Tóth Aladár híres, szép metaforája a magyar zene ikercsillagaiként aposztrofálta Bartókot és Kodályt. A történeti analógiákat kedvelő gondolkodók a mai magyar zenében Kurtág és Ligeti személyében ismerték fel ennek a páros csillagnak új megtestesülését. 1993-ban, a Salzburgi Ünnepi játékokat megnyitó beszédében Göncz Árpád köztársasági elnök is ilyen értelemben vont párhuzamot századunk első és második felének két-két nagy magyar mestere között.
Saját csillagtérképemen, a mai magyar zene konstellációjában nem két, hanem három "első fényrendű" csillagot tartok számon. A csoportba tartozik Szőllősy András. Tudom, hogy e meggyőződésemmel nem állok egyedül, de az is nyilvánvaló, hogy Szőllősy életműve a nagyvilágban nem találkozott akkora konjunktúrával, mint másik két pályatársáé. Míg Kurtág és Ligeti kompozícióinak nemzetközi fogadtatásáról szólván nem túlzás divatról beszélni, Szőllősy zenéje csupán egy szűkebb előadó- és hallgatótábor bensőséges szeretetének és tiszteletének tárgya. E tábor egyik tagjaként évek óta az az érzésem, hogy Szőllősyt nem a szellemi rangjához méltó helyen tartja számon a közgondolkodás és a hangversenyélet. Épp ezért nagy örömmel láttam, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia október 17-i hangversenyének műsora deklarációszerű egyértelműséggel tükrözi vissza saját értékrendemet, hiszen mindhárom mester kompozícióiból állít ki jó érzékkel megtervezett programot. Ez az est méltán viselhette volna "a magyar zene élő klasszikusai" feliratot, ha e címkének nem lennének olcsó reklámszövegre emlékeztető felhangjai, s ha maguknak a "nagy öregek"-nek egyéniségétől nem volna oly idegen. Tőlük ugyanis távol áll a formalitás, a tekintélytisztelet; egyikük sem akart soha "guru" lenni (hogy Ligeti egyik gyakran használt szavát idézzem). Számomra mégis különös jelentőséggel bír, hogy végre egyetlen koncert műsorán találkozhatott ez a három - közös gyökerektől indult s mégis oly különböző alkotói utat megjárt - zeneszerző.
Nagy várakozással és féltő figyelemmel készültem tehát az Őszi fesztivál keretében megrendezett hangversenyre. A féltés annak szólt, vajon sikeresen kelti-e életre a Weiner-Szász Budapesti Kamara-szimfonikusok ezeket a partitúrákat, hiszen igaz, hogy a zömmel fiatalok alkotta együttes rokonszenves nyitottsággal viseltetik a kortárs zene iránt, de szakértőnek e téren korántsem nevezhető. A hiányzó tapasztalatokat Wilheim András volt hivatott pótolni, aki - immár nem először - a betanítás munkája mellett a karmesteri feladatokat is ellátta. Nyilván tőle eredeztethető az a nagyszerű ötlet, hogy Purcell-fantáziákat iktassanak a kortárs kompozíciók közé. A tervezett négy vonósfantáziából végül csak kettő hangzott el. Valószínűleg praktikus okok húzódtak meg a döntés hátterében: a koncert talán túlságosan is hosszúra nyúlt volna, vagy a kortárs partitúrák által támasztott fokozott erőpróba mellett egyszerűen nem maradt kellő idő a betanulásukra.
A négy komponistának igen különböző színvonalú interpretációk jutottak osztályrészül ezen az estén. Meglepő, hogy Purcell zenéje bizonyos fokig ugyanúgy idegen nyelv a zenekar számára, mint a technikailag jóval nehezebb kortárs darabok. Természetesen nem valamifajta - "egyedül üdvözítő" - historikus megközelítést kérek számon, de tény, hogy ezekben a pompás fantáziákban - melyek Jack Westrup szerint "nemcsak az ellenpontos írásmód remekművei, hanem a zeneszerző legtitkosabb gondolatainak szenvedélyes kinyilatkoztatásai is" - jóval több rejlik, mint amennyit Weiner-Szászék előadása a felszínre hozott. A vonóshangzás vastagnak, szálkásnak és egysíkúnak tűnt, s a szólamok nem követték megfelelő rugalmassággal a zenei szövet fantasztikus, polifon játékát. Az egész koncerten leginkább a második Purcell-fantáziában éreztem fájó hiányát az intenzívebb karmesteri jelenlétnek. Élesen kirajzolódott előttem, milyen nagyszerűen világította volna át a belső szólamok izgalmas "magánéletét" azon muzsikusok karmesteri irányítása, akiket Wilheim András mesterének tekinthet. Ám nem érdemes épp a Purcell-interpretációt tovább boncolgatnunk, hiszen valószínűleg az a jól ismert jelenség következett be, hogy a felkészülés során egy jelentős koncentrációt és állóképességet követelő műsor látszólag könynyebb darabjaira jutott kevesebb figyelem és próbaidő.
Purcell Fantázia egy hangra című kompozíciós remeklése után KURTÁG GYÖRGY Szervánszky Endre emlékére írt 28. opusza, az Officium breve hangzott el. E darab műsorra tűzését a koncepció tévedésének, az erőviszonyok helytelen felmérésének tartom. Az Officium breve ugyanis vonósnégyes-ciklus, az apparátusnak megfelelő, hihetetlenül cizellált belső történéssel, amelynek már a pontos összejátszása is rendkívüli többletmunka elé állít egy kamarazenekart. Tudom, hogy kiváló vonósegyüttesek szívesen vállalnak ilyesféle erőpróbákat, hiszen hallottam már például Beethoven Nagy fúgáját, sőt az egyik Razumovszkij-kvartettet is a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában, de ki kell mondanom: a Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok még nem állnak a virtuozitásnak azon a fokán, hogy nyugodt lélekkel vállalkozhatnának egy ennyire igényes vonósnégyes-faktúra eljátszására. A Kurtág-ciklus üveghang-sóhajokból, tiszta (!) kvintek és kis szekundok leheletnyi gesztusaiból szőtt rétege még kevésbé idézhető meg eredményesen, ha stimmenként négynégy hangszer próbálkozik vele. A Webernkánonra (op. 31/VI) épülő fantázia Prestója illedelmes Allegrettóvá szelídült a Kurtág-ciklus 5. tételében, s a partitúrába kódolt suhanó égi látomások, amelyek szinte átsütnek a Kellerkvartett felvételén, csak földi délibábfoszlányok maradtak. Egy szó mint száz, a ciklus kissé megilletődött összejátszása csak nagyon hozzávetőleges képet adott az Officium brevéről, méltatlanul a kompozícióhoz, amely "olyan kifinomult artisztikumot tükröz, ami [...] egyedülálló a Kurtág-életműben". Ugyanakkor felbecsülhetetlen pedagógiai haszonnal jár, hogy Wilheim tízegynéhány fiatal muzsikussal ilyen fajsúlyú remekműveken dolgozik. A végeredmény azonban ezúttal nem érett meg a nyilvánosságra. Érteni vélem a karmester szándékát, hiszen Kurtág műjegyzékében nemigen találni vonószenekari kompozíciót (s más vonós kamaradarabok - az op. 1-es Vonósnégyes vagy az op. 13-as 12 mikrolúdium, az Hommage à Mihály András - sem kecsegtetnének több sikerrel, ha egy zenekar készülne eljátszani őket). Az is igaz, hogy Kurtág jelenléte a műsor koncepciójában mindenképp indokolt, s pár sorral följebb magam is lelkesen üdvözöltem a szóban forgó zeneszerző-triász szerepeltetését, de Kurtágot méltóbban képviselhette volna valamely kamaraműve, mint a vonószenekarra átplántált kvartett-ciklus.
A legproblematikusabb műsorszám után hadd folytassam az est legnagyobb, pozitív előjelű meglepetésével. A kamarazenekar elismerésre méltó színvonalon szólaltatta meg LIGETI GYÖRGY Ramifications című darabját. A mű másfajta nehézségeket vet fel, mint Kurtág offíciuma, hiszen bármilyen aprólékosan megmunkáltak is belső szólamai, a darab összhatása végső soron a kettéosztott és negyedhangos eltéréssel behangolt vonóskar egybemosódó hangzásán, tehát egyfajta foltszerű akusztikus illúzió megszületésén áll vagy bukik. A karmesteri irányítás ezúttal pontosan fölvezette a zenei folyamatot a forma fontos fordulópontjaira: a megritkuló hangzástér sűrű tremolóval megszólaltatott esz-oktávjaira, majd - egy újabb feltöltekező folyamat után - a dinamikai csúcspontra. A bőgő kontra f-je és az első hegedű éteri üveghangja között támadt űr katartikus pillanat megszületését eredményezte, s az epilógusban az ujjal ütögetett húrok meccanico kattogása - a szerzői utasításhoz híven - valóban úgy ért véget, mintha elvágták volna.
SZŐLLÓSY ANDRÁS négy kompozíciója alkotta a műsor gerincét. A legrégibb 1973-ban, a legújabb 1993-ban készült. E darabokat hallgatva ki-ki regisztrálhatta a zeneszerző alkotói útjának állandó és változó vonásait. Ami bizonyosan változatlan maradt: a minőség és a művekben megtestesülő emberi tartás. A Széchenyi Akadémia koncertjének megnyugtató tapasztalata, hogy ezek a partitúrák tisztes színvonalú előadásban elevenedtek meg. Az 1983 májusában írt Tristia nyitotta a sort. Míg Kurtág Officium brevéje Szervánszky Endrének állít emléket, Szőllősy gyászéneke Maros Rudolfot siratja el. Buzgó Beckmessereknek persze lett volna mit jegyezgetni palatáblájukra a Weiner-Szász-zenekart hallgatva (első helyen bizonyára a tizenhatod és harmincketted szextolák pontatlan összjátékát rögzítette volna a kaján kritika), ám tagadhatatlan, hogy az előadók megtalálták a mű lelkületének kulcsát, s hitelesen idézték fel csöndes bánatát. A kistercekből szőtt, finom erezetű háló fölött kellő hangzásarányokkal (poco in rilievo - épphogy kiemelve) szólalt meg a stilizált siratódallam, hogy aztán a gépies kopogás kíséretében is elmondja fájdalmát. A Tristia harmadik formarészének (Tempo I) hallgatása közben mindig ámulatba ejt, hogy Szőllősy mennyire egyszerű eszközökkel is képes összetett hangzások kikeverésére. E helyek míves szövete és izgalmas vibrálása bizonyos Ligeti-partitúrákkal rokonítják Szőllősy darabjait. Az október 17-i hangverseny előadói átérezték az epilógus megszentelt pillanatait is. Szőllősy itt - a sűrű harmóniákat hordozó vonóskar brácsaszólamába rejtett - genfi zsoltárdallammal búcsúzik a pályatárstól: "Tebenned bíztunk elejitől fogva... ". A korálsorokhoz fűzött közjátékokban a koncertmester kifejezésben gazdag játéka hű tolmácsává vált a zeneszerző szívszorítóan személyes búcsúszavainak.
Az 1993-as keltezésű Elégia Szőllősy viszonylag gyakrabban hallható darabja. Wilheim András és a Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok együttműködésének egyik fontos eredménye, hogy a partitúra vonóskari verziója is megszólalhatott (a korábbi előadásokon ugyanis az öt vonós szólamot is szólisták játszották). Már 1997 novemberében meggyőződhettem róla, hogy a vonóskari verzió a teljesebb, ebben egészségesebbek a hangzásarányok, noha a szerző - talán keserves tapasztalatoktól vezérelt óvatosságból - a szóló-változatot tünteti fel első lehetőségként. A zenekar tehát immár másodszor találkozott a kompozícióval, bár tagjainak egy része tavaly óta kicserélődött. A fúvósok derekasan helytálltak szerepükben, és benyomásaim ismét megerősítették, hogy a kamarazenekari változat legalábbis egyenrangú a szóló-vonósokat alkalmazó lehetőséggel. A vonóskar hangzásán persze még akadna finomítanivaló (például kétségtelen, hogy az un pochissimo meno mosso szakasz glissandói megadóbban hanyatlottak alá az Intermoduláció Kamaraegyüttes nevével fémjelzett előadásokon), de ezt a többletet a befektetett szellemi tőkéhez képest immár belátható mennyiségű műhelymunka árán birtokba veheti a zenekar. Érdemes lenne repertoáron tartaniuk a darabot, mert már nincs messze a beérettség stádiumától.
Előadói nemzedékváltásnak lehettünk tanúi a Töredékek megszólaltatásakor. A Lakatos István verseire írt dalciklus interpretációit eddig Csengery Adrienne-nek köszönhettük; most Jónás Krisztina énekelt, Gyöngyössy Zoltán és a zenekar brácsása, Tóth Balázs kíséretében. A fiatal énekesnő ígéretes hangi adottságait, üde hangszínét és tiszta intonációját adta a produkcióhoz. Mint oly sok énekesnek, egyelőre neki sem erénye a ritmikai pontosság, s egy-egy elsietett belépése néhány pillanatra megbontotta a dalciklus polifon szövetét. Az idővel való gazdálkodásnak és a drámai kifejezésnek még nem oly nagy mestere, mint Csengery Adrienne, de ízlése és fogékonysága máris hitelt ad rokonszenves produkciójának. Őt is szívesen hallanám újra a Töredékek szólistájaként.
Az 1973-as Musica concertante - Szőllősy siratói és halálról elmélkedő opuszai után - a maga hetyke ritmikájú, óriási hangközöklien lépkedő, peckes nyitógondolatával és Stravinskyra emlékeztető éles színeivel pompásan betöltötte az "optimista végkicsengés" funkcióját a hangverseny dramaturgiájában. A Musica concertante mit sem vesztett frissességéből (ez az erény egyáltalán nem magától értődő egy huszonöt esztendős kompozíció esetében!). Az ember nem tudja, hogy a zenei gondolat pregnáns megfogalmazását, a hangszínfantáziát vagy a forma kontrasztokból táplálkozó lendületét csodálja-e jobban - netán azt a kompozíciós virtuozitást, amely a hangszeres virtuozitásnak teremt tág játékteret. A darab nem is lenne igazi Szőllősy-mű, ha az első tétel örömzenéjével nem tartana egyensúlyt a második rész (quasi epilogo) elégikus meditációja. Ebben bukkan fel a zeneszerző számos "harangozása" közül az egyik legmesteribben kikevert példány, melyet aztán a fuvola füttyös felhangjátéka old fel. A forma nyitva marad, de úgy, mint a Pantheon teteje: nyitva a végtelen felé... A hangfelvételek tanúsága szerint Mihály András és a Budapesti Kamaraegyüttes bravúrosan, a hozzá méltó virtuozitással tudta játszani a kompozíciót. Sportszerűtlen lenne ezt a perfekciót elvárni a partitúrával most ismerkedő muzsikusoktól, ám a darab elég erőteljes ahhoz, hogy az összjáték kisebb makulái ellenére is föltárja értékeit. S remélem, ahhoz is, hogy az előadókat újabb megszólaltatásokra ösztönözze.
Miután igyekeztem részletes beszámolót adni a Széchenyi Akadémia hangversenyéről, nem állom meg, hogy papírra vessem az est néhány tanulságát. Az MTA Roosevelt téri dísztermének közönsége maradandó értéket képviselő opuszokat, ki merem mondani: remekműveket hallott. A remekműveknek azonban van egy jellemző tulajdonságuk: nem kevés fáradozást követelnek meg az előadótól és a befogadótól egyaránt. A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok és alkalmi karmestere - úgy tűnik - nem rest a munkára, még ha nem jutott is minden esetben a tennivalók végére. Akkor működik egészségesen a zenei élet, ha megteremti a feltételeit az elmélyült munkának. Ebben az alulfinanszírozott és emiatt hajszába kergetett világban e feltételek megszületésének meglehetősen rosszak az esélyei. Ám ha nem jut elegendő idő a remekművekre, magunk leszünk szegényebbek.
Az sem kizárt, hogy némelyeket irritál majd e három zeneszerző piedesztálra emelése. Ez az értékrend személyes meggyőződésem, de nem tévesztem magam össze múzsavezető Apollónnal, aki a helyeket osztja majd a Parnasszoszon. Hamvas Béla egy helyen azt írja, hogy az életet nem lehet egymás elől "elélni", hiszen minél intenzívebben é1 valaki, annál több lehetőséget nyit mások számára. Kunág, Ligeti és Szőllősy műveiből egy-egy intenzíven megélt élet üzenetét hallom ki, melynek nyomán tágasabb a horizont és frissebb a levegő.