Muzsika 1999. szeptember, 42. évfolyam, 9. szám, 47. oldal
Breuer János:
Bartók után szabadon (1)
 

DURKÓ ZSOLT

1. Ludus stellaris
2. Zongoraverseny,
3. A jelenések könyvének margójára

1. Nemzeti Filharmonikusok Kamarazenekarra, vezényel Petró János;
2. Nemzeti Filharmonikusok, vezényel Lionel Friend, közreműködik Körmendi Klára (zongora);
3. Magyar Rádió és Televízió Zenekara, vezényel Ligeti András; Nemzeti Énekkar, karigazgató Antal Mátyás
Közreműködik: Megyesi-Schwartz Lucia, Mukk József, Szvétek László (ének), Jandó Jenő (zongora)

Nem tudom, hova lenne a magyar szerzőket becsülettel terjesztő Hungaroton a Rádió hangarchívuma nélkül. Nagyobb apparátust igénylő kompozíciók stúdiófelvételének elkészítésére rég nem futja a lemezprodukciónak. Mivel pedig ez mindinkább érvényes a Rádióra is, az új magyar zene hajdani legfőbb mecénására, az archívum elsősorban hangversenyfelvételekkel gyarapodik. Az élő előadásnak - akkor és ott - megvan a maga varázsa, kétségtelenül. Csakhogy a Zeneakadémia nagyterme nem stúdiónak készült, a Vigadó meg pláne nem (Durkó Ludus stellarisát ez utóbbiban, a 6. Mini-fesztiválon rögzítették, jóllehet a lemezhez tartozó füzetke az Akadémiát jelöli helyszínül). Márpedig a mikrofon és a magnószalag a hangverseny atmoszférájának megörökítésére sokkal kevésbé érzékeny, mint a szó szoros értelmében fizikai-akusztikai hatásokéra. A CD-re meg hatványozottan érvényes ez. Három művet tartalmaz a beszámolóm tárgyát képező lemez; koncertfelvétel mind. Bizonyos értelemben tehát "demo-CD-ről" van szó - a pop-rock szakmában használatos demokazetták analógiájára. Akik érzelmileg azonosulni tudunk szerzővel-művel-előadóval, bizonyosan feloldjuk ezt az ellentmondást, ám, ha vájt fül nem fogékony léleknek közvetít ... nos, ebbe bele sem akarok gondolni.

Úgy 1963-64 táján idézte fel nekem a Rómából hazatért Durkó Zsolt, mint húzta át pirossal posztgraduális tanítója, Petrassi mindazt, amit hangjegyeiben bartókosnak talált. Megrendítő élménye lehetett, elmondta Földes Imre mikrofonjába is (Harmincasok. Zeneműkiadó, 1969. 31-32.). Pedig a Maestro fáradozása nem volt hiábavaló; diplomás zeneszerző-növendékét elvezette a saját hangjához, melyet a Bartók-hagyomány búvópatakként táplál.
Talán Liszt Ferencet - a pianistát! - fogadták oly reverenciával, miként, bő száz év múltán, Durkót. A lelkesedés azután elapadt, jóllehet a művek hangütése lényegében semmit sem változott. Durkó egy középkori kódexíró szerzetes fáradhatatlan szorgalmával rótta kottapapírra pszichogrammáit és organizmusait, rapszódiáit és díszítőelemeit, mind zárkózottabban, de bensőségesebben is. Némely kortársa manírnak vélte a stílust, vagy éppen rosszallotta, hogy önmagával kísérletezett, a saját elképzeléseit fejlesztette-csiszolta az avantgarde érintése nélkül.
Számomra megdöbbentő élmény újra hallani az életmű záró-, egyszersmind sírkövét, A jelenések könyvének margójára oratóriumot. Durkó minden évtizede megajándékozott nagyszabású alkotással (Halotti beszéd 1967-72; Széchenyi 1981-2; Jelenések 1996). A bibliai oratórium egyúttal történelmi is, akár elődei. Mert az alkotó nem a ma érvényes bibliafordításbó1 merítette szövegét, hanem Károli Gáspár 1590-ben megjelent vizsolyi bibliájából. Tette ezt pedig Kodály nyomdokán, aki szintén archaikus szövegforrásból vette az 55. Dávid-zsoltárt (Kecskeméti Vég Mihály, 1561).
Képes beszéd a Psalmus, akár a Jelenések, bármennyire különbözik is a zenei eszköztár. Intonációk és indulatok alkotják rímeit. A "keserű halál"-átok rokon Durkó Coro dramatico-jával, melyet tenor- és baritonszóló sző át (4. tétel); szinte lehetetlen nem asszociálni a Jézus és a kufárok-ra, hallván, "Jaj, néktek, ti kalmárok," (7. tétel), a Magyar zsoltár apoteózisára az oratórium 2., és záró 9-10. tétele közben. Napjaink tömérdek sápadt retrozenéje közt mennyire hiteles, mennyire elsajátított és egyénített a Durkó által korábban nem használt tömérdek szófestő madrigalizmus. Nemes neoreneszánsz és újbarokk szellem hatja át az egész művet. Kihallik belőle Raffaello harmóniája, Michelangelo robbanó drámaisága, Bosch, Grünewald víziója.
Az 1997. június 14-i bemutató hangfelvétele - fenntartva az általam elöljáróban mondottakat - sok mindent megőriz a hangverseny átlelkesített atmoszférájából. Köszönhető ez első sorban Ligeti Andrásnak - Durkó alapító-társa volt jó tíz éve a Magyar zeneművészeti Társaságban -, aki nemcsak a míves struktúrákat csiszolta gondosan; mélyen megértette a zenei üzenetet, nem rejtette el személyes reflexióit, egyidejűleg volt objektív és szubjektív, s ilyen "kétarcú" muzsikálásra bírta rá ének- és zenekarát. Ugyanígy tisztelettel adózom a három énekes szólista megkapó teljesítményének.
Gyakran vette volna kezébe a pirost Petrassi, hogy a Zongoraverseny (1980-81) partitúrájába beírja a "come Bartók" rovót. Emlékszem, a közönség befogadta a művet a bemutatón 1984-ben, a szakma kevésbé. Kellemes divertimentónak találták, nem tudván, vagy nem akarván tudni, hogy a divertimento bélyege majdhogynem Recskre szóló beutalóval volt egyenértékű úgy 1950 táján.
Én 1999 júniusában egyszerűen szépnek hallom. Apolló Durkónál mindig is jelenvalóbb volt Dionüszosznál, ha zenéjében nem is nyúzta meg Marszüaszt (zenéjén kívül? ... inkább ne essék szó erről). A koncertben, saját stílusába transzponálva mintegy, folytatja, továbbviszi Bartók természethangjait, jellegzetes kistercmotivikáját. Egytételes rapszódiát ír, akár a példakép (op. 1), ám mindez nem halvány lenyomata az eredetinek. Könnyelműn oldottabb tán, mint az oratórium-triászban, de nem hígabb semmiképp. Formailag egy tételbe sűríti jellegzetes, anyagában óda-vissza utaló konstrukcióját, ezúttal nyolcas osztatú tagolásban. Anyaga sűrűsödik egyetlen nagy csúcspontba, sokhelyütt improvizatíve lazít, gondol a szólista érvényesülési igényére.
Körmendi Klára mesterien szólaltatja meg a majdhogynem mozartian áttört zongorafaktorát, anélkül hogy lemondana férfiasan tömör billentyűkezeléséről (macsó-megjegyzést engedte meg magamnak?). Lionel Friend karmester érzékeny hangzásra bírja a Nemzeti Filharmonikusokat.
A Ludus stellaris tripla ritkaság Durkó Zsolt életművében. A terjedelmes címjegyzékben alig akad zenetanulóknak szánt kompozíció, sem zenén kívüli arányok transzpozíciója (e darabban a Nagy kutya-csillagzat égitesteinek egymástól való távolsága adja a rendezőelvet). Végül, unikumnak számít, hogy a darab ötféle hangszerösszeállításban játszható el (hattól huszonöt előadóig). A kontrollált aleatória, vagyis a megkomponált zenei anyaghoz rendelt rögtönzés kezdettől fogva szerves része Durkó Zsolt eszköztárának. A zeneiskolások kreativitásának felkeltése e 17 metszetre tagolt kompozícióban alighanem kitüntetett szerephez jut (a lemezen a játékidő 9 és fél perc, bizonyára lehet kevesebb, több is). El ne feledjem, a kollektív improvizációra Tusa Erzsébet inspirálta a zeneszerzőt. A megrendelő pedig a Váci Zeneiskola, nevesítve Cs. Nagy Tamás igazgató, aki vastag betűkkel írta be nevét az új magyar zene történetébe, bár áldozatos munkásságát legalább egy díszpolgársággal (vagy más, lokális kitüntetéssel?) nem ismerte el Pest megye.
Az esztétikumot - az annyiszor kompromittált szépséget - Durkó ebből a pedagógiai kompozíciójából sem tudta, gondolom, nem is akarta, kiküszöbölni. Miként Hindemith, aki Kepler, a korszaknyitó csillagász emlékének szentelte a Harmonia mundit asztronómiai misztifikációtól mentesen, azonképpen ültette át Durkó is evilági harmóniákba a távoli csillagzatot. Hogy zenéje ne fusson a semmibe, épített be szilárd formai oszlopokat, tartópilléreket az aleatóriába, idézte meg a zenetörténeti múltat s fel a jelent. Nála megőrizte jelentését a zenei gesztus, indulat, váltakozása statikus felületeknek és mozgalmasan dinamikus szakaszoknak. Gondolom, hangjegyírás közben nem az foglalkoztatta, mit tud magától a diák, inkább, hogy mi mindenre lehet rábírni, ha hisz a zeneszerzőnek.
A "felnőtt" bemutatót - tíz évvel a váci zeneiskolai premier után -, 1994. január 24-én, Petró János vezényelte odaadón, a Nemzeti Filharmonikusok - már nem létező - kamarazenekara élén.

Szitha Tünde elemzéssora a kísérő füzetben - szabad ennyire személyesnek lennem? - ritka gyöngyszeme e hálátlan műfajnak. Valóságos Durkó-disszertáció az általa megírt néhány oldalas koncentrátum. Benne az egész oeuvre stiláris foglalata, mint háttere a CD-n hallható alkotásoknak. Precíziós műgonddal tárja fel a három zenedarab formai-tartalmi sajátosságait.
Nem tudom, mitévő legyek a közreműködő együttesek elnevezésével. A füzetke szerint 1994-ben a Nemzeti Filharmonikusok illetve Kamarazenekaruk meg a Nemzeti Énekkar lépett fel. A felvétel elkészültekor anyakönyvezett elnevezésük: ÁHZ, Állami Énekkar. Erről egy Amerikában kiadott kézikönyvem jut eszembe, amely nemzeti források alapján csehszlovákiai születésűnek tünteti fel Rajser Lajost (keresztneve természetesen L'udovit), aki 1906-ban, Eugen Suchont, aki 1908-ban jött a világra. Mindketten pozsonyiak - Csehszlovákia még Masaryk álmában sem létezett.