Muzsika 1999. január, 42. évfolyam, 1. szám, 34. oldal
Porrectus:
Szent és profán
Ősbemutatók a főváros jubileumán
 

Nem szerencsés, ha ugyanaz a kritikus ugyanarról a jeles eseményről két fórumon is elmondja véleményét. Ám kis ország vagyunk, belterjes zenei élettel; olykor kivédhetetlen az ilyesmi. Például azért, mert a folyóiratnak rendszeresen dolgozó recenzens hirtelen nem talál senkit, aki vállalná a beszámolót az általa szerkesztett rádióműsor számára. Mit lehet ilyenkor tenni? A lapot becsapni nem illik, de a műsor sem engedheti meg magának, hogy fontos koncertekről egyáltalán ne essék benne szó. Az egyedüli vigasz: így lehetőség nyílik bizonyos szembesítésre. A koncert után röviddel papírra vetett, az első benyomásokat rögzítő rádiókritika és a művek alaposabb ismeretében írott későbbi vélemény egymás mellé állítására. Íme az Új Zenei Újságban november 21-én elhangzott kritika teljes szövege:

Pernye András, aki, ha élne, a napokban ünnepelhette volna hetvenedik születésnapját, egy rádiós kerekasztal-beszélgetés felvételén mondotta egykor: ha itt most a tisztelt kritikus urak össze akarnak hasonlítgatni műveket, előadói teljesítményeket, akkor ő köszöni szépen, az eszmecserén nem kíván részt venni. Mint oly sokszor, Pernyének ebben is igaza volt. Az összehasonlítás ugyan gyakran csábító, szinte önként kínálkozik, ám éppen ilyenkor szokott a legveszélyesebb lenni.
Így van ez most is, a november 17-i ünnepi koncert műsorával. Papíron bizonyára jó ötletnek tűnt Bartók Táncszvitjével és a Psalmusszal keretbe foglalni két új magyar mű operaházi bemutatóját - az élet azonban nem igazolta a döntés helyességét. Mert óhatatlanul feltámad az emberben a méricskélés gonosz ösztöne: vajon a 75 esztendővel korábbi ünnepi koncert újdonságaihoz képest milyenek a maiak - és ez az a kérdés, amit nem lehet, nem szabad feltenni. A Psalmus, amelyet - Szabolcsi szavával - háromszoros szenvedély éltet: a bibliai zsoltáré, a 16. századi prédikátoré és a meghurcolt fiatal komponistáé, olyan csúcsteljesítmény, amely századonként egyszer, ha sikerülhet, akkor, ha különlegesen szerencsés a csillagok állása.
De nem megyünk túl sokra a két új kompozíció összevetésével sem. Jeney Zoltán és Petrovics Emil igen különböző eszményeket követnek. Nem találni olyan mértékegységet, amelyik mindkét szerző alkotására egyaránt alkalmazható - ha csak a közönség reagálását nem tartjuk annak. Egy tény, hallhatták a rádióhallgatók, láthatták a tévénézők: Jeneynek még udvariasnak is alig mondható, lagymatag taps jutott, Petrovics IX. kantátáját viszont ováció fogadta. Ebből persze messzemenő következtetések ismét nem vonhatók le. A művészi minőség soha nem volt népszavazás kérdése, és az a romantikus nézet is hamis, mely szerint az igazán jó művek általában megbuknak a premieren - vagyis ami sikeres, ab ovo gyanús.
JENEY ZOLTÁN darabja, a Contrafactum végiggondolt, a maga csendes módján nagyon is költői mű. Ismétlődő, a hat részre osztott zenekar hangszeres csoportjain végighullámzó tört akkordhangzatai az idő könyörtelen múlását és paradox módon egyszersmind az állandóságot érzékeltetik. Mintha Schoenberg Öt zenekari darabja híres középső tételének alapeszméjét elevenítené fel Jeney, a hangszínjátékok nélkül - a zenének van egy állandó, csaknem kiszámítható, a fodrozódó vízfelülethez hasonlítható rétege, amelyhez időről időre váratlan hangzások társulnak. A középen elhelyezett kamaraegyüttes egyre szorongatóbb s a mű vége felé énekszólammal is gazdagodó zenei szövetében pedig itt-ott régi muzsikák emlékfoszlányai sejlenek fel. Csakhogy van egy alapvető baj. Bármilyen elmélyült, komoly és értékes darab is Jeneyé, a legkevésbé sem való efféle ünnepi, tévé által közvetített koncertre. Tiszteletre méltó a hajlíthatatlan elvszerűség, de megvallom, egyre kevésbé tudok azonosulni vele. Hibának tartom, ha valaki képtelen kompromisszumra, alkalmazkodásra, mindig csak azt várja, hogy a többiek alkalmazkodjanak hozzá, az általa képviselt eszmékhez.
PETROVICS EMIL e tekintetben kétségkívül szerencsésebb alkatú muzsikus. Az elmúlt hónapokban nem egyszer, nem kétszer láttam, amint meghajol az őt szinte tombolva ünneplő közönség előtt. Sikerei tökéletesen érthetőek, s mélységesen megérdemeltek. Tud valamit, amit sokan a pályatársak közt nem tudnak, vagy nem annyira, mint ő. Az emberekhez szól. Nem gügyögve, lebecsülve, tanítandó bugyuta nebulók gyülevész hadának nézve a közönséget, de nem is fennhéjázva, arrogáns küldetéstudattól, szektahittől áthatva. Az a fajta magatartás az övé, amelynek archetípusa talán Ravel lehetne - akiről mellesleg Petrovics egykor kitűnő könyvet is írt. Ravelt nemigen izgatták a kortárs divatok. Járta a maga útját, és élvezetes darabokkal gyarapította a zeneirodalmat. Petrovics IX. kantátájára is alighanem ez a legtalálóbb szó: élvezetes. Színes, eleven ritmusú, hatásos, arányos. Madrigalizmusai nem erőltetettek, a negyedik tétel koloratúráriája lenyűgözően gyöngyöző. Csoda, ha a zenét szerető, de nem hivatásszerűen művelő emberek ilyenkor hálásak és nem fukarkodnak tapssal, bravókkal?
Ami az előadások színvonalát illeti, a koncert második felével szinte maradéktalanul elégedettek lehetünk. Kertesi Ingrid, Massányi Viktor és a bámulatos képességeit nemrég a Ligeti-operában is megmutató, gyermekkorú Mekis Péter nagyszerűen keltették életre a Petrovics-mű szólamait, Molnár András remekelt a Psalmusban, s tisztesnél jobban szerepelt a Nemzeti Énekkar, az Operaház Gyermekkara és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara is. A Jeney-műben a zenekar teljesítményét, bevallom, nemigen tudom megítélni, de az az érzésem, ennél jóval attraktívabban és pontosabban is elő lehet adni a darabot. Az énekes szólista, Jónás Krisztina mindenesetre megtette, amit tehetett. Sajnos Bartók Táncszvitjében a kiváló Kovács János sem tudta felrázni együttesét, a zenekar, finoman szólva, felejthető produkciót nyújtott.

Eddig hát az "önidézet ". A hangversenyről szerencsére rádiófelvétel is készült - ezt többször visszaforgatva módom volt némi kontrollra. Úgy gondolom, alapjában véve nem kell visszavonnom az Új Zenei Újságban mondottakat - bizonyos árnyalás azonban talán helyénvaló.
Petrovics Emil József Attila-sorokra írt kantátáját továbbra is kitűnően eltalált, az alkalomhoz illő kompozíciónak tartom. Harmadszori meghallgatásra, bevallom, kissé zavart benne a "dinnyehéj" - hiába, a híres vers, A Dunánál afféle "szent szöveg", amely nem kiált megzenésítés után. Már ott, az Operaházban sem ezt a tételt éreztem az új mű legjobban megoldott részének. A keretező kartételek hajnali és esti hangulata, a finom modalitás, a gondos szólamszövés, a friss ötnyolcad a második tételben, egyáltalán a remek, eleven, pregnáns ritmika azonban újra és újra megragadott. Ma már teljesen értelmetlen dolog azt feszegetni, mennyire "újszerű" elemekből építkezik egy-egy kompozíció. Forradalmiságról, konzervativizmusról nem vélekedhetünk többé úgy, mint eleink, emberöltőkkel korábban. Hiszen számtalan "radikálisnak" látszó újításról derült ki utóbb, sehova sem vezet: miközben sokan a nagy vargabetűket megtakarítva araszolhattak hosszabb időn át árnyékban, a háttérben - előre, hogy aztán hirtelen megint rájuk vetődjön a reflektor fénye. Kétségtelen, hogy a IX. kantáta nem egeket ostromló és a lélek legtitkosabb rejtekeit feltáró zene - de miért kellene ezt minden műtől számonkérnünk? Nem hiszem, hogy lenézendő zeneszerzői feladat volna egy ünnepi, nemes értelemben szórakoztató, s ugyanakkor sokféle hangulatot felvillantó kompozíció alkotása, s hogy az, aki tudatosan erre vállalkozik, a munka "könnyebb végét" ragadná meg. Inkább úgy gondolom, hogy ez különösen nehéz kihívás, amely a bukás roppant nagy veszélyével "kecsegtet". Petrovics Emilt az utóbbi esztendőkben sorra-rendre igazolja a siker. Siker a szakmabeli szűkebb közönség előtt (mint a Szabó Lőrinc-dalokban), vagy a nagyközönség előtt, mint itt.
Mindebből persze nem következik, hogy nem tisztelném ugyanakkor Jeney makacs igazságkeresését. Őt a jelek szerint nemigen érdeklik a tapsok. Azokhoz a komponistákhoz tartozik, akik az alkotást egyfajta "közvetítésnek" fogják fel. A fehér fény felülről árad, s a tehetséggel megáldott művész olyan, mint a templomablak. Átengedi magán, legfeljebb megszűri kissé, apró festett táblácskáival színekre bontja. Elgondolkodtató ebből a szempontból mindaz, amit a komponista a mű keletkezéséről Czigány György kérdéseire válaszolva, a helyszínen mondott, illetve az ismertetőfüzet számára fogalmazott sorokban leírt. Ezek szerint az eredetileg tisztán hangszeresnek képzelt darab valamiféle belső kényszer hatására gyarapodott Pilinszky latinra fordított sorait felhasználó vokális szólammal. Mindez nagyon messze áll a pitiáner önkifejezéstől - attól, amiről oly szívesen locsognak manapság harmadrangú álszínészek, versfaragók, pacafestők és tánc fedőnév alatt hadonászók mindenféle művészeti lapban, tévé- és rádióműsorban. Szintén az operaházi rögtönzött riportban fejtegette a komponista: szerinte az igaz művészet végső soron mindig a halálról szól. Erős bennem a hajlandóság, hogy egyetértsek ezzel a gondolattal. Minden esetre sok remekmű hozható fel példának. S akad egy tetszetős elmélet is, amely a művészet forrását is a rituális apagyilkosságban, eredendő célját a túlvilággal való kapcsolatteremtésben látja. Végül is az ember az egyetlen élőlény, amelyik felfogja, hogy testi valójában meg fog semmisülni. Amelyik tehát kénytelen a halál tudatával élni. Mondhatnánk úgy is: életünk voltaképp a halálról szól, annak számolunk el minden cselekedetünkkel. De talán éppen ennél az állításnál merül fel mégis a kétely. Hiszen bármennyire nem feledhetjük a "véget", nem élhetünk másképp, mint feledni próbálva… S az a művészet, amely a "feledésben" segít, anélkül, hogy alantas ösztönökre-indulatokra apellálna, épp annyira fontos, mint a másik, a végső kérdésekkel szembesítő.
Mielőtt további (ál)filozófiai banalitásokra ragadtatom magam, gyorsan gyakorlatiasabbra fordítom a szót. Némi óhatatlan leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk: itt a művészetnek a régóta ismert két pólusa jelenik meg - Eliadét parafrazeálva a "szent" és a "profán". Jeney Contrafactuma az előbbihez tartozik. A komoly zene legkomolyabb, a kultikushoz közel álló ágához. Ezúttal nyilvánvalóan profán környezetben hangzott el (némi merészséggel én a Psalmust is a nagy "világi" művekhez sorolom, minden vallásos tartalma ellenére), s ez, mint a fogadtatás bizonyította, nem volt szerencsés. Azt hiszem, az volna a helyénvaló, ha hamarosan egy másik alkalommal is megszólalhatna az új darab. Olyan koncerten, amelynek műsorához jobban illeszkedik, olyan közönség előtt, amelyik nem felkészületlen effajta nehéz és koncentrációt igénylő muzsika befogadására - amikor sorban áll a pénztárban, tudja, mire vált jegyet. És persze, nem utolsósorban, a sokkal figyelmesebb előadás is igencsak kívánatos volna.