Muzsika 1999. július, 42. évfolyam, 7. szám, 35. oldal
Porrectus:
Századunk zenéje 1999
A Magyar Rádió hangversenysorozatáról (1)
 

Most, hogy már a romantikához visszaforduló posztmodernnek is befellegzett, teljes a zűrzavar a zenei piacon. Elképesztő a sokféleség; zsibvásárra kezdenek hasonlítani a modern muzsikának szentelt fesztiválok. Csiricsáré rongyokat látunk az egyik pulton, gagyi rézkarika kelleti magát a másikon, emitt délkelet-ázsiai műanyag turbósított glészhabni, amott védjegy nélküli bergengóc cigaretta - már unottan mennénk haza, amikor ártatlanul mégis szépen megmunkált dísztárgy, igazi ékszer vonzza magára figyelmünket.
A Magyar Rádió Századunk zenéje című szokásos tavaszi hangversenyciklusa sem volt idén mentes némi zsibvásár-jellegtől - de hát miért is lett volna? Az efféle seregszemléknek az a funkciójuk, hogy képet adjanak az áruválasztékról. A kínálat minőségéről a szerkesztő csak annyiban tehet, hogy igyekszik bizonyos nívó alatti termékeket kiszűrni a mindenkori felhozatalból. E tekintetben Lázár Eszter ideális gazdája a sorozatnak. Biztos ízléssel érzi, hol a határ. Nem ad teret ordas dilettantizmusnak, profi csomagolással leplezett giccsnek - s minden alkalommal felfedeztet a hallgatókkal jó néhány valódi értéket.
Az első hangverseny műsorszámai közül Soproni VIII. zongoraszonátája és Schnittke Szeptettje vitán felül ez utóbbi kategóriába sorolható. SOPRONI JÓZSEF műve nem most hangzott el először - felesleges elismételni mindazt, amit a Muzsika hasábjain néhány hónappal ezelőtt elmondtam róla. A tavaly váratlanul elhunyt ex-szovjet ALFRED SCHNITTKE művészete az utóbbi időkben mindenütt hódít - aki hallotta a Szeptett április 28-i magyarországi bemutatóját, megértheti, miért. Gondosan megírt, hatásos, a maga titokzatos módján mély erkölcsiséget sugárzó mű ez. Kezdete szinte ártatlanul egyszerű. Dallamocskákat hallunk, néhány hangnyi motívumokat fuvolán, klarinéton, vonósokon (Schönberg efféle alakzatokat nevezett "frázisnak"), miközben egyes hangok tovább zengenek, orgonapontot, bizáncias "izónt" alkotva. Aztán a csembaló ostinatót kezd. A gépszerű zakatolás fölött-mellett megjelennek az iménti melódiafoszlányok. Mintha daráló zúzná-forgatná őket. Sosztakovics drámai pillanatai juthatnak eszünkbe. Az első Csellóverseny zárótételének meccanico ostinatói. A gépezet, amely mereven ismétel - de időnként elromlik. A háttérből pedig egyre baljósabban tűnik elő egy ismételgetett hang (az a) Stravinsky Sacre-jában jelenik meg ilyen félelmetesen az agg bölcs, hogy aztán leborulva csókkal illesse a Földet... Közben a csembalót felváltja a zongora, majd kis szünet után az orgona. Lám, Schnittke is osztja azok véleményét, akik szerint az igazi művészet mindig a halálról, az átlényegülésről szól. Korállal zárja a kompozíciót. De nem egyszerű hármashangzatokkal. Mi sem áll Schnittkétől távolabb, mint az olcsó megoldás, a szenteskedés. Az ő koráljának semmi köze Pepsi-érzéshez, gyermeteg ájtatossághoz, rózsaszín Barbie-szerű angyalkákhoz. Wozzeckre gondolhatunk, aki szerint a szegény embernek még odafent is segítenie kell majd mennydörögni...
A koncert többi műsorszáma Schnittke és Soproni magaslata mellett bizony dombocskának vagy éppenséggel lapálynak tűnt. Holott FRANCISCO GUERRERO Kamarakoncertje nem szellemtelen alkotás. A spanyol komponista választékosan, egyéni ízzel és fantáziadúsan beszéli azt az internacionális zenei nyelvet, amely nagyjából a hatvanas-hetvenes évek fordulóján alakult ki. MAURICIO KAGEL, az örökifjú argentin ugyancsak elszórakoztatott ötleteivel az Orchestrionstraat című egyvelegben. Kagel többnyire nem mély, de soha nem bosszantóan felszínes. Olyan, mint egy hóbortos agglegény, akit szívesen látunk olykor nagyobb baráti társaságban, mert remek vicceket tud, és mulatságosan önti le magát vörösborral.
Alapjában véve kellemes benyomást hagyott maga után SZIGETI ISTVÁN Adria című szerzeménye is. Mindössze két bajom van a sok részletszépséget felvonultató, mindvégig áttetsző hangzású darabbal. Az egyik: számomra helyenként túl kiszámíthatóan épül fel (egy hangot ismételgető kezdet, kromatikus kinyílás), ahol pedig mégsem, ott néha váratlanul toporzékolósak a fordulatai. Szép, ahogy a hosszú a hang körül fodrozódó dallamhullámok előkészítik a d-mollt, ám mire megéreznénk a muzsika léptékét, hirtelen gesztus akasztja meg a folyamatot, mint idegbeteg, klimaxos anyós. S bár a fugato igen tetszetősen kezdődik, jólesően friss a tükörfordítás, érthetetlenek a megtorpanások, és semmi sem indokolja, hogy a mű az utolsó pillanatokban váratlanul tercrokon fordulatot vegyen. Igaz, így sikerül dúr színezettel elérni a kiinduló a tonalitást - a megoldás azonban erőltetett.
A május 5-i koncert bemutatói közül KIRÁLY LÁSZLÓ Két dala, mint a szerzői ismertetőből megtudhattuk, egy készülő nagyobb sorozat, az Egerszegi daloskönyv része. Ha az egész könyv ilyen darabokból áll majd, nem sok sikert jósolok neki. Királytól ennél lényegesen jobb opuszokat hallottam már. A legfőbb baj - ki tudja, hányszor a mai magyar zenében - a fantáziátlan, földhözragadt prozódia. Aki azt hiszi, akkor jár el helyesen, ha dallamait a legapróbb részletekig a beszélt magyar nyelv ritmusához és hanglejtéséhez igazítja, súlyosan téved. Ebből csak egy ágáló, nevetségesen patetikus "beszély" keletkezhet. Stravinsky prozódiáját kellene tanulmányozni, meg a Kékszakállúét.
MADARÁSZ IVÁN új művét (Gyere, súgja Schubertnek a halál) sem tartom a roppant találékony és termékeny komponista eddigi legjobbjának. A zene egy ügyes, tonális hegedűkíséretes dalfüzér elektronikus manipulációja, többnyire a jól ismert recept szerint (tükörben látom, amint tükörben nézem magam), sok szép részlettel és nem kevés zavaróan süket pillanattal a forma egyes szakaszai közt, amikor a partitúra szerint ki kell kapcsolni az elektronikát.
DUBROVAY LÁSZLÓ darabjával kapcsolatban a legkevésbé sem merülhetnek fel az előbbi fenntartások. A cím - Rézfúvós kvintett no. 3 - egyszerű használati zenét ígér, s az ígéretet a mű maximálisan teljesíti. Remekül hangzik, szerkezete áttetszően világos, lassú középső tétele költői mélységeket (vagy magasságokat - mily esendő e tekintetben a kritikai nyelv!) sem nélkülöz, fináléja szellemes, szórakoztató.
FARAGÓ BÉLA Pattern modulációként hirdetett alkotása számomra egy kis csalódást hozott. Faragó tehetségét különösen nagyra tartom, éppen ezért nem örülök annak, ha a könnyebb műfajokkal kacérkodik. Ez a kompozíció helyenként veszélyesen hasonlított holmi PeCsa-beli happeningek hangzó anyagához. Azt sem hiszem, hogy a napi politikai események elleni tiltakozás leghatásosabb eszköze éppen a naiv programzene volna, repülőgépzúgás- vagy robbanásszerű, a Csillagok háborúját idéző affektusokkal.
A fiatal BÁNKÖVY GYULÁ-tól az utóbbi években számos szép kompozíciót hallottam, kamarazenét, elektronikusat egyaránt. Bánkövy legfőbb erénye talán a finom megoldások iránti érzék. Pompás átmeneteket tud teremteni a fontosabb formaszakok, tematikus gondolatok közt. Kivételes a színárnyalatok iránti érzéke, s az arányok kialakításával sem áll hadilábon. Mindezt bizonyította új darabja, a fuvolára, csellóra és elektronikus eszközökre komponált Ezüstszárnyú lepkék is. Szép befejezése lehetett volna a május 5-i koncertnek, ha itt marad abba a műsor. Sajnos, nem így történt, jött még JOSEPH WATERS Szarajevó-concertója. Lázár Eszter ezúttal bizony nem volt résen. Megtévesztette a rokonszenvet keltő cím, amely azonban egy végtelenül zavaros, unalmas tákolmányt takart. Nem kellene sok szót vesztegetni rá, ha nem volna annyira bosszantó, hogy egyesek még az emberiség történetének tragikus eseményeiből is üzleti hasznot akarnak húzni.
A május 12-i harmadik koncert stílusban, hangvételben, fajsúlyban annyira különböző műveket állított egymás mellé, hogy vért izzadhat a kritikus, ha objektív értékelésre törekszik. Hiszen JOHN CORIGLIANO amerikai szerző kétségkívül szellemes, Brahms-stílusú, zongora-négykezessel kísért énekkvartettjét a költői röptű I love you szövegre Kurtág Játékai után hallgatni enyhén szólva felér egy jókora pofonnal. S Lendvay Kamilló csellóduó-ciklusa meg Jeney Zoltán herakleitosz-töredéke közt is nehéz volna megtalálni a matematikai közös nevezőt. Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy mindkét művet ötvonalas kottalapokra írták.
Ami a LENDVAY KAMILLÓ opuszát illeti, annak minden tétele igen jól megoldott, tetszetős "Gebrauchsmusik" a maga nemében - egy rutinos mester színvonalas iparcikke. Bizonyos vagyok benne, hogy szívesen játsszák majd a csellista-növendékek.
Valamikor KURTÁG GYÖRGY Játékok-sorozata is egyfajta Gebrauchsmusiknak, pedagógiai célt szolgáló gyűjteménynek indult - a most elhangzott darabok azonban (köztük három olyan, amelyet először hallhatott a magyarországi hallgató) már igen távol állnak ettől az ideáltól. Igazi musica riservata ez, személyes titkokkal, a kiválasztottak szűk körének szánt ezernyi utalással, s olyan angol, orosz, német, latin címekkel, amelyek már maguk is képzettársítások tucatjait hívják életre. Kurtág minden pillanatban az emberiség közös kultúrájának javára hivatkozik. Félek, előbb-utóbb kihal az a generáció, amely érteni véli ezeket a hivatkozásokat. Internetkor gyermekeinek üres nyelvtani formula lesz az, hogy Aus tiefer Not...
JENEY ZOLTÁN Herakleitosz-töredéke érzésem szerint a komponista legjobb művei közé tartozik. Az alapötlet mélységesen zenei. Jeney olyan rendet igyekszik teremteni, amely kiismerhetetlen a hallgató számára. Érzékeljük a rend létét, de nem tudjuk kiszámítani, mi lesz a következő elem. Ismét Stravinsky Sacre-ja kínálkozik példának: az ismételgetett akkord a váratlan hangsúlyokkal. A Jeney-darabban mindez sokféleképp valósul meg. Látszólag egyszerű ritmusokkal, amelyekben mindig van egy apró csavar. Vagy hangsorozatokkal, szekundokban lefelé lépegető skálával például, amelyben nem tudhatjuk, kis vagy nagy szekund a következő lépés. S mikor már törvénynek vélnénk, hogy csak ez a kétféle váltakozik, egyszercsak bő szekundot hallunk. A mű erénye a világos formai szakaszok, stockhauseni értelemben vett "csoportok" változatos, jóleső kontrasztokat sem nélkülöző egymás mellé helyezése. Magas regiszterben repetált fúvós hang, illetve hangok után akkordikus jellegű vonósrész következik, hosszabb szakaszon át csak ütő szól - és így tovább. A befejező rész különösen emlékezetes. Ugyanaz a hangzat áll össze újra és újra, de mindig más arpeggiószerű figurával (mint Bartóknál Az éjszaka zenéjének örökké ugyanaz és mégis mindig más clustere) - az ismétlődés hol ritkább, hol sűrűbb, egyenetlensége ellenére végső soron az egyenletesség, a nyugalom érzetét kelti.
A koncert második felében elhangzott két kompozíció közül az azeri SZARADZS KARAJEV műve (Egy szomorú éjszaka hangjai) nem tűnt különösebben jelentősnek. JANNIS XENAKIS erőteljes Cassandráját hallgatva egy kicsit az ókori görög világba képzeltem magam. Az akkoriak ízlésétől nem állhatott távol az efféle vad, nyers, ritmikus, konok zene. Nem csak olyan melódiákat énekelgettek, amilyet Szeikilosz kereskedő vésetett Tralles városában felesége síroszlopára.
Tudom, roppant méltánytalan vagyok, amikor szokásomhoz híven nem sorolom fel az előadók teljes névsorát. Aki tisztességgel dolgozott, megérdemelne néhány szavas méltatást. Csak hát végtelen hosszúra nyúlna a sor. Így kicsit önkényesen ragadok ki néhány nevet. Mindenekelőtt a szokott színvonalukon teljesítő együttesekét (Marcato, Matuz Gergely vezetésével, EAR, Sugár Miklóssal az élen, illetve a Serei Zsolt vezette Componensemble). A szólisták közül Matuz István fuvolajátékát, Csalog Gábor Kurtág-produkcióját éreztem különösen emlékezetesnek. És meglepetést szerzett Fellegi Balázs, aki roppant nehéz feladatot vállalt a Xenakismű részben ókori jósnők rikoltását, részben komor szertartási éneket utánzó vokális szólamának életre keltésével. (folytatjuk)