Muzsika 1999. január, 42. évfolyam, 1. szám, 18. oldal
Szále László:
Bukdácsolás a csúcsokon
Dobra János a Tomkins Énekegyüttes húsz esztendejéről
 

A negyedik budapesti Purcell Fesztivált november 21-től rendezte meg az International Buda Stage. A rendezvény szervezője és főszereplője a Dobra János vezette Tomkins Énekegyüttes volt. Az első fesztivált a szerző halálának 300. évfordulóján tartották, és ennek sikere adott biztatást az esemény többszöri megismétléséhez. Az egyhetes rendezvénysorozaton a kamarakórus bemutatta az angol szerző Dioclesian című operáját, hallhattuk a Cecília-ódákat, föllépett a Purcell Kórus, a Musica Britannica, az Orfeo Kamarazenekar, s Purcell művei mellett korabeli ír és skót zene is felhangzott. Ebből az alkalomból beszélgettünk Dobra Jánossal.

- Húsz éve kísérem figyelemmel a Tomkins Énekegyüttes pályafutását, amely egyszerre látszik sikertörténetnek és elszánt, olykor kétségbeesett harcnak a fennmaradásért. Azt is mondhatnám: a csúcsokon jár, de bukdácsolva.
- Valóban sokszor kellett feltennünk a kérdést: vége van-e a dalnak - hogy tíz évvel ezelőtti írásának címét idézzem az Élet és Irodalomból. Amikor nem sokkal a főiskola befejezése után mint lelkes fiatalok elindultunk a pályán, kétségkívül magasra tettük a mércét, de ma is hiszünk abban, hogy végül mégiscsak a minőség dönt. Kezdettől problémát okozott annak a munkastílusnak és -tempónak a kialakítása, amelyben megtaláljuk hivatásunk értelmét: másnak is azt az örömöt nyújtani, amiért mi magunk összejövünk és pódiumra állunk. Tudjuk persze, hogy megváltozott a világ: a század első felében a minőség és a sztárstátus egyértelműen összekapcsolódott, ma nem. Akkor sem vált minden kiváló előadóból sztár, viszont minden sztár kiváló minőséget képviselt. Ezt ma már nem lehet határozottan állítani. Az egyes irodák, ügynökségek igyekeznek eladni minden eladhatót, ám a kereskedelmi értékrend nem feltétlenül azonos a művészivel.
- Nem lehetséges, hogy annak idején, húsz évvel ezelőtt hibásan döntöttek, és a Tomkins Énekegyüttest a mai kor igényeihez képest rosszul "találták ki"? A tíz-tizenkét fős csoport nem fér be egy autóba, honoráriumuk is magas, erre az összeállításra kevesebb sikerdarabot írtak, mint zongorára vagy hegedűre- és még sorolhatnám az üzleti jellegű hátrányokat.
- Valóban nem üzleti szempontokból indultunk ki, hanem magunkból: mit tudunk, mit szeretünk, mit tartunk fontosnak. Máig fontosnak tartjuk például, hogy a kevéssé ismert szigetországi zeneszerzők, mint névadónk, Thomas Tomkins és 16-17. századi angol, német, olasz kortársainak kórusműveivel megismertessük a hazai közönséget, és hogy e - nálunk félig elfeledett - alkotóknak műveit az általunk elérhető legmagasabb szakmai színvonalon keltsük életre.
- Tehát összeállításuk, hangzásuk és repertoárjuk is hiányt enyhített. A hiány nagyságát, úgy vélem, jól mérték fel, a hiányérzet azonban mintha kisebb volna annál, amire számítottak. Mintha az, amit át akartak ültetni magyar földbe, nem igazán akarna kisarjadni. Nem érzik úgy, hogy fenyőfát akartak telepíteni a sivatagba?
- A hasonlat sántít - szó sincs arról, hogy a régi angol, skót, ír zene ne lenne honos Magyarországon, és hogy gyökerei ne erősödhetnének még tovább. De sosem gondoltuk, hogy csak ezen a kis földdarabon próbálkozzunk: úgy véltük, ha képesek vagyunk elérni a "konvertibilis" minőséget, a darabok ritkaságértéke és az előadás színvonala közösen teszi keresetté portékánkat Európában, sőt a világban.
- Európába, úgy tetszik, nem sikerült betörniük.
- Ezt azért nem mondanám. Megfordultunk Japánban, Indiában. Beutaztuk fél Európát - ellenben az is igaz, hogy húsz év alatt alig jártunk valóban profi koncertkörúton. A Westdeutsche Rundfunk három meghívását leszámítva mindig egy-két napos, afféle félprofi-félamatőr turnékon léptünk fel. Vagyis csak a szíveket állt módunkban meghódítani, a pénztárcákat nem. Ha a külföldi turnékból meg tudnánk élni, nem kellene itthon a szponzorálás gondjával birkózni.
- Ha az együttes kiváló, talán csak professzionális menedzserre volna szükség...
- A dolog nem ilyen egyszerű. Ennek a műfajnak nemhogy itthon, de az egész világon alig van menedzsere. A King's Singersnek annyival könnyebb, hogy csak hat taggal dolgoznak, és már hatszáz éve csinálják. Ott ezt az éneklési módot tanítják az iskolában, a tagok könnyedén cserélhetők, mert a stílust mindenki anyanyelvi szinten ismeri.
- Nálunk nem tanítják?
- Nem. Még a főiskolán sem folyik ilyen jellegű hangképzés. Mivel a stílus virtuóz éneklési technikát igényel, nagy kottaolvasási rutin is kell hozzá. Nekünk mindent önerőből kellett elérnünk, magunkat kellett a szükséges szintre felhoznunk. Az általunk fölfedezésre "ítélt" zeneirodalmat akkoriban még kevesen ismerték Magyarországon. Fel kellett térképezni, kottákat kellett szerezni, és úgy előadni - minden példa és hagyomány nélkül -, hogy az a közönség számára is érthető és élvezhető legyen.
- Azt mondja, a King's Singersnek könnyű új tagokat toborozni, mert ott ezt az éneklést tanítják. A Tomkins hogyan gondoskodik utánpótlásról?
- Ez most a legfontosabb feladatunk. Olyan összetételűvé kell tennünk a kórust, hogy a saját kategóriájában abszolút versenyképes legyen. Hangi, szakmai és erkölcsi szempontból is megbízható új tagokkal kell megerősítenünk a csapatot. Ez valóban nem könnyű. Akad énekes, aki gyönyörű, képzett hanggal érkezik, más valaki művelt és kedves, megint más nyugodt családi hátteret és egzisztenciát tudhat maga mögött, és ismerek olyat, akiben megvan a kellő alázat és áldozatvállalás is, hogy hajlandó legyen föladni értünk egyéb céljait. De hogy valakiben mindez egyszerre legyen megtalálható, az igen ritka. Ha találunk énekest, aki többé-kevésbé megfelel, az általában szólistaként szeretne érvényesülni, tehát bennünket inkább ugródeszkának használ. Hiszen tudja, rendkívül igényes, sokirányú és sokrétű műhelymunka folyik nálunk, lehet gyakorolni a pódiumképességet, a stílusok sokféleségét, a kamarazenélést, nem szólva a hangképzésről és az igen fontos teherbíró képességről. Egyszóval a nálunk végzett munka sokoldalú, intelligens muzsikussá képez, műhelyünk jó iskola a szólókarrierre készülőknek is. És igaz ugyan a szállóige, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, de mi úgy érezzük, az új tagok most már egy kicsit tanulhatnának az iskolának is. Tehát aki hozzánk jön, legalább két-három évig maradjon. Ez nem egyszerű önzés, hanem a szólistajelölt érdeke is. Az illető általában siet, mert fél, hogy lemarad a versenyben. Emiatt korábban kezdi a pályát, mint ahogy hangilag, szakmailag és teherbírásban megérne a feladatra, s ez később visszaüthet.
- A fluktuációt nyilván nem csak a türelmetlenség okozza, hanem az is, hogy a kórusban elérhető jövedelemből nemigen lehet megélni.
- Ez sajnos igaz. A Tomkins alapproblémája, hogy a munka egész embert kíván, de egy egész embert nem tud eltartani, hát még egy egész családot. Állandó háttérre lenne szükségünk vagy állandó, rendszeres keresletre, sőt a kettőre együtt. Ez idáig sosem adatott meg. Legjobb korszakunkban, a '80-as évek végén, '90-es évek elején a kereslet megvolt, de az állandó háttér nem.
- Meglepő, mert emlékszem, hogy a Tomkins állandóan jelen volt, és nevet is szerzett magának.
- Én is hallottam, hogy olykor a csapból is mi folyunk, de ez azért túlzás. Készültek tévé- és rádiófelvételeink, CD-ket is felvettek velünk, reklámértékünk is van, de a biztos háttér mindig hiányzott. Sosem volt olyan szponzorunk, amelyik teljesen vállalt volna bennünket.
- A koncertszervezők sikerben - elsősorban anyagi sikerben - gondolkodnak. Az üzleti megfontolások mindig a könnyebb ellenállást keresik, a szervezőnek először egy sztárzenekar vagy sztárszólista jut eszébe, tömegeket vonzó műsorral, s nem egy olyan különös csoport, amely értékmentő munkát végez, és elfeledett vagy kevéssé ismert szerzőket fedez fel. A szponzorok többségét sem az egyedi, az arisztokratikus vonzza, hanem ami népszerű és rangos- mindenféle értelemben.
- Mi valóban a semmiből indultunk, nemcsak tőke, de hagyomány sem állt mögöttünk. Húsz évünk a minőségért és a megélhetésért vívott harc. De kompromisszumot nem akartunk kötni. Annyit módosítottunk az eredeti programon, hogy a repertoárt nagymértékben kiszélesítettük Tomkinstól a spirituálékig, a motettáktól a liturgikus zenéig. Énekelünk régit is, újat is, komolyat is, szórakoztatót is. Sokfélét - de a színvonal továbbra sem lehet alku tárgya.
- Akkor leszögezhetjük, hogy nem lesz vége a dalnak?
- Ha vége szakad, hát nem azért, mert nehezen viseljük a sorsunkat. Akkor ér véget, ha nem tudjuk elérni és tartani az általunk meghatározott nívót. Azért ne féltsen minket. Mondtam: a repertoártól a kottaszerzésig, a menedzseléstől az új tagok kinevelésig mindenben önellátóak vagyunk. A bajt is mi magunk keressük magunknak.


Felvégi Andrea felvétele