Muzsika 1999. november, 42. évfolyam, 11. szám, 45. oldal
Gönczy L. - László F.:
Könyv
 

GONDA JÁNOS:
A RÖGTÖNZÉS VILÁGAI-II-III.
EDITIO MUSICA BUDAPEST

A Muzsika 1997. márciusi számában e sorok írója igyekezett képet adni Gonda koncepciózus munkájának akkor még önmagában álló első kötetéről (Rögtönzés és komponálás a zene alapelemeivel). Ez év tavaszától immár a teljes sorozat hozzáférhető a zenepedagógusok, zenét tanulók, legfőképpen a jazz iránt komolyan érdeklődők számára. A második és harmadik kötet (A jazzimprovizáció elmélete és gyakorlata, valamint a Zongoradarabok improvizációs és kompozíciós lehetőségekkel) megjelenése némiképp árnyalja akkor kialakított véleményemet, egyes pontokon módosítja, másokon tovább erősíti korábbi benyomásaimat.
Bár a tájékozottabbak körében hovatovább közhelynek számít a megállapítás, mégsem árt ez alkalommal is hangsúlyozni - Gonda mindhárom kötetben (minimális eltérésekkel) közölt előszavának gondolatmenetét alapul véve -, hogy az utóbbi két évszázad zenepedagógiai törekvései (az általános zenetörténeti tendenciákkal összhangban) túlontúl kevés teret hagytak a korábban nélkülözhetetlen improvizációs-variációs készségek fejlesztésének, ápolásának. A technikai perfekció változó fogalma, a muzsikusok kottához fűződő viszonyának gyökeres átalakulása a zenét megszólaltatók nagy többségének önállótlanságában, nyelvhasználati félszegségében, a zeneelmélet, zeneszerzés iránti bizalmatlanságban, értetlenségben negatív módon tükröződik vissza.
A zenepedagógián messze túlmutató probléma érzékelése nem új keletű, a megoldás keresésére irányuló törekvések viszont igencsak felerősödtek az utóbbi évtizedben. Manapság, kampányjelszavak és mindent egy csapásra megoldó ötletek bűvöletében élő, esztelenül kapkodó embertársaink között nehéz ellenállni a hullámlovaglás kísértésének, legyen szó fogyókúra-módszerekről, természetgyógyászatról, önérvényesítésről, vagy bizonyos pedagógiai varázsigék keltette várakozás (látszólagos) kielégítéséről. A pedagógia egyébként is élen jár a gyermeteg kapkodásban, jóllehet kötelessége lenne a szó valódi értelmében konzervatívnak lenni: értékmentőnek, szerves és természetes megoldásokat keresőnek, megfontoltnak, erős és állandó önellenőrzést folytatónak, az ifjúságon végzett felelőtlen kísérletezgetéstől ódzkodónak. Szakmai felelősségérzettel rendelkező tanároknak van mit mesélniük - például az előző időszakban a magasabb fejkvóta hatására elszaporodott művészeti iskolák gyakorlatáról, a hirtelen megtért, valamely módszer apostolává vált pedagógusokról - röviden: a kétes értékű és teljességgel ellenőrizetlen szakmai fedezet, a kiérleletlen, felületes megoldások mindennapi jelenlétéről. A baj az, hogy az egészséges ösztönökkel bíró, de a dolgoknak utánajárni-utánagondolni lusta szakmabeli vagy laikus egy-két rossz tapasztalat vagy értesülés nyomán gyorsan megfogalmazza a kérdéses koncepció egészére vonatkozó elmarasztaló ítéletét. Esetünkben - a hangszerjáték, kompozíció és improvizáció megközelítésének, integrációjának gondolatát tekintve - mindennemű agitációnál, órai tapasztalatnál többet nyom a latban, ha egy Gonda jelentőségével és hitelével bíró, elméleti és interpretációs téren egyaránt kiemelkedő felkészültségű, ráadásul nemcsak a pódiumról ismert, hanem gazdag pedagógiai tapasztalatokkal rendelkező muzsikus veszi a fáradságot, hogy kézbe vehető, újra és újra ellenőrizhető, tetszés szerint fejleszthető szöveg- és kottaanyagban rögzítse koncepcióját.
Két és fél éve - csak az első kötet ismeretében - felmerült a kérdés: milyen életkorú, zenei előképzettségű és stílus- illetve műfajbeli elkötelezettségű növendékeknek szánja Gonda e munkáját? A szerző már akkor mindhárom kötetre vonatkozó választ adott. Az első kötet alsó fokú zeneiskolai tananyag, de használható szakközépiskolában is. A második középfokú jazztananyag, amely persze a jazz-képzés természetéből adódóan eltérő életkorú, zeneiskolában, szakközépiskolában vagy éppen főiskolán tevékenykedő növendékek számára egyaránt fontos lehet. A harmadik kötet két-háromévnyi zeneiskolai hangszertanulás után kezdhető el, anyagának nagy része továbbképző évfolyamokon vagy szakközépiskolában ajánlott. Ennyiből is kitűnik, hogy nem egymás folytatásaiként felépített kötetekkel van dolgunk, hanem az improvizálást más-más oldalról megközelítő és gyakoroltató, egymással sok szálon összekapcsolódó feladatsorokkal. Az első kötet használata kevésbé feltételezi a másik kettőét, mint azok egymásét, annál is inkább, mivel az elsőben Gonda stílusoktól és műfajoktól független feladatok megadására törekedett (e szándékát elvi okokból és a szerző művészi kvalitásait tekintve egyaránt sajnálattal regisztráltam), a továbbiakban viszont egyértelműen a jazz világába vezet be. Ami korábban érezhető-sejthető volt, az most a teljes egész ismeretében már nyilvánvaló tény: valójában az első kötet anyaga sem stílussemleges. Túl az egyértelműen jazz-terminológiára épülő, jazzes látásmódot tükröző gondolatmeneteken és feladatmegadásokon most az is világossá vált, hogy a dallamképzés és ritmizálás általam - európai műzenei nézőpontból - kritikával illetett vonásai (a metrikai keretek csekély változatossága, az inkább permutációs-véletlenszerű, mint esztétikai igényekből kiinduló dallami variánsképzés) teljesen rendjén valóknak érződnek, amint a két másik kötet tapasztalatait visszavetítve a jazzre jellemző harmóniai, hangsúlyozásbeli és artikulációs kontextusban értékeljük. Ezzel persze egyáltalán nem vonom kétségbe, hogy a szóban forgó kötet nyitott feladataival, könnyen adaptálható ötleteivel valóban bármiféle stílust megcélzó improvizáltatás kiváló kiindulópontja lehet - ez már nem a szerzőn, hanem a felhasználó zenetanár képzettségén, fantáziáján, igényességén múlik. E nyitottság a megszólaltató apparátusra is vonatkozik: ez a kötet jóval kevésbé igényli a zongora állandó használatát, mint a következők.
A második kötet anyagát böngészve - a jazz elméletében és pedagógiájában egyaránt laikus lévén - már magát a célkitűzést is megsüvegelem. Világos, jól kezelhető és a gyakorlatban azonnal hasznosítandó elméleti áttekintést adni egy olyan zenei világról, amelyben az elméleti alapok kiépítésének igénye elenyésző volt (szemben az európai műzene állandó nekigyürkőzéseivel és vitáival), amelyben az analízis során használható jelrendszer enyhén szólva kaotikusnak tűnik (szemben a funkciós zene fokozatosan és logikusan kiépült, a játékost mintegy kézen fogva vezető számozásával), amelyben egy sor fontos fogalom érvényességének határa elmosódott ("szólamkettőzés", megfordítás és átalakítás, kiterjesztés és kétharmóniájú akkordok), amely funkciós zenei elemeket használ a funkciós zene mindenre kiterjedő logikája nélkül - mindez a tagolás, információcsoportosítás és szóhasználat terén igencsak komoly fejtörést okozhatott a szerzőnek. Gonda általában nem is állja meg, hogy szóvá ne tegye a praxis következetlenségeit, többértelműségeit, azonban - mint írja - a spontán módon alakuló-változó gyakorlatban mindig azt a jelzésmódot kell elfogadni, amit a legtöbben használnak és megértenek. A kötet felépítése természetes és logikus. Számomra még mindig kérdés, hogy használói milyen egyéb elméleti iskolázottság birtokában veszik kézbe, így nem látom, van-e értelme a klasszikus akkordfűzés egy oldalon történő összefoglalásának. A szerzőt (is) érezhetően nyugtalanító terminológiai és felépítésbeli problémák egy részére bizonyára gyógyírt jelentett volna valamilyen függelékként szereplő, apró betűs definíciótár, valamint egy, a gyors visszakeresést elősegítő név- és tárgymutató.
A harmadik kötet szerezheti a legélvezetesebb perceket-órákat a munkával ismerkedők számára. Első fejezetében (Jazz Mikrokozmosz) nagyrészt végigírt, de kisebb önálló feladatok megoldására alkalmat nyújtó zongoradarabokat találunk, melyek viszonylag könnyen játszható, ugyanakkor jellegzetes kivonatát adják a jazz játékmódjainak, előadói alapismereteinek. A további négy fejezetben részben zeneelméleti szempontok, részben a jazzen belüli stiláris rétegek, irányzatok szerint tagolt feladatsorral szembesül a tudását elmélyíteni igyekvő zongorista: nyitott kompozíciók, adott zenei anyag átalakításai, a forma átrendezési lehetőségei, improvizáció meghatározott anyagokkal és paraméterekkel - mindez azonban valódi, minőségi zenéhez kapcsolódva, élő, meggyőző, élményteli módon. A harmadik fejezettől (mind gyakrabban) a kötet CD-mellékletének egy-egy részlete segít ennek az élményszerűségnek a létrejöttében, a lejegyzett részlet, kompozíció lényegének megértésében. Gonda saját, rádiófelvételen rögzített, illetve lemezeken szereplő kompozícióiból, improvizációiból keresett és talált nagyszerű szemelvényeket az alapoktól a teljesen egyedi, originális megoldásokig eljutó pedagógiai láncolat felépítéséhez. A kottát forgató, bejátszásokban gyönyörködő zenész eközben újabb jelével találkozik annak a kétségtelen ténynek, hogy a zenepedagógia hitelességében a művészi tehetségnek meghatározó szerepe van.

Gönczy László

KLAUS BECKMANN:
REPERTORIUM ORGELMUSIK.
KOMPONISTEN; WERKE; EDITIONEN.
1150-1998. 41 LÄNDER.
EINE AUSWAHL. SCHOTT, MAINZ STB., 1999.

Alcímében nagyon sokat ígér Klaus Beckmann könyvének, Az orgonazene repertóriumának második kiadása: 41 ország orgonazenéinek adatolását az 1150-1998 közötti időszakból. (Az első kiadás 1994-ben jelent volt meg.) A német főcímben (Repertorium Orgelmusik) nincs benne expressis verbis, amit az angol és a francia címváltozat (A Bio-bibliographical Index of Organ Music, Catalogue bio-bibliographique de musique d'orgue) ezen felül is kilátásba helyez: a szerzők életrajzi adatai. Eine Auswahl, A Selection, Une sélection, áll még a háromnyelvű címlapon, esetleges hiányok felrovását megelőzendő.
A kereken ezeroldalas könyv méretei méltók az ígérethez. Egy-egy oldalon a százat is meghaladhatják a felsorolt művek. A jegyzett zeneszerzők száma mintegy 8700. Elképzelhető, hogy van ennyi zeneszerző és ennyi orgonazene a világon, de hogy ezt valaki így összefoglalja, leírja és a kezünkbe adja! Hálával tartozik neki a zenevilág.
Az életrajzok csak a törzsadatokat hozzák, esetenként csak a születés és az elhalálozás évét, ismeretlenebbekről annyit sem. A szerzőnként felsorolt művekről eszményi esetben a következő adatokat közli Beckmann: cím, hangnem, opusz, keletkezés éve, kiadás (közreadó, megjelenés éve és helye, kiadó, kiadói katalógusszám; az ismételten megjelent műveknél csak a legutóbbi és/vagy legteljesebb kiadást jegyzi). Többtételes műveknél és gyűjteményes kiadványoknál a tételcímeket illetve az egyes művek címeit is megadja. A személyi szócikkekben a szólóművek után következik az orgonás kamara- és versenyművek leírása. A szócikkeken belül a művek felsorolása, ha csak lehet, időrendi. A szócikkek egymás utáni elrendezése is időrendi, mégpedig országonként.
A címleírási elvek jók. Ami viszont az országok szerinti elrendezést illeti, a Repertórium csődöt mond. Bántó s és történelmietlen, hogy például Liszt csak Deutschland főcím alatt fordul elő. Magyarországnál, Österreichnél utaló szócikk sem említi. Felfedeztem egy ennél is durvább példát: Jan Levoslav [Johann Leopold] Bella (1843-1936) műve Magyarország orgonarepertoárját szaporítja, holott bölcsőhelye, Liptószentmárton [Liptovský Mikuláš] mai hovatartozása szerint Slovenská Republika alatt volna a helye, kenyere javát azonban a ma Romániához tartozó Nagyszebenben ette meg, ahol 1881-től 1922-ig volt magas beosztású egyházzenész. Igaz, a Románia fejezetben is van róla egy szócikk, de csak azért, mert a szerkesztés nem vette észre, hogy Jan Levoslav azonos Johann Leopolddal. (Talán azért is, mert itt, kitalálhatatlan okból, Kremnica [Kremnitz] szerepel szülővárosaként.) Mondanom sem kell, hogy a Romániában született, magyar ajkú, osztrák állampolgár Ligeti Györgyöt is csak a Deutschland fejezet jegyzi. Szülőhelyéül "H-Dicsőszentmárton (Siebenbürgen)"-t adja meg, így, holott Erdély és Dicsőszentmárton sem 1923-ban nem volt Magyarországon, sem ma nincs ott. Az 1937-ben Amerikába távozott és 1945-ben USA-állampolgárrá lett Kreneket viszont csak ausztriai illetőségű zeneszerzőként tartja számon a Repertórium. Száz ilyen ellentmondásos esetet lehetne belőle kihüvelyezni. Lehet (bár nehezen hinném), hogy a szerzőnek minden besorolásra megvan a maga egyedi, árnyalt magyarázata, de biztos, hogy majd' mindenikre találhatni ellenmagyarázatot is. És ami a fő dolog: egy kézikönyv használója nem tartozik ezeket kitalálni és végiggondolni. A kézikönyv azért kézikönyv, hogy ne csak az adatok álljanak benne vitán és vitathatóságon felül, hanem az elrendezés is. A szerzőnek el kellett volna fogadnia a tényeket: régebbi századokra nem alkalmazhatók mai országelnevezések (CZ-Prag, I-Bologna áll egy-egy barokk kori adalék mellett, mintha lett volna akkor Česká Republika vagy Italia!), a huszadik században pedig a történelem annyi országhatárt rajzolt újra, annyi művészt kényszerített szülőföldje elhagyására, és az utóbbi évtizedekben oly szabaddá tette valamennyiük számára a honválasztást, hogy az országok szerinti felsorolás ma már nem lehet egy ilyen nagyságrendű kézikönyv összeállításának rendezőelve.
A másik rendezőelv, az időrend sem válik be. Hány zeneszerzőnek tudjuk kívülről a születési adatait? Persze a névmutató alapján akármelyikre rálelünk, de ez kétszeres fáradság ahhoz képest, amellyel egy betűrendes lexikonban találjuk meg az olvasandó szócikket. További hátrány, hogy az időrend esetenként egy-egy kézirat vagy kiadvány évét veszi tekintetbe. Például: Polska alatt egy 1548-ra datálható tabulatúrás könyv az 1545-ben született Jakub Sowa és az 1550-ben született Petrus de Drusina között áll. Mivel a nevezettek felnőttkori művei nem egyívásúak a gyűjtemény darabjaival, amit a sorrend sugall, csak formális egymásutániság, valójában nemzedéknyi oda-vissza szökdösés az időben. Könnyű időrendbe állítani olyan szerzők darabjait, akik - ahogyan az ma történik - minden partitúrájukra ráírják az évszámot, az igazán jelentős életművek nagyobb része azonban (mint például a Baché vagy a Liszté) nehezen állítható műről műre biztos időrendbe. A szerző meg sem kíséreli, csak egy-egy modern kiadás köteteire és azok tartalomjegyzékére utal. Olyankor is megkerüli ezt a fölvállalt rendezőelvet, amikor arra semmi oka nem volna. A legkézenfekvőbb példa erre Mozart életműve, amelynek Köchel-jegyzéke időrendi elvű és amelyet a könyv ennek ellenére Haselböck, majd Pröger, majd Albrecht modern gyűjteményes kiadásai alapján jegyez. (Apropó, akkor viszont miért nem jegyzett például Bachnál vagy Lisztnél is két-három fontosabb összefoglaló kiadást, miért csak egyet-egyet?) Balszerencséje van velük, mert ezek a kiadások az átiratok sokasága között nem tartalmazzák Mozart négy eredeti orgonás művét, a KV 244, 245, 263 és 328 jelzetű templomi szonátákat.
Az Index összeállítása is súlyosan kifogásolandó. Csak azokat a zeneszerzőneveket említi, amelyek külön szócikkek címei, egy-két kivételtől eltekintve azokat is csak egyszer. Száz meg száz gyűjteményes kötet tartalmára nem utal a repertoár. Egy példa: a 847-848. lapokon Edwin Henry Lemare négy kötetnyi (!) Wagner-átiratát sorolja föl a jegyzék, a névmutatóban azonban nem fordul elő Richard Wagner neve, hogy aki Wagnert szeretne orgonálni, megtudhassa, hol keresheti.
Az előszó említi, hogy a könyv négykezes, kétorgonás, kamara- és zenekari kíséretes műveket is tartalmaz. Megannyi tű egy szénakazalban! Jelentékenyen növelné a Repertórium használhatóságát, ha ezekről is volna a végén egy műnemek szerinti mutató. Hogy aki, teszem azt, eredeti oboa-orgona-duókat keres, annak ne kelljen az egész kötetet fáradságosan átnyálaznia.
A fejezetek végén betűrendben sorakoznak azok a zeneszerzők, kiknek orgonaművei ismertek, de akik születési évét nem sikerült feltárni. Magyarország időrendbe állított zeneszerzői után ezek - többek között - a következők: Fasang Árpád, Kersch Ferenc, Lisznyai Szabó Gábor, Pécsi Sebestyén, Szabó Xavér Ferenc, Zalánfy Aladár - csupa ismert név! Ez a csőd azonban már nem a kötet szerzőjét minősíti, hanem magyar munkatársát, aki ezeket az évszámokat és a zeneszerzők további adatait elmulasztotta a Szabolcsi- Tóth-féle Zenei Lexikonból vagy más tetszőleges forrásból kiírni.
Mindent egybevetve: a könyv értékes, bizonyos zenetudományos és zeneművészi munkakörökben ezentúl nélkülözhetetlen. Csak használati értékéből von le sokat a hatalmas anyag országonkénti és időrendi bemutatása. Csak javítanivaló akad benne több, mint amennyi egy második, átdolgozott és bővített kiadásban bocsánatos volna.

László Ferenc