Muzsika 1999. május, 42. évfolyam, 5. szám, 38. oldal
Porrectus:
55-ösök a zenei közelmúltból
Maros Rudolf műveiről
 

MAROS RUDOLF
EUFÓNIA 1-3 • SIRATÓ
MUSICA DA CAMERA PER 11• KALEIDOSZKÓP
GEMMA. IN MEMORIAM ZOLTÁN KODÁLY

SZIKLAY ERIKA, AZ MRT SZIMFONIKUS
ZENEKARA, BUDAPESTI KAMARAEGYÜTTES
VEZÉNYEL LEHEL GYÖRGY, MIHÁLY ANDRÁS HUNGAROTON CLASSIC

Különös élményben volt részem nemrég a kőbányai vásárvárosban. Noha a múlt évben megfogadtam, nem megyek el többé az utazási irodák tavaszi kiállítására, mert elegem van a szélhámosokból (tisztelet a kivételnek), akik tücsköt-bogarat ígérnek, majd csődöt jelentve meglógnak a becsapottak pénzével (tavalyelőtt hajszál híján velem is ez történt), végül mégis odaódalogtam, leszurkoltam a szemtelenül nagy összeget a belépőért - s persze bosszankodtam, látván, mennyire nincs semmi sem. Unott Mancikák és Gizikék (pardon: Claudiák és Anettek) üldögélnek ócska prospektusok előtt, ha az ember kérdez, érdemleges feleletet nem kap (tisztelet, ismét, a kivételnek).
Aztán jött a meglepetés. Emeletes pöfeteg buszcsodák mellett ott állt egy régi Ikarurus 55-ös. Egy farmotoros! Fel lehetett menni rá, helyet foglalni hátul, a sarokban, vagy ott, ahol négy-négy ülés kis asztalkát fog közre. Képzeletben azonnal elindultam az "eltűnt idő nyomában". Eszembe jutott például, hogy hajdan, amikor ezek a Farmotorosok megjelentek, milyen bámulatosan elegánsnak, kényelmesnek tűntek. Koszos, zsúfolt vonatok és bódés-fapados teherautófélék ("fakarusznak" hívta ezeket a népnyelv) mellett úgy érezhettük, a luxus netovábbjában van részünk, ha kifogtunk egy ilyen kocsit valamelyik járaton. Ám ami igazán meghökkentő: egy jó állapotban lévő, tisztesen karbantartott vagy felújított Ikarus 55-ös bizony ma is gyakorol némi vonzerőt. Stockholmig vagy Londonig nem utaznék vele menetrendszerű járaton, igaz; de a Dunakanyarba szíves-örömest, s nem csupán a nosztalgikus érzések miatt. Igenis be kell látni, a sokat szidott, sok tekintetben elmaradott magyar ipar olykor az "átkosba" is képes volt csúcsteljesítményekre. Olyasminek a megalkotására, amire joggal lehetünk büszkék évtizedek távolából is.
Tudom, járművet és művészi alkotást összevetni illetlenség - legalábbis a nálunk meghonosodott nyafogós zenekritikai "fentebb stíl", vagy a nagyképű lukácsista rizsázás íratlan szabályai szerint. Az 1982-ben, 65 éves korában, ereje teljében elhunyt komponista, Maros Rudolf azonban bizonyára megbocsátja odafentről, ha efféle merényletre ragadtatom magam. Bennem bizony az immár CD-felvételen is hallható Eufonia-sorozat három zenekari darabja hasonló asszociációkat ébreszt, mint ifjúságom kedvenc járműve. Éles emléket őrzök arról, hogyan hatottak ezek a darabok akkor, amikor először hangzottak el hangversenyteremben (véletlenül mindhármat hallhattam a premieren). Ugyanazt gondoltam, amit a farmotorosról: végre valami a nyomorúságos zenei életben, ami elegáns, korszerű, amire büszkék lehetünk. És most viszonthallva a zenét, ugyanúgy nem ér csalódás.
Ezek a művek jók. Jók, mert nagy művészi erővel közvetítik egy nehéz kor újat aka-ró, tisztességes értelmiségének életérzését, gondolkodását. Ma sok fecsegés hangzik el a "polgárságról". Ha valaki, hát Maros Rudolf valóban "polgár" volt a javából. Nem kísértették meg emberiségboldogító eszmék, nem volt benne szemernyi vátesztudat és humortalan nacionalizmus sem. Úgy reagált az őt körülvevő világra, mint egy normális ember, akit egy bizonyos szakterületen az átlagosnál nagyobb tehetséggel áldott meg a sors. Jobbat és emberibbet szeretett volna teremteni. Mindent megtanult az akkori nyugati avantgárdtól, meg az akkori lengyelektől, és a tanulságokat igyekezett tetszetős formában összegezni.
Eufonia széphangzást jelent. Hogy mi a "szép" - szerencsére soha senkinek nem sikerült definiálni. Csakhogy ennek ellenére minden korban létezett róla hallgatólagos közmegegyezés a társadalom komoly zene iránt érdeklődő, valaha tágabb, manapság tagadhatatlanul szűkülő rétegében. Pontosabban szólva inkább arról, mi nem tartozhat már a "szép" birodalmába. Maros ennek a zeneileg művelt, az újra fogékony, sőt azt szomjazó, de nem feltétlenül bennfentes rétegnek alkotta műveit. Akár azt is mondhatnánk: kompromisszumra hajlott. Talán éppen ez a tulajdonsága avatja ma, egy kompromisszumot az élet semmilyen területén nem tűrő, elképesztően intoleráns közhangulatban annyira aktuálissá.
A három Eufonia keletkezése idején, 1963-ban, '64-ben és '65-ben iskolát ugyan nem teremthetett volna a világ könnyebb sorsú felében, akkor sem, ha azon frissiben elhangzik a legfontosabb centrumokban - de azt alkalmasint bizonyíthatta volna, hogy a sokat emlegetett vasfüggöny mögött is létezik tisztes színvonalú, a nyugati élmezőnyénél semmivel sem alábbvaló zeneszerzés, amelynek ráadásul még egyéni íze, zamata is van. Az a szakmai tudás és színfantázia, amelyről ezek a kompozíciók árulkodnak, bámulatos. Mindez ráadásul könnyedséggel, elegáns arányérzékkel párosul. Noha nincsenek kiélezett drámai váltások, mindhárom darab teli van jóleső kontraszttal. A forma természetes egyszerűséggel bontakozik ki - soha nincs az a kínos érzésünk, hogy elveszítettük a fonalat, s nem érthető, most éppen miért ez a bizonyos effektus következik. Az első kompozíció szabadon kezelt variációs szerkezete éppoly követhető, mint a harmadik darab csaknem szabályos oda-vissza formája, mely Berg Wozzeckjének híres h-crescendóját visszafelé, "decrescendóként" idézi a kezdetén és eredeti formájában a végén. Ez a "kifordított" Wozzeck mellesleg az egész akkori, jószándékú, "haladó" magyar avantgárd ars poeticája lehetne. Maros után (s mellett) egy egész generáció hivatkozott előszeretettel a bécsi iskola "legromantikusabb" tagjának a schönbergi vagy weberni rigorózus szabályokat itt-ott áthágó művészetére. Aki az első előadáson hallhatta az Eufonia 3-at, eleven emlékként idézhette fel magában a Wozzeck 1964-es budapesti bemutatójának élményét. Az 1969-ben készült Sirató pedig arról győzhette meg a közönséget, hogy a népi dallamok tudatos felhasználása sem vezet okvetlenül ama túlhaladott-unt zenei nyelvezethez, amelyet az ötvenes évek minisztériumi elvtársai állítottak követendő példaként a muzsikusok elé. Ez a darab mindmáig a magyar zeneszerzés legérdekesebb és -értékesebb kísérlete a folklór újszerű, immár nem bartóki-kodályi mintákat követő felhasználására. Nem mintha maga Maros látványosan megtagadta volna a Kodály-iskolát, amelynek neveltje volt, vagy Bartók örökségét. Művészi világában éppen ez a legvonzóbb. A legmerészebb Eufoniában, a harmadikban is akad egy szinte vallomásszerű pillanat, amely Bartókot idézi. Az 1968-ban komponált, az új CD-n ugyancsak hallható Gemma alcíme pedig: In memoriam Zoltán Kodály.
Ami a művek előadását illeti, sok érdemlegeset nem mondhat a kritikus. A felvételek kivétel nélkül régiek, esetenként több mint negyedszázadosak. Van köztük kiváló (például a Sirató Sziklay Erikával, a Mihály András vezette Budapesti Kamaraegyüttessel), s van közepes színvonalú, fakó hangzású. De hát ezt őrizte meg a Hungaroton archívuma. Új produkcióra pedig nyilván nincs pénz...
Ne legyünk telhetetlenek. Arra ez a kiadvány is jó, hogy Maros érthetetlenül mellőzött művészetének értékeire felhívja a figyelmet. Hátha akad majd fiatal karmester, aki kedvet kap Maros-darabok betanítására. Vagy zenekari programszerkesztő, aki úgy gondolja, érdemes egyik-másik Eufoniát beilleszteni a bérleti koncertek műsorába. Nem hinném, hogy a cég, amelyik felújíttatta és kiállíttatta az Ikarus 55-öst, utóbb megbánná ezt az elhatározását. Inkább az az érzésem, busásan kamatoznak majd befektetett forintjai - hogy másról, mint rideg üzleti szempontokról ezúttal ne is essék szó.