Mozartnak, a "szabad művésznek" pályafutását vizsgálva újra és újra szemünkbe
ötlik az a mélyen gyökerező kettősség, amely egész életében meghatározta érzelmeit
és magatartását az udvari arisztokráciával szemben. E kettősség számos formában
megmutatkozott.
Mint említettük, Mozart saját kora úri rétegének magatartási kánonját csak tessék-lássék
tette magáévá. Zenei fantáziáját azonban a muzsikálás udvari-arisztokrata hagyománya
határozta meg és itatta át. Beethoven kitört e tradícióból, Mozart soha. Ő megmaradt
a régi kánon keretein belül. Ebben nőtt fel, e kereteken belül alakította saját
egyéni kereteit, s fejezte ki érzelmeit. Hogy zenéje érthető és örök, annak
a belső következetességnek köszönhető, amellyel a fejében megszülető motívumokat
a hagyományos kánon korlátain belül bontotta ki.
Az udvari társadalom értékskálájának élén a zeneművek közül az opera állt. E
társadalmi értékítélet is okozhatta, hogy Mozart szemében az operakomponálás
számított az élet legfőbb értelmének. Azonban - ellentétben a színművekkel,
amelyeket szükség esetén bármelyik utazó színtársulat előadhatott - a hihetetlenül
költséges operajátszás intézményesen szinte kizárólag az udvarokhoz kapcsolódott.
Az operát az udvari arisztokrácia érezte rangjához méltó szórakozási formának.
Az udvari zenei tradíció a "szabad" művész sorsát választó Mozart személyiségének,
eszményeinek részévé vált.
Ugyanez a fixáció jellemezte személyes viszonyát közönségével azután is, hogy
szakított a salzburgi hercegérsekkel. A szakítást fontolgató Mozartot a salzburgi
udvar egyik tagja szinte látnoki megjegyzéssel próbálta jobb belátásra bírni,
ráébreszteni, hogy nem érdemes jövőjét a bécsi udvari körök kegyére alapoznia:
"Itt nem sokáig tart egy ember dicsősége - mondta az illető -, a bécsiek néhány
hónap után megint valami újat akarnak." Mozart azonban ezúttal minden reményét
a bécsi publikumba helyezte; mindent arra tett fel, hogy megnyerje a fővárosi
társaság kegyeit. Nyilvánvalóan ez volt élete egyik leghőbb vágya és tragédiájának
egyik legfontosabb előidézője.
Mint bevezetőnkben már szóltunk róla, az egyes szám harmadik személy perspektívájából
nem lehetséges megállapítanunk, mit tekint valaki vágyai és életcéljai beteljesülésének
vagy be nem teljesülésének. Meg kell próbálnunk belehelyezkedni az illető személyiségébe:
egyes szám első személyből, az Én perspektívájából kell szemlélnünk a történéseket.
Egyáltalán nem olyan ritka - mint amilyennek esetleg tűnik -, hogy az emberek
különös intenzitással igényeljék közvetlen ismeretségi és baráti körük rajongását,
hogy önértékelésük annak a városnak az értékítéletétől függjön, amelyben élnek,
és hogy nem kárpótolja őket a világ más pontjain kivívott siker azért, hogy
saját városukban, abban a szűkebb körben, amelyhez kötődnek, kedvezőtlen a megítélésük.
Ilyesvalami történt Mozarttal is.
E felismerés birtokában azonnal világossá válik, hogy Mozart magatartását és
helyzetét nem érthetjük igazán, ha az udvari társadalomhoz fűződő viszonyát
egyszerűen negatívként értékeljük, elutasításként, abban az értelemben, amilyenre
a 18. század második felének német irodalmában oly sok példát találunk.1
Első látásra valóban sok közös vonás van személyes lázadása, melyet az álláskeresőként
vagy alkalmazottként elszenvedett megaláztatások és korlátozások indokoltak,
és azok között az emberbaráti eszmék között, amelyeket a korabeli Német Birodalom
(főként nem az osztrák területein) megjelent könyvek - a kultúra és művelődés
jelszavaival operálva - fogalmaznak meg.
Akárcsak a filozófiai és irodalmi mozgalom élharcosai, Mozart is ragaszkodott
hozzá, hogy - függetlenül származásától és társadalmi helyzetétől - tiszteljék
emberi méltóságát. Apjával ellentétben sosem fogadta el, hogy alacsonyabb rendű
embernek tekintsék. Nem békélt meg azzal, hogy személyét és zenéjét lekezeljék.
Mozartot a legkevésbé sem általános elvi meggondolások vezérelték, nem támaszkodott
valamiféle egyetemes ideológiára: egyszerűen keserűséggel töltötte el, amikor
az arisztokraták éreztették vele, hogy végeredményben benne is csak alattvalót
látnak, afféle rangosabb szórakoztatót. Beethoventől abban is különbözött, hogy
hidegen hagyták az ilyesfajta eszmék. És ez a különbség nem pusztán egyéni volt,
hanem nemzedéki is. Nem érezte magát kevesebbnek, és elvárta, hogy egyenrangúként
bánjanak vele, de mai szemmel úgy látszik, ezt az igényét zenéjére alapozta:
a munkájára, amelynek értékével - és így saját értékével is - kora ifjúságától
kezdve tisztában volt. Negatív érzelmei és lázadása az őt lekezelő arisztokratákkal
szemben: csak az érem egyik oldala. Nem érthetjük pontosan Mozart életét és
munkásságát, ha nem próbálunk meg a végére járni, milyen felemás módon viszonyult
az udvari társadalomhoz.
Ezt az érzelmi kettősséget egy kicsit már apjával szemben is észlelhetjük. Ám
e kapcsolatban - bármennyire is bizonygatta engedelmességét és ragaszkodását
- egyértelműen felülkerekedett az elszakadás vágya, a szabadság iránti vágy.
Viselkedéséből arra a következtetésre juthatunk, hogy az apja iránti negatív
érzések fokozatosan erősödtek, de - lelkiismerete parancsára - sosem szűnt meg
engedelmes gyermeknek lenni.
Mozart és az arisztokraták kapcsolatában ambivalens érzelmeinek pozitív oldala
vélhetően erősebb volt, mint az apjához fűződő viszonyban. Nem szokatlan ez
az elit tagjai és a kívülálló kapcsolatában.2
Esetünkben is éppen erről van szó, sőt az egyedi történet bizonyos paradigmaszerű
jelentést is hordoz.
Sok más - a kívülálló pozíciójában lévő - emberhez hasonlóan Mozartnak is sok
megaláztatást kellett elszenvednie az udvari arisztokratáktól, és ezek a megaláztatások
természetesen bosszantották. Ám ellenérzéseihez erős pozitív érzelmek is társultak:
éppen a társadalmi ranglétrán fölötte állók elismerésére vágyott, azt szerette
volna, ha ezek az emberek - zenei teljesítménye alapján - egyenrangúnak tekintenék
és egyenrangúként bánnának vele. E kettősséget tükrözi egyebek mellett a szakításnak
az az erőteljes módja is, ahogy a salzburgi udvarban búcsút vett kenyéradójától,
és az, ahogy ugyanakkor független, "szabad művészként" meg kívánta nyerni a
túlnyomórészt udvari-arisztokrata bécsi közönség kegyét.
Az itt vázolt érzelmi kettősség és magatartás nem ritka az elit és a kívülállók
kapcsolatában. Olyan emberekről van szó, akik egy adott "bennfentes" csoporttal
szemben a kívülálló pozíciójában vannak, ám akik személyes teljesítményük vagy
olykor gazdagságuk okán egyenrangúnak tartják magukat az előbbiekkel. Ezek az
emberek elkeseredetten védekeznek a megaláztatásokkal szemben, és alighanem
tisztán látják az elit tagjainak emberi gyarlóságait is. Amíg azonban ezek hatalmi
fölénye érvényesül, érzelmi és viselkedési kánonjuk nagy erővel vonzza a kívülállókat.
Az utóbbiaknak gyakran nincs is hőbb vágyuk, mint hogy az a bennfentes csoport
- amelyet egyébként bevallottan csekélyebb értékűnek tekintenek önmaguknál -
egyenlők közt egyenlőnek tekintse őket is. Ha a kívülálló pozíciójában lévő
ember elismerés utáni vágya élete legfőbb értelmévé válik, akkor az illető minden
cselekedetével e célt szeretné elérni. Világrendjében semmilyen más értékítélet,
semmilyen vélemény nem esik oly nagy súllyal latba, mint annak a körnek a véleménye,
amelynek szemében alacsonyabb rendűnek és kívülállónak számít. Sehol nem vágyik
annyira a sikerre, mint saját elitjénél. Mozartot a sors végül megfosztotta
ettől az elismeréstől.
Sikeres bécsi fogadtatása különösen sokat jelentett neki, emiatt később hatalmas
csapásként élte át bukását. Élete utolsó éveiben is jelentős sikere volt a német
fejedelemségekben és városokban, mindez azonban láthatóan nem kárpótolta a közömbös
Bécs okozta keserűségért. Nyilvánvaló: életét értelemmel töltötte meg, hogy
a bécsi társaság tagjai értették zenéjét, és súlyos veszteségként érte később
ezeknek a köröknek a közönye. E közöny együtt járt személyes kapcsolatainak
elhalásával is (amiről bizonyára ő maga is tehetett). Ez a tapasztalat döntően
hozzájárulhatott végső kétségbeeséséhez és ahhoz, hogy nem látta értelmét az
életnek. Ez a keserű, szorongató érzés vette el a végén a bátorságát, nem igyekezett
meggyógyulni, nem küzdött tovább a rátörő betegséggel.
[...]
Mozart mindig arról álmodott, hogy szabadon, egy belső hangra hallgatva komponálhat
- tekintet nélkül a megrendelő kívánságára.3
Már Salzburgban is mindig akkor írta legjobb műveit, ha valakinek a kedvében
akart járni, és úgy érezte, szabadon szárnyalhat a fantáziája. Azt hitte, Bécsben
majd így dolgozhat. De ott is kompromisszumok béklyói kötötték meg. Vegyük például
azokat a zongoraversenyeket, amelyeket a nyolcvanas évek közepén komponált,
és amelyekben létfontosságúnak érezte, hogy eltalálja a közönség ízlését, mivel
rá volt utalva "akadémiái" bevételére.
1784. december 11-én fejezte be F-dúr koncertjét (K. 459, a zenekarban üstdobbal
és trombitával), amelyet hat évvel később, II. Lipót koronázásakor, Frankfurtban
játszott. Az F-dúr zongoraverseny már-már kérkedően virtuóz, "közönségorientált"
bravúrdarab. Ám aztán mintha megcsömörlött volna attól, hogy alkotóerejét magasabb
hatalmak alá rendelje; mintha fellázadt volna. Két hónappal később egészen másfajta,
drámai szenvedélytől hevített zongoraversenyt írt: a d-mollt (K. 466). Az embernek
az a benyomása, itt mintha egyáltalán nem érdekelné az emberek véleménye. Úgy
komponál, ahogy érez. Talán ott munkál benne az a tudatos vagy öntudatlan szándék,
hogy sokkolja hallgatóit - pour épater la noblesse. Ezzel a koncerttel
nem lett népszerűbb, jóllehet nagy szüksége lett volna pénzre. Egyébiránt a
19. században ezt az egyetlen zongoraversenyét játszották. De maga Mozart sem
haladt tovább azon az úton, amelyen ezzel a darabbal elindult. 1785 telén és
1786 tavaszán három új zongoraversenyt komponált, amelyekről így ír ragyogó
könyvében Alfred Einstein:4
"Az első kettőnél (Esz-dúr, K. 482 és A-dúr, K. 488) mintha
úgy érezte volna, túl messzire ment, túl sokat feltételezett a bécsiekről, megsértette
a társadalmi normák határait, vagy egyszerűbben: úgy érezte, elveszítette a
közönség kegyeit, és hogy visszanyerje, biztos sikert ígérő darabokkal próbálkozott."
1789-ben Mozart Berlinbe látogatott, ahol az uralkodó - mellékesen műkedvelő
csellista - hat vonósnégyest rendelt tőle, valamint hat könnyű szonátát, zongorázni
tanuló lánya számára. Megbízás tehát akadt volna. Látni való azonban, hogy Mozart
tudatában volt, egy ilyen megrendelő számára le kell egyszerűsítenie mindazt,
ami a fejében zsong, s így már a legkevésbé sem vonzotta a feladat. Semmit sem
akart leegyszerűsíteni. A belső hangok parancsát akarta követni, azokat akarta
lejegyezni. Így végül csak három kvartett készült el a brandenburgi udvar által
rendelt hatból, a zongoraszonátákból pedig csak egy. Mindinkább csak saját magának,
saját igényei szerint akart írni, ami manapság teljesen jellemző a muzsikusokra.
Beethoven 1770-ben, majd' tizenöt évvel Mozart után született. Neki, ha nem
is játszi könnyedséggel, de sokkal kisebb fáradsággal sikerült az, amiért Mozart
hasztalan küzdött: hogy ne legyen ráutalva egy arisztokrata kegyúr támogatására,
hogy kompozícióiban saját hangján szólalhasson meg - a hangok belső logikájuk
szerint csendüljenek fel, s ne a fogyasztók konvencionális ízlésének engedelmeskedve.
Beethovennek már összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye volt rá, hogy ízlését
a közönségre kényszerítse. Mozarttal ellentétben ő már ki tudott szabadulni
a szociális kényszerek hálójából, nem kellett már alárendeltként, szolgaként
zeneműveket termelnie valamilyen nagyhatalmú munkaadó vagy megbízó számára.
Ehelyett - ha még nem is teljesen, de már majdnem szabad művészként - írta műveit
viszonylag ismeretlen közönségének. A különbséget illusztrálandó álljon itt
egy rövid idézet. 1801 júniusában Beethoven így írt barátjának, Wegelernek:5
"Kompozícióim szépen jövedelmeznek, s elmondhatom, szinte több megrendelést
kapok, mint amennyit ki tudok elégíteni. Mindenre, amit írok, hat-hét, sőt ha
nagyon akarom, több kiadó is akad: már alkudni sem próbálnak velem. Megmondom
az árat, és ők kifizetik. Láthatod, egész jó a helyzetem..."
Mozart legfeljebb csak álmodhatott arról, amiről Beethoven levele diadalmasan
számol be. Ki tudja, egyszer talán ő is eljutott volna ide, ha lett volna mersze
hozzá, hogy tovább éljen. Mai gondolkodásmódunk szerint kézenfekvő lett volna,
hogy Mozart ugyanannyi idősen - harmincegy évesen - ugyanolyan sokra vigye,
mint Beethoven: a kiadók versengtek volna szerzeményeiért, ha ő is szélesebb
közönség ízlésének próbál inkább megfelelni. De ne engedjünk túl hamar a mai
közvélekedésnek, ne higgyük el okvetlenül, hogy két ember életrajzának eltérései
elsősorban személyiségük különbözőségeire vezethetők vissza, és ne legyintsünk
a társadalom szerkezetváltozásain alapuló magyarázatokra. Halála után Mozart
zenéje sikert aratott. Csakhogy életében még nem létezett például az a fejlett
zeneműkiadás, amelyre a Beethoven-levél is utal, és nem honosodott meg eléggé
a hangversenyrendezésnek az a módja sem, amely fizető - és nem meghívott - közönségre
épít. Valójában nem sok mondatot találhatunk, amely oly élesen világítaná meg
a művész társadalmi helyzetének döntő struktúraváltozását, mint az, amelyet
Beethoven leír: "Már alkudni sem próbálnak velem. Megmondom az árat, és ők kifizetik."
De az idézet nem csupán a művész társadalmi helyzetének változását mutatja.
Átalakult a művészi alkotás kánonja, más szóval: a művészet szerkezete is. Az
efféle összefüggések persze csak akkor fedik fel lényegüket, ha a művészi produkció
változását nem pusztán gazdasági tényezőként fogjuk fel, ahogy ez manapság szokásos.
Látjuk, miként lép a személyes ismerős megbízó vagy munkaadó - tehát a patrónus
- helyébe a fizető közönség, a szabad és többé-kevésbé anonim piac. A lényeg
az, hogy itt emberi kapcsolatok pontosan megfogalmazható szerkezetváltásáról
van szó; kiváltképpen pedig arról, hogy a művész és közönség kapcsolatában a
művész szerez hatalmat a publikum fölött.
A hatalmi egyensúly változása emberek között megy végbe, ám nem csupán egyes
emberek viszonyában, hanem a különböző társadalmi szerepek és azok képviselői
között, olyan emberek között, akik a művészt és akik a közönséget reprezentálják.
Nem érthetjük e változás lényegét, ha csak absztrakt képleteket próbálunk kiagyalni.
Csak az vihet közelebb a képlet megfejtéséhez, ha jellemző példákon keresztül
próbáljuk meg tisztázni, mit is jelentett e változás az érintettek szemében.
J. Győri László fordítása
___________
JEGYZETEK
1 Talán nem haszontalan erre a különbségre
utalnunk. Hiszen ha belegondolunk, a 18. század '70-es és '80-as évei Németországának
egyik legsajátosabb vonása, hogy azt a két világot, amelyben Mozart élt, az
udvari polgárok világát és az udvari arisztokrácia világát, láthatóan szinte
meg sem érintette a kor nagy német irodalmi és filozófiai mozgalma. Míg a hetvenes
években a német ifjúság a Sturm und Drang-drámáktól jött lázba, Goethe
Götz von Berlichingenjétől (1773), Klinger Sturm und Drangjától
(1774), Lenz Hofmeisterétől (1776) és a Katonáktól (1778), addig
az ifjú Mozart olasz és német operaszínpadokon halmozott sikert sikerre hagyományos
stílusú opera seriáival. 1781-ben, Kant A tiszta ész kritikája című
műve megjelenésének évében mutatták be a bajor udvar megrendelésére írott Idomeneót,
amely az udvari ízlés minden jegyét magán viseli, ám jelentősen továbbfejleszti
a hagyományt.
2 E kapcsolatok elméletéhez lásd Norbert
Elias és John L. Scotson: Etablierte und Außenseiter. Frankfurt am Main,
1990.
3 Szublimációs mintái sajátosak voltak.
Operakomponálás közben csak és kizárólag az általa mindig a legnagyobb gondossággal
kiválasztott szövegkönyv kényszerének engedett. A szöveg nyilvánvalóan megoldotta
képzeletének béklyóit. A spontán módon szárnyaló fantázia magasabb rétegekbe
ragadta a szöveget. Más zenedarabjainak komponálása nem egészen így ment végbe.
4 Alfred Einstein: Mozart - Sein
Charakter - Sein Werk. Zürich/Stuttgart 1953. 355.
5 Ludwig van Beethovens sämtliche
Briefe. Leipzig 1923. 46.
___________
Norbert Elias (1897-1990) szociológusnak két műve is olvasható magyarul, A
civilizáció folyamata (Gondolat, 1987) és A szociológia lényege (Napvilág
Kiadó, 1999).
Mozartról szóló könyvecskéje alapjában véve mellékterméke hatalmas terjedelmű
életművének. Tanítványa, a műveit sajtó alá rendező Michael Schröter állította
össze különböző források felhasználásával: gépirataiból, kézzel írott vázlataiból
és hangszalagra vett előadásaiból. Elias tudott a készülő műről, végső formájában
azonban már nem láthatta az 1991-ben, de - mint azt Schröter hangsúlyozta -
a Mozart-évfordulótól függetlenül megjelent kötetet.
Az Európa Kiadó Mérleg sorozatában Mozart - egy zseni szociológiája címmel
júliusban megjelenő könyv Mozart és a társadalom szövevényes kapcsolatrendszerét
rajzolja meg, a magánszféra és a közéleti, a hatalmi szféra összefüggéseit vizsgálja.
Az itt következő két részlet a címben jelzett fejezetből való. - A ford.
|