Nem szerencsés, ha ugyanaz a kritikus ugyanarról a jeles eseményről két fórumon
is elmondja véleményét. Ám kis ország vagyunk, belterjes zenei élettel; olykor
kivédhetetlen az ilyesmi. Például azért, mert a folyóiratnak rendszeresen dolgozó
recenzens hirtelen nem talál senkit, aki vállalná a beszámolót az általa szerkesztett
rádióműsor számára. Mit lehet ilyenkor tenni? A lapot becsapni nem illik, de
a műsor sem engedheti meg magának, hogy fontos koncertekről egyáltalán ne essék
benne szó. Az egyedüli vigasz: így lehetőség nyílik bizonyos szembesítésre.
A koncert után röviddel papírra vetett, az első benyomásokat rögzítő rádiókritika
és a művek alaposabb ismeretében írott későbbi vélemény egymás mellé állítására.
Íme az Új Zenei Újságban november 21-én elhangzott kritika teljes szövege:
Pernye András, aki, ha élne, a napokban ünnepelhette volna hetvenedik születésnapját,
egy rádiós kerekasztal-beszélgetés felvételén mondotta egykor: ha itt most a
tisztelt kritikus urak össze akarnak hasonlítgatni műveket, előadói teljesítményeket,
akkor ő köszöni szépen, az eszmecserén nem kíván részt venni. Mint oly sokszor,
Pernyének ebben is igaza volt. Az összehasonlítás ugyan gyakran csábító, szinte
önként kínálkozik, ám éppen ilyenkor szokott a legveszélyesebb lenni.
Így van ez most is, a november 17-i ünnepi koncert műsorával. Papíron bizonyára
jó ötletnek tűnt Bartók Táncszvitjével és a Psalmusszal keretbe foglalni két
új magyar mű operaházi bemutatóját - az élet azonban nem igazolta a döntés helyességét.
Mert óhatatlanul feltámad az emberben a méricskélés gonosz ösztöne: vajon a
75 esztendővel korábbi ünnepi koncert újdonságaihoz képest milyenek a maiak
- és ez az a kérdés, amit nem lehet, nem szabad feltenni. A Psalmus,
amelyet - Szabolcsi szavával - háromszoros szenvedély éltet: a bibliai zsoltáré,
a 16. századi prédikátoré és a meghurcolt fiatal komponistáé, olyan csúcsteljesítmény,
amely századonként egyszer, ha sikerülhet, akkor, ha különlegesen szerencsés
a csillagok állása.
De nem megyünk túl sokra a két új kompozíció összevetésével sem. Jeney Zoltán
és Petrovics Emil igen különböző eszményeket követnek. Nem találni olyan mértékegységet,
amelyik mindkét szerző alkotására egyaránt alkalmazható - ha csak a közönség
reagálását nem tartjuk annak. Egy tény, hallhatták a rádióhallgatók, láthatták
a tévénézők: Jeneynek még udvariasnak is alig mondható, lagymatag taps jutott,
Petrovics IX. kantátáját viszont ováció fogadta. Ebből persze messzemenő következtetések
ismét nem vonhatók le. A művészi minőség soha nem volt népszavazás kérdése,
és az a romantikus nézet is hamis, mely szerint az igazán jó művek általában
megbuknak a premieren - vagyis ami sikeres, ab ovo gyanús.
JENEY ZOLTÁN darabja, a Contrafactum végiggondolt, a maga csendes módján
nagyon is költői mű. Ismétlődő, a hat részre osztott zenekar hangszeres csoportjain
végighullámzó tört akkordhangzatai az idő könyörtelen múlását és paradox módon
egyszersmind az állandóságot érzékeltetik. Mintha Schoenberg Öt zenekari darabja
híres középső tételének alapeszméjét elevenítené fel Jeney, a hangszínjátékok
nélkül - a zenének van egy állandó, csaknem kiszámítható, a fodrozódó vízfelülethez
hasonlítható rétege, amelyhez időről időre váratlan hangzások társulnak. A középen
elhelyezett kamaraegyüttes egyre szorongatóbb s a mű vége felé énekszólammal
is gazdagodó zenei szövetében pedig itt-ott régi muzsikák emlékfoszlányai sejlenek
fel. Csakhogy van egy alapvető baj. Bármilyen elmélyült, komoly és értékes darab
is Jeneyé, a legkevésbé sem való efféle ünnepi, tévé által közvetített koncertre.
Tiszteletre méltó a hajlíthatatlan elvszerűség, de megvallom, egyre kevésbé
tudok azonosulni vele. Hibának tartom, ha valaki képtelen kompromisszumra, alkalmazkodásra,
mindig csak azt várja, hogy a többiek alkalmazkodjanak hozzá, az általa képviselt
eszmékhez.
PETROVICS EMIL e tekintetben kétségkívül szerencsésebb alkatú muzsikus. Az elmúlt
hónapokban nem egyszer, nem kétszer láttam, amint meghajol az őt szinte tombolva
ünneplő közönség előtt. Sikerei tökéletesen érthetőek, s mélységesen megérdemeltek.
Tud valamit, amit sokan a pályatársak közt nem tudnak, vagy nem annyira, mint
ő. Az emberekhez szól. Nem gügyögve, lebecsülve, tanítandó bugyuta nebulók gyülevész
hadának nézve a közönséget, de nem is fennhéjázva, arrogáns küldetéstudattól,
szektahittől áthatva. Az a fajta magatartás az övé, amelynek archetípusa talán
Ravel lehetne - akiről mellesleg Petrovics egykor kitűnő könyvet is írt. Ravelt
nemigen izgatták a kortárs divatok. Járta a maga útját, és élvezetes darabokkal
gyarapította a zeneirodalmat. Petrovics IX. kantátájára is alighanem
ez a legtalálóbb szó: élvezetes. Színes, eleven ritmusú, hatásos, arányos. Madrigalizmusai
nem erőltetettek, a negyedik tétel koloratúráriája lenyűgözően gyöngyöző. Csoda,
ha a zenét szerető, de nem hivatásszerűen művelő emberek ilyenkor hálásak és
nem fukarkodnak tapssal, bravókkal?
Ami az előadások színvonalát illeti, a koncert második felével szinte maradéktalanul
elégedettek lehetünk. Kertesi Ingrid, Massányi Viktor és a bámulatos
képességeit nemrég a Ligeti-operában is megmutató, gyermekkorú Mekis Péter
nagyszerűen keltették életre a Petrovics-mű szólamait, Molnár András
remekelt a Psalmusban, s tisztesnél jobban szerepelt a Nemzeti Énekkar,
az Operaház Gyermekkara és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
is. A Jeney-műben a zenekar teljesítményét, bevallom, nemigen tudom megítélni,
de az az érzésem, ennél jóval attraktívabban és pontosabban is elő lehet adni
a darabot. Az énekes szólista, Jónás Krisztina mindenesetre megtette,
amit tehetett. Sajnos Bartók Táncszvitjében a kiváló Kovács János sem
tudta felrázni együttesét, a zenekar, finoman szólva, felejthető produkciót
nyújtott.
Eddig hát az "önidézet ". A hangversenyről szerencsére rádiófelvétel is készült
- ezt többször visszaforgatva módom volt némi kontrollra. Úgy gondolom, alapjában
véve nem kell visszavonnom az Új Zenei Újságban mondottakat - bizonyos
árnyalás azonban talán helyénvaló.
Petrovics Emil József Attila-sorokra írt kantátáját továbbra is kitűnően eltalált,
az alkalomhoz illő kompozíciónak tartom. Harmadszori meghallgatásra, bevallom,
kissé zavart benne a "dinnyehéj" - hiába, a híres vers, A Dunánál afféle "szent
szöveg", amely nem kiált megzenésítés után. Már ott, az Operaházban sem ezt
a tételt éreztem az új mű legjobban megoldott részének. A keretező kartételek
hajnali és esti hangulata, a finom modalitás, a gondos szólamszövés, a friss
ötnyolcad a második tételben, egyáltalán a remek, eleven, pregnáns ritmika azonban
újra és újra megragadott. Ma már teljesen értelmetlen dolog azt feszegetni,
mennyire "újszerű" elemekből építkezik egy-egy kompozíció. Forradalmiságról,
konzervativizmusról nem vélekedhetünk többé úgy, mint eleink, emberöltőkkel
korábban. Hiszen számtalan "radikálisnak" látszó újításról derült ki utóbb,
sehova sem vezet: miközben sokan a nagy vargabetűket megtakarítva araszolhattak
hosszabb időn át árnyékban, a háttérben - előre, hogy aztán hirtelen megint
rájuk vetődjön a reflektor fénye. Kétségtelen, hogy a IX. kantáta nem egeket
ostromló és a lélek legtitkosabb rejtekeit feltáró zene - de miért kellene ezt
minden műtől számonkérnünk? Nem hiszem, hogy lenézendő zeneszerzői feladat volna
egy ünnepi, nemes értelemben szórakoztató, s ugyanakkor sokféle hangulatot felvillantó
kompozíció alkotása, s hogy az, aki tudatosan erre vállalkozik, a munka "könnyebb
végét" ragadná meg. Inkább úgy gondolom, hogy ez különösen nehéz kihívás, amely
a bukás roppant nagy veszélyével "kecsegtet". Petrovics Emilt az utóbbi esztendőkben
sorra-rendre igazolja a siker. Siker a szakmabeli szűkebb közönség előtt (mint
a Szabó Lőrinc-dalokban), vagy a nagyközönség előtt, mint itt.
Mindebből persze nem következik, hogy nem tisztelném ugyanakkor Jeney makacs
igazságkeresését. Őt a jelek szerint nemigen érdeklik a tapsok. Azokhoz a komponistákhoz
tartozik, akik az alkotást egyfajta "közvetítésnek" fogják fel. A fehér fény
felülről árad, s a tehetséggel megáldott művész olyan, mint a templomablak.
Átengedi magán, legfeljebb megszűri kissé, apró festett táblácskáival színekre
bontja. Elgondolkodtató ebből a szempontból mindaz, amit a komponista a mű keletkezéséről
Czigány György kérdéseire válaszolva, a helyszínen mondott, illetve az
ismertetőfüzet számára fogalmazott sorokban leírt. Ezek szerint az eredetileg
tisztán hangszeresnek képzelt darab valamiféle belső kényszer hatására gyarapodott
Pilinszky latinra fordított sorait felhasználó vokális szólammal. Mindez nagyon
messze áll a pitiáner önkifejezéstől - attól, amiről oly szívesen locsognak
manapság harmadrangú álszínészek, versfaragók, pacafestők és tánc fedőnév alatt
hadonászók mindenféle művészeti lapban, tévé- és rádióműsorban. Szintén az operaházi
rögtönzött riportban fejtegette a komponista: szerinte az igaz művészet végső
soron mindig a halálról szól. Erős bennem a hajlandóság, hogy egyetértsek ezzel
a gondolattal. Minden esetre sok remekmű hozható fel példának. S akad egy tetszetős
elmélet is, amely a művészet forrását is a rituális apagyilkosságban, eredendő
célját a túlvilággal való kapcsolatteremtésben látja. Végül is az ember az egyetlen
élőlény, amelyik felfogja, hogy testi valójában meg fog semmisülni. Amelyik
tehát kénytelen a halál tudatával élni. Mondhatnánk úgy is: életünk voltaképp
a halálról szól, annak számolunk el minden cselekedetünkkel. De talán éppen
ennél az állításnál merül fel mégis a kétely. Hiszen bármennyire nem feledhetjük
a "véget", nem élhetünk másképp, mint feledni próbálva… S az a művészet, amely
a "feledésben" segít, anélkül, hogy alantas ösztönökre-indulatokra apellálna,
épp annyira fontos, mint a másik, a végső kérdésekkel szembesítő.
Mielőtt további (ál)filozófiai banalitásokra ragadtatom magam, gyorsan gyakorlatiasabbra
fordítom a szót. Némi óhatatlan leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk: itt a művészetnek
a régóta ismert két pólusa jelenik meg - Eliadét parafrazeálva a "szent" és
a "profán". Jeney Contrafactuma az előbbihez tartozik. A komoly zene legkomolyabb,
a kultikushoz közel álló ágához. Ezúttal nyilvánvalóan profán környezetben hangzott
el (némi merészséggel én a Psalmust is a nagy "világi" művekhez sorolom, minden
vallásos tartalma ellenére), s ez, mint a fogadtatás bizonyította, nem volt
szerencsés. Azt hiszem, az volna a helyénvaló, ha hamarosan egy másik alkalommal
is megszólalhatna az új darab. Olyan koncerten, amelynek műsorához jobban illeszkedik,
olyan közönség előtt, amelyik nem felkészületlen effajta nehéz és koncentrációt
igénylő muzsika befogadására - amikor sorban áll a pénztárban, tudja, mire vált
jegyet. És persze, nem utolsósorban, a sokkal figyelmesebb előadás is igencsak
kívánatos volna.
|