Muzsika 1999. július, 42. évfolyam, 7. szám, 18. oldal
Papp Márta:
Dobszay László köszöntése
 

Alighanem estig itt ülnénk, ha részletesen akarnám méltatni Dobszay László sokoldalú munkásságának valamennyi oldalát. Inkább mondok szubjektív laudációt: a zeneakadémiai tanulmányok emlékeiről beszélek vele kapcsolatban, és a későbbi évtizedek néhány tapasztalatáról, amelyeket egészen más területen dolgozó muzsikusként szinte véletlenszerűen nyertem róla. A kép így sem lesz egyoldalú.
Úgy tudom, mi voltunk az első zenetudományi szakos osztály a Zeneakadémián, amellyel Dobszay László foglalkozni kezdett 1970-ben. (A díjátadás után Kárpáti János és maga az ünnepelt is figyelmeztetett arra, hogy Dobszay az 1950-es évek közepén zeneszerzős növendékként, Gárdonyi Zoltánt helyettesítve, ellenpontot és fúgakomponálást tanított az akkkori zenetudományis osztályoknak.) Másfél évig tanított gregoriánt, fél éven át klasszikus formatant. Meglehetősen elütött többi tanárunktól. A különbséget úgy lehetne röviden megfogalmazni, hogy nála a zene elméleti és gyakorlati része nem vált szét, és tanítványaitól is elvárta, hogy ha valaki például egy egyszólamú dallamot elemez, akkor azt - akármilyen hangon - értelmesen el tudja énekelni, elő tudja adni. Eleinte azt hittem, Dobszay a gregorián és a népzene specialistája, később már nem igazán tudtam hová tenni. Formatani szemináriuma rengeteg kérdést vetett fel és hagyott nyitva, melyek máig munkálnak bennem, akármilyen zenével foglalkozom is - és ez, azt hiszem, egyáltalán nem baj. Majdnem három évtized távlatából visszatekintve úgy gondolom, elsősorban és mindenekelőtt Zenét tanultunk Dobszay Lászlótól ezért járt be óráira többek közt Kurtág György is. Igényességet, alaposságot, elmélyülést lehetet tőle tanulni; azt mondta, hogy az ember inkább csak egyetlen könyvet olvasson el, de azt alaposan, mintsem több százat felületesen.
Az már későbbi tapasztalatom róla - és ebben is tanultam tőle -, mennyire külön tudja választani iszonyatosan sok munkája közt azokat az ügyeket, amelyeket a lehető leggyorsabban meg kell csinálni vagy másokkal meg lehet csináltatni, és azokat, amelyeket hosszasan, módszeresen, elmélyülten kell végezni. Az általa és Szendrei Janka által alapított Schola Hungarica koncertjein megint csak a zenéről, a zenélés minőségéről lehetett sok mindent megtudni, akár gregoriánt, akár Bartók-kórusokat tanított be és dirigált. Egyébként a Schola Hungarica léte és működése ékes és folyamatos bizonyítéka annak, mennyire összetartozik Dobszay tevékenységében elmélet és gyakorlat, zenetörténeti kutatás és a zene megszólaltatása. Szintén a zenélésről, Dobszay muzsikusi minőségéről adott képet az a néhány ritka alkalom, amikor zongorázni hallhattam őt. Egy születésnapi hangversenyen fiatalkori kompozícióját hallgatva tudtam meg, hogy zeneszerzőként - tehetséges zeneszerzőként - indult a muzsikuspályán. Amikor elolvastam könyvét a Magyar zenetörténetről, bámultam, milyen tágra nyitotta zenetörténeti kutatásainak perspektíváját. Ugyanakkor azt is meg lehetett tudni ebből a könyvből - és a gregoriánról szóló kézikönyvéből is -, hogy Dobszaynak hajlama és igénye van a nagyszabású összefoglalásokra; fontosnak tartja közölni a zene iránt érdeklődő nagyközönséggel, hogy Szabolcsi könyve után négy évtizeddel hol tart a magyar zene kutatása, és mennyit lehet, mennyit kell tudni ma a gregoriánról. A gregorián és a középkori zene kutatásáról, ami egyik fő tevékenysége, elég keveset tudok; de hogy a nemzetközi zenetudománynak ebben az ágában az élen jár, arról a kívülálló is értesülhet a Magyarországon rendezett Cantus Planus konferenciák jó híréből, meg abból a szép kötetből, amellyel a nemzetközi zenetudomány köszöntötte 60. születésnapján. A Cantus Planus konferenciák sikeréből azt is lehet sejteni, hogy Dobszay milyen kiváló szervező; erről - erről is - tanúskodik az egyházzenei tanszék létrehozása a Zeneakadémián. Az egyházzenész Dobszayról akkor tudtam meg lényeges dolgokat, amikor jó néhány évvel ezelőtt a rádióban elindult egy beszélgetéssorozat az egyházzenéről, és az első adásban nagyon is pontosan kifejtette liturgia és zene viszonyát. Élvezettel olvasom tudományos és tanító fejtegetéseit a Magyar Egyházzene című folyóiratban; legutóbb azzal nyűgözött le, ahogyan megfogalmazta elképzeléseit az erdélyi zsinatnak egy ideális egyházmegye liturgikus életéről és benne egyházzenéjéről. Dobszaynak világos koncepciója van az egyházzene funkciójáról és jellegéről, és nagyon sokat tesz annak érdekében, hogy a magyar egyházzene ügye jó irányba haladjon; ebbe a tevékenységébe az egyházzenei tanszék vezetésén, tehát szakmailag képzett egyházzenészek kinevelésén túl olyasmi is beletartozik, mint a fővárosi kántorátus létrehozása és fejlesztése, vagy tanulmányutak szervezése a példaképnek tartott angol college-okba. A zenepedagógus Dobszayval akkor találkoztam először, amikor egy ilyen témájú rádiós beszélgetésre készülve elolvastam a "Kodály után" című kis könyvét, nagyon tanulságos tűnődéseit a zenepedagógiáról. Hogy milyen nagy felelősséggel viseltetik a fiatalok és általában az emberek zenei nevelése iránt, arról a nagyszabású Orfeusz hangzó zenetörténet sorozat létrehozása is tanúskodik. És hogy milyen felelősséget érez az egész magyar zeneélet iránt, azt társadalmi szerepvállalásai mutatják. A magam részéről biztosan tudom, hogy Dobszay nem hatalomvágyból vállal társadalmi funkciókat, hanem azért, hogy a zene ügye, az általa fontosnak és értékesnek tartott dolgok jó irányba menjenek.
Az idén tehát a Magyar Alkotóművészek Egyesülete zenei tagozatának nagydíja a lehető legméltóbb kézbe került. Sok szeretettel gratulálok Dobszay Lászlónak!

_____________
A laudáció abból az alkalomból hangzott el, hogy Dobszay László átvette a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének nagydíját. A Péterfi-plakettet
Gönczy Lászlónak, a Weiner Leó zenepedagógiai díjat Szesztay Zsoltnak, Meszlényi Lászlónak és Póka Egonnak adományozták.