Muzsika 2000. március, 43. évfolyam, 3. szám, 9. oldal
Claude-Achille Debussy:
Rameau-tól Szent Sebestyénig (1)
 

Pályája egy-egy szakaszán Claude Debussy rendszeresen írt zenekritikákat, zenei vonatkozású cikkeket. Általában nem voltak idegenek tőle az írói ambíciók. 1901-ben nyolc alkalommal írt a La Revue Blanche-ba, majd 1903 januárjától júliusig a Gil Blasban jelent meg huszonnégy írása. Öt ízben publikált a Musicában, háromszor a Le Matinben. 1912-1914-ben ismét rendszeresen írt a Revue Musicale S. I. M. számára, itt összesen tizenkét írása jelent meg. Újra meg újra felmerültek életútján a különböző folyóiratokkal kapcsolatos, meg nem valósult írói szándékok.
François Lesure, művei jegyzékének szerzője 1906-tól kezdve tart számon írásai valamilyen gyűjteményes kiadására vonatkozó terveket. Ezek megvalósításában barátai is készek voltak részt venni. Bizonyos előkészületek nyomai is fel-felbukkannak az évek során, de végül csak Debussy halála után három évvel, 1921-ben jelent meg az a gyűjteményes kötet, amelyet azóta - címadó írása szerint - Monsieur Croche antidilettante címmel ismerünk, s amely 25 írását közli.
Az előbbiekből kitűnik, mily szűk választéka ez a huszonöt írás Debussy írói-kritikusi tevékenységének, de az érdeklődő közönség hosszú ideig mégis csak ebből az egy kötetből pillanthatott bele Debussy zenei és művészi gondolkodásmódjába. Ezt a kötetet adta ki a Zeneműkiadó Vállalat is magyarul az első magyar Debussy-kutató, Fábián László fordításában és bevezető tanulmányával. Ebből tájékozódhatott a magyar közönség is Debussy felfogásáról, szemléletmódjáról, zenei ítéletéről.
Lesure közli, hogy G. Jean Aubry mindjárt a kötet megjelenése után úgy vélte, az eredeti cikkek időrendi közlése sokkal hívebb képet adna Debussy gondolkodásáról élete különböző szakaszaiban. Hasonló volt a véleménye Émile Vuillermoznak is.
"A Monsieur Croche antidilettante olvasóinak minden okuk megvan arra, hogy azt gondolják, tankönyvet tartanak a kezükben, amelyet Debussy azért szerkesztett meg, hogy kifejtse művészi eszméit" - írja Lesure Debussy kritikai működése teljes kiadásának bevezetésében. Ez a gyűjtemény 1971-ben jelent meg a Gallimard-nál, címe Monsieur Croche et autres écrits (Croche úr és más írások). A kritikai írásokon kívül Debussy nyilatkozatait, a vele folytatott interjúkat is közli, megfelelő filológiai apparátussal. Innen válogattuk azokat a szemelvényeket, amelyek a korábbi szűk és zárt kötetben nem jelentek meg, s amelyekről úgy véltük, hogy Debussynek a maga munkájáról, kortársairól s azok munkásságáról közölnek őrá magára is jellemző megállapításokat véleményeket.
Első válogatásunk életében megjelent kritikai írásaiból tartalmaz néhány, a magyar közönség számára ismeretlen írást. Kommentárt nem kívánnak, magukért beszélnek.

Ujfalussy József

 


JEAN-PHILIPPE RAMEAU

Rameau ötvenesztendős volt, amikor elkezdett színpadi műveket írni, s akkor úgyszólván semmit sem tudtak az életéről. Hála a francia tudományosságnak, ma sokkal jobban ismerjük, mint saját kortársai; legalábbis anekdotikus szinten - mert tisztán zeneileg Rameau sokak számára ma sem egyéb, mint a Dardanus Rigaudonjának szerzője! Magas termetű, sovány ember volt, nehéz természetű s ugyanakkor lelkes. Utálta a világot, éppen egy olyan korban, amikor a végletekig csiszolták a jó modort és nem sokra tartották az afféle különcködést, hogy valaki nem akar udvari ember lenni.
A zenészek és énekesek az Operában rettegik és utálják Rameau-t. Ő pedig örökre neheztelni fog rájuk azokért a részekért, amelyeket kihúzattak vele, mert nem tudták vagy nem akarták megfelelően előadni. A muzsika iránti csaknem kizárólagos szerelme révén minden gyötrelmet eltűrt, aminek az elegáns közömbösség kora óhatatlanul alávetette zsenijét.
Filozófusnak született; a dicsőség azért mégsem hagyta hidegen. Művének szépsége azonban ennél is kedvesebb volt számára. Élete vége felé egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy "jobban tetszik-e fülének a taps zaja, mint operáinak zenéje". Rameau néhány pillanatig hallgatott, majd azt mondta: "A zenémet még jobban szeretem".
Természetéhez tartozott a megértés - művészeknél oly ritka - igénye. Ezt az igényt kielégítendő írta meg az Értekezés a harmóniárólt, amelyben szándéka szerint visszaállítja "az ész jogait", és a geometria tisztaságának és rendjének uralmát akarja megvalósítani a zenében. Az értekezés előszavában olvassuk, hogy "a muzsika tudomány, amelyben szilárd szabályoknak kell lenniük", a szabályoknak egyértelmű alapelvből kell származniuk, ezt az alapelvet pedig nem ismerhetjük meg a matematika segítsége nélkül.
Végül is egy pillanatra sem vonja kétségbe a püthagoreusok régi dogmáját, mely szerint a muzsika teljes egészében leegyszerűsíthető számkombinációkra; s valójában nem egyéb, mint a hang aritmetikája, mint ahogy az optika a fény geometriája. Rameau ugyanazokat a fogalmakat használja, de már megmutatja benne az utat, amelyen a modern összhangzattan, és ő maga is, haladni fog. Talán rosszul tette, hogy előbb írta elméleteit, mint operáit, mert a kortársak úgy vonták le a következtetéseiket, hogy muzsikájának érzelemgazdagságát nem ismerték.
Alighogy véget ért a pályája, új divat jött; először Lully diadalát hozta, majd tovább uralkodott a nagy tekintélyű Gluck által, aki oly sokáig kormányozta a francia zenét, hogy az máig alig épült fel belőle.
Egy - éppolyan hosszú, mint megmagyarázhatatlan - ideig még csak nem is emlékeztek Rameau-ra: zenéjének báját, oly finoman szabályos formáit olyan zenefelfogás váltja föl, amely kizárólag a drámai hatást tartja fontosnak. A fülünket simogató harmóniai "trouvaille" átadja helyét a masszív, adminisztratív, könnyen hallgatható harmóniának, s az emberek végre "értik" a zenét! Csakhogy a zene ezáltal különös módon kettéágazik, hogy azután eljusson a másik zsarnoki lángészhez, Richard Wagnerhez.
Rameau óriási hozadéka, hogy felfedezte az "érzékenységet a harmóniában"; olyan színeket és árnyalatokat tudott kottába foglalni, amelyekről a muzsikusoknak őelőtte csupán homályos sejtéseik voltak.
Miként a Természet, a Művészet is átalakulásokon megy keresztül, vakmerő kanyarokat ír le, ám végül mindig visszatalál a kiindulóponthoz. Rameau, ha tetszik, ha nem, az egyik legbiztosabb alap a zenében, és félelem nélkül járhatunk az általa kijelölt úton, még ha barbár módon tapossák, tévedésekkel sározzák is be. S ezért kell szeretni is, azzal a gyengéd tisztelettel, amelyet a kissé kellemetlen, de az igazságot oly gyönyörűen mondó őseinknek tartunk fönn.

(1912 november)

AZ ÍZLÉSRŐL

Korunkban, amikor olyannyira elfoglal minket az emberképzés különböző rendszereinek kipróbálása, hogy lassanként elvész a titokhoz, a misztériumhoz való érzék, szükségszerű, hogy elvesszen az "ízlés" szó igazi jelentése is.
A múlt században az ízlés csak a saját véleményünk tetszetős módon való megvédése volt. Manapság azonban olyannyira kiszélesedett a fogalom, annyiféle megnyilvánulást jelöl, hogy alig több, mint afféle "amerikai ökölcsapás": kétségkívül hatékony, de minden eleganciát nélkülöző érv. Az árnyalatokból és finomságokból álló "ízlés" odáig jutott a lejtőn, hogy az a "rossz ízlés" lett belőle, ahol a formák és színek különös csatákba bocsátkoznak... A megjegyzés itt általános jellegű, mert most csak a muzsikával fogunk foglalkozni - ami éppen eléggé merész vállalkozás.
A lángész persze ízlés nélkül is boldogul, lásd: Beethoven. Azonban szembe állíthatjuk vele Mozartot, aki ugyanolyan lángész létére a legfinomabb ízlést adja hozzá. Ha pedig megnézzük J. S. Bach életművét, ezét a jóakaratú istenét, akihez a muzsikusoknak, mielőtt munkához látnának, mindig imádkozniuk kellene, hogy megóvják magukat a középszerűségtől, megnézzük ezt a megszámlálhatatlan mennyiségű művet, ahol lépten-nyomon olyasmire bukkanunk, amit mintha csak tegnap írtak volna, a szeszélyes arabeszktől addig a hatalmas vallásos áradásig, aminél jobbat máig nem tudtunk kitalálni - nos, hiába keresnénk egyetlen ízléshibát.
A velencei kalmár Portiája azt mondja, hogy minden lény hord magában muzsikát, s jaj annak, aki ezt nem hallja meg. [Valójában Lorenzo mondja: "Az ember, aki legbelül zenétlen... kész árulásra, taktikára" stb., 5. felvonás, 1. szín, Vas István fordítása. - A szerk.] Csodálatos szavak, amelyeken mindenkinek el kellene gondolkoznia, aki ahelyett, hogy a lelkében csendülő énekre figyelne, előbb azt akarja tudni, melyik lenne a legalkalmasabb szabály a számára. Vagy nagyon ötletesen rakja egymás után az ütemeket, mint megannyi lehangoló apró kockát. Asztal- és papucsszagú zene. Ahogyan a gépész mondja, amikor rosszul összeszerelt gépet próbál ki: "olajszaga van". Ne bízzunk az írásban. Vakondmunka az, melynek során a hangok eleven szépségét végül nagy kínnal olyan "kétszer kettő: négy" műveletté redukáljuk... A muzsikában már régóta ismert az, amit a matematikában a számok tébolyának hívnak.
Különösképpen óvakodjunk azoktól a rendszerektől, amelyek csak a dilettánsok elszédítésére szolgálnak.
A civilizációval érkező rendetlenségek ellenére voltak, mi több még ma is vannak elbűvölő kis népek, amelyek olyan egyszerűen tanulták a zenét, ahogyan lélegezni tanul az ember. Az ő konzervatóriumuk a tenger örökkévaló ritmusa, a lombok közt susogó szél és az ezer apró zörej, amit figyelmesen meghallgattak anélkül, hogy valaha is önkényes értekezéseket bújtak volna. Az ő hagyományaikat csak a nagyon régi dalok, a változatos táncok őrzik, amelyekhez századról századra mindenki tisztelettel hozzáadta a magáét. És mégis, a jávai zenében olyan ellenpontot figyelhetünk meg, amelyhez képest Palestrina gyermekes játszadozás. S ha európai elfogultság nélkül hallgatjuk ütőhangszer-játékuk báját, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a miénk nem több a vándorcirkuszok barbár lármájánál.
Az annami kultúrában egyfajta, kínai hatásról tanúskodó opera-ősformát játszanak, amelyben felismerhető a tetralogikus forma; csak éppen több isten szerepel és kevesebb a díszlet. Az érzelmeket egy dühödt kis klarinét vezeti, a rettegést tamtamdob szabályozza - ez minden. Semmi különleges színház, semmi rejtett zenekar. Semmi, csak a művészet ösztönös szükséglete, s annak leleményes kielégítése - és rossz ízlésnek nyoma sincs! S ha meggondoljuk, hogy ezeknek az embereknek soha nem jutott eszébe, hogy a müncheni iskolába menjenek szabályokért... hát mit képzelnek ezek?
Lehetséges, hogy a hivatásos muzsikusok rontották el a civilizált országokat? S a közönséget érő vádat, miszerint ők csak a könnyű zenét (rossz zenét!) szeretik, mégiscsak máshová kellene címezni?
Valóban, a zene nyomban "nehézzé" válik, mihelyt nem létezik, a nehéz ugyanis csak a szegényességet rejtegető paraván-szó. Zene csak egy van, az pedig saját magából meríti létjogosultságát, öltse bár magára a keringő ritmusát - de akár a kávéházi zenéét is -, vagy egy szimfónia lenyűgöző formáját. S miért ne ismernénk el, hogy a jó ízlés e két esetben gyakran a keringő oldalán lenne, s a szimfónia csak üggyel-bajjal tudná elrejteni középszerűségének dagályos tömegét!
Ne ismételgessük hát makacsul azt a közhelyet, amely szilárd, mint maga az ostobaság, miszerint ízlésekről és pofonokról nem érdemes vitatkozni... Ellenkezőleg, vitatkozzunk, találjuk meg a mi ízlésünket - nem mintha elveszett volna, csak megfojtottuk a sok nyugati dunyha alatt. Az ízlésünk lesz a legjobb támaszunk a barbárok elleni harcban, akik még félelmetesebbek lettek, mióta középen választják el a hajukat.
Állítsuk továbbra is, hogy egy műalkotás szépsége mindig is titokzatos marad, azaz sosem fogjuk tudni pontosan ellenőrizni, hogy "hogyan csinálták". Őrizzük meg mindenáron ezt a varázslatot, a muzsika mágiáját. Lényegénél fogva a muzsika inkább képes a mágiára, mint bármely más művészet.
Amikor Pán isten elkészítette hétágú sípját, először csak a holdsugárban panaszkodó varangy hosszan elnyúló, bánatos hangját akarta utánozni. Később a madarak énekével kelt versenyre. A madarak valószínűleg ettől kezdve igyekeztek gazdagítani repertoárjukat.
Ezek éppen eléggé szent eredetek, a muzsika táplálhatja belőlük büszkeségét, és megőrizheti a titok egy részét... Minden istenek nevében, ne igyekezzünk se megfosztani attól, se magyarázni azt. Ékesítsük inkább az "ízlés" parancsának finom megtartásával. S legyen az a Titok őrzője.

(S. I. M., 1913. február 15.)

"JÁTÉKOK" [JEUX]

Minden jó dolog nevet.
Nietzsche: Zarathustra

Én nem vagyok tudós, tehát nem is vagyok eléggé felkészülve arra, hogy a táncról beszéljek, hiszen manapság erről a frivol és könnyű dologról sem lehet professzori allűrök nélkül beszélni. Mielőtt írtam volna egy balettet, nem tudtam, mi az a koreográfus, most már tudom: olyan úr, aki számtanban igen erős; én nem vagyok nagyon képzett, de néhány leckére még emlékszem... erre például: egy, kettő, három; egy, kettő, három; egy, kettő, három, négy, öt; egy, kettő, három, négy, öt, hat; egy, kettő, három; egy, kettő, három (kicsit gyorsabban), majd az egészet összeadjuk. Ez semmiségnek tűnik, de valójában nagyon is felkavaró, különösen, ha a példát maga a páratlan Nizsinszkij adja fel. Én, aki békességes ember vagyok, miért vetettem magam egy ilyen, következményekkel terhes kalandba? Mert ebédelni azért kell, és egy napon Szergej Gyagilevvel, ezzel a rettenetes és elbűvölő emberrel ebédeltem, aki még a köveket is megtáncoltatná. Egy Nizsinszkij által elképzelt szcenárióról beszélt nekem, ami abból a leheletfinom "semmiségből" állt, amiből, gondolom, egy balettköltemény állni szokott: volt egy park, teniszezés, két fiatal lány és egy fiatalember véletlen találkozása egy elveszett labda nyomába eredve, titokzatos éjszakai táj, azzal a gonosz kis tudomisénmivel, amit az árnyék hoz magával; ugrások, forgások, szeszélyes futkosások, azaz minden, ami ahhoz kell, hogy egy zenei légkörben megszülethessék a ritmus.
Egyébként meg kell valljam, hogy az "Oroszok" előadásai gyakran elbűvöltek, mert folytonos váratlanság van bennük, és Nizsinszkij természetes vagy szerzett spontaneitása oly gyakran megérintett, hogy, mint egy jó gyerek, akinek megígérték a színházat, várom a Játékok bemutatóját az Avenue Montaigne-i Házban - a Muzsika Házában.
Úgy érzem, ebben a mi lehangoló osztálytermünkben, ahol olyan szigorú a tanár, az "Oroszok" kinyitottak számunkra egy ablakot, ami a széles mezőkre néz. S annak, aki hozzám hasonlóan csodálja, nem gyönyörűség, hogy Tamara Karsavina, ez a gyengéden meghajló virágszál a táncosunk, s láthatjuk, amint a pompás Ludmilla Schollarral együtt az éjszaka árnyával játszik ártatlanul?...

(Le Matin, 1913. május 15.)

COLONNE KONCERTEK - ÚJ KONCERTEK TÁRSASÁGA

Amikor az őszi tündérjáték után lehull az októberi ködök függönye, amikor a Természet színházának gépészei a végső apoteózis színpadképében hátraviszik a "távolba" a díszlettartókat és a rozsdaszínű háttérvásznat, a koncertszervező társaságok már ott nyüzsögnek, hogy elhelyezhessék zenei díszleteiket és szokásos évadnyitójukra kész legyen a szimfonikus színpadkép.
Meg kell vallani, ez utóbbi nem feledteti az előbbit, s ez a második előadás nem ér föl az elsővel. No de valamit csak tenni kell azért a sok ezer jóemberért, aki vasárnaponként elvárja, hogy egy csekélyke "ideál" formájában megkaphassa egész heti munkájának díját. Ismerjük el, közbevetőleg, hogy ebben a tekintetben éhbérrel is megelégszenek.
Szimfonikus festőink valójában nem szentelnek valami buzgó figyelmet az évszakok szépségének. A természetet olyan művekben tanulmányozzák, amelyekben kellemetlenül mesterséges képet ölt, a sziklák papírmaséból vannak, a lomb festett tüllből. Pedig a zene éppenséggel az a művészet, amely a legközelebb van a természethez, s egyben az, amely a legravaszabb csapdát állítja neki.
Noha felesküdött tolmácsainak állítják be magukat, a festők és a szobrászok az univerzum szépségének csupán egy meglehetősen szabad és mindig csak töredékes interpretációját képesek adni. Megjelenési formáiból, pillanataiból csak egyet képesek megragadni és megmutatni; egyedül a muzsikusoknak jutott az a kiváltság, hogy a nap és az éj, a föld és az ég egész költészetét megragadják, újrateremtsék hangulatát, és ritmusba foglalják roppant szívdobogását. Tudjuk, nem élnek vissza ezzel a kiváltsággal. Ritkaság, hogy a természet a szerelmesek olyan őszinte kiáltását szakítsa ki belőlük, mint amilyen A bűvös vadász néhány partitúraoldalán bűvöl el bennünket; szenvedélyük legtöbbször kiegyezik azzal a növényzettel, amelyet az irodalom a könyvek lapjai között szárít: Berlioz egész életében megelégedett ennyivel. Zsenije fanyar gyönyörűségét lelte abban, hogy a művirágok boltjában sétáltassa nosztalgiáját.
Korunk zenéje megmenekült ugyan az irodalmi látásmód romantikus fonákságától, de vannak egyéb gyengeségei. Az utóbbi években feltűnt például a bizonyos tájrendezési elvek gépies szigora iránti különös vonzódása. Nyilvánvaló, hogy nem elkerülhetetlenül szükséges visszatérni Jean-Jacques Rousseau naiv esztétikájához, a múlt mindazonáltal szolgál néhány szellemi leckével. Fontos, hogy eltöprengjünk azon a példán, amelyet Couperin néhány apró csembalódarabja nyújt, hiszen azt a bájt és természetességet, amelyet tündérien példáznak, mi már nem is ismerjük. Semmi sem feledtetheti azt az alattomosan kéjes illatot, azt a be nem vallott finom perverzitást, amely oly ártatlanul lengi körül a Barricades mystérieuses-t...
Valljuk meg őszintén, a szimfonikus kifejezés művészete egyike azoknak, amelyek nem tanulhatók. Egyetlen Conservatoire, egyetlen Schola sem ismeri a titkát. A színház segítségére siet a zavarba jött zeneszerzőnek a gesztusok, kiáltások, mozdulatok szerencsésen gazdag eszköztárával, de magában a tiszta zenében semmi jóakarat nincsen, hogy kisegítse őt. Vagy megvan az emberben az ábrázolás adottsága, vagy legjobb azonnal lemondani a küzdelemről. Meg aztán, honnan származik a mi szimfonikus zenénk? Mi az az örökség, amely e kifejezésforma felé terel? Komponistáink előbb Liszt költeményeiből merítettek ihletet, majd Richard Strausséiból, nagy tanulékonysággal. Jegyezzük meg egyébként, hogy mindennemű emancipációs törekvésüket szigorúan elnyomták. Valahányszor el akartak szakadni ettől a hagyománytól, rendreutasításban volt részük. Fenséges példák súlyával nyomták agyon őket. Beethovent hívták segítségül - akit pedig, már ami a zenekritikát illeti, igazán pihentetni kellene, megszolgálta. Szigorú bírák rettenetes ítéleteket hoztak a szerkezet klasszikus szabályaira hivatkozva, amelynek egyébként a legelemibb mechanizmusaival sincsenek tisztában. Tudják-e vajon, hogy az írásmód és forma szabadsága és képzelőereje tekintetében éppen egyik törvényhozójuk, Bach ment a legmesszebbre?
És miért nem akarják megérteni, hogy annak végképp nem volna értelme, hogy amikor ennyi évszázadnyi zene van mögöttünk és ilyen csodálatos szellemi örökség birtokába jutottunk, most gyermekes módon megkíséreljük újraírni a történelmet? Ellenkezőleg, nem éppen az-e a feladatunk, hogy megtaláljuk azt a szimfonikus formát, amelyet a saját korunk igényel, s amelyet a modern haladás, a vakmerő tettek és győzelmek megkövetelnek? Az aeroplánok évszázadának joga van a maga zenéjéhez. Ne hagyjuk, hogy a mi művészetünk bajnokai az újat keresők seregének utolsó soraiban rekedjenek, s lehagyja őket a mérnöki szellem!
A színpadi zenének közvetlen érdeke a szimfonikus szokások ilyenfajta átformálása. Sorsa összekapcsolódik a tiszta zene sorsával. S ha ma gyengélkedik, az azért van, mert rosszul értelmezte a wagneri eszményt, és a mi fajunk számára elfogadhatatlan módszert akart kinyerni belőle. Wagner pedig nem jó franciatanár.
Tisztítsuk meg a zenénket. Azon legyünk, hogy megszabadítsuk vértolulásától. Igyekezzünk mezítelenebb zenét létrehozni. Óvakodjunk attól, hogy a motívumok és az egymásra rakódó rajzolatok halmozásával elfojtsuk benne az érzelmet - hogyan is adhatnánk vissza üdeségét vagy erejét, ha továbbra is az írás apró részleteivel foglalkozunk, s megvalósíthatatlan rendet igyekszünk tartani a témácskák nyüzsgő sokaságában, amelyek lökdösik-tapossák egymást, s a szerencsétlen érzelem lábába harapnak, amely hamarosan a futásban talál menedéket! ... Általános törvényszerűség, hogy a művészetben az igyekszik bonyolítani a formát vagy az érzelmet, aki nem tudja, mit akar mondani.
Főképp azonban azt kell gondolnunk, hogy kortársaink nem szeretik a zenét. A zeneszerzők nem érzik, hogy harcra és az új keresésére bátorítanák őket. Franciaországban nem szeretik a zenét: ha nem hiszik, hallgassák meg, milyen hangnemben beszélnek róla a kritikusok! Jól látható, hogy semmiféle gyengédség nincs bennük iránta. Mintha valami homályos haragot, valami régi, makacs gyűlöletet akarnának folytonosan kiélni a szerencsétlenen. S ez az érzés nem csak korunk sajátja. A szépséget egyesek mindig is úgy élték meg, mint valami rejtett sértést. Ösztönösen szükségét érzik annak, hogy az őket megalázó eszmény lealacsonyításával álljanak bosszút. Milyen távol áll ez a gyűlölködés egy Sainte-Beuve igazságos szigorától, aki szerette az irodalmat, vagy Baudelaire-től, aki nemcsak csodálatos művész volt, hanem páratlanul tisztán látó kritikus is.
Pedig maradt egy eszközünk arra, hogy újra megkedveltessük kortársainkkal a szimfonikus zenét: vegye kezelésbe a kinematográfus! A film - Ariadné filmje - segítségével juthatunk ki ebből a nyugtalanító labirintusból. Nagy sikerrel bizonyította ezt nemrégiben Léon Moreau és Henry Février a L'Agonie de Byzance-ban. A számtalan hallgató, aki elunja magát Bach Passiójának, de még a D-dúr misének a hallatán is, újra rátalálna figyelmére és érzéseire, ha a vetítővászon megkönyörülne gyötrelmein. Mi több, azoknak a pillanatoknak a kinematográfiai ábrázolásával is meg lehetne toldani, amelyeken a szerző műve komponálás közben keresztülment...
Mennyi félreértést elkerülhetnénk így! A közönség nem mindig felelős saját tévedéseiért! A zenehallgatásra nem lehet mindig úgy készülni, mint egy dolgozatra: a polgár mindennapi élete nem különösebben alkalmas esztétikai érzések keltésére. A szerző nem lenne többé árulás áldozata, mi megszabadulnánk a hamis tolmácsolásoktól, és végre bizonyossággal megismerhetnénk az igazságot, az igazságot, az igazságot!...
Sajnos azonban túlságosan tiszteljük a szokásainkat, nem szívesen mondanánk le hagyományos unatkozási módjainkról, és mindig ugyanazokat a dolgokat fogjuk másolni!
Ó, milyen kár hogy Mozart nem francia... akkor még inkább utánoznánk.

(S. I. M., 1913. november 1.)

NYILATKOZAT EGY OSZTRÁK ÚJSÁGÍRÓNAK

...Én nem forradalmasítok semmit: nem rombolok le semmit. Nyugodtan járom az utamat, a legcsekélyebb mértékben sem hirdetem saját eszméimet, ami pedig a forradalmár jellemzője. Nem vagyok Wagner ellenfele sem. Wagner zseni: de egy zseni tévedhet. Wagner a harmónia törvénye mellett áll ki: én a szabadságot pártolom. A szabadság, természeténél fogva, szabad. Minden zörejt, amit magunk körül hallunk, vissza lehet adni. Minden, amit egy finom hallás a környező világ ritmusából észlel, ábrázolható zeneileg. Egyesek elsősorban a szabályokhoz akarják tartani magukat - én a magam részéről csak azt akarom visszaadni, amit hallok.
Nincs olyan, hogy Debussy-iskola. Nincsenek tanítványaim. Én én vagyok.
Berlioz, Mozart, Beethoven nagy mesterek, akiket tisztelek, különösen a két utóbbit. Berlioz csak régi parókákhoz tűz egy-egy romantikus tincset...
Nézze, milyen nagyot lehet tévedni. Egyesek a búskomor Észak emberét látják bennem, mások számára a délvidéket képviselem, Provence-ot, Daudet-t, tirili, tirila! Egész egyszerűen Saint-Germain-i vagyok, félórányira Párizstól.

(Az eredeti kiadványt nem sikerült azonosítani.
E részleteket Léon Vallas nyomán közöljük,
Revue musicale de Lyon, 1911. január 8.)

CLAUDE DEBUSSY ÚR ÉS A "SZENT SEBESTYÉN VÉRTANÚSÁGA"
Henry Malherbe interjúja

...Valóban, hiszek a liturgikus zene reneszánszában. A szakrális művészet csak az üldöztetésben hajt nemes virágokat. Mivel pedig az Egyházat vélhetőleg érték bántalmak, úgy gondolom, a légkör éppen kedvez a vallásos partitúráknak.
Az egyházi zene számomra a 16. századdal véget ér. Csakis annak a kornak az üde, tavaszi lelkülete volt képes kifejezni szenvedélyes és önzetlen buzgalmát azokban a tiszta, minden világi elegyedéstől mentes énekekben. Az azóta keletkezett ájtatos zenei rögtönzések többé-kevésbé mind a parádé kedvéért keletkeztek. Ettől Johann Sebastian Bachot, ezt a derék, naiv embert is csak a zsenije mentette meg. Harmonikus épületeit nem apostol, hanem egy istenfélő nagy építész szerkesztette.
A Parsifal szép... Ez színház, az egyszerűségben lakozó méreg. Wagner maga nevezi műveit látványosságoknak. Ahhoz túlságosan jól ellenáll az alázat csábításának, hogy a vallást ünnepelje. Túlságosan drámai modort vesz föl ahhoz, hogy imádkozzon. Fensőbbséges, mesterkélt elméleteitől nem tud szabadulni.
Az isteni megénekléséhez önmagunk egészen más lemeztelenítése szükséges. Ennek a munkának hősi nagyvonalúsággal, mindenről és önmagunkról való állandó lemondással kell átadni magunkat. Ki adhatja vissza a régi korok áhítatos muzsikusaiban lakozó tiszta szeretetet? Ki képes újra érezni egy Palestrina grandiózus szenvedélyét? Ki volna újra képes a kis vándorénekes szegény és oly kedves áldozatára, amelynek megható története fennmaradt számunkra?
Magam is igen távol vagyok ettől a kegyelmi állapottól. Én sem a megszentelt rítusok szerint gyakorlom a vallást. Én a titokzatos természetből alkottam magamnak vallást. Nem hiszem, hogy egy templomi öltözéket viselő ember közelebb van Istenhez, sem azt, hogy a város egy bizonyos helye alkalmasabb volna az elmélkedésre.
A mozgásban lévő égbolt láttán, mikor hosszú órákig szemlélem fenséges, szüntelenül megújuló szépségeit, páratlan érzés fog el. Valóságos, gyönge lelkemben visszatükröződik a hatalmas természet. Itt vannak a fák, a mennybolt felé nyújtózó ágaikkal, a mezőn mosolygó illatos virágok, a szertelen füvek szőnyegével borított édes föld ... S a kéz észrevétlenül fölveszi az imádkozó tartást. Én ezt hívom imádkozásnak: látni, hogy micsoda felkavaró és felséges látványokra hívja meg múlékony, reszkető utasait a természet.
Egyébként megvallom, hogy a Szent Sebestyén vértanúsága témája elsősorban az intenzív élet és a keresztény hit összekapcsolódása miatt vonzott. Sajnos, a kor engem is fogva tart. Több hónapos áhítatos magány kellett volna ahhoz, hogy DíAnnunzio misztikus és míves drámájához illő zenét komponáljak. Kötelességemnek érzem, hogy csak olyan zenét adjak, ami megítélésem szerint méltó rá: néhány kórust és egy színpadi zenét, azt hiszem. Szorít az idő, készen kell lennem májusra, akkor mutatják be a Szent Sebestyén vértanúságát a Chatelet-ban. [...]
Azt hiszem, ennél indiszkrétebb most nem lehetek.
Ki ismeri a zeneszerzés titkát? A tenger zúgása, a láthatár íve, a szél a lombok között, a madár kiáltása sokszoros benyomásokat hagy hátra. S egyszerre csak, minden beleegyezésünk nélkül, az emlékek egyike kiterjed rajtunk kívülre és megfogalmazódik zenei nyelven. Harmóniáját magában hordozza. Hiába lenne minden erőfeszítés, annál sem pontosabbat, sem őszintébbet nem tudnánk létrehozni. A muzsikának szentelt szív csakis így teheti a legszebb felfedezéseket.
Amikor ezeket mondom Önnek, nem azért teszem, hogy egy művészi morál dúsgazdag kirakatát tárjam ön elé, hanem éppen azért, hogy megmutassam, nincs nekem ilyesmim. Irtózom a doktrínáktól és arcátlanságaiktól.
Ezért akarom a magamtól való legnagyobb távolságtartással megírni a zenei álmomat. A bennem lakozó tájat a gyermekkor naiv nyíltságával akarom megénekelni.
Az efféle ártatlan nyelvtant a művészetben persze nem lehet minden zökkenő nélkül használni. A műviség és a hazugság híveit ez mindig is meg fogja botránkoztatni. Ezt látom előre, és örülök neki. Semmit nem teszek azért, hogy ellenségeket szerezzek magamnak. Ám azért sem teszek semmit, hogy az ellenségességet barátsággá változtassam. Arra kell törekedni, hogy saját magunk számára, nem pedig mások számára legyünk nagy művészek. Merni akarok saját magam lenni, és az igazságomért szenvedni. Akik hozzám hasonlóan éreznek, azok csak még jobban szeretnek majd ezért. A többiek elkerülnek, gyűlölnek majd. Nem fogok semmit tenni, hogy kibékítsem őket.
Sokára majd - remélhetőleg valóban jó sokára -, amikor már nem fogok vitákat gerjeszteni többé, keserű szemrehányást fogok tenni magamnak. Azokban az akkori művekben szükségszerűen a gyűlöletes álszentség uralkodik majd, mellyel mindenkinek igyekszem a kedvében járni.

(Excelsior, 1911. február 11.)

Rácz Judit Klára fordítása


Daguerrotípia kisgyermekkorából


1867


Róma, 1885


Nizsinszkij, Tamara Karsavina
és Ludmilla Schollar a Jeux-ben


Villa Medici, 1885.
A lépcső alján fehér kabátban Debussy


Pierre Louÿs lakásán, 1895 körül.
Pierre Louÿs felvétele


Zorah ben Brahminnal, Pierre Louÿs algériai élettársával


Első feleségével, Rosalie Texier-vel, 1902 körül