára, életvidám ötleteire.
A közönség odaadását és figyelmét az sem csökkentette, hogy aznap délután már részt vehetett egy másik, hasonlóan színvonalas (és műsorösszeállításában sem kevésbé érdekes), a Napóleonnak épített palota dísztermében tartott kamarazene-előadáson. A Kuijken fivérek és Gustav Leonhardt régi társulása sokakban előítéletet: a kiégettség veszélyétől való félelem érzését keltette - nagy megkönnyebbülésükre alaptalanul. A triószonátákból és szóló fuvoladarabokból szerkesztett program minden várakozást felülmúlt. Leonhardt continuo-játéka olyan ízt adott minden műsorszámnak, amelynél jobbat valóban nem lehet elképzelni. Ez jellemezte a koncertet záró c-moll triószonátát is a Musikalisches Opferből, amelynek megszólaltatása minden részlet iránt figyelmes kidolgozottságában, szubtilitásában és kifinomultságában minden bizonnyal felülmúlta a korabeli előadások színvonalát.
Sajnos a sorozatot záró hangverseny, a neves Concerto Köln szereplése (hangversenymester Sylvie Kraus) nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat. A zenekari szvitekhez és versenyművekhez értelmetlenül gyors tempókat választottak, s ezáltal a részletek, egyedi jellegzetességek teljességgel elsikkadtak. A hallgatóságban helyet foglaló muzsikusok koncepciót véltek felfedezni a már-már követhetetlen interpretáció mögött, mások azonban azt feltételezték, az együttes egy hamarosan induló vonatot igyekszik elérni. Szomorú, de nekik lett igazuk: a muzikalitásáról híres együttes az utolsó darab végeztével leviharzott a színpadról, és rohant a pályaudvarra...
Ezekben a napokban zajlott Magdeburgban a Nemzetközi Telemann Társaság közgyűlése is. A Telemann-oeuvre terjesztését elősegítő, zenetudósokból, gyakorló zenészekből, lemez- és kottakiadókból álló szervezet megerősítette elnöki posztján eddigi vezetőjét, Székely Andrást.
A kétévente megrendezett Telemann-Festtage rendezvénysorozat, amely eddig hangversenyekből, énekkurzusból (vezetője Hermann Max) és gyerekeknek szánt programokból állt, idén második alkalommal nemzetközi tudományos konferenciával bővült ki. A háromnapos ülés előadásai idén a Freiheit oder Gesetz? (Szabadság vagy kötöttség?) mottóhoz igazodva Telemann műveinek előadási problémáira, kéziratokból, kortárs másolatokból illetve zeneelméleti írásokból leszűrhető, az Aufführungspraxist érintő kérdésekre koncentráltak. Telemann művei interpretációjára vonatkozó megnyilvánulásaiban: egyes leveleiben, nyomtatásban megjelent kompozíciói címében az ad libitum megoldások helyett gyakran rögzít világos és nagyon pontos elképzeléseket. Kérdés azonban, hogy az előadás feltételei, amelyek a szerző rendelkezésére álltak, megfeleltek-e ideáljának. Vajon mekkorának kellett lennie egy megfelelő méretű együttesnek az ő elképzelése szerint? Mit jelenthet az, amikor azt írja, hogy minden hangszert a maga természetének megfelelően kell alkalmazni? Ilyen és hasonló kérdésekre kereste a választ a konferencia. Az egybegyűlt zenetudósok Telemann műveinek díszítő gyakorlatáról, tempókérdésekről, hangszerelésről és az együttesek méretét, összeállítását érintő problémákról, a számozott basszusjáték sajátosságairól, a billentyűs hangszerek hangolásáról, transzponálási lehetőségekről és az operák előadási gyakorlatáról beszéltek. A szervezők, a Wolf Hobohm által vezetett magdeburgi Zentrum für Telemann-Pflege und -Forschung tagjai sem bújtak adminisztratív feladatuk mögé: mindannyian értékes referátummal gazdagították a konferenciát.


Georg Lichtensteger rézmetszete 1744-ből


Eisenach látképe a várost dicsőítő versezettel a 18. századból
Ismeretlen rézmetsző munkája



A Máté-passió hamburgi szövegkönyve 1750-ből


Részlet a Máté-passió 1750-es autográf kéziratából


Az eisenachi Szt. György templom, ahol Bachot megkeresztelték
Rajz a 18. századból


Szentlélek-templom, Magdeburg: az úgynevezett Telemann-harang részlete


"Telemann meets Bach 2000"
Birgit Kiupel karikatúrája