Muzsika 1999. február, 42. évfolyam, 2. szám, 44. oldal
Csengery Kristóf:
Hangverseny
 

Remélem, nem udvariatlanság WOLFGANG GÖNNENWEIN iránt, ha elárulom: a magyar közönség által évtizedek óta (főként oratóriumkoncertekről) ismert karmester legutóbbi budapesti fellépésére mindenekelőtt meghívója, a DANUBIA IFJÚSÁGI ZENEKAR vonzott. A Magyar Televízió 9. Nemzetközi Karmesterversenyének nagydíjasa, Héja Domonkos által alapított és vezetett együttest a szakma köreiben mind többen dicsérik, kerestem tehát az alkalmat, hogy a Muzsika hangversenyrovatában beszámolhassak a főiskolásokból alakult műhely teljesítményéről (Devich Márton interjúja itt ad képet a zenekar eddigi pályafutásáról).
Amilyen megkerülhetetlen kulcsmű Schubert Befejezetlen szimfóniája és Beethoven Hetedikje, éppoly nehéz megszólaltatni mindkét kompozíciót. E művek nem kínálják a nagyromantika hatásosságát vagy az impresszionizmus színeit, megkövetelik viszont a leszűrt koncepciót és a tiszta kidolgozást, mindenekfelett pedig az arányérzék folytonos jelenlétét - jól működvén utóbbi az előadás hitelének záloga lehet, hiánya azonban a stílus- és karakterértelmezés egyensúlyát boríthatja fel.
Benyomásaimat összegezve szét kell választanom karmester és zenekar teljesítményét. Gönnenwein mind Schubert, mind Beethoven esetében a könnyebb utat választotta: dramatizált és túldimenzionált, így próbálván palástolni hangzás és összjáték azon szépséghibáit, melyeket vendégként eltüntetnie nem sikerült. Keze alatt a Befejezetlen vaskosra sikeredett, hangsúlyait élesnek, színeit egyoldalúan sötétnek éreztem. A Hetedikben a szimfonikusnál is szimfonikusabb értelmezés zavart, meg némely tempók túlpörgetése - különösen a finálé indokolatlanul sebes (az apróbb ritmusértékek pontos kijátszására alkalmatlan) irama. (Mellettem ülő, idősebb kollégám fel is idézte az aranyszabályt: a 7. szimfónia zárótételének tempóját jó dirigens úgy választja meg, hogy abban a verbunkostéma is műfajához illő karakterrel szólalhasson meg.) Nem tudom, hibáztassam-e mindezért a karmestert: nyilvánvalóan felmérte, mit csiszolhat néhány foglalkozás alatt a két művön. Ha aprólékos tisztogató-javítgató munkába kezd, annak eredménye csak később, másnak kamatozik, ő azonban - érthetően - itt és most akart hatásos, sikeres koncertet. Bekapcsolta tehát a hangszórót és a színes fényeket - s a fogadtatás nem maradt el.
Felkészült és intelligens zenekarnak nem az a dolga, hogy szembehelyezkedjék a karmesteri utasításokkal, hanem hogy végrehajtsa azokat. Ha (bár el nem fogadom) megértően szemlélem a Gönnenwein által tempóból-hangzásból épített Patyomkin-falut, még kevésbé jut eszembe bármiért is okolni a rokonszenves igyekezettel játszó, tehetséges Danubia-gárdát. Meglepő és biztató, hogy ennek a fiatal zenekarnak máris van vonóskara. Ha ez egészséges, az körülbelül annyi, mint amikor egy fa törzse hibátlan. A Danubia-vonósok tónusa tartalmas és telt, a hangerő nem erőszakolt, sőt náluk a tutti-fortékban délcegen feszítő zenekarok típushibája, a satnya pianó sem kísért. A fúvós megmozdulásokban persze egyelőre több az esetlegesség - van tehát min dolgozni. Ami azonban alighanem mindennél előbbrevaló (ezért kerül a kritika végére), az a játékból sugárzó kedv és öröm. A lelkesedésnek ama fajtája, amely a teljes hangverseny légkörét jótékonyan meghatározta, a "szolgálat", a "munkavégzés" fogalmát nem ismerő (pedig milyen szorgalmasan dolgozó!) ifjúsági együttesek sajátja világszerte. Ifjúsági zenekar a Danubia is - egyelőre. Ha intézménnyé szilárdul, mindent meg kell tennie, hogy produkciói továbbra is ezt a nemhivatásos testületekre jellemző ügyszeretetet tükrözzék. (November 29. - Zeneakadémia. Rendező: Danubia Zenei Alapítvány)

Amilyen vonzó egy-egy hangverseny műsorának sokszínűsége, különféle szerzők stílusának és kifejezésmódjának kontrasztja, épp oly kellemesen hat máskor az egyetlen komponista műveiből válogatott, homogén tömböt alkotó program. A BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA Ravel-estet adott: a hangversenyen megszólalt négy mű között ellentét és összekötő kapocs egyaránt elegendő akadt, elgondolkodtatni a hallgatót következetesség és újat keresés egységéről. A múlthoz való vonzódást dokumentálta a Couperin sírja, az ibér ösztönzést a Bolero - miközben más-más eszközökkel mindkettő elénk tárta a hangszerelőművészet fantáziagazdagságát. A két pillér között a G-dúr zongoraverseny saroktételei a raveli eleganciát és sziporkázást példázták, az Adagio assai a Pavane-ból ismert, meghitten személyes hangot szólaltatta meg. A Zongoraverseny bal kézre műfaji értelemben természetesen kétkezes társához, tartalmi szálon pedig a Cooperin sírjához kapcsolódott: más és más módon mindkét mű reflektál a háborús pusztítás sötét tapasztalatára.
Ha a Gönnenwein-Danubia-koncertre nem a karmester, hanem a zenekar miatt mentem el, ezúttal mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, milyen az a zongoraművész, aki egy estén vállalkozik a két Ravel-versenymű megszólaltatására. Azokban a hetekben Budapest közönsége elé kisebb körkép tárult a francia zongoraművész-társadalom középnemzedékéről: novemberben előbb Jean-Bemard Pommier lépett fel a Rádiózenekar karmestere- és szólistájaként, majd Francois-René Duchable játékát hallottuk a Fesztiválzenekar kíséretével. Örömmel állíthatom: a legtartalmasabb muzsikus-személyiségnek számomra éppen a Filharmóniai Társaság meghívottja, PHILIPPE CASSARD mutatkozott. A két művet tolmácsolva felmutatta a raveli zongora-virtuozitás érmének mindkét oldalát: világosat, sötétet. A G-dúr koncert előadásából nem hiányzott a könnyedség, sziporkázó virtuozitás és humor, ám mintha némi távolságtartás, visszafogottság csökkentette volna a vonzerőt. Teljes értékűnek a D-dúr, balkezes műben éreztem Philippe Cassard játékát: a nehéz kompozíció próbáját nemcsak technikailag állta, de sikerült érzékeltetnie a darab lendületét és súlyát, tömörségében is nagy formátumát, vészterhes-elszánt karakterét is.
A két zenekari mű közül kevésbé sikerült a nyitószám, a Cooperin sírja megszólaltatása. RICO SACCANI irányításával megszületett a régies tételek dallamainak rajzossága, mozgékony ritmusa, a kidolgozás azonban korántsem volt kifogástalan, leginkább pedig a hangzás kopottas szürkéje mondott ellent a kompozíció hajlamainak. Annál több összeszedettséget figyeltem meg a Boleróban, melynek karmesteri értelmezésével is mélyen egyetértek. Saccani kikerülte a darab csapdáját: nem a "népszerű mű", a "komolyzenei sláger" felől közelített - a Bolerót nem hedonista hatásdarabként, hanem igazi tartalmához híven, rituális, mágikus zeneként vezényelte. Ezt a Bolerót rendkívül erős tartás uralta: a kérlelhetetlenség hangulata. Mint minden értő Bolero-tolmácsolás, természetesen ez is érzéki volt, de nem a felszínes ínyenckedés értelmében, hanem egy kimért ütemű, halálos násztánc fekete erotikáját sugallva. Saccani, akit ilyen jól még soha nem hallottam vezényelni, beosztotta az energiákat, remekül egyensúlyozott ösztön és intellektus között, zenekara pedig meglepően csiszolt játékkal, lelkesen szolgálta a karmesteri szándékot. (December 7. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

Jól emlékszik még a budapesti közönség arra a hat hangversenyre, amelyet a Pauk-Frankl-Kirshbaum trió tagjai 1985 szeptemberében és 1986 májusában adtak, a teljesség igényével sorakoztatva fel Beethoven hegedűre, zongorára és csellóra fogalmazott kompozíciói közül a vonós-billentyűs szonáták és a zongoratriók műfajának valamennyi alkotását. Az 1998 karácsonyát megelőző három kedd estén PAUK GYÖRGY és FRANKL PÉTER szerényebb terjedelmű, csupán egyetlen hangszerpárosra és műfajra szorítkozó, ám abban a korábbiakhoz hasonlóan hiánytalan Beethoven-ciklussal lépett a Zeneakadémia közönsége elé: ezúttal a zeneszerző tíz hegedű-zongoraszonátáját hallottuk tőlük.
Kíváncsian lapoztam fel a régi Muzsika-számot (1986/7): mit tartalmaz az akkori beszámoló? Az eredmény megnyugtat és nyugtalanít egyszerre. A sorozat legfőbb erényének most is ugyanazt nevezhetem, mint akkor - ez a zenei aranyfedezet kikezdhetetlen értékéről tanúskodik. Ha ma kényelmetlenül érint, hogy szóvá kell tennem hangszeres esendőségeket, bátoríthat, hogy csekélyebb hangsúllyal, de erre kényszerültem már 1986-ban is. A legnagyobb különbséget a részletezés lehetősége körül érzem: míg tizenhárom éve a szonáták, triók egyes tételeiről számos konkrétum kívánkozott a toll hegyére, most néhány nappal a sorozat befejező estje után azt kell megállapítanom, hogy a három hangverseny élménye folthatásként jelentkezik: a lelkesítő és a problematikus mozzanatok minden egyes produkcióban szétválaszthatatlanul elkeveredtek, megnehezítve részletezést és rangsorolást.
Meggyőződésem, hogy Pauk és Frankl három koncertje egy jelentős kamarazenei kultúra (a Weiner-iskola) kései üzenete, becses karácsonyi ajándék. Mivel a problémákat a kritikus nem hallgathatja el, ezekkel kezdem, hogy a beszámoló végére maradjon, ami igazán fontos: az elismerés szava.
Számomra a legkínosabb meglepetést az tartogatta, hogy Pauk hegedűjátéka, melynek a januári Muzsikában, a Fesztiválzenekar kíséretével megszólaltatott Bach- és Bruch-versenyműről beszámolva éppen fiatalos frissességét, pontosságát és tisztaságát dicsértem, a három Beethoven-esten, változó mértékben bár, de feltűnően gyengélkedett. A sorozatot két problématípus kísérte végig: 1) az ingadozó intonáció, mely sokszor ott jelentkezett, ahol a legkevésbé vártuk: a hangszeres hadmozdulatokra elegendő időt hagyó, nyugodt pulzusú Adagiókban és Andantékban (kiragadott példám a Kreutzer-szonáta variációs tétele, mely igencsak megszenvedte e jelenséget); 2) a nyomatékosabb, marcatós indításokat követőn a hegedűhang sokszor bizonyult sérülékenynek, gyakran vált salakossá. Ez a teher értelemszerűen a saroktételekre és scherzókra nehezedett. Mivel a kétféle hiba lefedi a két alapvető zenei mozgásfajtát, a gyorsat és a lassút, sejthető, hogy az élmény tökéletességén csorbát ejtő ütésekből-kopásokból lényegében minden tételnek kijutott.
Frankl Péter zongorahangját gyakran éreztem fedettnek - a hallottaknál sokkal többször vártam - hiába - az éneklő, csengő tónus megjelenését.
Muzsikus kollégáimmal egy emberként észrevételeztünk egy sokatmondó, talán metakommunikatív jelzésként is értékelhető mozzanatot. A két művész pódiumon való elhelyezkedése - a hegedűs teljesen a közönség felé fordulva, háttal állt a zongoristának - nem a kérdező-felelő kamarazene zárt áramkörét, az egyenlők párbeszédének feltételrendszerét teremtette meg, inkább az alá-fölérendelő (a kétirányú kommunikációt mindenesetre ellehetetlenítő) szólista-kísérő viszonyt sugallta. Érdekes, hogy ehhez képest bizonyos értelemben nagyon is kamarazeneivé vált az együttműködés - Frankl ugyanis egyáltalán nem tapadt a vérbeli kísérő precizitásával, árnyékként a hegedűszólamra, így aztán a két művész játékát legtöbbször valamiféle sajátos lebegés határozta meg: a régi vágású kamarazenélésnek az a fajtája, melyben a partnerek nem törekszenek a szó modern értelmében véve pontosan együttlélegző közös muzsikálásra.
A három est művészi színvonalának ívét emelkedő görbével ábrázolnám. Legkevésbé a nyitókoncert ragadott magával (ezen belül a kezdőszám, az op. 12/1-es D-dúr szonáta szinte bemelegítésként hatott, az op. 30/3-as G-dúr művet hallgattam az est legkiegyensúlyozottabb teljesítményeként, míg a programot záró Kreutzer-szonátát mindvégig beárnyékolták a nyugtalanító hangszeres problémák). Középen helyezném el és önmagán belül is sokkal kiegyenlítettebbként jellemezném a második hangverseny teljesítményét, míg az utolsó alkalommal hallott három szonátát kisebb-nagyobb belső ingadozásaival együtt a ciklus fennsíkjaként könyveltem el (szinte félek leírni, annyira papírformaként hat: átszellemültségével számomra a legtisztább örömöt a teljes sorozat záródarabja, az op. 96-os G-dúr szonáta szerezte).
Ami a két művész előadását minden eddig megfogalmazott fenntartás ellenére értékessé, a budapesti hangversenyélet méltán ünnepelt eseményévé avatta s a hallgatói figyelmet mindvégig lekötötte: játékukból sugárzott a művekkel való sok évtizedes együttélés intimitása, a darabok karaktervilágában való otthonosság. Pauk és Frankl szabadon beszél a szonáták dallamai által - s éppen a beszéd természetessége, anyanyelvi közege engedi meg, hogy egyikük-másikuk olykor feláldozza a hang makulátlan tisztaságát vagy érzéki szépségét, a ritmizálás pontosságát, az együtthaladás feszességét. Mert mit is érne ezekkel az előadásokkal szembeállítva egy csengő és fényes hangú, egzakt és virtuóz, minden részletében tervszerűen kidolgozott és óramű-pontossággal működő, de a Pauk-Frankl páros játékában felhalmozott tudást és tapasztalatot nélkülöző teljesítmény: jeles osztályzatot egy főiskolai vizsgán. Amit a két muzsikus hiánytalanul elénk állított, az éppen a legtöbb s legfontosabb: egyes tételek, teljes művek jellemrajza - azok a különféle magatartásformák, melyeket Beethoven a szonáták hangjaiba sűrített. (December 8-15-22. - Zeneakadémia. Rendező Filharmónia Budapest Kht.)

Mahler Budapesten - ezzel a címmel adott két műsort, három hangversenyt a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. Az esteket FISCHER IVÁN vezényelte, a két program részben Mahler magyarországi működését illusztrálta, részben olyan műveket vonultatott fel, melyeket könnyen megragadható tartalmi szálak fűznek egymáshoz. A Zeneakadémia nagytermében kétszer előadott kompozíciópárost, a Gyermekgyászdalokat és a 4. szimfóniát az angyali motívum és az odaát témavilágának kétféle bemutatásaként (árnyék és fény: halál és mennyország) értelmezhetjük, a Budapest Kongresszusi Központban egy alkalommal közönség elé került másik programban pedig a szorosan vett zenei megfelelések erősek: a Blumine a hangverseny második részét kitöltő 1. szimfónia kihagyott tétele, a két mű között helyet kapott ciklus, az Egy vándorlegény dalai pedig tematikus azonosságokat mutat a szimfóniával.
A három est aktuális eseményhez is kapcsolódott: a magyarországi Gustav Mahler Társaság megalakulásához. A Fesztiválzenekar voltaképpen ennek tiszteletére rendezte koncertjeit, melyekre ellátogatott a zeneszerző unokája, Marina Mahler, aki a hangversenyek előtt előzékenyen magyarul felolvasott beszédben köszöntötte a muzsikusokat, üdvözölvén a Társaság alapításának gondolatát. (J. Győri László Marina Mahlerral készített interjúja itt olvasható).
Annak idején nem lehettem jelen azon a hangversenyen, melyen (1994 áprilisában - akkor is Mahler-mű: a 3. szimfónia előadásakor) a Fesztiválzenekar közönsége megismerkedett a Gyermekgyászdalok szólistája, JARD VAN NES művészetével. Hallottam azonban a holland mezzót 1996 májusában az Operaházban: azon a koncerten is Mahlert adott elő: a Rückert-dalokat - a Rotterdami Filharmonikusok élén nem kisebb karmester állt, mint Simon Rattle. Tartalmas emléket őrzök e koncertről, melyet e helyt azért idézek fel, hogy jelezzem: lehet, csupán ehhez képest minősült számomra részleges csalódásnak Jard van Nes mostani teljesítménye. A hangot ezúttal fénytelennek éreztem s kicsit talán vastagabbnak a kelleténél. El kell ismerni azonban: a technika, amellyel az énekesnő e nem különösebben érdekes vagy szép vocét uralja, kifogástalan. Ennyit nyersanyagról és mesterségről - ami a művészet rovatába tartozik, arról a kritikus csak a legfelsőbb fokon nyilatkozhat: Jard van Nes tökéletesen azonosult a gyermekét gyászolva visszaemlékező szülő fájdalmával, előadásában elkerült minden túlzást és külsőséges elemet. Sallangtalan, egyszerű természetességgel adta át magát a dalokba foglalt lelkiállapotnak, éneke ezáltal vált megrendítővé.
Kollégákkal beszélgetve a 4. szimfónia meghallgatása után, többektől hallottam az észrevételt, miszerint Fischer Iván, úgymond, túlrészletezte az előadást, didaktikusan ábrázolta, túlmagyarázta a mű karaktereit. Magam örömmel és elismeréssel hallgattam ugyanezt a tagoltságot, a megszólalásmódok sokfélesége felé forduló érzékeny figyelmet. Elképzelhetőnek tartom a felidézett kritika jogosultságát - de egy másik ország gazdagabb zenekari kultúrájában. Amíg a magyar együttesek többsége szürkén és egysíkúan játszik, örülnünk kell, ha akad karmester és zenekar, mely nem a kompozíciók felszínét simítja végig, hanem kézen fogja a hallgatót, s a darab belsejébe vezeti, megmutatva az ott feltáruló változatosságot. A 4. tétel szopránszólistája, VEREBICS IBOLYA hangjával kapcsolatban is hallottam bíráló észrevételeket: magam nem éreztem problematikusnak az orgánum állapotát, figyelmemet inkább az kötötte le, milyen sokat érett a művésznő pódiumszemélyisége az utóbbi években, s milyen szerencse, hogy szabadulni látszik attól az édeskés-biedermeieres karaktertől, mely korábban produkcióihoz tapadt. Annyi bizonyos: szólója teljesebben érvényesülhetett volna, ha a szimfonikus zenekar előtt áll - mivel az együttes mögött kapott helyet, énekének át kellett hatolnia a későromantikus zenekar hangfüggönyén.
A második program nyitószáma, a Blumine indításakor szépen hatott a vonósok zsongása. A trombitaszóló előadója lágy tónust talált hangszerén, és ringatózó ritmust adott éneklő dallamának (produkciójába sajnos egy csúnya gikszer is becsúszott). A zenekar puha színekkel kezdett, hogy azután a mű tetőpontján gazdagon tárulhasson ki a hangzáshorizont. Fischer Iván az 1. szimfónia nyitótételének függönyzenéjében megteremtette a "szinte semmiből" születő piano illúzióját. Szép volt a lontano-effektus; az introdukció egészének összhatása meggyőzően sugallta az ébredő táj vízióját. A nyitótétel főrészében azután ismét egy tudatosan felépített és nagyszabású szimfonikus fokozásnak lehettünk tanúi. Igen erős hangsúlyok alkalmazása, sűrű és tömören szonórus vonósjáték tette markánssá a scherzót: a keretrész vaskos népiességével hatásos kontrasztot alkotott a triószakasz előadásának sok rugalmas agogikája, lágy glissandója. A híres "János bácsi"-tétel, A vadász temetésének tréfás-gúnyos gyászmenete ritkán hangzik el annyira jelenetszerűen, láttató célzattal, mint ahogyan most hallottuk: a tétel elején határozottan éreztem bizonyos szólamok megformálásában a szándékolt ügyefogyottságot. Az erős fekete humor keretében persze annál megindítóbban érvényesült a középrészbeli vándorlegény-líra tisztasága. Fischer Iván és zenekara energiagazdag, virtuózan kidolgozott fináléval koronázta meg a szimfónia mindvégig magas színvonalú tolmácsolását.
A két zenekari mű között lépett pódiumra az osztrák bariton, WOLFGANG HOLZMAIR, aki Jard van Neshez hasonlóan nem először szerepelt a Fesztiválzenekar koncertjén: 1994 márciusában Yehudi Menuhin vezényletével ő szólaltatta meg a Zeneakadémián Doráti Antal kései dalciklusát. Amit róla írhatok, meglepően rímel a holland énekesnő teljesítményével kapcsolatos észrevételekre. Holzmairtól sem hallottunk különlegesen szép hangot, de ő is remekelt szólamának pontos kidolgozásával, meg nem alkuvó igényű megformálásával. S akár Jard van Nes esetében, nála is a mű tartalmával való teljes azonosulás késztette feltétlen elismerésre a hallgatót. Az 1. dalban (Wenn mein Schatz...) az alaptónust a fájdalom élénkebb színei helyett inkább a letargia pasztelljében találta meg. A 2. dalban (Ging beut' morgens übers Feld) felfigyeltem a szép világgal kapcsolatos, bizakodó szövegrész egyértelműen táncos karakterizálására. Megrendítő volt az ív, melyet Holzmair e dalban, a jelzett hangulattól a befejezés fájdalmáig, a nekem már soha sejtelméig eljutva megrajzolt. Szenvedély, nekikeseredettség, később (a Wenn ich in den Himmel seh' szövegrésznél) kifejezetten látomásos előadásmód jellemezte a 3. dalt (Ich hab' ein glühend Messer), visszafogottság, fátyolos hang, álmodó befejezés a gyászos 4. (Die zwei blauen Augen) alapélményét. (December 10-11. - Zeneakadémia-Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

KINCSES VERONIKA lépett fel szólistaként a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR hangversenyén: az énekesnő az első rész végén és a második rész kezdetén állt közönség elé. Műsorán Luigi Boccherini egy kompozíciója ígérkezett érdekességnek: az Arie accademiche című sorozat 8. darabja, melyet a műsorfüzet magyarországi bemutatóként jelölt. Az igazat megvallva azonban a lágy dallamvonalakat felsorakoztató, aprózó ritmusoktól, koloratúrától jórészt tartózkodó, egészében kellemesen konszolidált zene csekély invencióról tett tanúságot: egy-két nemkívánatosan kibökött csúcshangot leszámítva Kincses Veronika is inkább kiegyenlítetten, mint izgalmasan énekelte - alighanem maga a mű az, amely ennyit s nem többet rejt magában. De talán ez is volt a cél: súlytalanul vezetni fel azt, ami súlyos és fontos. Mert ha az első részben ritkán kaptuk fel a fejünket Kincses Boccherinijét hallgatva, annál nagyobb formátummal szólaltatta meg az énekesnő a szünet után Beethoven hangversenyáriáját, az Ah, perfidót (op. 65). Mindaz a lendület és hangsúly, személyesség és érzelmi hullámzás, mely Boccheriniből (előadásból, műből egyaránt) kimaradt, ide sűrűsödött. Kincses Veronika a nyitó recitativót nemcsak drámaian énekelte, de szólamának archaikus tartásával azt a távolságot is érzékeltette, amely Beethoven kiforrott stílusa és a Metastasio-szövegre komponált jelenet és rondó opera seria-konvenciókat vállaló nyelve-kifejezésmódja között feszül (az Ah, perfido 1795/96-ban, a korai bécsi periódusban keletkezett: Beethoven ez idő tájt komponált művei, mint Joseph Kerman fogalmaz, "valamennyi közkézen forgó zenei műfaj bekebelezésének tudatos törekvését" mutatják). Az ária-rész kezdetén a hang átmelegedett, fénnyel telt meg, s az újabb drámai szakaszban már a személyesség régiójába érkezett az előadás. Kincses Veronika kamatoztatta azt a tagoltságot is, amellyel Beethoven az áriában a drámát és lírát váltogatja. A magasságokat továbbra is gyakran éreztem forszírozottnak-élesnek - mindez azonban keveset vont le az előadás értékéből.
ROLLA JÁNOS és muzsikustársai műsorán a két vokális számot Mozart Prágai szimfóniája (K. 504) és Mendelssohn Oktettje (op. 20) keretezte. Összehasonlítva a zenekar általam hallott előző estjével (november 22.), ezúttal mind a kidolgozást, mind a kifejezés intenzitását szerényebbnek éreztem. Ennek ellenére mindkét előadás sok szép pillanatot hozott. Tetszett a szimfónia-nyitótétel Adagio-bevezetésének súlyos, várakozást keltő indítása, ugyanitt a timpaninak a szokottnál valamivel bátrabb szerepeltetése. Mindkét saroktételben a feldolgozási szakaszok megformálását éreztem leginkább igényesnek: a nyitótétel e formarészében a hangsúlyok és a kontrapunktika előtérbe állítása, a fináléban a feldolgozás élén hallható függönyakkordok látványos, színpadias értelmezése keltett kellemes hatást. Az Oktettben, melyet, ha jól számoltam, ezúttal 17-en játszottak, jól érvényesült a nyitótétel mozgásának sűrűsége, a ritmika izgalma, az Adagiót elfátyolozó melankólia és a Scherzo valóban légiesen szökellő könnyedsége. A fináléban is csupán a tételt indító basszustémát éreztem alaktalanul gomolygónak - később a zenekar kitűnően megteremtette e Presto zene ellenállhatatlan perpetuum mobile-karakterét. (December 13. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar Alapítvány)

MARCO BONI vezénylését először és - remélem - utoljára figyeltem a RÁDIÓZENEKAR Beethoven-Mozart-Weber-estjén. Hiába olvasom a 39 éves olasz karmester életrajzában a közönségcsalogató mondatot, mely szerint Bonit "mindössze 11 éves korában Sergiu Celibidache felkérte, hogy dirigálja a Bologna Orchestrát a Teatro Communaléban a mester irányítása mellett", amit hallok, ellentmond az olvasottaknak: ötlettelenség és tagolatlanság, stílusok, szerzők és műfajok közti különbségtétel törekvésének (vagy képességének) hiánya. Vastag Egmont nyitány, zsúfolt és nehézkes d-moll zongoraverseny (K. 466), ugyanolyan Haffner-szimfónia és Bűvös vadász-nyitány.
Marco Boni felszínesen és fantáziátlanul vezényelte a Rádiózenekart. Mozdulataira gondozatlan, elnagyolt játék válaszolt - a jobb sorsra érdemes együttesnek rég sikerült így alulmúlnia saját lehetőségeit. Az olvasó joggal kérdi: ha így történt, miért ír a kritikus az érdektelen estről? Indokkal a zongoraverseny szólistaprodukciója szolgál. Mostantól fogva, ha valaki azt firtatja, mit nevezek szuverenitásnak a zenei előadóművészetben, habozás nélkül RÁNKI DEZSŐ ez alkalommal hallott Mozart-játékára hivatkozom. Nem tudhatom, miféle lélektani vagy hangszeres tréning áll a jelenség hátterében, mindenesetre a zongoraművész oly bravúrosan függetlenítette magát a sűrű és nehézkes zenekari masszától, s oly zavartalanul járta a maga útját, mintha egyedül foglalt volna helyet a pódiumon. Miközben Marco Boni keze alatt a zenekari kíséret egy rég idejétmúlt elképzelés szellemében, stílusidegenül hömpölygött, Ránki az igazi Mozartot idézte meg: drámaian játszott - de karcsú dallamvonalakat formálva; akcentusokban gazdagon és lendület sodrában - de tagoltan; erőteljes hangzással - de a transzparencia igényét is mindvégig szem előtt tartva. (December 14. Zeneakadémia. Rendező: Clemens Concerts, Magyar Rádió)


Frankl Péter és Pauk György
Felvégi Andrea felvétele


Jard van Nes
Robert Schlingemann felvétele


Verebics Ibolya


Wolfgang Holzmair és Fischer Iván
Felvégi Andrea felvétele


Kincses Veronika
Kassa Mária felvétele