Muzsika 1998. december, 41. évfolyam, 12. szám, 27. oldal
Malina János:
Régi, új, archív
 

Száz éve annak, hogy Hannoverben megalapították a világ egyik legrangosabb hanglemeztársaságát, a Deutsche Grammophon Gesellschaftot. Jó alkalom ez arra, hogy megemlékezzünk egy olyan évfordulóról, amely tavaly elkerülte a figyelmünket: 1997 augusztusában volt ugyanis ötven éve annak, hogy a lübecki Szt. Jakab-templomban elkészültek az első Archiv Produktion védjegyű hanglemez felvételei. A hanglemezt, amely Bach-orgonaműveket tartalmazott Helmut Walcha előadásában, már az első pillanatban jóval többnek szánták "egyszerű" Bach-felvételnél. A háborút követő német újjáépítés euforikus hangulatában két ambiciózus hangfelvételi elképzelés találkozott és valósult meg ezen a lemezen. Az egyik, Erich Thienhausé, a fennmaradt németországi barokk orgonák hangjának lemezsorozaton való megörökítését célozta; a másik, amely Fred Hamel hannoveri egyházzene-professzor nevéhez fűződik, még nagyralátóbb volt: egy alkalmazott zenetudományi kutatóintézet, továbbá tudományos közreadásokat gyűjtő zenei könyvtár, hangszergyűjtemény és hangfelvételi stúdió, végül pedig állandó kamarakórus és hangszeregyüttes létrehozását irányozta elő, abból a célból, hogy a múlt zenei kincseit történeti és minden egyéb szempontból helyes, hozzáértő és megalapozott előadásban örökíthessék meg. Hamel elgondolása nem nélkülözte a tipikusan 19. századi pozitivizmust és naivitást, mindazonáltal meglepően gyümölcsözőnek bizonyult. A perfekcionista álmodozót a DGG szaván fogta, és rábízta az Archiv Produktion lemezsorozat koncepciójának kialakítását és a sorozat menedzselését.
Mai beidegződéseink számára ugyancsak meglepő, de tény, hogy zenetudományi és (hangszer)történeti megalapozás ide, korabeli német orgonák oda (hiszen a Thienhaus-féle orgona-"archívum" beépült a sorozatba), az Archiv Produktion eleinte nem kötötte össze a korhű, az autentikus előadás fogalmát a korhű hangszerekkel történő előadás gondolatával. A "hőskorban" persze - a történeti orgonáktól eltekintve - nemigen álltak rendelkezésre korhű hangszerek, vagy ha igen, nem találták még meg igazi játékosaikat. Az ötvenes, hatvanas években azután jöttek az "öszvér" jellegű hangszerképződmények: a modern konstrukciójú csembalók, a fémhúrral használt "barokk" hegedűk - de hiszen minden bizonnyal efféle átmeneti állapotban lehetett a Walcha által megszólaltatott történeti orgonák többsége is. Érdekes kor: ha tetszik, gyermeki tudatlanság és naivitás jellemzi, az a meggyőződés, hogy a (bármilyen) csembaló alkalmazása zongora, illetve a (bármilyen) gambáé cselló "helyett" már korhű előadást jelent; ugyanakkor természetszerűleg nem ismerte még az ortodox sznobériát sem, amely a hangszert fontosabbnak tartja az előadónál. Végeredményben üdítőnek és egészséges szelleműnek ne
vezhetjük azt a műsorpolitikát, amely a hatvanas, majd a hetvenes években egy időben foglalkoztatta Karl Richtert és Charles Mackerrast, Aurèle Nicolet-t vagy Peter Schreiert egyfelől, és Eduard Melkust, a David Munrow vezette Early Music Consort of Londont és Reinhard Goebel Musica Antiqua Kölnjét másfelől. Csak Karl Richter 1981-ben bekövetkezett korai halála után ölti fel végleg az Archiv Produktion a historikus, régi hangszeres lemezsorozat arculatát. Addigra pedig már igen sok víz lefolyt a Leinén: Fred Hamel 1958-ban, utódja, Hans Hickmann 1968-ban hunyt el, s 1970-től egészen 1992-ig Andreas Holzschneider hamburgi zenetörténész irányította a lemezsorozat kiadását. 1980 táján megy végbe a legnagyobb - bár fokozatos - váltás az Archiv Produktion történetében. Az addigi meghatározó nevek: Walcha, Richter, August Wenzinger, Jürgen Jürgen mellé fokozatosan belép először a londoni Pro Cantione Antiqua együttes és a Musica Antiqua Köln, majd John Eliot Gardiner, Trevor Pinnock, Simon Preston és együtteseik. A cég az angol régizenei kultúra fellegvárává válik. A '80-as évek elejére ezek a kapcsolatok exkluzív szerződésekben öltenek testet; egy évtizeddel később, immár a jelenlegi irányító, Peter Czornyj döntései nyomán, újabb előadó-nemzedéket kötnek magukhoz hasonló módon: a Paul McCreesh vezette Gabrieli Consort & Playerst, Marc Minkowski együttesét, a Les Musiciens du Louvre-t, a Piffaro nevű amerikai reneszánsz fúvósegyüttest, továbbá két középkori-kora reneszánsz zenét előadó énekegyüttest, az amerikai Pomeriumot és az angol Orlando Consortot.
Körülbelül ennyi öt évtized története a meghatározó nevek tükrében. Ami a lényeget, a zenei tartalmat illeti, a hatalmas és fél évszázad alatt természetszerűleg koncepciójában is több alapvető változáson átment anyagnak még a vázlatos áttekintése is oldalakat venne igénybe. A kezdeti elképzelés a többé-kevésbé zártnak és áttekinthetőnek feltételezett nyugat-európai zenetörténet enciklopédikus, úgyszólván véglegesnek szánt "feldolgozása" volt. Maga a lefedett terület, a nyugat-európai zenekultúra lényegében azóta sem változott, noha a hetvenes évekből ismerünk egy bővítési kísérletet az ázsiai zenekultúrák irányában, s kisebb kirándulásokra -például az ortodox liturgikus zene területe - később is sor került. Ám a sorozat máig változatlan elnevezése által is hangsúlyozott eredeti "zenemúzeum"-, "tudományos archívum"-szemlélet viszonylag hamar átadta helyét annak a felismerésnek, hogy a repertoár gyakorlatilag kimeríthetetlen, s hogy a legnagyobb remekművek interpretációjának kérdése mindig lezárhatatlan marad. Mindez együtt arra az eredményre vezetett, hogy az évtizedek folyamán egymást részben keresztező részprogramok valósultak meg, és egyes jelentős kompozícióknak több emlékezetes felvétele is született, amelyek közül sok mindmáig egymás mellett szerepel a katalógusok lapjain. Ha ehhez hozzávesszük a (mindenféle korból származó) régizene előadásában az évtizedek során végbement jelentős fejleményeket, továbbá azt, hogy Bach és a német barokk zene mint kiindulópont körül már a hetvenes évek elejére a gregoriántól a korai romantikáig terjedő időhatárok szilárdulnak meg, akkor fogalmat kapunk arról, hogy az Archiv Produktion nem is annyira lemezsorozat, mint inkább egy rendkívül sokszínű - ha tetszik, pluralista -, sokfelé ágazó folyondár.
E folyondár magában foglalja - hogy találomra válogassunk - Helmut Walcha Bach-orgonalemezeit, Karl Richter Schütz-felvételeit, valamint (többek között Peter Schreier és Dietrich Fischer-Dieskau közreműködésével készített) Bach-passióit és kantátasorozatát, Hanns-Martin Schneidt és a Regensburger Domspatzen, továbbá Charles Mackerras oratórium-produkcióit, Jürgen Jürgens Monteverdi-interpretációit, Konrad Ragossnig lantsorozatát, a Pro Cantione Antiqua mesteri lemezfelvételeit a reneszánsz kóruspolifónia területéről, a Kenneth Gilbert és Trevor Pinnock előadásában rögzített tekintélyes csembalórepertoárt, John Eliot Gardiner Handelés Purcell-előadásait, Simon Prestonnak az oxfordi Christ Church Cathedral kórusával készített egyházzenei felvételeit és orgonalemezeit, az összes Mozart-zongoraversenyt Gardinerrel és Malcolm Bilsonnal, a barokk kamarazenei és kamarazenekari repertoár sokszor párhuzamos megörökítését a Musica Antiqua Köln és az English Concert előadásában, a Paul McCreesh nevéhez fűződő, alapjában új megközelítést képviselő, ünnepi egyházzenei eseményeket rekonstruáló felvételeket. Ebből a hatalmas anyagból - amelynek arányait a fentiek is alig érzékeltetik - CD-n, újrakiadásként vagy új kiadásként ma is több száz található a Deutsche Grammophon katalógusában - ezek Magyarországon is megrendelhetők, sőt egy részük (például a Gardiner-féle Mozart-operafelvételek) folyamatosan raktáron is van.

E hasábokon szeptemberben elismerően számoltam be az utóbbi idők két jeles Archiv Produktion-felvételéről: a Gardiner vezényelte Teremtésről és a valószínűleg Biber által komponált salzburgi ünnepi miséről, amelyből Paul McCreesh együtteseinek közreműködésével készült kiváló CD. A jelenlegi, itthon is rögtön szállítható kínálatból ezúttal hat felvételt vettem szemügyre. Kettő közülük a Masters-sorozatban megjelent újrakiadás. A Concerti "con molti istromenti" elnevezésű Vivaldi-lemezt az English Concert 1986 és 1995 között készített felvételeiből állították össze. Egyebek közt fagottverseny, kétmandolinos verseny, a híres La notte-fuvolaverseny, zenekari concerto és zárószámként egy "sok szólóhangszerre": furulyákra, chalumeau-kra, hegedűkre, mandolinokra, teorbákra és gordonkákra komponált concerto hallható a felvételen, amely szellemes, élvezetes és lendületes, bár a félelmetes új konkurenssel, az Il Giardino Armonicóval szemben talán alulmarad energiában és átütő erőben. Egy másik tízéves felvétel, amelyen - egy vokális Schütz-concerto mellett - egy Buxtehude-kantátaciklus, a Membra Jesu nostri található, ezzel szemben ma is reveláció értékű. Az énekszólistákra, kórusra és vonósegyüttesre komponált kantáták, amelyek mindegyike a keresztre feszített Jézus egy-egy testrészével kapcsolatos (bibliai és a középkori vallásos költészetből vett) szövegeket zenésít meg, újra rávilágítanak arra, milyen élő, intenzív és nem éppen feledésre méltó műveket írt az északnémet mester a vokális egyházi zene műfajaiban, s milyen nagy kár, hogy az elmúlt tíz évben sem került sokkal közelebb a közönséghez. Gardinernek az a képessége, hogy más régizenei jelességeknél sokszor szerencsésebb kézzel - vagy nagyobb igényességgel - választja meg énekeseit, itt teljes mértékben érvényesül, s ez jelentős tényező egy expresszív elemekben oly gazdag kompozíció különös érzékenységgel és szuggesztivitással történő megszólaltatásában.
Az újabb felvételek szemrevételét kezdjük talán egy további Vivaldi-Pinnock-produkcióval. A CD-n a velencei rőt pap három zenekar-kíséretes, szólóaltos motettája hangzik fel (zenekari concertókkal váltakozva), Michael Chance előadásában, az English Concert közreműködésével. A hatásukat soha el nem tévesztő vokális Vivaldi-művek magas hőfokú expresszivitása és érzékisége ideális megszólaltatóra talál Chance-ban, akinek hangja, éneklése csodálatosan sima, makulátlan, erőteljes és behízelgő - egyszóval: kiválasztása valódi telitalálat, és egymagában meghatározza a lemez karakterét.
Két mise áll a következő két CD középpontjában. Marc-Antoine Charpentier-nak az Eurovízió-szignálból ismerős kezdetű Te Deuma és karácsonyi éjféli miséje a Les Musiciens du Louvre előadásában, Marc Minkowski vezényletével szólal meg az egyik lemezen. Charpentier, akinek műveit újabban örvendetesen gyakran szólaltatják meg, a legutóbbi időkig nem tudott kikecmeregni abból az árnyékból, melyet még életében vetett rá félelmetes és kíméletlen ellenfele, Lully. Charpentier szárnyaló és sokoldalú tehetsége a remek Te Deumnál is világosabban mutatkozik meg Messe de minuit pour Noëljében, amelynek Schütz Karácsonyi oratóriuma után talán először sikerült maradéktalanul ötvöznie az ünnep misztériumának különleges komolyságát a jézus születéséhez tartozó naiv, gyermeki örömmel és játékossággal. A népszerű és nagyrészt táncos lejtésű, latin miseszövegekkel felöltöztetett karácsonyi népi énekek beemelése a misekompozícióba nagy szolgálatot tesz a különleges atmoszféra felidézésében, viszont semmilyen foltot nem ejt a mű választékos és magabiztos megformáltságán. Nagyon nagy élmény ezt a kompozíciót meghallgatni, és hogy az élmény maradéktalan, az egyúttal a kitűnő előadókat is dicséri.
A másik misefelvétel egészen pontosan egy lutheránus miseszertartás felvétele, egy olyan elképzelt, a 17. század elején elhangzó szertartásé, amelynek zenei anyaga nagyrészt ama korszak egyik sokoldalú és jelentős, sőt teljes jelentőségében talán még ma sem értékelt mesterétől, Michael Yraetoriustól származik. A felvétel értékét és érdekességét az a körülmény adja, hogy - amint azt a CD-t jegyző Paul McCreesh más produkcióiban is láthattuk - egy bizonyos eseménysorozat, egy szertartás teljes zenei anyagát tartalmazza, a hangszeres közjátékokkal, a népénekkel, a recitált evangéliumrészlettel stb. együtt. A korabeli hallgató élményéről ugyanis kizárólag ilyen módon alkothatunk képet. Néhány évtizeddel ezelőtt gyakran hallottuk, olvastuk régi kompozíciókról, egyebek közt barokk operákról vagy passiókról: "a mai hallgató számára hallgathatatlan", vagy "eredeti formájában ma már előadhatatlan". Hogy minden ilyen állítás egyszerű misztifikáció, mert igazsága kizárólag az előadás minőségének függvénye - nos erről, legalább az egyházi művek vonatkozásában, McCreesh ambiciózus, szenvedélyes és rendkívül sikeres kísérleteit megismerve győződhetünk meg. Michael Praetorius jelentős alkotóegyéniség, bár nem mérhető sem Monteverdi vagy Bach, sem pedig Charpentier vagy Buxtehude mér
tékével. A misét Dániában, a roskildei katedrálisban rögzítették, egy előadócsoportokkal a korabeli gyakorlatnak megfelelően minden irányban és több szinten megtöltött hatalmas térben, és meghallgatása minden várakozásomat felülmúló nagy élmény volt, melynek két összetevője - úgy gondolom - a korabeli liturgia megkapó gazdagsága (már-már azt mondanám: zsenialitása), illetve a McCreeshféle interpretáció egészen különleges ereje és koherenciája.
Hasonló jelentőségű élmény volt számomra a Gardiner-Robert Levin-féle Beethoven-zongoravereny-sorozat második, a c-moll és a G-dúr versenyt tartalmazó CD-je. Ilyen jelentős, nagy művek ilyen kiemelkedő interpretációjáról nehéz a rendelkezésre álló terjedelemben a komolytalanság veszélye nélkül írni. Ezért elégedjünk meg itt annyival: Gardiner keze alatt a partitúra egészen ritkaságszámba menő hangzásbeli szépséggel, erővel és plaszticitással szólal meg, míg Levin az unalomig ismerni vélt szöveget úgy közelíti meg, hogy a Beethoven-versenyműjátszás valamennyi problémáját és aspektusát a kezdetektől újra felgöngyölíti a maga számára, a zenekari részek alatti zongora-improvizáció gyakorlatától a G-dúr darab lassú tételének szimbolikájáig. Annak pedig, aki ennél a nagyon kevésnél többre kíváncsi ezzel a felvétellel kapcsolatban, azt javaslom, egyszerűen hallgassa meg az említett, hátborzongatóan szép lassú tételt. A többi akkor kiderül.