Muzsika 1999. szeptember, 42. évfolyam, 9. szám, 20. oldal
Kroó György:
Szabolcsi Bence indulása
Második rész
 

A múlt alkalommal a gyökereket szerettük volna kitapogatni: a család és a magyarországi tanulóévek történetével ismerkedtünk. Szabolcsi Bence irodalmi, zenei, történészi hajlamának, tehetségének jelentkezését próbáltuk megfigyelni - azokat az eszmei, hangulati szálakat bogoztuk, amelyekben megfogódzkodva a kor magyar szellemi életében kereste helyét a tizenöt-húszéves fiatalember. Végül Kodály Zoltán személyében ismertük fel azt a nevelőt, azt az alkotóművészt, azt a meghatározó egyéniséget, aki Szabolcsit zenetörténészként pályáján elindította, aki művészetszemléletére, tudományos és emberi világnézetére egyaránt rendkívüli hatással volt. Ma a lipcsei diák portréját kíséreljük meg felvázolni.
Lipcsét a család választotta a numerus clausus kényszerítő körülményei idején, de ez esetben is Kodály buzdítása adta meg a lökést az elhatározáshoz, hogy Németországban folytassa tanulmányait. "Menjen csak ki Lipcsébe, az egyetemre, bíztatott - emlékezett később Szabolcsi Bence ezekre az évekre -, de ott Bachot tanulmányozzam, Straubét hallgassam, mert ott - Riemann és Abert, Sievers és Lamprecht városában - lehet! - de ne az elméleti vitákat, mert azoktól nem lehet »vitamint« magunkba szívni, épp ellenkezőleg." Azt is Kodály mondta az útra készülő tanítványnak, hogy beszámolóiban "ne a városokról, hanem önmagáról írjon". A levelek, amelyek az 1921 augusztusa és 1923 februárja közötti időszakból valók, részben Kodálynak, részben a családnak, elsősorban Szabolcsi Bence ez időbeli szellemi bizalmasának: sógornőjének, Böskének szóltak.
Lipcsében először a konzervatórium kapuja nyílik meg előtte. "Tegnapelőtt volt a felvételi vizsgám, melynek végén mindjárt be is iratkoztam - jelenti még szeptemberben az otthoniaknak. - Az egész különben talán három percig tartott. [...] elcipeltem egy csomó kottát, egy csomó bizonyítványt, két dolgozatot és - enyhe ellenzéséül az itteni zenének - a La Mer partitúráját. Néhány pillanatig játszottam is. Tegnap Karg-Elertnél jelentkeztem... (Ő lesz a zeneszerzéstan-tanára.) Legelső szavam (Budapest) után villámgyors első kérdése: Bartók? Második: Kodály? Harmadik: Wer ist der ältere unter den Beiden? És így tovább. Szerencsére, valamit tudtam neki mindenre felelni. Negyvenedik kérdése végre, hogy mit akarok és ki vagyok. Ez is eszébe jutott." Pár nap múlva így folytatja: "Az órák egy új és fantasztikus összhangzattan alapján felépített akkordok kotyvasztásával telnek. Mindent újra kell tanulnom. Bemutattam egy néhány dolgozatot (azaz kompozíciót), amiknek egészen sajátságos hatásuk volt erre a környezetre. Úgy látszott, ez a világ - vagyis Bartók és Kodály zenéjének világa - előttük teljesen ismeretlen, különben érthetetlen volna, hogy tanárt és tanítványokat feldúljon és a saját kultúrájuk csődjét emlegessék, »ja, ja die Ungarn« cím alatt, - és még sok mindent. Erről majd máskor. Az egész dolog nagyon meglepett. Tényleg, ők itten túl sokat spekulálnak. Nagyon ellenszenves »esztétika«-órát (kibírhatatlan 19. század-kultusz, Debussy-gyűlölet és így tovább) mellőzöm. Tanárom, Karg-Elert, a balszélső radikális párt vezére. Érdekes ember, de azért [...] Egy sokat tudó Weiner. Böskének nem volt igaza, a Kodály-féle humanista embertípus itt teljesen ismeretlen."
És egy hét múlva: "A konzervatóriumban elnevezésem egyszerűen: »ázsiai előőrs«, - hogyne, mögöttem a magyarok, az oroszok, a tatárok, Szibéria, a népvándorlás! - Végzet ez, hogy az ember mindenkit nyugtalanít? Felállítom majd a »Központi Nyugtalanító Intézetet «Lipcsében."
Eddig a levélrészletek. Ha szubjektív tónusú is, megdöbbentő helyzetkép arról, hogyan tört be egy magyar zenenövendék új idők új dalainak hírével a német zene egyik fellegvárába. Októbertől már az egyetemnek is hallgatója lehet, történelem és zene szakos diákként.
"Az egyetem nevű városban rengeteg órát vettem fel, történelmet, zenei fakultást és filozófiát - írja haza. - Sajnos sok óra ütközik egymással és a konzervatóriummal". Később részletezi: "Abert (Riemann utódja lett itt) Musikwissenschaftl. Institut Prosemináriumában most tettem felvételi vizsgát. [...] Egész évben: szigorúan filológus Bach-referátumok. Párhuzamosan az asszisztensénél menzurális hangjegyolvasás. A főszeminárium anyaga: egyházi zene. Hogy az itteni nagy könyvtárban valamennyire kiismerjem magam, segíteni fogok a katalógusnál. Máris megtaláltam egyes évek óta keresett fontos könyveket és kottákat. Gesualdo di Venosa (1614-ig) elképesztő madrigáljait, Prunieres és Solerti könyveit, Romain Rolland néhány munkáját kéziratos, Riemann-nak szóló ajánlásokkal [...] és egy csomó, 17-18. századra vonatkozó lényeges munkát, Wotquenne-től Abertig. Monteverdiről meglepően kevés az irodalom, Bachhoz való vonatkozásai, úgy látszik, tisztázatlanok. Abert előadásai: Bach (heti 4 óra) és Mozart (heti 1), mindez a zenei fakultáson. [...] A filozófián Freyer történeti értékeléstanát hallgatom, a Kultur- und Universalgesch. Institutban (ez volt Lamprecht intézete) Jollest (a flamand 15. század, németalföldi reformáció, Erasmus), Goetzöt (Deutsche Kulturgesch, des 18-19.Jh.), Freyert (Mod. Geschichtsphilosophie: Dilthey, Rickert, Simmel, Lindner és Troeltsch), ezen kívül történetben Brandenburgot (Absolutismus u. Rev. 1648-1815) és egy Götz-szemináriumot (Ranke) hallgatok. Itt is elmerültem a könyvtárakban. Mennyi időbe telik, míg 46 874 könyv mellé oda tudok állítani egy 46 875-iket?"
Azt tudtuk, hogy Szabolcsi Bence disszertációjának témája az 1600-as évek olasz zenetörténetének egyik problémája, és ismertük Válaszút című későbbi tanulmányait ugyanerről a korszakról. De nem tudtuk, hogy a Gesualdo- és Monteverdi-kor iránti szenvedélyes érdeklődést Szabolcsi Bence Budapestről hozta magával Lipcsébe. A Bach- és Mozart-hívő vallomásait talán akármelyik más Kodály-növendék is papírra vethette volna. Az 1600-as évek nagy zenetörténeti fordulatának problématömegével való szembenézésre azonban Szabolcsit a madrigál, a kromatika és a zenedráma iránti mélyen személyes vonzalma hajtotta. Ez irányú ösztönös kíváncsiságát és Monteverdi iránti rajongását zeneakadémiai évei alatt Kodályon kívül senki meg sem értette. Weiner Leó egyenesen furcsállhatta, és a növendék rossz ízlésének tulajdoníthatta azt. Innen az ironikus és dühös kifakadás, amely a lipcsei Zenei Intézet könyvtárát méltató, 1921. október 29-i, sógornőjének szóló levélrészletet jellemzi: "17. századbeli zenék roppant és intenzív kultusza - nem történeti kuriózum, hanem élő és létező probléma, viták tárgya, könyvtárak anyaga és élete gyanánt. Ez a szó: Monteverdi, nem jelent többé gúnyos weinerleói arcfintorítást (»ki az, kérem? Maga mindig ilyen extravaganciákat kutat?«), hanem 400 könyvet, 50 foliánsot, egy dolgozószobát, tizennyolc íróasztalt, szakadatlan, száraz, komoly filológus-munkát. Gesualdo da Venosa? 42-ik polc, 67-ik állvány [...]. Operairodalom 1658-ban, kérem, kérem, 74-ik polc, 16 [...]. Ambrosnak (a nagy osztrák zenetörténésznek) tehát nem volt igaza, amikor ezeket és hasonló jelenségeket egyszerűen tudattalan és naiv tapogatózásoknak látta. Könnyű és felelőtlen álláspont a zenetörténészek számára. Kevés korszaknak van olyan hihetetlenül éles, tudatos és fejlett zenei harca, mint éppen a 17. századnak. Nem tudom Gesualdo herceget puszta különcnek látni. Mikor Monteverdi 1605-ben a »fiatalok« élére állt, nagyrészben már az ő (mint később Marini) eredményeire támaszkodott. Azt hiszem, minden korszak lelki »diapazón-ja« (Lamprecht) végtelenül összetett, az ember soha és sehol nem volt egyszerű. De nagyon nehéz eldönteni, hogy olyan korszakokban, mikor a tömeglélek és az individuális lélek között nagyobb és végzetesebb divergencia támad (ilyen éppen a 17. századdal megkezdődött időszak), mi lehet vagy lehetne nagyobb feszítő erő: az a tudat, hogy »körülöttem talán mind ugyanazt akarják, mint én« (a nem-vezető individuum tudata), vagy: körülöttem senki sem akarja azt, amit én, elszigetelten állok."
Nemcsak a könyvtárak felszerelése, hanem az általános munkakedv, a tanulási szellem is elragadtatást vált ki belőle: "itt minden tele van - írja -, mindenütt lázasan dolgoznak és tanulnak, a szemináriumok és Institutok könyvtáraiban késő estig olvasnak és írnak, a vizsgákra készülnek és examenre állítják össze az anyagot és referátumokra dolgoznak és a doktori disszertációra gyűjtik a bibliográfiát. Szerdán 1/4 11-ig tartott egy vita (Freyer vezetésével) Diltheyről - ezen az egy Übungon legalább 60-an vannak (pedig Freyer - szőke kis fiatalember, az ifjúság filozófiájának vezére - csak magántanár...)"
Ő is sokat dolgozik: "reggeltől estig be vagyok fogva - írja -, egyetem, konzervatórium, könyvtárak és a két Institut között, és halálosan kimerülten szoktam hazavetődni [...] már erre a hétre vállalnom kellett egy hosszú referátumot Savonaroláról" - írja másutt. Egy harmadik levélből tudjuk: "holtrafáradva két kantáté aprólékos analízisétől és elmerülve Abert bácsi szemináriumának hajmeresztő adattömegében [...] próbálok egyes tapasztalatokról referálni. (Jövő héten valószínűleg elvállalom az Actus tragicus »Architektonischer Bau« és »Linienenergie«-analízisét.)" December 6-án már azt jelenti Kodálynak, hogy megkezdte az Actus tragicus-referátumot Abert szemináriumában. "Másfél óra múlva - számol be mesterének - el is jutottunk a bevezetés 4. taktusához. Tovább még nem referálhattam. Abert bácsi azt mondta, hogy nagyon örül, hogy »felfedeztem«, hogy a szonatina komprimáltan az egész kantáta harmonikus struktúráját és összes motívumait tartalmazza. Nem értem, mi van ezen felfedezni és örülni való. Már úgy közeledem ehhez a művészethez, mint titokfejtő: kezdem látni, hogy minden sor, minden hang, minden szünetjel, minden magas és mély ív jelent valamit, a bachi »tükör« jelentését, a daktilust és az elburkolt korálvonalakat."
Az 1921 őszéről fennmaradt lipcsei Szabolcsi-levelekből igen gazdagon tárul elénk Szabolcsi Bence Bachhoz való kapcsolata. Bach az erőt, a hitet, a mélységet, a végtelenséget jelentette számára. "Voltam a Thomas-Kirche motettájánál. [...] »Weh, ich ertrag'dich nicht« akarták kiabálni az emberek a motetta közben, behúzták a fejüket és behunyták a szemüket, mint akikre sziklák esnek és körülöttük villámlik. Legjobban szerettek volna kirohanni, már lüktető halántékkal és bezúzott fejtetővel is, menekülni onnan."
Ugyanez a motívum tér vissza egy hat héttel későbbi levélben, ahol az Egyenlőség által rendezendő budapesti hangverseny műsorára Bach 39. kantátájának Ézsaiás szövegre írott első tételét ajánlja Szabolcsi Bence. "Bachot - amennyiben megvalósítható - nagyon ajánlanám - írja -, bár derék közönségünk nem szereti, ha földhöz csapják és rátaposnak." Úgy merül el Bachban, mint egy mélytengeri kutató. November 5-én írja: Most, hogy mindig mélyebben süllyedek Bachba, százoldalas leveleket kéne írnom arról, hogy hova és mikhez érkezem el naponta. Írjak egy basszuskantátéról, vagy a dalokról: »Vergiss mein nicht, mein allerliebster Gott« és a »Selig ist der Mann«-ról vagy a passiókról vagy a korálokról? Rettentő, milyen keveset tudok, Böske, kétségbeejtő."
A mélységgel való szembenézés logikus következménye ez a felkiáltás - természetesen csak rendkívüli tehetségű emberek esetében. Ugyanennek a Bach-révületnek egy motívumvariánsa következik, Kodályhoz szóló, 1921.november 4-i leveléből: "Most, hogy Kurth, Spitta és Schweitzer között megoszolva, végre a teljes kiadás (tehát a Bach Összkiadás) közelében, egyre mélyebben süllyedek Bachba, voltaképpen 600 oldalas leveleket kellene írnom, hogy hova érkezem el naponta. (Legutóbb az 56-os basszuskantátáról, három titokzatos korálelőjátékról, a Magnificatról és mennyi mindenről még!)" Később: "Minden héten 4-5 kantátét szerzek meg, így talán sikerül valamennyit összegyűjteni. Végre, végre hallottam is négy kantátét. De nem tudok róluk írni, az az élmény, amelyet fel kéne idéznem, meghaladja szűk fantáziámat és korlátolt agyvelőmet. Először voltam a Gewandhausban, de arról sem tudok referálni, elfelejtettem körülnézni. Nem hittem el, nem is hiszem el, hogy igazán volt és van és hogy hallhattam. Azt sem tudom, kik és hogyan adták elő, még most is teljesen leköt. És meg is aláz, mert semmit sem tudok. Pedig nem is tudtam közben gondolkozni és mikor vége volt, majdnem lebuktam a lépcsőkről. Szeretnék arról írni, hogyan énekelte egy basszus nagyon messziről: »Selig sind die Toten«. És erről: »Wohl euch, ihr auserwählten Seelen« [...]."
Ismét egy másik helyről idézek: "Őszintén szólva, már hónapok óta nem voltam koncerten. [...] csak két helyen vagyok hetenként: a Thomasban és a Nicolaiban (remélem, hogy nemsokára akár a kórusban is alkalmazhatnának majd, olyan jól fogom ismerni a korálokat)."
Ismét másutt: "Hallottam a b-moll misét. Újra láttam, milyen rossz kritikus lennék, mert sem a karmesterre, sem az előadás hibáira nem tudtam figyelni. Bachért is »Lübeckig kell gyalogolni«, de minden nap elveszett nap, mikor az ember nem hall valamit tőle".
És egy érdekes kontrasztszín: "Halléban múlt héten nagy Händelfest, ahová az egész Insitut átrándult. Nem mehettem, mert le voltam kötve, de Händellel különben is nehezen tudok megbarátkozni. Meglehetősen problematikusak az ilyen germánok, akik így akarnak olaszok lenni. Ha nem félnék, hogy megköveznek, azt kérdezném, hogy voltaképp mi is az ő közössége Bachhal, olyan közösség, amely több volna például a Pachelbel-Bach, vagy Buxtebude-Bach vagy Telemann-Bach kapcsolatánál."
Hogy értsük ezt? Az erő, az etikai kisugárzás, a művészi minőség felismerésének és elkülönített értékelésének posztulátuma volna? A kivételes lángelme által teremtett és mindenféle más alkotó által létrehozott esztétikai produktumok éles, végletes megkülönböztetésének belső kényszere vezeti a 22 éves Szabolcsit álláspontjához a historikus előadásmóddal kapcsolatos lipcsei viták idején is. Egy 1922 novemberi Collegium Musicum-hangverseny után, amelyen Abert tanár úr Schein egy szvitjét vezényelte a Banquetto Musicaléból, majd egy Bach Magnificat-előadás nyomán, amelyet Straube dirigált, ezt írja kegyetlen iróniával: "Straube is emberfölötti volt ezen a napon, ilyet még nem láttam. Már azt is tudom, miért támadják, miért volt »eretnek«, kik az ellenségei, és hogy a gazdámék - értsd: Abert professzor - miért határoztak úgy, hogy Bachot ki kell vonni az istentiszteletekről. »Mert Bach mégis csak régen élt [...] és elnyomó súllyal fekszik rá templomi zenénkre. Mindez szép - de nekünk egy új Bachra van szükségünk, aki a mi korunkból nőtt ki.« Továbbá: »lehetetlen, hogy mikor Bachnak legfeljebb 25 énekese volt, 'egyesek' tömegeket vonultassanak fel és hangulatvadászó zenekari effektusokat próbáljanak ki Bachon..."« (Mindez Straube ellen: a tudósok, a pontosak, a csalhatatlanok, Bachot mint történeti jelenséget, történeti pontossággal, mint Telemannt, Görnert és másokat, különben mi közünk volna hozzá?) Pedig könnyen meggyőződhetnénk róla, hogy Straube nem hamisítja meg Bachot. Minden magnificati tömeg ellenére sem, még a magas trombitákat sem."
És végül talán a legmegrendítőbb vallomás, sógornőjének: "Mostanában - 1921. október 29-én írja - sokszor elképzeltem egy kórust, végtelen embertömeg Bach-kórusát, beláthatatlan sokaságot, férfiakat és nőket a testek hodleri aszkézisában - Hodler egyik kedvenc festője volt -, kinyújtott kezekkel, égremeredt nyakkal, amint az ég felé egyszerre ordítják és sikoltják: »Herr, Herr, Herr!« emlékszel erre? (Ennek a kórusnak a szerzője, úgy mondják, emberi alakban jelent meg a földön.)"
Ahogyan a 20 éves Szabolcsi Mozart-könyvében a természet kegyelméből teremtő tökéletes klasszikus művész ragyogásával szemben árnyékba kellett kerülnie a küszködő, a formákért megharcoló Beethovennek és természetesen az egész romantikának; ahogyan, mint az imént láttuk, Bach nagyságának megéreztetéséért az sem nagy ár, hogy egy Händelt a Pachelbelek és Telemannok sorai közé kell utasítani, a huszonéves Szabolcsi zenei értékítéletei más vonatkozásban is hasonlóak és jellegzetesek. Nemcsak a zsenialitásnak a fanatikusa, hanem a minőségnek is, az originálisnak, a természetesnek, az ösztönösnek és az újnak. Egy Kodálynak írott levélből idézek: "néha mégis örülök, hogy Mesterem nem bosszankodik az itteni álintelligens társaságon, álkompozíciókon. A Regerre esküvő fő- és mellékszőkéken, akik aszerint írnak 700 oldalas vonósnégyeseket, zongorakvintetteket és passacagliákat, hogy a »doppelwechselkang« és az - itt egy karikatúra jellegű, tudálékos szakkifejezést talál ki -: "Ober-unterdominanten-parellvertreter-variate» jól »feszül«-e az elején vagy nem. [...] Ökölbe szorított kézzel hallgatok ilyesmiket. Túl sokat spekulálnak, agyonspekulálnak, szétrágnak, agyon-intellektualizálnak mindent. Nincs zenéjük, százhúsz esztendeje már [...] Az elmélet-órákon óriási akkordokat kotyvasztanak [...] Meg kéne nekik mondani, hogy Homunculus azért nem maradhat életben, mert nem természeti úton, vagyis nem szenvedés által jött a világra, hanem retortákban. [...] A konzervatóriumban [...] magamra lázítottam az egész méhkast, mert egy heves, de meg nem bánt percben azt mondottam Regerről: »Seine sogenannte Musik ist ein moralisches Verbrechen«. Ezek az őrültek tényleg hiszik, hogy Reger Bach folytatása, tényleg hiszik, hogy a zene - ez a »zene« - Brucknerrel kezdődött és Schönbergben kulminál - egyszer már Monteverdit és Gesualdót mutattam nekik, hogy megingassam a rögeszméiket, és ekkor tényleg kiderült, hogy minderről fogalmuk sincs, és saját születésüket 1800-tól számítják. [...] Éppen a napokban próbáltam valakinek zenét mutatni: »Fidel« mondta egy divertimentóra és Regerbe süllyedt. »Wass soll das?« - kérdezte egy csellószonátára és elveszett Beethovenben. »Verwirrt« - mondta egy táncjátékra és visszament Regerhez. »Merkwürdig« - mondta egy madrigálra, »ich versteh' és nicht« egy invencióra és Beethovent kezdte idézni. Katedrát, szószéket, keresztes háborút ezek ellen! mert ha övék marad a világ, igaza lesz Spenglernek [...]."
A zseniális művészi fantázia és a spekuláció a fiatal Szabolcsi számára feloldhatatlan ellentétek. Ez zenéről való egész gondolkodásának a tengelyében áll ebben az időben, de bizonyos értelemben érvényes marad még az '50-es évek Bartók-vitáinak idején is. A Mozart-esszé idején, amikor Beethoven és a 19. század ellen irányult az össztűz, a zenén kívüli inspiráció, a kívülről rákényszerített forma, a disnovianus teremtő folyamat volt a célpont. Lipcsében az elvont elemző módszerek, a tudományos matematikai megközelítés, illetve a zseni kezenyomának felismerése közti különbség kerül előtérbe, a beckmesserkedéstől való iszonyodás. A rémült vagy undorodó elfordulás mindattól a teoretikus spekulációtól, amit az élő zene nem igazol, nem tanúsít, nem vall önmagáról. 1922. január 26-án írja e tekintetben döntő, a kérdés mélyébe világító levelét Kodálynak: "E héten izgalmas este a Deutsche Musikgesellschaft (lipcsei Ortsgruppe, elnöke Abert) januári gyűlésén. Előadó: Herr Pastor Werker [...] Hogyan írjam le ezt az őrült estét, Mesterem? Terem: olyan nagy és olyan fekvésű, mint a Zeneakadémiában a XV. De kopár, német, fapadlós, és minden fal, minden tenyérnyi szöglet tele a Werker úr óriási logarithmus-táblázataival. Tabellák, tabellák, taktusok, tizenkét részre szedett taktusrészek, egyenletek, számok, hangok, igen, hangok, különböző szólamok hangjai, mert a C-dúr prelúdium szétrepedhet, de ki kell jönnie belőle a C-dúr fúgának. A szoba teljesen tébolydaszerű benyomást tett. Hallgatók: elég sokan s közöttük a legfontosabb Straube. A zongora mellől kikóvályog egy alacsony, nyomott homlokú, marslakószerű jelenség, nyakig begombolkozva, azok közé a koponyák közé tartozik, melyeket az ember, elementáris vágynak engedve, szeretne betörni, és egy kicsit Kelenre hasonlít. Az előadást nem tudom leírni, mert nem értek ehhez a tudományhoz, bár másfél éve tanulom itten, - különben is Straubét néztem inkább. Néhány helyet azért idéznem kell: »Ich heulte vor Wonne, als ich entdeckte, dass diese drei Noten 96 = 2 x 24mal variiert werden« [üvöltöttem az örömtől, amikor felfedeztem, hogy ezt a három hangot 96-szor, azaz 4-szer 24-szer variálta a mester]. És válasz egy támadásra, hogy Bach talán nem előre felállított egyenletek szerint dolgozott. »Ich berufe mich auf meinen Kollegen Beethoven, der in seinen Skizzenbüchern ebenfalls« [Kollégámra, Beethovenre hivatkozom, aki a vázlatkönyveiben hasonlóan] [...] - Ez a válasz fölényes volt. W. meg van győződve, hogy Bach először felírta az egyenleteket és azután komponált, ezt ő maga mondta egy kérdésre. Bach nem a temperált hangolásra gondolt, ha valaki végigjátssza a W. Kl. minden prelúdiumát és fúgáját, a H-dúr fúga után a C-dúr okvetlenül disszonáns lesz. Ő maga (W.) Wüllner tanítványa volt Kölnben, ahol a capella kórusokat énekeltek. Palestrina is, Mozart is (Ave verum) csak úgy hangzottak jól, ha azzal a bizonyos 2-3 kommányi a capella lecsúszással énekelték. Mikor pontosan énekelték, »elviselhetetlen« volt. Wüllner azt nem tudta, és dühöngött. Ezután hosszú akusztikai disputa Werker, Krehl, és egy harmadik úr között. [...] Néhány felháborodott támadás W. ellen, Abert - nagy megütközésre - részben elfogadta, talán inkább mint házigazda: a romantika misztikus Bachja véget ért, nekünk az architektonikus Bach kell. Az elkeseredés és zűrzavar tetőpontján, mikor a düh már annyira fojtogatott, hogy majdnem elkezdtem kiabálni: hogy nem szégyenlik-e magukat, és hogy menjek innen, őrültek - felállott Straube. Abszolúte nyugodt volt. Az elmélet szép lehet. annak, aki élő zenével és zenének él, Werker úr nem adott sokat. (W.) idézte Bach utolsó korálelőjátékát is. (»Wenn wir in höchsten Nöten sein«), mint Bach egyik »legmatematikusabb« munkáját, ő (Str.) a maga részéről nem hiszi, hogy Bach azok között a körülmények között egyenletesen dolgozott volna élete végén. A Beethovennel való összevetés pedig elhibázott. Két különböző struktúra ez, a Bach lelke sokkal telítettebb zenével, Beethoventől - »nem szeretném, ha félreértenének« - a zene már sokkal messzebb volt, minden zene. Uram isten, ez az eretnek, hogy miket mert mondani! Majdnem ugyanazok a szavak kísértettek egy percre, melyeket valaha ifjúi meggondolatlanságomban... De hát hogyan lehetséges ez, hát a világ különböző pontjain különböző emberek ugyanazt kezdik gyanítani? De hát mi az a »kor« és mi az a »generáció«? Most előttem volt, és éreztem, hogy majdnem megértettem az egész problémát. De még mielőtt megérthettem volna, felrázott az a lábdobogás, amellyel némely ifjú Straubét köszöntötte."
Ugyanezt a szenvedélyes hangot, és szenvedélyes ízlésbeli, sőt világnézeti magatartást visszhangozzák azok a levelei is, ahol képzőművészeti élményeiről számol be. Például Pinder professzor egyik órájáról: Pinder, mint Szabolcsi összefoglalja, azt tanítja, hogy "az egész középkori művészet gyökere a késői antikban van, csak azután - másodsorban - a népvándorlásban. Vedd elő az úgynevezett »hanyatló« antikot, az elbarbárosodott Rómát, figyeld a szemek kitágulását [...], a 4. század római plasztikáját [...], szemben a naturalista-individuális virágzó antikkal. Eddig az ember volt a fontos, most a vonal, a mozgás a gondolat. Az első 3. században tudatosan mondanak le az antik individualizmus minden eredményéről, ahogy Hodler tudatosan mondott le Monet szétfolyó foltjairól, ahogy a katakombák festészete tudatosan szakad el a hanyatló impresszionista római festészettől [...], a határozott, a való világtól az egyre kevésbé befolyásolt vonalritmus felé. Nézd meg - főképpen - Bizáncot! Spengler tévedése, hogy már itt valami tökéletes új organizmus vitte volna a Nyugatot: ez még az antik [...], amelyet később a Karoling renaissance [...] magába fogad. [...] A késő antik nem hanyatlás! Ezenkívül tele van új keleti elemmel [...] Tehát van zsidó művészet, de milyen! Elbámulnál rajta, mennyi a keleti vonás a késői Rómában. De mit szólnának a mai »zsidó« művészek ahhoz az Ábrahámhoz, aki inkább tartja Arhipenkóval és Picassóval a rokonságot, mint Lakos Alfréddal? Kissé megdöbbentően hatna a mi közönségünkre ez a Rebeka, akit láttam, akinek nagyobbak a szemei, mint a város, amelyből kijött, és ötször van egymás nyomán ábrázolva [...] és így tovább. Mindenesetre nézd meg a késő római császárok portréit, ez már a legtökéletesebb középkor, Még a bambergi dóm, még Giotto (ennek az egész világnak a teteje) sem múlja felül ezeket a formákat." A lipcsei második félévet egy Varázsfuvola-dolgozattal zárja Szabolcsi Bence. Botrányt kavar vele. Az adatok, a szakmai elemzés ragyogó, de a tudományos műbe bevitt ideológia kárhoztatandó. Pedig nincs itt semmi más, csak ugyanaz a megingathatatlan meggyőződés a művészet etikus tartalmában, mint aminek első Kodály-cikkében a Musikhlätter des Anbruch lapjain is hangot ad. Csakhogy épp A varázsfuvolával kapcsolatban, amelyben a pap-uralkodó és heroldjainak szavai szerint az egyik legfőbb erény a türelem, mindez különös nyomatékot kap. "A világot mint problémát kaptuk, nem mint megoldást - kezdi Szabolcsi a dolgozatot. - A megoldás azonban lehet felülkerekedés is. Ez történik Mozart és Bach estében, az erősebbnek levés értelmében, etika és absztrakció által. A Varázsfuvola Mozartjával az emberentúli problémamegoldás új oldala, egyúttal összetevője, összefoglaló színe jön létre, a mese. A Bach-Mozart értelmében való döntés a világgal való maradéktalan eggyéválás. [...] A mozarti mesében is a legnagyobb, a legtöbb történik meg: felülkerekedés az életen, a valóságon, és megváltás a szenvedés által. [...] Mozart eddigi drámai termését a karakterek és az abszolút cselekmény drámai művészete jellemzi - folytatja a 23 éves Szabolcsi -, ami önmagában álló, önmagából kibontakozó korlátok nélkül érvényesül a lehetőségek világában. E dráma embere az abszolút ember, aki saját erejére, immanens lehetőségeire támaszkodik és átengedi magát az abszolút cselekvésnek. Ez az etika előtti világ, a Welt an sich, egy, a tárgyi világ fölötti törvény hiányában szinte gravitáció nélküli. Itt nincsenek meghatározó sorompók, itt csak egyetlen extenzív, számtalan elhatárolatlan és párhuzamos akaratból és egyéniségből álló egész van. Van pedig mint az etikus napfelkelte a kései Mozart értelmében. Most már nem önmagukra vonatkoznak a dolgok, per absolutum. Minden erre a napfényre vonatkozik, és ebből következőleg minősül sötétnek vagy világosnak. A világ többé nem abszolút massza, elérkezik az etikus feltételhez kötöttséghez. Az ember választ, végül is egy oldalhoz, egy elvhez kell tartoznia. Az etika előtti vagy etika nélküli világ véget ér. [...] Ez a pre-etikus világ az első fináléban szűnik meg a Sprecher és Sarastro megjelenése, az emberi kiválasztottság jelensége által, az etikai eszme feltűnése, a napfelkelte és az azzal mélyen összekötött krízis révén. A következő dualisztikus kifejtés során a két vonal párhuzamosan fut, de egymástól végérvényesen elválasztva. Nincs kiegyenlítés, nincs kompromisszum, nincsen többé érintkezés, az embernek valahova tartoznia kel, hogy a győzelmet megszolgálja. Mindkét hatalom készül a harcra, csatasorba áll egymással szemben. [...] A második finálé hozza meg az engesztelhetetlen harcot és a végső döntést. Az etikus vonal egységében tehát töretlenül emelkedve, teljesen világosan kirajzolódik az általános emberi erkölcs útja: a két világ tudatos elválasztásától, azaz az első finálétól a dualisztikus konfliktus előkészítésén és kiéleződésén át a shakespeare-i konfliktusig és magáig a döntésig. Azt pedig, hogy mindkét oldalon az emberi lélekről van szó, az egységes motivikus felépítés bizonyítja." A referátumot kicsendítő három zárómondat, amellyel mi is befejezzük mai második portrévázlatunkat, így hangzik: "A győzelmi himnusz látszólag csak annyiban hordozza az átvészelt veszedelem jellegét, amennyiben minden mozarti hang a legyőzött halálközelséget, egy végigharcolt krízist jelent. De Wir wanderten Durch! - és itt van a magyarázat. Mozart itt erősebb, mint az ember. Legyőzi a szenvedést, a nappalt, a valóságot, és fölötte felkel a nap."

(Elhangzott a Kossuth Rádióban, 1989. augusztus 9-én)
(A sorozat befejező része következő számunkban)