Muzsika 1999. július, 42. évfolyam, 7. szám, 6. oldal
Mikes Éva:
Előny és hátrány
Devecseriné Huszár Klára emlékezik
 

Budapesten született 1919 május 29-én. A Zenemûvészeti Fõiskolán végzett ének-zenetanárként 1942-ben, ugyanott Oláh Gusztáv osztályában operarendezõként 1956-ban. Rendezõasszisztensként, majd rendezõként dolgozott a Magyar Állami Operaházban 1979-ig - ekkor nyugdíjba vonult. 1973-ban Erkel Ferenc-díjjal, 1977-ben Érdemes Mûvész-díjjal tüntették ki. Fontosabb rendezései: Menotti: A telefon; Pergolesi: Úrhatnám szolgáló; Haydn: Aki hûtlen, pórul jár; Rossini: Hamupipõke; A török Itáliában; Cimarosa: A titkos házasság; Mozart: A varázsfuvola, Thamos, Egyiptom királya; Gluck: Iphigénia a Tauruszok földjén.

- Isten éltesse, Mûvésznõ!
- Köszönöm szépen. Ne túl sokáig. Ameddig bírom. Ameddig frissen el tudom végezni annak a felét, amennyit eddig.
- Hogy van?
- Jól.
- Ön zenepedagógusként kezdte pályáját, de operarendezõként vált ismertté.
- Csak kezdtem volna, de másképp alakult.
- Emlékezzünk!

Adi néni karizmája
A Krisztinavárosban születtem, ott voltam kisgyerek is. Alig tízévesen elvesztettem édesapámat, ami rettenetesen megrázott. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át ezt, ha a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, ahová éppen akkor kerültem, nem találkozom egy csodálatos tanárral: a legendás Sztojanovits Adrienne-nel, mindenki Adi nénijével. Õ volt Bartók és Kodály muzsikájának egyik élharcosa. Annak az új hullámnak, amely akkor még nehéz körülmények között próbált kibontakozni. A tanári kar és a minisztérium sok kellemetlenséget okozott neki. Destruktívnak nevezték, aki árt a gyerekeknek a kártékony zenével. Sokszor jött be kisírt szemmel, de a próbán kivirult. Olyan kisugárzása volt, és olyan szeretetet árasztott, amely átsegített az apám halála okozta megpróbáltatáson. Meghatározó ember lett az életemben - az a karizmatikus tanár, aki irányíthatja az ember pályáját. Õ ezt tette az enyémmel.
Kodály néha bejárt a próbákra, népdalversenyekre. Nyilván azért, hogy kiválassza a zenepedagógusnak alkalmas fiatalokat. A megreformált énektanítást, amely életcélja volt, valóban új generációra kellett bízni. Engem Adi néni a figyelmébe ajánlott. Azt is elárulta Kodálynak, hogy népdalfeldolgozásokat írok énekkarra. Persze primitív kis butaságok voltak. Egyszer aztán Kodály hozzámfordult:
- Maga az a zeneszerzõ?
- Igen.
- Akkor játssza el az egyik szerzeményét.
- Nem tudom kívülrõl.
- Milyen zeneszerzõ az, aki nem tudja kívülrõl a szerzeményeit?
- Bartók is kottából játssza õket - feleltem szerényen.
Így kezdõdött az ismeretségünk. Õ irányított a középiskolai énektanár- és karnagyképzõ felé. Egyengette az utamat.

Devecseri, Ferencsik és háború
Érettségi elõtt megismerkedtem Devecseri Gáborral. Egymásba szerettünk. Kodály velem együtt õt is bevette a Biciniák mari kötetének fordításába. Minden ment szépen a maga útján, de kitört a háború. Ez megváltoztatta az életünket, Ferencsik János nélkül valószínûleg nem maradtunk volna életben. Az elsõ zsidótörvény nem érintette Devecserit. De õt más fából faragták. Kitûzött a mellére egy sárga csillagot, és nekiindult gyalog a belvárosnak. Az Alagútban szembesétált vele Ferencsik, aki amikor meglátta õt a csillaggal, belekarolt és együtt ment vele tovább. Akkor már ismertük õt, de nem közelrõl. Gesztusa annál nagyobb értékû volt. Õ volt az egyetlen, aki (betegség címén) nem ment el, és nem írta alá a nyilas esküt. Amikor Devecseri veszélybe került, elvitte barátjához, a svájci követég ügyvivõjéhez. Hamis iratokkal az õ magántitkára lett. Én a kisfiammal sok kaland után egy csónakházban éltem sok más bujdosóval együtt. Ferencsik minden héten egyszer csónakkal odajött, elmentünk együtt csónakázni, és beszámolt róla, hogy van Devecseri, akivel egyébként 1941-ben kötöttünk házasságot. 1944 karácsonyán mi is odamentünk a követségre, hogy együtt legyünk az ünnepen, de a szovjetek bejövetele miatt ott ragadtunk egészen a háború végéig. Volt ott sok menekült velünk együtt, mert diplomataház volt, mindenkit befogadtak.
Amikor Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és Déry Tibort bevitték, aznap éjjel Ferencsik idetelefonált, hogy megkérdezze, hogy van Devecseri.
- Mondd meg neki, hogy rám számíthat.
És valóban. Férjemet kilenc hónapos betegsége alatt is mindvégig látogatta a Kútvölgyiben, és hogy ne legyen feltûnõ, azt találta ki, hogy görögül tanul tõle. Ferencsik akkor már tudott görögül. Ilyen ember volt.

Londontól Oláh Gusztávig
Diplomámat a háború alatt, 1942-ben kaptam meg. Terhes voltam, szültem, nem kezdtem hát rögtön tanítani, csak a háború végén. Akkor elmentem egy fiúiskolába, de a háborúban teljesen elvadult kamaszokkal csak két hónapig bírtam. 1947 elején kezdtek külsõsöket alkalmazni a Rádióban, ott dolgoztam. Devecserit megbízták, hogy Londonban alakítsa meg a Magyar Intézetet, engem meg a Rádió kiküldött a BBC-be, hogy tanulmányozzam a zenei rádióiskolát. Itthon úgy gondolták, õt nevezik ki elsõ igazgatónak, de nem vállalta. Azzal mentette ki magát, hogy ennél fontosabb dolga van: Homérosz. Így hazajöttünk. Engem a Rádió státuszba vett. Megszerveztem a Dolgozók Zeneiskoláját, népdalokat, szolfézst tanítottam. Akkor! Azzal a mottóval, hogy "Jobb késõn, mint soha." Az volt a célunk, hogy az embereket jó zenéhez szoktassuk. Késõbb az Ifjúsági Osztály vezetõje lettem. Mesemûsorokhoz állítottam össze zenéket, így kerültem egyre közelebb az opera mûfajához. Férjemmel is rengeteget jártunk az Operába, így egyszer csak támadt egy ötletem. Létre kellene hozni a rádiós gyermekopera mûfaját. A Rádió vezetõi, Sárai Tibor és Lehel György támogatták az ötletet. Zeneszerzõkkel, mûvészekkel kezdtem tárgyalni, így ismerkedtem meg Ránki Györggyel, Károlyi Amyval, Weöres Sándorral. Szervánszky Endre, Farkas Ferenc és más nagynevû szerzõk is felkarolták törekvéseimet, de a Pomádé király új ruhája volt a csoda, hatalmas élmény és siker. Sokkal tovább nem is tartott a dolog, mert engem 1951-ben kirúgtak a Rádióból. Az ürügy az volt, hogy a szovjet vezetés által ránk oktrojált Savergyán-mûvet ismertettük részenként, míg el nem jutottunk a jazzig. A Szovjetunióban közben megváltoztak a róla alkotott nézetek, a jazzrõl kiderítették, hogy népzene, én meg repültem.
Addigra megjelent férjem elsõ Homérosz-kötete. Azt mondta: mostanáig én tartottam el a családot, mostantól õ. Menjek, csináljam, amihez kedvem van. Akkor, 1951-ben indult a Zeneakadémián az operarendezõ szak, Oláh Gusztáv vezetésével. Felvételiztem, és életem legboldogabb idõszaka következett. Bár nagyszerû volt a középiskolai tanárképzés is - Bárdos, Kodály, Ádám, Forrai, Harmat Artúr tanítottak - az operarendezõi öt év felejthetetlen. Ötünket vettek föl, engem egyedül nõként. 1956-ban, a diploma megszerzése után az Operához kerültem Oláh Gusztáv asszisztenseként.

Hidegzuhany
Oláh Gusztáv azonban hamarosan meghalt. Ha életben marad, segítette volna utamat az Operában, így viszont nem volt hátterem. Egyes fontos rendezõk a személyük elleni támadásnak érezték, hogy Oláh odavitt, pedig nem akarta õket lecserélni, hanem úgy érezte, több ember kell. A pártkultúra a zenére nem hatott, az Opera virágzott, a jegyek olcsók voltak, a ház tömve, szükség volt sok új produkcióra. Õk viszont ellenségesen tekintettek rám; hátrány volt az is, hogy nõ voltam, fiatal. Nagy hendikeppel indultam. Szerencsére az elsõ munkámat még elõkészítette Oláh Gusztáv. A nagy büfében csinálhattam egy stúdióelõadást: Menotti: A telefon címû egyfelvonásosát (akkoriban még azt sem tudták, ki Menotti), a Serva padronát, és Glucktól az Iphigénia a Tauruszok földjén legjobb felvonását. Olyan jól sikerült, hogy azonnal kaptam igazi feladatot: a Haydn-fesztiválon az Aki hûtlen, pórul járt Lukács Ervin vezényelte, én rendeztem, szintén nagy sikerrel. Hidegzuhanyként ért, hogy utána évekig nem lehetett premierem. Munkám azért mégis volt: az Oláh-darabok rám maradtak, azokat kellett karban tartani, új szereposztásokat betanítani. Legalább az emberekkel való bánásmódot megtanultam. Ez amúgy sem esett nehezemre, hiszen pedagógus voltam. Elsõ nagy sikerû premierem Cimarosa Titkos házassága volt, olyan pazar szereposztással, hogy nem is értettem, miért épp az enyém lett: Melis, Maleczky, Bartha Alfonz, Réti, László Margit, Sándor Judit, Ágay Karola. A mûvészek és a mûszak maximálisan elfogadott és segített. Új feladatot ismét nem kaptam, így energiám levezetésére kénytelen voltam olyan területet keresni, ahol kibontakozhattam. Így kerültem a vidéki nyári fesztiválokhoz. Esztergomban elõvettem egy akkor szokatlan mûvet: Monteverditõl az Odüsszeusz hazatérését. Mivel nagyon hosszú, a legszebb részek mellé Devecseri fordította, narrációs részeket illesztettünk. Balassi Szép magyar komédiája volt a következõ darab - szintén bemutató. A hatalmas sikerbõl bátorságot merítettem. Szombathely következett: az a 15 év volt pályám legfényesebb idõszaka. Minden nyáron megrendezték a Claudius-karnevált. A képtár mostani vezetõje, Gonda György volt az akkori tanácselnök, aki a fesztivált egy antik darabbal kívánta bevezetni. Így került a képbe Devecseri Gábor. Egy tönkrement, régi színpadon adtuk elõ a Plautus Amfitruót. Mészáros Ági, Ráday Imre, Szakáts Miklós játszottak, a zenei betéteket Szöllõsy András szerezte. Nádasdy Kálmánt - aki végignevette az elõadást - másnap elvittük az azóta feltárt Ízisz-szentély ásatásához, azaz a sár- és kõrengeteghez, és megálmodtuk, hogy az lesz A varázsfuvola helyszíne. Így is lett. A következõ év szeptemberében a szentély nyitóünnepségén felcsendült az opera, amit attól kezdve 15 évig játszottunk, és mellette mindig színre vittünk egy másik elõadást is. A legérdekesebb a Petró János által felfedezett Thamos, Egyiptom királya volt. Õ mutatta be zenekarával, a mai Szombathelyi Szimfonikusok elõdjével Mozart egyetlen kísérõzenéjét, amelyet egy rettenetes Gäbler-drámához szerzett. Gondoltam, ezt is el kellene vinni az Íziszbe. Petró megszerezte az anyagot: elõadhatatlan volt. Devecseri segített. A cselekményvonalat megtartva egy költõi igényû, szép darabot építettünk fel három kórusra, a zenekari betétekre és a melodrámára. Áriák nem voltak, helyükre az akkor már nagyon beteg Devecseri írt két szép verset. A fõpróba a temetése napján volt. Négyszer adtuk elõ két szezon alatt. Fontosnak tartom, hogy megszólalt, mert noha nem opera, a zenéje nagyon szép.

Szép volt
Ezalatt az Operaházban öt premierem volt húsz év alatt. Dolgoztam, verseket, librettókat fordítottam, könyvet írtam, vendégrendeztem külföldön, az Irodalmi Színpadon, a Katonában színpadra állítottam az Odüsszeusz szerelmeit. Ezekkel vigasztalódtam. Mellõztek, de kárpótoltam magam. Azért mégis bírtam, mert tele voltam munkával. Sok mindennel én kezdtem foglalkozni, ami azóta divatba jött. A barokk vagy a kortárs zenével, például Brittennel, Straviskyval. Sajnáltam, hogy késõbb nem nekem, hanem másnak sikerült, mégis elégedett vagyok a pályámmal. Ma könnyebb lenne, ma másképp viselkednének egy nõvel. De nincs bennem keserûség. Szép volt.



Jelenet A titkos házasságból
Kertész Gyula felvétele


Sólyom Nagy Sándorral