Igen biztatóan kezdődött tehát az idei Korunk Zenéje - s a folytatás sem hozott drámai színvonalesést. Az EAR együttes műcsarnokbeli koncertjét (október 5.) persze nemigen lehet s szabad összemérni egy zeneakadémiai nagyzenekari koncerttel; matematikai példával élve: ugyancsak megizzadhat, aki efféle egyenletben megtalálja a törtekhez a közös nevezőt. A maga nemében s főleg az utóbbi évek hasonló rendezvényeivel összevetve azonban ezt a koncertet is határozottan sikeresnek nevezhetjük. Idén ráadásul többen igyekeztek a műcsarnokbeli előadóterembe, mint bármikor eddig.
A darabok közül FARAGÓ BÉLA Trióját nem jelölte bemutatónak a műsorfüzet, magam azonban először hallottam. Aztán utóbb, a rádióban, dat-kazettáról másodszor is. Tudniillik kontrollálni szerettem volna az első benyomás helyességét - s azt hiszem, jó, hogy így tettem. Először ugyanis nem különösebben tetszett a darab, másodjára jóval kedvezőbb kép alakult ki róla. Faragó finom eszközökkel dolgozik. Itt és most a hármashangzatok közti archaikus-modális fordulatok ízeit, moll akkordok kevésbé agyonnyűtt kapcsolatait fedezte fel magának (e-moll után dmoll, vagy tercrokon c-moll és így tovább - dúrban mindez héjáig kifacsart citrom, de mollokkal maradt még benne pici vitamin). A bevezető hárfaakkordjai után az elektronikus folytatás mintha ugyanazt ismételné s vinné tovább szándékosan torzítva. Aztán kicsit kesergő dallam társul a kísérethez, majd éles kvintekbe, végül unisonóba egyesülnek (kényszerülnek?) a szólamok... Nem lehet tagadni, a komponistának van érzéke a szavak nélküli költészethez.
MADARÁSZ IVÁN-nak ezúttal, úgy látszik, okvetlenül kellettek a szavak - nem tudom, miért. Írt egy jó művet elektronikusan manipulált fuvolára, amelyben ugyanaz a dallam más és másféle "árnyékot" kap, idővel finoman szőtt polifon-elektronikus szövet részévé válik. Csakhogy a hallgató élményét minduntalan megzavarja, hogy a fuvolás (ezen az estén Matuz István) kénytelen a szerzői instrukcióknak megfelelően fennhangon felolvasni Tandori Dezső Talizmánjának sorait. Az ilyen melodrámánál pedig nincs borzasztóbb. Meglehet, elfogult vagyok - allergiás a műfajra. Profi színésszel, mondjuk, Benda Medeája hagyján. Soha nem fogom szeretni, de elismerem, a hiba ez esetben az én készülékemben lehet. Itt azonban egészen mással állunk szemben. A profi előadó (ne feledjük: Matuz a fuvola egyik legnagyobb mai művésze), elnézést, de ez az igazság: a szövegmondáshoz dilettáns. Kár kitenni ilyen helyzetnek. Csakis feszélyező lehet az eredmény. Át kell gondolni még egyszer a darabot - s mellőzni a szöveget.
SZIGETI ISTVÁN bizarr címmel prezentált új alkotása (F. OTTO. AG) a természeti hangok és a fagott zenei hangjai közti összefüggést, zaj-zörej és zene, vagy inkább "hangtáj" (soundscape) és hagyományos értelemben vett zenei mű (hej, de bajban van az ember néha a meghatározásokkal!) újszerű viszonylatrendszerét próbálja megteremteni, nem sikertelenül. A kezdeti kakaskukorékolás-részletet a szerző fantáziadúsan vezeti át a zajoktól egyre inkább elvonatkoztatott akusztikus világba. Érzésem szerint kevésbé sikerült az átmenet ott, ahol a fagott végre rendes hangjait fújja. Ez nemigen következik az előzményekből, de nincs drámaian szembeállítva sem az elektronikus háttérrel. S a fagottszólam olykor nem különösebben ötletes - legalábbis nem hiszem, hogy a hosszas diatonikus skálázás vonzó ötletnek volna nevezhető. Egészében véve persze a kompozíció tetszetős, kellemes - hogy Szigeti szakmai tudása, jártassága az elektronikus művészetben imponáló, azt már tavaly, tavalyelőtt is megállapíthattuk.
CSEMICZKY MIKLÓS (ellentétben Madarásszal, Szigetivel) nem tartozik az EAR együttes koncertjein rendszeresen bemutatkozó szerzők közé, legfeljebb alkalmi kirándulásokat tesz az elektronikus művészet területére. Legújabb kirándulásának eredménye, a Canone all'ombra nincs vonzerő híján. Érdekes, hogy a dalaiban, hangszeres műveiben újabban inkább a posztmodern-neoromantika felé tájékozódó komponistának ebben a darabjában alig van nyoma "neoromantikus" hajlamnak. Lehet, hogy ez az alapvetően polifon jelleggel is összefügg - máskor (például a dalokban) Csemiczky szívesen kíséri romantikus ízű harmóniákkal a melódiát, míg itt az összecsengések a gondos és gyakran első hallásra is világosan követhető, bár eléggé rafinált kánonszerkezet eredői. A kompozíció végén a hangszeres hangok elnémulnak, helyüket az elektronika csengése-harangozása veszi át. Eleinte Stravinsky Requiem canticlesének torokszorító harangozására asszociálhatnánk, lélekharangra - ám az idő múltával a csengettyűzés inkább gyermekivé, karácsonyivá szelídül. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a "metamorfózis" növeli a mű hatását.
OLSVAY ENDRE Ad vocemjéről nincs sok mondanivalóm. Az ismertetőben a komponista olyan szabad szonátaformaként írja le művét, amelyben az egyes témák - ahogy ő mondja -"apropó jelleggel" követik egymást. Mindez igaz: a főtéma vége felé kvartakkordbontást hallunk, ebből kvartot-tercet vegyítő motívum alakul ki és így tovább - az átmenetek világosan követhetők, a repríz (a kvart kezdetű főtéma visszatérése) első hallásra egyértelmű. Egy karakteresebb-táncosabb szakaszt leszámítva azonban az anyag némileg amorfnak, "folyékonynak" tűnik.
SÁRY LÁSZLÓ már tavaly nagy sikert aratott a műcsarnokbeli koncerten egy rövid és tetszetős elektronikus alkotásával. Idén a fagottra és elektronikára írt A nagymama tánca című darabbal kínált hálás játszanivalót a kiváló fagottosnak, Lakatos Györgynek, és szerzett kellemes perceket a hallgatóságnak. Bámulom Sáryt, hogyan teremt igen kevés eszközzel (lényegében egy moll hexachord hangjaival) ilyen változatosságot. S bámulom azért, mert időben abba tudja hagyni - szemben egyes avantgardista prófétákkal, akik akár hetvenperces köldöknézéssel ajándékozzák meg a nagyérdeműt. (Már hallom lelki füleimmel a felhördülést: az időtartam nem lehet érve a kritikának stb., stb. Igen, igen, kedves barátaim, belátom, ez igaz. De a tudomány mai állása szerint egyszer élünk, s én csak arra áldoznék szívesen sok-sok percet, órát, ami valóban le tud kötni...).
Olcsó a szójáték, mégsem állhatom meg SÁRI JÓZSEF Poco a pocójáról szólva: ez is olyan mű, mint Faragóé, csak poco a poco kedveltem meg. Elsőre cseppet sem tetszett, a dat-kazetta kétszeri visszahallgatása során tárultak fel számomra értékei. A kezdet egészen olyan, mint "pihenő" számítógépek képernyőjén a villódzó pontok, amelyek időnként megvastagodnak: staccatók mögül egyszer csak nagyobb alakzatok, vonalak, tercsorok rajzolódnak ki. A mű közepe táján fájdalmas és kicsit cirkuszi (jazz-asszociációkat keltő) trombitadallam csatlakozik a hárfához - a két hangszer duettjét azonban hamarosan megzavarja a kíméletlen elektronika. A befejezés elektronikus rács mögé zárja a hangszereket: elindul egy konok 1:2 modell (az első lépések olyanok, mint amikor krimikben hátulról jön a gonosztevő), felgyorsul, s mindent maga alá gyűr. Nem mondható, hogy Sári József optimista alkotó volna...
SUGÁR MIKLÓS, az Álmok szerzője sem látszott ezúttal annak. Sok esztendőn keresztül hajtogattam Sugárról: szeret könnyű kézzel, felhőtlenül játékos darabokat komponálni. Nem vágja nagy fába a fejszéjét. Most alaposan rácáfolt az efféle kritikusi okvetetlenkedésre. Az Álmok szép és mély mű. Építése hagyományos elveket követ, motivikus (az alapsejt egy fa-mi-do jellegű képlet, amely hol lejjebb lép, hol kis szekunddal visszakanyarodik). Minden rendben volna, hiszen a "fejlesztés" logikus és ötletes, az egyes formai szakaszok karakterekben jól elkülönülnek. Egy dolgot azonban nehéz megszeretni: azokat az elektronikus effektusokat, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a Csillagok háborújára, Dzsíájdzsóra és társaira. Túl édeskésre sikeredett a mártás az egyébként pompás pecsenyén.

A Nádor teremben rendezett, október 6-i hangversenyen csupa ősbemutatót hallhatott a közönség. Magam utóbb, felvételről ismertem meg a műveket, olykor többször is visszaforgatva a kazettát. Különösen gyakran tettem ezt SOPRONI JÓZSEF 6. zongoraszonátájával. Tudniillik szerettem volna rájönni a titok nyitjára. Arra, mitől van varázsa Soproni újabb zenéjének. Mert hogy van, azt más recenzensek beszámolói is igazolják. Ugyanakkor sem a vonóskvartettek, sem a dalok "elemzésével" nem sikerül érveket találni a pozitív benyomás szóbeli alátámasztásához. A Nagy Péter által igen virtuózan eljátszott szonáta is ellenáll az elméleti boncolgatásnak. Felvet ötleteket, témákat, motívumokat, ezek aztán a folytatásban eltűnnek előlünk. Mintha kidolgozásuk a háttérben, rejtve folyna tovább - hogy utóbb váratlanul megint előtérbe kerüljenek, miközben másfajta gondolatok "némulnak el". Merev törvény és csapongó szabadság rendkívüli példája a gyors keringős scherzo-középtételt követő lassú záródarab is. Fúgaféleség, mondhatni: con alcune licenze, a muzsikának abból a fajtájából, amelynek szépsége a kopárságban keresendő, akár az alpesi sziklás csúcsoké.
SEREI ZSOLT Három kínai négysorosát hallgatva az első szó, amit a jegyzetfüzetemhe írtam, ez volt: tágasság. Rögtön hozzá kell tennem: jóleső tágasság. Takarékos és finom muzsika ez, amelynek feszültségét elsősorban a hangok közti idő- és térbeli spácium teremti meg. Noha semmiféle nosztalgikus hagyományidézést nem enged magának a szerző, a tonális hierarchia mindig világos - érezzük a hangok mozgását irányító erővonalakat. A gongszerű effektusok némi kínaias-egzotikus ízt is kölcsönöznek a muzsikának - különösen ott, ahol egy efféle hangzat gyorsan, majd egyre lassulva ismétlődik, Messiaen mester receptje nyomán (lásd a Húsz pillantás a gyermek jézusra című ciklust). A drámai középső dal után a záródarab újra visszatér a csendes egyszerűséghez: nemigen írtak mostanában ennél tömörebb, költőibb, tisztább, s a választott szöveg tartalmához méltóbb, annak lényegét minden külsőséges madrigalizmus nélkül kifejezni képes muzsikát. Kár, hogy az egyébként nagyszerű előadásban (énekszólista: Horváth Mária, zongorakísérő: Csalog Gábor) a szöveget bizony nemigen lehetett érteni.
PÓCS KATALIN háromtételes Banffi impresszióinak csembalóváltozatáról jóval kevesebb lelkesedéssel szólhatok. Alapjában véve persze rendesen megírt darab ez, de "magaslati levegő" nélkül. Első tétele belefullad a szekvenciázásba, ismételgetésbe. A második költőibb - jól megjegyezhető, karakterisztikus témadallammal, ügyes-arányos variációs rondószerkezettel. A harmadikban, a Cikázó mókusokban aztán megint kedvét szegi az embernek egyfajta szószátyárság. Szegény mókust inkább a mókuskerékben véljük látni, mint szabadon. A regiszterváltások okozta kényszerű szünetek sem válnak a muzsika javára (talán jobb volna lemondani az így elért csekélyke színbeli változatosságról a folyamatosság érdekében).
DECSÉNYI JÁNOS Frauengesänge című zongorakíséretes dalciklusát Meláth Andrea és Körmendi Klára előadásában eleinte bámulattal és gyönyörűséggel hallgattam. Kitűnő érzékkel társít a komponista Schiller görög tárgyú költemény-részletéhez ógörög jellegű, szikár, ugyanazon a (görög-kromatikusra emlékeztető) hangsoron újból és újból végigvándorló muzsikát, a legjobb pillanatban fordítja meg az irányt, amikor az örök lefelé hajlás éppen megfáradni kezdene. Minden nagyszerű - s aztán megint jön valami, amit nem értek. A fantáziadús, költői érzékét ezerszer bizonyító komponista egyszer csak elveszti a józan mértéket. A középső dalban minden strófa után "kacagtatja" az énekest, ami hihetetlenül kínos hatást kelt. Nem tudom mire vélni Decsényinek ezeket az újabban sűrűn mutatkozó rövidzárlatait (lásd például a nemrég a Tháliában bemutatott önéletrajzi darab "furcsaságait"). A Pietàban szerencsére az első darab légköre, művészi szintje, mélyen zenei fogantatású építésmódja tér vissza.
KOCSÁR MIKLÓS két "éji" darabjáról (Due Notturni) csak a legnagyobb elismerés hangján szólhat a recenzens. A Körmendi Klára által magával ragadóan eljátszott darabpár zenei nyelvezetében, úgy tűnik, Lendvai Ernő Bartók-elemzéseinek tanulságait vonja le a komponista, anélkül, hogy epigonná válna. A "rendszer" működik, a hallgató nagyfokú szervességet érzékel - olyan stílussal van dolgunk, amelyben megint hallható volna, ha a zongorista melléütne, ellentétben a legtöbb mai, közelmúltbeli zeneipari termékkel (más kérdés, hogy Körmendi Klára nem teszi próbára a kritikusi figyelmet - csak azért sem játszik rendszeridegen hangot). Kristálytiszta muzsika ez, frissesség, energia árad belőle - s végre a befejezések sem külsőségesek, mint egyik-másik előző Kocsár-opuszban.

Ha hangversenyrendező lennék, soha nem tennék zongoramű után a műsorba csembalódarabot. Mindegy, milyen csembalón játszik az előadó, patinás régin, nemes kópián, vagy modern varrógépen - percek telnek el, amíg akklimatizálódunk a zongora után sápatagnak tűnő hangzáshoz. Talán az átállás nehézségeivel is magyarázható, hogy ELEK SZILVIA Prelűdje és Pavane-ja sok részletszépsége ellenére első hallásra fáradt, finomkodó muzsika benyomását keltette. A második meghallgatás, a politika nyelvén szólva, nem erősítette meg, de nem is cáfolta e vélemény helyességét.
Hasonlóképp nemigen módosult a véleményem OLSVAY ENDRE Kosztolányi-dalairól (Két akvarell) sem. Szolid, rendes, de nem magával ragadó munka ez az 1997-es opusz. Főként a szövegkezelés, a prozódia teszi monotonná. Nem elég, ha a komponista a szavak természetes ritmusát és lejtését veszi alapul, s ezt alakítja (mintegy "nagyítja") dallammá. Ettől a deklamálástól el kellene végre rugaszkodni - olykor bizony akár a szigorú prozódia rovására is. Különben úgy hat a muzsika, mintha Reinitz egy chansonjának humortalanmodernizált változatát hallanánk. Kávéházi stílusnak már túl komoly és fontoskodó - koncertteremben pedig szárnyaszegett.
Bezzeg LENDVAY KAMILLÓ! Ő pontosan azt tudja, a "komoly" (mások szerint "szomorú") muzsika területéről milyen messzire lehet a "könnyedebb" felé kalandozni anélkül, hogy átlépnénk bűvös határsorompókat. Ezúttal Szakcsi Lakatos Bélának adott a kezébe egy "vázlatfüzetet", néhány tételnyi ötlettel - csináljon belőle, amit akar. Szakcsi csinált - nagy kedvvel, fantáziával, zongorista virtuozitással. A Vázlatkönyv Szakcsinak hat tételében volt kodályos "áradás", népdalszerű melódia, bartókos tercjáték, s persze nagy adag a jazzes harmóniákból. Mindez szórakoztatóan, ügyesen - derűs perceket szerezve a hallgatónak. Szerző és előadó titka ezúttal, milyen arányban kell osztozniuk a dicsőségben.

Már nem a Korunk zenéje keretein belül, hanem a Budapesti Őszi Fesztivál rendezvényeként került sor október 21-én a Zeneakadémián az MRT Szimfonikus Zenekarának arra a hangversenyére, amelyen minden egyes műsorszámot magyarországi bemutatónak hirdethetett a színlap (igaz, egy esetben magyarországi helyett inkább budapestit kellett volna írni, mivel Kurtág alkotása - ahogy Farkas Zoltán szóvá tette az új Zenei újság kritikai rovatában - röviddel ezelőtt Debrecenben már elhangzott). A négy kompozíció közül az elsőről jegyzeteim sűrű forgatása (s a dat-kazetta ismételt meghallgatása) ellenére sem tudok leírni egyetlen érdemleges mondatot sem. George Benjamin Sudden Time-ja tökéletesen jelentéktelen, jóllehet igazán profi módon kialakított zene. Igazi szerepe az efféle műveknek talán nem is más, mint az, hogy mellettük-utánuk még nagyobbnak mutatkozzanak a valódi mesterművek. Íme, ez volt az átlagnívó - s most a kivétel: például LIGETI GYÖRGY Töredékje.
Zenészkörökben ez az 1961-ben készült Ligeti-mű némi vitát váltott ki. Többen vélték úgy, nem tartozik a szerző legjelentősebb alkotásai közé. Amolyan apró szösszenet, amely ráadásul feleslegesen provokatív is - óriási szüneteivel zavarba ejti, fészkelődésre, röhincsélésre készteti a publikum egy részét. Ez utóbbit ugyan nehéz tagadni (volt 21-én feszengés, suttogás bőven), alapjában véve azonban nem értek egyet a lekicsinylő értékítélettel. Inkább úgy hiszem, a Töredék Ligeti nagy darabjai közé tartozik. Tömör és aszketikus, mint egyes kései Stravinsky-művek. Fojtott, mély hangzása baljós várakozást kelt - mintha óvóhelyen lapulva, rettegve várnánk a kinti fejleményeket. Elképesztő feszültséget teremtenek a váratlan fortissimo ütésekkel meg-meg szakított, hosszas halk hangzások: aki hajlandó a figyelemre, szinte fülhasogatónak érezheti a csendeket.
Stravinsky egyes kései művei (például az Introitus) és mellette Webern op. 6-ja - ezeket tekinthetjük KURTÁG op. 34-es Üzenetek című ciklusa talán legközelebbi szellemi rokonainak. De Ligeti művészetével is feltűnő a kapcsolat. Nehéz jelzőket keresni e hattételes ciklus rövid jellemzésére, hiszen a mű komolyságához, súlyához nem méltók a banális és fellengzős dicsérő szavak. Egy biztos: ezt a zenét hallva az ember megérti, miért ünneplik ma Kurtágot a legnagyobb élő mesterek egyikeként szerte a világban.
A koncert zárószámaként a Kocsis Zoltán vezette zenekar Messiaen utolsó nagyobb szabású alkotását, a Négyesversenyt mutatta be a magyar közönségnek (a szólókat Gyöngyössy Zoltán fuvola-, Hadady László oboa-, Déri György cselló- és Király Csaba zongoraművész játszotta). Érdekes, manapság milyen sűrűn hallani nálunk Messiaen-darabokat - korábban hosszú évekig nemigen érdekelte a magyar zenei élet jeles képviselőit a francia mester munkássága (leszámítva az orgonistákat). Még azt sem sikerült elérni, hogy Messiaen meghívást kapjon egyszer a Korunk Zenéjére, úgy, ahogy annak idején más vezető komponisták, Stockhausen, Nono, Xenakis. Mire az illetékesek észbe kaptak volna, már késő volt. Így aztán elmondhatjuk: Messiaen egyszer járt Magyarországon, 1947-ben - s akkori látogatása, kurzusa is meglehetősen visszhangtalan maradt. Bezzeg most az ő hangzataitól hangosak a budapesti koncerttermek. A Négyesverseny érzésem szerint nem a komponista legjobbja. Rutinosan alkotott, a régi, bevált trükköket és ötleteket tetszetősen ismétlő, újat nem hozó darab. Van benne sok-sok madárzene, modális ízű, rafinált harmóniakapcsolat, szépséges melódia. Meg nagy adag gyermeki öröm, játékosság. Mindez üdítő a mai, játékosságot alig ismerő, fontoskodó felnőttvilágban.

PORRECTUS

November 8-án a Nádor-teremben Meláth Andrea és Virág Emese adott hangversenyt a "Négyek" - Csemiczky Miklós, Orbán György, Selmeczi György és Vajda János - dalaiból. Magát a hangversenyt is "Négyek" címmel hirdették, ami arra utal, hogy e zeneszerzők tudatosan vállalják: zenei gondolkodásuk, esztétikai szemléletük alapján csoportot alkotnak. Az összetartozást mutatja az is, ahogy a zeneszerzők magához a dal műfajához nyúlnak, de megnyilvánult a költők (például Orbánnál és Selmeczinél Weöres Sándor, Vajdánál, Csemiczkynél Paul Celan) kiválasztásá
ban, s megmutatkozott a dalok tonalitásközeli, kellemesen eklektikus hangzásvilágában is.
ORBÁN GYÖRGY Medáliás dalok alcímű Tíz dala Csukás István, Fráter Lóránd, József Attila és Weöres Sándor költeményeire készült. A ciklusban a pergő motívumok ismételgetéséből, sebes mozgásformulákból kialakított játékos, miniatűr tételeket (Kalandorok kíméljenek, Panyigai friss) a századunk első felének chansonjait szecessziós Liedek kitárulkozó karaktereivel keverő dalok követik (Titkok nyitja, A cselédlány könnye). Ez utóbbiak századfordulós drámaiságát azonban tompítja a chanson-hangzás nyersesége, s így ezek a dalok inkább fordulnak kifelé, mint azt a túlérett művészet engedi. Orbán ezért hajlik a chansonok "trivialitása" felé: dalaival minden pillanatban tagadni kívánja a tényt, hogy az élet összefüggései bonyolultak. Vagyis dalaiban nem húz álarcot magára, mint azt hasonló esetben Stravinsky tenné, kompozícióinak csábítóan olvadékony hangzása, természetes könnyedsége sem játék; ő komolyan veszi a nyelvet, amelyen beszél. S talán éppen

ennek a komolyan vételnek köszönhető, hogy személyisége a különféle stílusáthallások ellenére is minden pillanatban jelen van. Ez teszi hitelessé az Elefánt voltam, vagy a Tisztátlan forrásból megzenésítéseit.
VAJDA JÁNOS két dalciklusa - a Paul Celan és Szőcs Géza három versére készült két sorozat - az Orbán György dalaiban megismert hangzások mellett operettes allúziókkal s a harmincas évek filmzenéinek világával egészül ki. Sőt a Szőcs Géza soraira készült Ich liebe dich még Hans Pfitzner selymesen bugánzó dalait is megidézi. Ez igazi szerelmes dal, s "igazisága" éppen abból fakad, hogy - Orbánhoz hasonlóan - Vajda is komolyan veszi ezt a zenei nyelvet. S hogy a ciklus másik két dala csupán az ideális szerelem utáni vágyódás hangján szól, talán éppen a nyelv természetéből fakad: Vajda dalaiban döntő szerepet játszik az, hogy képes-e megragadni a megfelelő intonációt, hogy e hangütés egységes marad-e a kompozíció végéig, s hogy képes-e egészen a drámai csúcspontig tovább gombolyítani az intonációval párosuló zenei anyag fonalát. Talán ez okozza, hogy a Celan-dalok találóan borús, fájdalmas hangvételük ellenére sem rázzák meg drámaiságukkal a hallgatót.
CSEMICZKY MIKLÓS szintén Paul Celan verseiből állította össze Deutsche Lieder című ciklusát. A hét dalból a hangversenyen öt szólalt meg, ám így is nyilvánvalóvá vált, hogy e dalok esetében nem csupán vokális tételek egymásutánjáról, hanem valódi dalciklusról beszélhetünk. A dalok "németsége" a Hugo Wolf líraiságát, Schumann irodalmiasságát idéző megoldásokban, a drámai csúcspontoknál a fiatal Schoenberg felé ablakot nyitó gesztusokban mutatkozott meg leginkább. A csak lassú tételekből álló sorozatot az eszköztelenségből megszülető gyászhang, a tételek basszusában felsejlő halállépések jellemzik. A lassú tempó ellenére a ciklus dramaturgiáját követve az egész zenei folyamat az utolsó dal (Psalm) felé törekszik. Csemiczky itt tárul ki leginkább: a legtragikusabb pillanatot ("das wir sangen") már nem tudja kifejezni a magányos énekhang; a fokozás érdekében félig beszélve, félig recitálva szólaltatja meg a szavakat az énekes. Ezekben a pillanatokban mutatkozik meg legerőteljesebben a zeneszerző "őszintesége". Csemiczky nemcsak komolyan veszi ezt a nyelvet, hanem számára ez az egyetlen lehetséges kifejezési mód.
SELMECZI GYÖRGY Psychedelica című, Weöres Sándor Psychéjéből összeállított dalciklusából a játékosságnak, szellemességnek köszönhetően különösképpen 3. és 4. tétel ragad meg. A 3. tétel (Jer a nagy városba, gyermek) a századforduló bohém könnyűzenéjére utal, a 4. (Most kell hogy el szaladgy) pedig enyhe szentimentalizmussal idéz fel egy ismerős dallamfoszlányt. Mindkét dalban nagyszerűen fedi egymást a alkalmazott intonáció és a költemény háttereként szolgáló szellemi világ. A hangverseny utolsó számaként felcsendülő Fehér László-szólókantáta rendkívüli drámaisága a ballada-megzenésítés formájában rejlik. Az ismert cselekmény jelenetei képsorokként peregnek le előttünk. Az elbeszélő távolságtartó "beszámolóit" az egyes jelenetek (monológok, dialógusok) követik. A zongora kiemelt szerepet játszik a dramatizálásban: az elbeszélés-szakaszok háttérbe húzódó, semleges anyagát emfatikus agogika váltja fel a jelenetekben. A két típus váltakozása azonban formai feszességet teremt, s ez a tartás mindaddig uralkodik a zenei folyamaton, amíg az utolsó jelenetben a bíró fejére átkot szóró Fehér Anna meg nem őrül, s egzaltált sikolyai a felső regiszterben fel nem robbantják a formát.
A két előadó az interpretáción átsütő szeretettel, személyes ügyként szólaltatta meg a dalokat. Meláth Andrea előadásának előterébe a szövegérthetőség került. A technikai nehézségeket is könnyedén oldja meg, s talán csak a mélyebb regiszterben lehetne hangja valamivel erőteljesebb. Az énekesnő mindemellett mindig híven követi a szerzők által megkívánt utasításokat, s értőn szólaltatja meg az egyes karaktereket. Ebben harmonikus, érzékeny s mindig megbízható társra lelt kísérője, Virág Emese személyében. Előadásukban kivételes élményt nyújtott a Fehér László-ballada lélektanilag kidolgozott előadása.