Muzsika 2000. február, 43. évfolyam, 2. szám, 41. oldal
Csengery-Farkas-Mikusi:
Hangverseny
 

A tízéves Mozart zenei egyvelege, a Galimathias musicum (K. 32) azzal fegyverezi le hallgatóját, hogy tűzijátékszerűen ontja magából az ötleteket. A 18 tételes kompozíció legfontosabb hatáskeltő eszköze az egyes részek rövidsége: alig ismerkedtünk meg egy témával, karakterrel, ritmusképlettel, máris haladunk tovább, az újabb és újabb, gyakran váratlan fordulatok egymás sarkára lépnek - vagyis az itt megmutatkozó bőség valóban pazarló. Milyen előadás illik az effajta műhöz? A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR válasza meggyőző: náluk a temperamentum, a virtuóz értelmezés, a kaleidoszkóp kontraszt- és hangsúlygazdagsága a kulcsfogalom. ROLLA JÁNOS és muzsikustársai a Mozart-est másik zenekari darabját, a K. 334-es D-dúr divertimentót is a részletező igényesség szellemében tolmácsolták: energia és lágyság ellenpontozta egymás hatását a nyitó Allegróban; fájdalmas moll harmóniák fátyla mögött kecsesen formált dallamok panaszkodtak a variációs Andante előadásakor; gáláns mozdulatokkal lejtett a mű slágertétele, az önállóan is gyakran megszólaló (első) Menüett; tagoltság szolgálta az Adagio hatását - majd a lendületet és életörömöt helyezte vissza jogaiba a második Menüett és a pezsgő finálé. Ennyit az értelmezésről. Ami a kivitelezést illeti, a beszámoló nem hallgathatja el az együttestől szokatlan (és szokatlanul kitartó!) hamis játék kellemetlen élményét: a hegedűk disztonálása (főként magas fekvésben) már a nyitótétel hallgatásakor feltűnt, de a mű további részeinek előadását is beárnyékolta.
Az est vendége, FRANKL PÉTER a K. 453-as G-dúr zongoraverseny szólistájaként lépett pódiumra. Játékát a nyitó Allegróban könynyedség, csilingelő hang, pergő billentés jellemezte - a tétel megfogalmazásából nem hiányzott az a sajátos lebegés, melyben az ártatlan naivitás bármely pillanatban a legmélyebb értelmet nyerheti. Megindítóan hatott az Andante recitativikusan megformált, vallomásos hangú monológja: itt ezúttal különösen fontos szerephez jutottak az elborulások, a hangulat felhőátvonulásai. Legszebb teljesítménynek - zongoraművész és zenekar részéről egyaránt - mégis a finálét éreztem, melyben sikerült megragadni a tétel legfontosabb hangulati (sőt műfaji) alkotóelemét: az operaszínpadot idéző cselekményességet. Frankl Péter mindhárom tételben elismerésre méltón teljesített - ha a kritikus mégis megjegyzi, hogy ezúttal sem zongorajátéka nem volt olyan reprezentatív és elegánsan fölényes, sem muzsikálása olyan felszabadultan közlékeny, mint az elmúlt évek egynémely más budapesti fellépése alkalmával, csak azért teszi, mert az elismerés fokozatai - jó, jobb, legjobb - között szeretne különbséget tenni. (December 7. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar Alapítvány és Egyesület)

Jótékonysági eset adtak a NEMZETI FILHARMONIKUSOK - a műsor három Beethoven-kompozíciót ígért, a nyitány-versenymű-szimfónia szokványos koncertdramaturgiájának mentén haladva. KOCSIS ZOLTÁN először a Coriolan-nyitányt vezényelte. A Muzsika januári számában, egy Wagner-Csajkovszkij-estről írva már beszámoltam arról, milyen öröm az utóbbi időben újra és újra meglepően jó formában hallani a Nemzeti Filharmonikusokat. Ez a koncert is ígéretesen kezdődött: a nyitányt a zenekar markáns témaprofilokkal, határozott ritmizálással, összefogott formálással adta elő; a zenei történés haladásirányát tervszerűen kialakított crescendók- diminuendók jelezték.
Beethoven Hármasversenyéről semmiképp sem állítanám, hogy megszólaltatása csalódást hozott - azt azonban igen, hogy VARGA TAMÁS, a Bécsi Filharmonikusokhoz szerződött kiváló csellista közreműködéséből következtetve külföldi partnereitől is többet, jobbat, izgalmasabbat vártam. VOLKHARDT STEUDE kitűnő hegedűs: egészséges tónussal, makulátlan intonációval, kiegyenlített muzikalitással játszik, s nem lehetett panasz GOTTFRIED WALLISCH cizellált, pontos zongoraszólóira sem. Hármuk concertante-kamarazenélése a Beethoven-kompozíció napfényes optimizmusára összpontosított, ahol lehet, érvényesítve az erőteljes ritmika hajtóerejét, s ahol csak erre alkalom kínálkozott, szélesen megénekeltetve a dallamokat. Ez utóbbiban kétségtelenül a csellista járt az élen: hangja olvadékony, színekben gazdag, technikája virtuóz, játéka ihletett. Nekem úgy tetszett - s aligha hinném, hogy a honfitárs elfogultsága beszél belőlem -, Varga Tamás mind hangszeres, mind pedig zenei tekintetben felülmúlta derekasan helytálló partnereiét.
Lelkesítő, ha egy muzsikus az elkoptatott, agyonnyúzott repertoárdarabot frissíti fel s helyezi új megvilágításba. Bármilyen furcsán hangozzék is, ennek a koncertnek számomra végül is minden idők egyik legtöbbet játszott kompozíciója, az 5. szimfónia vált fő meglepetésévé. Kocsis Zoltán, úgy hiszem, két véglet - a csak formára és energiára koncentráló, intellektualizált előadás és a magasvérnyomásos toporzékolás - között találta meg a tökéletes arányérzékre valló, klasszikus középutat, amely jelzi ugyan a mű romantika felé mutató újszerűségét, formákat feszegető modernségét, közvetíti ugyan indulatait, de azt is tudomásul veszi, hogy Beethoven a számára adott kereteket még valóban csak feszegeti, nem rombolja szét. Friss, ám artikulált indítás tette tagolttá, értelmessé az oly sokak által, oly sokszor értelmetlenül összekent témafejet; világos, ám kellőképp emóciókban gazdag előadásmód szolgálta a teljes nyitótétel sikerét. Sok-sok erő és határozottság feszült ebben az előadásban - de Kobajasi-féle aránytévesztések nélkül. A második tétel, az Andante con moto megszólaltatásáról beszámolva említem, amit már a Coriolan-nyitány kapcsán is jelezhettem volna: az est során minduntalan feltűnt - de erre a megállapításra kiváltképp egy érzékeny hangzású lassú tétel ad alkalmat -, hogy a Nemzeti Filharmonikusok vonósai milyen tisztán és tónusosan, a fúvósok milyen gondos megmunkálással, kamarazenei felelősségvállalással játszanak. A Scherzóban Kocsis érezhetően nagy figyelemmel fordult a részletek felé: egy-egy gonddal elhelyezett marcato jól jelezte ezt. Imponáló fürgeséggel ritmizálták nehéz szólamukat a csellók a triószakasz kezdetén, és remekül felépített fokozás vezetett el a finálé kezdetéhez. Itt Kocsis joggal hangsúlyozhatta a felszabadultság, az öröm kifejezőjeként a szonoritást: ha ilyen kondíciójú együttes szólal meg erőteljesen, azt öröm hallgatni. (December 8. - Pesti Vigadó. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Csengery Kristóf

Nincs vonzóbb szellemi kaland, mint megismerni egy nagy zeneszerző alkotómunkáját; meglesni a teremtő fantázia működését. Ez a kalandvágy élteti a vázlatkutatást, s hasonló okból jelentenek kihívást az előadó vagy a muzikológus számára a befejezetlen kompozíciók. Enciklopédikus korunk táplálja ezt az érdeklődést: a koncertteremben is divatba jött az "összkiadás" műfaja. A Complete Edition csalogató feliratával ellátott CD-albumok pedig nemcsak a többféleképp megírt tételek különböző verzióit tartalmazzák; immár a töredékek sem maradnak rejtve a kíváncsi tekintet előtt. ROHMANN IMRE vállalkozását, Schubert három, befejezetlen szonátájának (f-moll D. 625, fisz-moll D. 570-571, s a híres C-dúr, "Reliquie" D. 840) kiegészítését mégsem sorolnám e divatos jelenségek közé. A zongoraművész több interjúban is kifejtette, hogy nem akar az összes schuberti torzó "hivatásos" befejezője lenni. Őt az a három mű érdekli, amelyet - nézete szerint - nem azért hagyott félbe Schubert, mert elégedetlen lett volna színvonalukkal, hanem csupán a reprízek lejegyzésének mechanikus munkájára sajnálta az időt. Minthogy Schubert szonátái a visszatérésben rendszerint nem tartogatnak rendkívüli meglepetéseket, a kiegészítő feladata nem lehetetlen. Rohmann tehát korántsem tartja magát "társszerzőnek", csupán restaurátornak, akit a rejtett szépség nyilvánosságra hozása, a csonkán maradt tételek megszólaltathatóvá tétele motivál. Rokonszenvesnek találom, hogy a zongoraművész fenntartja a változtatás lehetőségét saját kiegészítéseiben, s épp ezért nem kívánja publikálni, csupán játszani a befejezett töredékeket. Rohmann restaurátorként valóban a lehető legfinomabb kézzel nyúlt az anyaghoz. A legkevesebb beavatkozás elvét követve a hitelesség maximumára törekedett, ám ebben a puritán, ökonomikus eljárásban olyan találó ötletek is helyet kaptak, mint a fisz-moll szonáta nyitótételének kódaszerű lekerekítésekor a főtéma leheletfinom búcsúként való visszaidézése.
Az a konvencionálisnál mélyebb előadói attitűd, amelyet már a restaurátori munka puszta ténye is meghirdet, Rohmann zongorázásában is megnyilvánult. A mű iránti alázat, a tisztaság, a minden modorosságtól mentes, de egyáltalán nem érzelmek nélküli fegyelem lehetnek e magatartás kulcsszavai. Egyedül a koncertkezdő f-moll szonáta nyitótétele tűnt a kelleténél kissé visszafogottabbnak, s talán a hangverseny első perceiben érzett érthető izgalom a felelős a billentés apróbb egyenetlenségeiért. Ám az E-dúr Scherzóban, amelyet Rohmann a ciklus második helyére illesztett, immár nyoma sem volt az elfogódottságnak. A nyitótéma ritmikai profiljának markáns megragadása, a tétel szinte schumanni szeszélyességének életre keltése s az agogika - csak igazán jelentős előadókra jellemző - szabadsága aranyozta be az interpretációt. A Deutsch-jegyzék 505. tételeként számon tartott Desz-dúr Adagiót - melyről csak a 20. században derült ki, hogy az f-moll szonátához tartozik - szenvelgés nélkül, egyszerűen, bensőséges énekléssel szólaltatta meg a zongoraművész. A ciklus legizgalmasabb darabja a finálé (f-moll Allegro), amelyet joggal hasonlítanak Chopin b-moll szonátájának fantasztikus zárótételéhez. A szinte testetlenül suhanó főtéma és a lírai második gondolat minduntalan szembeállítása meg-megtöri a tétel lendületét, Rohmann Imrének mégis sikerült érvényre juttatni a forma egységét. A száguldó téma utolsó visszatéréséhez társuló, villámként cikázó ellenszólam elektromos feszültsége különösen emlékezetes mozzanatává vált az előadásnak. Az utolsó felcsattanás utáni pianissimo befejezés pedig meglepő, de támadhatatlan logikájú és a hatásvadászat látszatát is kerülő Rohmannra mélyen jellemző megoldás.
A fisz-moll szonáta kiegyensúlyozottabb s - megkockáztatom - jobb kompozíció viharos társánál. A zongoraművész itt mindenekelőtt a billentés árnyalatainak gazdagságával örvendeztette meg a hallgatóságot, külön tónust kevervén ki a bensőséges éneklésnek, s a polifon kíséret mozgalmas belső szólamainak. A D-dúr Scherzo a tánc felszabadult gesztusaival, ízes hangsúlyaival gazdagította az összképet.
A zongorista formátumának igazi fokmérője a C-dúr szonáta, amely úgy viszonyul a két előző ciklushoz, mint a nagy C-dúr szimfónia az első hat Schubert-szimfóniához. Sallangtalan egyszerűség, a kompozíció titkát belülről fölfejtő érzékenység kell ahhoz, hogy az interpretátor felnőjön e "mennyei hosszúságú" nyitótétel "semmit nem tudón daloló" szépségéhez. Rohmann eljutott erre a magaslatra, s pontosan ráérzett azokra a sajátos schuberti pillanatokra (például a nyitótétel kódájára) is, amelyekben hirtelen szakadékok tárulnak fel, mintha csak a kompozíció mélyebb rétegébe, másik síkjába nyernénk bepillantást. S azt is pontosan tudja, hogy a c-moll Andante megismételt motívumának dúrrá fényesedő akkordja nem csupán effektus, de a schuberti lelkület leglényegéhez tartozó fénytörés. A két töredékes tétel kétségkívül közelebb áll a konvenciókhoz, mégis érdemes a kiegészítés munkáját elvégezni, különösen ha a restaurátor tollát oly ízlés és mérték irányítja, mint a Rohmannét. (December 15. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

Farkas Zoltán

BORISZ PERGAMENSCSIKOV személyében végtelenül rokonszenves művészegyéniséggel ismerkedhetett meg a Zeneakadémia közönsége a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR hangversenyén. (A "megismerkedést" ezúttal egészen konkrétan, a kezdetektől kell értenünk, hisz a pétervári születésű, de évtizedek óta Németországban tanító gordonkaművész - egyetlen, még emigrációja előtt tett futó látogatástól eltekintve - most első ízben játszott Magyarországon.) Pergamenscsikov a csellójáték doctusai közül való: rendkívül precíz, össze- és visszafogott. Mindez leginkább a technikailag valóban nehéz részletek előadásakor lesz nyilvánvaló, melyeket láthatólag vonakodik az ilyenkor elvárható látványos virtuozitással játszani, s ehelyett inkább a kiegyenlítésre, az elsősorban játéktechnikai ihletettségű passzázsoknak a többi melodikusabb elemhez hasonítására tesz kísérletet. Részben bizonyára ennek a kiegyenlítő törekvésnek eredménye az egészében talán túlságosan halk csellóhang is, mely a drámaibb pillanatokban némi kielégületlenség érzetét ébresztette bennem. Az összhatáson azonban - hogy Pergamenscsikov a zenei folyamat minden tényezőjét kezében tartja, tudatosan kontrollálja, s hogy a műveket ezzel összhangban nem csupán kívülről, de "belülről" is tudja - ez az egyetlen apró kifogásom nem változtatott.
A szólista kiváló játéka sem feledtethette azonban, hogy a közreműködésével előadott két mű közül az első, Bruch Kol Nidréje gyenge kompozíció (kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: eléggé unalmas darab), mely egészében azt a hatást tette rám, mintha csupán hosszadalmas lassú bevezetés volna egy végül soha el nem készült gyors tételhez. A Kol Nidré monotóniáját, éles kontrasztokról lemondó szerkesztését persze részben magyarázza a mű liturgiaközelisége (Bruch a Jom Kippur szertartásrendjének két dallamát dolgozza fel itt), de tisztán zenei szempontból még a monotóniát meditációvá átértelmező előadásnak is csupán "megmentenie" sikerült a darabot, különösebb közönségsiker nélkül. Sokkal jobban tetszett Ernest Bloch Schelomo című, a bibliai Salamon királyra emlékező héber rapszódiája, mely a rapszódiaműfajból eredően eleve izgalmasabb formálás mellett egyéni zenei nyelvével is egyértelműen a Kol Nidré fölé kerekedett. Bruch műve nem él a számunkra oly közismert zsidó intonáció jellegzetes eszközeivel, sőt a kölcsöndallamokat kora zenei köznyelvébe ágyazva szinte "semlegesíti". Bloch viszont bőségesen kiaknázza az éles ritmika, a sajátos hangközök minden kombinációs lehetőségét, félrehallhatatlanul zsidó karakterű, s ugyanakkor mégis személyes nyelven szólal meg. A Schelomónak a szó legjobb értelmében "van stílusa". Pergamenscsikov interpretációjából ezúttal is több merengő, monológszerű szakasz (átvitt értelemben tehát talán a főhős, Salamon magányossága) emelkedett ki, míg a kitárulkozóbb, harsányabb jelenetek némileg fakóbban és kevéssé "rapszodikusan" szólaltak meg.
A bizonyára a szólista által "hozott" Bruch- és Bloch-mű mellé FISCHER IVÁN Mahler Halotti ünnepét választotta zenekari nyitószámul. E meglehetősen ismeretlenül csengő cím valójában a 2. szimfónia nyitótételét takarja, mely a zeneszerző kezdeti tervei szerint az eredetileg szimfonikus költeményként keletkezett 1. szimfónia Titánjától való végső búcsú volt, s csak később egészült ki további tételekkel újabb szimfóniává. Korántsem ismeretlen zenéről van tehát szó, s így némiképp meglepett a mélyvonósok indító témájának kifejezetten szétszórt megszólalása, s összességében az egész tétel jó néhány fésületlensége. Mahler jól kidolgozott, hatásukat ritkán tévesztő fokozásai és bombasztikus tetőpontjai ugyan ezúttal is jól szóltak, de bizonyára senki nem vitatja, hogy ezt a művet a Fesztiválzenekar sokkal jobban is meg tudná tanulni. Bruch művében nem sok tennivalója akadt a zenekarnak, Bloch Schelomója mellett azonban a Kol Nidré ezúttal azt is példázta, hogy a technikailag igényes 20. századi kompozíciók a próbák során gyakran sokkal kedvezőbb bánásmódban részesülnek, mint könnyebben játszhatónak ítélt, hagyományosabb stílusú társaik. A másik tisztán zenekari számban, a hangverseny második felét teljesen kitöltő Bruckner-szimfóniában aztán végre megtapasztalhattuk azt a gördülékenységet, melyet a Halotti ünnepből hiányoltam - érezni lehetett, hogy a Fesztiválzenekar számára ma este ez a "fő fogás", amelyhez a Mahler-mű csupán aperitifként szolgált. Ezúttal mindenki tudta a dolgát, személy szerint is emlékezett a mű fő vonalaira, s így Fischer Ivánra valóban csupán néhány végső simítás, apró korrekció maradt. Kár, hogy a természetes muzsikálás ilyen szabadsága csupán a zárószámban, Bruckner (saját számozása szerint) "Nulladik" szimfóniájában valósult meg, mely semmiképpen sem remekmű, s amelyben a zeneszerző a maga oroszlánkörmeinek megmutatása mellett még jó néhány nagy komponistaelőd nyelvét is beszéli. A valódi katarzis, egy remekül megszólaltatott remekmű élménye, így ezen az estén elmaradt - nehezen megfogalmazható okból még a Schelomóban is. Borisz Pergamenscsikovot viszont szívesen hallanánk újra, mostani szólóbemutatkozása után például a nagyon is testére szabottnak tűnő kamaramuzsikusi szerepkörben. (December 17. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Mikusi Balázs

Manapság sokan panaszolják: végleg leáldozóban a jellel jelölt hangversenyek kora; az olyan estéké, amelyeken az előadás szuggesztivitása eggyé forrasztja a széksorokban ülő sok száz magányos embert. Ezek az események ma valóban ritkábbak, mint húsz évvel ezelőtt. Néha mégis váratlan ajándékot kapunk - annak bizonyítékát, hogy a koncerttermekben olykor ma is megszólal a tökéletest megközelítő előadásnak az a fajtája, amelyről úgy hisszük, több, mint interpretáció - inkább nevezhető az alkotói szándék érvényes képviseletének.
Karácsony előtt pár nappal SCHIFF ANDRÁS adott jótékony célú matinét Budapesten. Egy régi kritikájában (igaz, nem hangverseny, hanem operaprodukció kapcsán) Fodor Géza írt a délelőtti előadások friss és fogékonyságra hangoló, szellemileg termékeny légköréről. Ez az atmoszféra uralta ezúttal a Zeneakadémia nagytermét - nemcsak a művészt segítve abban, hogy kivételest nyújtson, de a közönséget is, hogy a megszólaló minőséget méltón fogadja.
Beethoven három viszonylag korai szonátája: az op. 10-es ciklus három darabja (c-moll, F-dúr, D-dúr) töltötte ki a koncert első részét. A c-moll mű Allegro molto e con brio nyitótételének előadását drámaiság, tömörség, markáns billentés, erős tagoltság, a szünetek és meglepetéselemek érzékeny kiaknázása jellemezte. Nyugalom és kiegyensúlyozottság uralkodott az Adagio molto dallamaiban - majd a fináléhoz érve Schiff ismét visszatért ahhoz a színpadot idézőn feszült hangvételhez, amely már a nyitótétel súlyát is növelte, s amely itt a tétel további szakaszaiban a Pathétique-szonáta zárótételéhez illő indulatokat szabadított fel. (A koncert végén örömmel tapasztaltam, hogy a zongoraművész a ráadásokat valóban ebből, az op. 10-es sorozat "szomszédjában lakó" szonátából válogatta: a kitartó tapsra adott válaszként előbb az Adagio cantabile, majd az imént említett finálé szólalt meg.)
Az F-dúr szonáta Allegro nyitótételének előadásában kétféle magatartás váltotta egymást: a rácsodálkozás és a játékosság - az előbbi ezúttal olykor a megrendültség alakját is képes volt felölteni. Az Allegrettót Schiff jellegzetes lassú scherzóként fogalmazta újjá: előadását komolyság, feltűnően visszafogott tempó, és nagyon finom, részletező belső kidolgozás fémjelezte: akár egy-két hang is igen fontos szerepet kaphatott ebben a felfogásban. A Presto fináléban visszatért a nyitótétel alapgesztusa, a játékosság, de más dimenziók között: a zene ereje olykor vadságig fokozódott, nyers kitörésektől sem riadva vissza, s mindvégig jellegzetes, robusztus életkedvet tükrözve.
A D-dúr szonáta koncepciója Schiff keze alatt annyiban kapcsolódott az előzőhöz, hogy a Presto nyitótételben ismét döntő szerepet kapott a giocoso karakter - amely mellett mindenekelőtt a sok váratlan fordulat kiaknázását és erőteljes hangsúlyozását, szelídség és indulat folytonos váltakozását nevezheti a kritikus az előadás legfőbb jellemzőjének. A Largo e mesto megszólaltatásakor azonban fordult a kocka: remekbeszabott értelmezésével ezt a tételt a zongoraművész az egész koncert legtöményebb és legjelentősebb művészi megnyilvánulásává avatta. Súlyos gesztusokkal, a vonszolódás fájdalmát érzékeltetve indított, a jobb kéz dallamát igazi archaikus lamentóként értelmezve. A beszédes, gesztikus előadásban súlyos dráma bontakozott ki, hatalmas, szenvedélyes fokozással a tétel vége felé. És ismét a lenyűgöző kontrasztok: milyen elbájoló, engesztelő lágysággal intonálta Schiff ezek után a Menüett ártatlan kezdőhangjait! Fényt és derűt sugárzott most ez a tétel, észrevétlenül torkollva a mesterien előadott rondófináléba, melyből a tétova, felemelt hangsúllyal abbamaradva kérdező dallamkezdetek töredékszerű olvasatának hatásosságát kell kiemelnem.
Ha egyáltalán lehet e koncerttel kapcsolatban a kritikusnak bíráló észrevétele, az aligha az előadói megvalósításra, még csak nem is a műsorra, legfeljebb a művek sorrendjére vonatkozhat. A második részben Janáček történelmi esemény ihlette Szonátáját (alcím: 1905. X. 1.) és Schumann ritkán szóhoz jutó f-moll szonátáját hallgatva úgy éreztem: e két bonyolult szerkezetű, problematikusan formált alkotást nem 1796-98 Beethovenjének tiszta és áttekinthető tételei után, hanem azok előtt kellett volna hallanunk: a koncert kedvezőbb hatást fejthetett volna ki, ha az első és a második rész sorrendje felcserélődik.
Nem mintha így nem lett volna elég "kedvező" a hatás. Janáček szonátájában spontán lélegző folyamatként bontakozott ki a nyitótétel zenéje. Századfordulós modernség és szlávos ízek keveredtek Schiff játékában; súlyt és erőt, izgatott előérzetet közvetített a zene sodrása. A második tételben Schiff a sejtelmesség atmoszférája felől közelített: fontos szerepet juttatott a dallamsorok közötti csöndeknek, melyek előlegezték a később kibontakozó nagy fokozást. Schumann f-moll szonátáját hallgatva először a játék rugalmassága, a dallamformálás különleges képlékenysége keltett figyelmet, majd a szimfonikus igényű hangzást kellett elismeréssel nyugtáznunk (nem feledkezve meg sok gyönyörű sotto vocéról, melynek hatását éppen a közbeékeltség, az erős ellentét fokozta). A műben előrehaladva egyre fontosabb szerepet játszott az indulat, az előadás tüze, mely a végkifejletben hitelesen állította elénk azt a jellegzetes, végletekig ajzott lelkiállapotot, amely oly sok Schumann-finálé sajátja. (December 19. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

KELEMEN BARNABÁS nem most lépett fel először NAGY PÉTER társaságában: a fiatal hegedűs és a nála egy generációval idősebb zongoraművész már 1997 decemberében is adott egy kitűnő szonátaestet a Zeneakadémián. Az akkori és a mostani koncert közé ékelődik egy 1999 tavaszán elhangzott hangverseny élménye: tavaly március végén Kelemen Barnabás partnere Bogányi Gergely volt.
Nem véletlenül idézem fel együtt a három koncert emlékét: a bő két évvel ezelőtti hangverseny a muzsikálás ötletgazdagsága és a temperamentum mellett mindenekelőtt az elsődlegesen zenei megnyilvánulások és a hangszeres kivitelezés harmóniájával, egymást kiegészítő, természetes egybekapcsolódásával vonzott. A tavaszi est ezzel ellentétben olyan benyomást keltett, mint amikor az ízlés, a zenei ítélőképesség átmenetileg elbizonytalanodik, s átadja helyét a - talán fiatalos, de semmiképp sem vonzó - túlzásoknak. Márciusban a hangszeres teljesítmény folyvást előtérbe tolakodott, sokszor terhelve meg a kamaraműveket oda nem illő, demonstratív virtuozitással.
Örömmel tapasztaltam, hogy - ezúttal ismét Nagy Péter társaságában - Kelemen Barnabás játékát újból a kiérleltség, az egyensúlyérzék, a határozott, de mértéket tartó és egészséges arányokat kialakító előadásmód jellemezte. A nyitószám, Mozart 454-es Köchel-jegyzékszámú B-dúr szonátájának hallgatásakor már a bevezetés is megmutatta, hogy a két muzsikus milyen részletező igényességgel, milyen választékosan és színesen dolgozza ki szólamát. Az Esz-dúr Andante a meghitt bensőségesség pillanataival ajándékozott meg, a két saroktétel pedig a mű értelmezésének talán legfontosabb tulajdonságára világított rá: arra a kettősségre, amely egyrészt érvényesülni engedi a ritmus vivőerejét, a zenei mozgás dinamizmusát, ám ezzel egyidejűleg a hangzás területén visszafogottságra törekszik, tudatosan a kamarazenei megszólalásmód keretei között maradva.
Bartók 1. hegedű-zongoraszonátájával érkeztünk a műsor legsúlyosabb, előadót és hallgatót egyaránt próbára tevő fejezetéhez. Kelemen Barnabás és Nagy Péter felkészült, érzékeny tolmácsolása világosan jelezte a három tétel eltérő stiláris és karakterbeli árnyalatait: a nyitó Allegro appassionato gazdagon kibomló parlandóját, expresszivitását és mindenekelőtt kísérletező hangját; az Adagio álomszerű atmoszféráját és múltba fordulását, s végül a finálé erőteljesen érvényesülő népzenei hatásait. Mindkettejük játékát eruptív indulat hatotta át, a mű tematikus gazdagságához és rendhagyó formálásához illő felszabadultsággal muzsikáltak. Általánosságban elmondhatjuk: örülhetne a hazai hangversenyélet, ha sok olyan szonátapáros működnék idehaza, amely Bartóknak ezt a még ma is nehezen meghódítható, 1921-ben keletkezett művét ilyen színvonalon szólaltatja meg. A kritikus talán egyetlen bíráló észrevételt tehet: közismert az 1. szonátának az a sajátos tulajdonsága, mely a két hangszer szólamát függetleníti egymástól, s a kamarazene megszokott komponálásmódjával ellentétben alig juttat hegedűnek és zongorának azonos motivikus anyagot. Ennek megfelelően a két szólam előadójától inkább várható el a szuverén egymásmellettiség, mintsem az egymásravonatkoztatottság alaphelyzetét kifejező előadásmód. A kiválóan zongorázó Nagy Péter a maga feladatát ezúttal hagyományosabban értelmezte: gesztusaival szorosan kapcsolódott a hegedű mondandójához, olykor szinte rátapadva a másik hangszer szólamára, s így némiképp háttérbe szorítva az 1. szonáta egyedi jellegzetességét.
Ha a koncert nyitószáma, a Mozart-szonáta Kelemen Barnabásnak és Nagy Péternek visszafogott hangzású muzsikálásra adott alkalmat, a műsor második részét kitöltő záródarab, Brahms nagyszabású g-moll zongoranégyese épp ellenkező lehetőséget kínált: a 19. századi szimfonikus hangzásideál gazdagságát. A mű, melynek előadásakor a koncert két főszereplőjéhez brácsán KOKAS KATALIN, csellón PERÉNYI MIKLÓS csatlakozott, mindvégig az erőteljes, sűrű és telt - sőt: telített - vonóshangzás élményét sugározta. Helyesen értelmezték az előadók azt is, hogy ebben a szereposztásban a zongora nem a kamaraegyüttes szólóhangszere, mondandója nem a gazdag vonós hangzásszövet fölött, sokkal inkább abba ágyazva hangzik el. Fontos kifejezőeszköze volt a muzsikusoknak az op. 25-ös kvartett megszólaltatásakor a dallamgesztusok erőteljes megformálása, a sok bátor, élénk hangsúly, s a virtuóz hatásdarabként értelmezett finálé magyaros zamatainak kiemelése. (December 20. - Zeneakadémia. Rendező: Co-nexus Kft.)

A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR műsorán az utóbbi időben többször is felbukkantak olyan vonós kompozíciók, melyeket szerzőjük eredetileg nem szimfonikus méretű előadóapparátusra, hanem kvartettre fogalmazott. Ősszel először Anton Webern fiatalkori Lassú tételét, majd (Gustav Mahler átiratában) Beethoven op. 95-ös f-moll vonósnégyesét szólaltatták meg az együttes muzsikusai. Most Franz Schubert ritkán hallható, korai alkotása, a 90-es Deutsch-jegyzékszámú Öt német tánc került sorra. FISCHER IVÁN vezényletével a Fesztiválzenekar vonóskarának játékát elsősorban az erős, ízes hangsúlyok jellemezték. Annak ellenére, hogy Schubert a jelek szerint nem talpalávalónak, hanem stilizált műzenének szánta e sorozatot, az értelmezés mindvégig határozottan a táncos lejtés mellett foglalt állást - ez azonban nem akadályozta meg Fischer Ivánt és muzsikusait abban, hogy rugalmas rubatókkal lazítsák fel a schuberti dallamokat. Az előadás fontos alkotóeleme volt a kedély - ennek példájaként említhetem az 1. tánc koncertmesteri szólójának derűsen karikírozott, "bécsies" jellegét -, és hasonlóan fontos szerepet kapott a népies megszólalásmód valamennyi lehetőségének kiaknázása. Viszont nem mindig hatott meggyőzően a vonós zenekarrá felduzzasztott kvartett-faktúra: példaként említhetem az 5. tánc befejezését, melynek kifinomult hangzása alighanem kizárólag az egy szólam = egy hangszer elv keretei között érzékelhető.
A kritikus csak ismételheti önmagát, ha a Schubert-tolmácsolás után a második részt nyitó Dvořák-műről, az op. 46-os sorozat 7. szláv táncának megszólaltatásáról próbál képet adni: itt is a hangsúlyok és a népies ízek játszották a főszerepet. A Szláv tánc azonban csupán felvezetésként szolgált a koncert második felét kitöltő nagy mű, a 8. szimfónia előtt. Ez utóbbit vezényelve Fischer Iván kamatoztatta a kompozíció mindazon tulajdonságait, melyek Dvořáknak ezt az érett szimfonikus alkotását hatásos koncertfinálévá avatják. A saroktételek kirobbanó energiával és rendkívüli hangzásigénynyel szólaltak meg; a teljes zenekart megzengető, telt tuttikhoz széles ívű fokozások vezettek. Az Adagio legfontosabb jellemvonásának a tagoltságot és a kontrasztgazdagságot találtam; a Scherzóban a suhanó, könnyed lendület tűnt fel. Akárcsak Schubertnél vagy a Szláv táncban, itt is szóhoz jutott a népiesség, ám az előadás legfontosabb erénye alighanem mégis a színek sokféleségének felmutatása volt - ez tette lehetővé, hogy érvényesüljenek a szimfónia természetfestő törekvései. A siker nem maradt el: a Fesztiválzenekar egy Dvořák-legendával és egy újabb Szláv tánccal búcsúzott a közönségtől.
Mozart G-dúr fuvolaversenyének szólistája, EMMANUEL PAHUD ezúttal másodízben állt a budapesti közönség elé, miután 1999 áprilisában lezajlott bemutatkozó fellépésén, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével játszotta Mozart másik koncertjét, a D-dúrt, valamint Bach h-moll szvitjét. Játékát technikai értelemben már tavaly tavasszal is magas színvonalúnak és csiszoltnak, gördülékenynek és pontosnak találtam - zenei közlékenység tekintetében azonban az áprilisi Bach- és Mozart-élmény lehangolóan átlagosnak tűnt. Mostani tapasztalataim sokkal kedvezőbbek. A beszámolót nem is a nyitótétellel kezdem, inkább az Adagio non troppo D-dúr notturno-zenéjével, melyet Pahud érzelemgazdagon és személyes gesztusú dallamformálással, beszédes hangsúlyokkal és szabad ritmizálással játszott, nem feledve a tétel meghitt szerenádhangulatát. Visszakanyarodva a nyitótételhez: meglepetést szerzett a fafuvola (mint arról értesültem, előző este a művész még fémtestű hangszeren játszott!), s a szokottnál karcsúbb, szálkás-pasztelles tónus, amely részben nyilván a hangszerválasztás következménye. Mindezeket figyelembe véve külön elismerést érdemel, hogy Pahud a három oktávot ezen az instrumentumon is tökéletes kiegyenlítettséggel szólaltatja meg, s mély regisztere is telt és gazdag - ezt az erényét a nyitótétel nagy hangközugrásaiban bőségesen alkalma nyílt megcsillogtatni. Ilyen színvonalú hangszeres teljesítmény (és ilyen színvonalú muzsikálás) mellett azonban modorosságnak éreztem a négyes tizenhatodcsoportok kezdőhangjainak túlzásba vitt, didaktikus megnyújtását. Úgy látszik, ezen az estén újra és újra előtérbe került a tánc: a finálé kapcsán is azt kell kiemelnem, hogy Pahud a művet záró Menüett elegáns lépő karakterét és mozdulatgazdagságát hangsúlyozta, megfűszerezve az összhatást a gálánsan kipödört staccatókkal és az előadásmód hetykeségével. A ráadásban, Mozart C-dúr Andantéjában a svájci művésznek ismét sikerült felidéznie azt a bensőséges hangulatot, amely a versenymű lassú tételének megszólaltatását jellemezte. (December 27. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Csengery Kristóf


Frankl Péter próbál a Liszt Ferenc Kamarzenekarral
Felvégi Andrea felvétele


Borisz Pergamenscsikov
Klaus Rudolph felvétele


Schiff András
Felvégi Andrea felvéltele