A sárga emblémájáról mindenütt közismert lemezmárka kerek évfordulója alkalmából nyilatkozott Martin Elste berlini zenetudós, aki a Klassik heute című komolyzenei magazinban megírta a cég első száz évének történetét.

- Kérem, beszéljen először a Deutsche Grammophon születésének körülményeiről.
- A német hanglemezipar többé-kevésbé annak köszönheti létrejöttét, hogy a külföldön készült felvételekből valahol lemezeket kellett gyártani, gyártókapacitás pedig Németországban állt rendelkezésre. Ezért préselték itt az 1898-ban alapított angol Gramophone Company felvételeit. (A cég tehát száz éve alakult, bár tavaly már megünnepelték fennállásának századik évfordulóját. Igazság szerint 1897-ben csak a tervek születtek meg.) Röviddel a Gramophone Company születése után - alapjában véve családi okokból - Hannoverben préselőüzemet építettek, s itt készültek a Gramophone Company első lemezei. De hamarosan beindult a német hanglemezgyártás is - főként német repertoárt vettek lemezre, németül és német művészekkel. A Gramophone Companynak pedig leányvállalatai születtek, ilyen volt a Deutsche Grammophongesellschaft GmbH, aztán egy francia és egy olasz vállalat, amely helyi művészeket foglalkoztatott.
A gramofontölcsér korában a technikai lehetőségek erősen korlátozták a felvehető repertoárt. Kezdetben nagyon népszerűek voltak a zongorakíséretes dallemezek, de jól fogytak a katonazenekarok rezeseinek indulófelvételei és azok a prózai lemezek is, amelyeken villámtréfákat adtak elő közismert mulattatók. Az első zenekari felvételek 1908 tájban jelentek meg, és ebből az időszakból származnak az első teljes operafelvételek is. Kétféle átmérővel készültek akkoriban a hanglemezek: a felvételeket 25 és 30 centiméteres korongokra préselték rá. A kisebbre három és fél, a nagyobbra négy és fél-öt percnyi zene fért rá - akkor még csak a lemezek egyik oldalát lehetett lejátszani. Egy opera hosszából kiszámítható, hány lemez kellett hozzá.
- Kik voltak a hőskor német hanglemezpiacának csillagai? Hogyan szerződtették a művészeket a lemezcégek? Voltak-e az új lemeztársaságoknak saját, mai szóval: exkluzív művészei?
- Természetesen lemezen is Caruso volt a legnagyobb sztár. De értek el sikereket helyi művészek is: a berlini császári opera egyik énekesnője, az amerikai Geraldine Farrar húszas éveiben lemezsztár lett. Carusóval természetesen már exkluzív szerződést kötöttek, amely - akárcsak manapság - adott időszakra szólt, tehát nem az örökkévalóságig. De Carusón kívül a Deutsche Grammophonhoz szerződött például Heinrich Schlusnus, Emmy Destinn, a híres cseh szoprán és sok más korabeli híresség.
- A hanglemez történetének nagyfejezeteit - a nagy művészegyéniségek megjelenése mellett- a technikai fejlődés jelöli ki. És persze a politika. Németország ebben a században két világháborút veszített el. Befolyásolta-e a hanglemezgyártást a vesztes helyzetből fakadó elszigeteltség?
- Az első világháború nagy hatással volt rá, többek között ennek köszönhető, hogy a Deutsche Grammophongesellschaft konkurenciájává vált egykori anyavállalatának, a mai EMI Recordsnak. A DG "ellenséges ország vagyonának" minősült, ezért eladták egy német cégnek, a lipcsei székhelyű Polyphon Musikwerke AG-nak. Így alakult ki a máig tartó versenyhelyzet. Az a külföldön készített hanglemez-repertoár, amelyet korábban a DG forgalmazott, már nem volt kapható Németországban. Piaci pozíciójának visszaszerzése céljából az angol cég 1925-ben megalapította a ma is létező Electrola GmbH-t, amelynek az angol és más külföldi lemezek terjesztése volt a feladata. A Deutsche Grammophonnak ott maradt a régi repertoár, melynek viszont csökkent a vonzereje, hiszen az akusztikus felvételek kora véget ért, s beköszöntött az elektronikus korszak. Ez az összes társaságot új helyzetbe hozta: a régi katalógust ki kellett cserélniük, és új művészeket kellett verbuválniuk. Az igazán nagy és nemzetközileg is piacképes művészek valamennyien az angol Gramophone szerződésében álltak, a német lemezgyártás lehetőségei messze elmaradtak az angoloké mögött. Szinte kizárólag német művészekre kellett hagyatkoznia, és nagyon kevés pénzből kellett megújítania kínálatát. Ez az állapot tulajdonképpen a második világháború végéig fennállt: a német lemezkészítés színvonala elmaradt a világ mögött. Jelentek meg érdekes lemezek, de alapjában véve a hátrány nem csökkent. A nagy művészek közül 1926-ban sikerült a DG-nek leszerződtetnie a fiatal Wilhelm Furtwänglert, de ő néhány év múlva átment az Electrolához. Wilhelm Kempff, akit szintén fiatalon szerzett meg a cég, hű maradt. 1945 előtti felvételei többségükben egy-egy darabról készültek csupán, nem terveztek vele nagyobb ciklusokat vagy sorozatokat, mint ahogy másokkal sem. Az angoloknál a harmincas években már létezett az úgynevezett Society Edition, elő lehetett fizetni például a Mozart-operák teljes felvételeire, vagy mondjuk a Wohltemperiertes Klavier lemezkiadására, Hugo Wolf-dalokra. Az angolok a kor viszonyaihoz képest "elit" hanglemez-repertoárt hallgathattak. A csatornán túl az igények előzetes felmérése és az előfizetések összegyűjtése után megtehették, hogy egy-egy vállalkozást 10-20 lemezre tervezzenek. Ez Németországban eszébe sem jutott senkinek. A két háború közötti német lemezipar legnagyobb tette a Máté-passió közreadása volt, de a kínálat átlagát szerénynek és érdektelennek minősíthetjük.
- 1933-ban hatalomra került Hitler. Zsidó származása vagy demokratikus meggyőződése miatt sok művész emigrálni kényszerült. Hogyan szólt bele a nácizmus a lemezgyártásba?
- A Deutsche Grammophont nem rengette meg a veszteség, amely a német zenekarokat, zenés színpadokat sújtotta. A DG éppen ezekben az években építette fel újra repertoárját, és mivel a náci rezsim berendezkedése és a lemezcég megújulása között viszonylag kevés idő telt el, a stúdiókban azok az "árja" művészek kezdtek dolgozni, akik Németországban maradtak. Az Electrolát sokkal érzékenyebben érintette az olyan náciellenes, illetve zsidó muzsikusok távozása, mint például a Busch fivéreké, vagy Bruno Walteré, akik helyett új embereket kellett keresni. Karl Böhm például egyértelműen annak köszönhette korai lemezkarrierjét, hogy az Electrola elveszítette a menekülni kényszerülő Bruno Waltert. A DG sztárkarmestere Hans Pfitzner volt, aki nehéz természetű ember volt ugyan, de a nácikkal nem volt problémája - és viszont.
- Mint minden diktatúra, a nácizmus is rátelepedett a kultúrára. Voltak-e a nemzetiszocialista rezsimnek követelései a hanglemezkészítőkkel szemben? Nyilván nem lehetett felvenni azokat a darabokat, amelyek koncerttermekben sem hangozhattak el, például Mendelssohn vagy Mahler műveit. Voltak-e a nácik által favorizált szerzők?
- Elsősorban a szórakoztató műfajokban. Rengeteg katonainduló-felvétel készült, a Horst-Wessel-Liednek számtalan lemezváltozata létezett. Ami a komolyzenét illeti, nem hiszem, hogy a nácik komolyan megpróbáltak volna belebeszélni, mi történjék a lemezstúdiókban, vagy hogy megpróbáltak volna bárkit is futtatni. A repertoár kicsi volt, kortárs komolyzenét alig vettek lemezre. Szerintem ez nem a nácik reakciós kultúrpolitikájával függ össze - éppen ellenkezőleg: azzal, hogy a nácikat nem érdekelte a lemez. A lemez viszonylag objektív képet ad egy darabról, tárgyilagos megítélést tesz lehetővé. Akárhányszor meghallgatja az ember, mindig ugyanazt hallja, ugyanazt a hangzást. Propagandaeszköznek teljesen alkalmatlan. A repertoár pedig, mint mondtam, szegényes. Legnagyobb része természetesen német volt. Mindazonáltal születtek jelentős felvételek. Hans Pfitzner Beethoven-szimfóniafelvételei például ezek közé tartoznak, előadástörténeti jelentőségűek. A lemezcégek persze alkalmazkodtak minden Németországban kötelező előíráshoz, de azért igyekeztek betörni külföldi piacokra is. Ezért például készítettek olyan lemezeket is, amelyek Németországban nem kerülhettek forgalomba, sőt zsidó szerzők műveit is felvették. A francia piacra készült Berg Lírikus szvitjének felvétele, amelyet csak Franciaországban forgalmaztak.
- A DG ma a hanglemezpiac egyik vezető cége, óriási katalógussal, még nagyobb háttérkatalógussal és jobbnál jobb művészekkel. Mikor kezdődött a sikertörténet?
- A Deutsche Grammophon repertoárja még az ötvenes években is szegényesebb volt, mint a versenytársaké. Mindenesetre az ötvenes évek eleje, a hosszanjátszó lemez megjelenése nagy lökést adott a német lemeziparnak. Megváltoztak a felvétel és a hangtárolás lehetőségei. Egy opera harminc helyett három lemezen is elfért. A lemez olcsóbb lett, könnyebben lehetett hozni-vinni, jobban szólt. 1946-tól a stúdiók szinte kizárólag magnetofonnal dolgoztak, a felvételek tehát vághatók, manipulálhatók lettek, utólag is meg lehetett változtatni az interpretációt. Ráadásul egészen hosszú szakaszokat, vagy akár csak egy-két hangot is fel lehetett venni. (Korábban minden egyes lemez egy szuszra készült, az első hangtól az utolsóig.) Ezzel a hangmester és a producer fontossága is megnőtt.
Az LP színrelépése után a legtöbb lemez Olaszországban készült, mindenekelőtt olasz operákból gyártottak teljes felvételeket az amerikai piac számára. Nagy, enciklopédikus jellegű sorozatok indultak útjukra. Oratóriumgyűjtemények, szóló zongoradarabok, amelyeket különféle lemezklubok tagsága számára készítettek. Németországba ezek a lemezek nem jutottak el. Aztán lassanként német földön is elkezdtek teljes operaalbumokat készíteni. A nagy változás az ötvenes-hatvanas évek fordulójához kapcsolódik. Ekkor a Deutsche Grammophongesellschaft új piacpolitikát kezdett követni. Nem véletlenül emlegetik a híres sárga címkét. A cég termékeinek új identitást adtak: a sárga etikettel és a lemezborító felső harmadát elfoglaló sárga mezővel, amelyben a lemezen megszólaló művek szerzője és címe szerepel. Ez minden DG-lemezen azonos, a vásárló tehát első pillantásra tudja, hogy a cég termékét tartja a kezében. Az új kereskedelmi politika része volt az is, ahogyan a DG az exkluzív művészeit kezelte. Ők voltak a közönségcsalogatók. A művészek kiválasztásában fontos szempont volt a sokoldalúság. Olyan karmestereket kerestek például, akik az opera- és a szimfonikus repertoárban egyaránt otthonosan mozogtak. Tehát nem a darabhoz leginkább illő dirigenst keresték, hanem azt a karmestert, akivel a lehető legtöbb művet lehetett felvenni. Ez korábban nem így volt. A húszas-harmincas években például egy-egy ciklust különböző előadókkal vettek fel, a Beethoven-szimfóniák első összkiadását is több karmester produkciójából állították össze. Az első Beethoven-kvartettkiadásban is több vonósnégyes játszik. Az előadó az ötvenes évek végétől lett főszereplő. Az ő neve lett az áruvédjegy, amely eladhatóvá teszi a lemezt. A DG nagy reménysége, a fiatal Fricsay Ferenc körülbelül kétszáz művet vett fel a DG stúdióiban. 12 év alatt 75 lemezt készített. Betegsége, majd halála után új húzónév kellett. Ekkor vásárolta meg a DG Herbert von Karajant. Vele kezdődött el a cég nagy korszaka, Karajan és a lemeztársaság neve szinte egyet jelentett. Karajan egyébként komolyan befolyásolta a DG repertoárpolitikáját is. Jóval nagyobb szava volt, mint más exkluzív művészeknek. A szerződésében például szerepelt egy záradék, mely szerint amíg él, a mindenkori legmagasabb áron kell forgalmazni korábbi felvételeit is. Az üzenet körülbelül ennyi: a minőség drága, meg kell fizetni. Persze tudjuk, ez ugyanaz a történet, mint a hitelkártyák körüli reklámok: a legjobb hitelkártya az, amelyik a legolcsóbb, de a reklámok a sznobságunkra apellálnak: válasszuk a legszebben csengő nevű, legelegánsabb kártyát, hiszen ettől mi is különbek leszünk. Ugyanerre játszott a DG is, teljes sikerrel, mert a legmagasabb árkategóriában nagy forgalmat tudott lebonyolítani. Ha valamit olcsóbban adott, akkor azt más márkanév alatt tette, például Heliodor, Privilege vagy Resonanz felirattal.
Fricsayn és Karajanon kívül persze nagyon sok más karmester is szerződésben állt a DG-vel, a régiek közül például Richard Strauss, aki nagyon szép Mozart-felvételeket készített. Vagy Paul van Kempen, aki már a negyvenes években is a cég művésze volt. A korán elhunyt Fritz Lehmann afféle univerzális karmesternek számított, csak nem volt elég idő rá, hogy sztárt csináljanak belőle. Ha nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a szónak, elmondhatjuk, volt bizonyos kontinuitás, a régi művészi kapcsolatok megmaradtak.
- Vajon fontos-e a németeknek a Deutsche Grammophongesellschaft? Játszik valamilyen szerepet a német identitástudatban az, hogy a világ egyik legjelentősebb lemezvállalata a nevében viseli a "német" jelzőt?
- A hanglemez nem játszik igazán nagy szerepet a kultúrában. A német kultúrában pedig végképp nem. Másfelől viszont valóban ritkaság, hogy egy lemezcég a nevében nemzeti hovatartozására utaló jelzőt hordoz, de a cég nevében a deutsch kezdettől fogva nem arra utal, hogy német cégről van szó, hanem arra, hogy ez a Gramophone Company nevű angol cég németországi leányvállalata. Később valóban német tulajdonba került, a háború után a Siemens konszern vásárolta meg, 1962-ben azonban a Philips és a Siemens összefogott a hanghordozók piacán, s a DG ötven százaléka a Philipsé, egy holland vállalaté lett. A Siemens részesedése egyre csökkent. 1985 óta a Deutsche Grammophon száz százalékban a Philips tulajdona, amely persze nemzetközi vállalkozás, a részvényei nem csupán holland kézben összpontosulnak. De, mint mondtam, a Deutsche Grammophon alapjában véve csak egy termékcsoport neve, ugyanakkor azt is látni kell, hogy még ez is csak megszorításokkal igaz: sok a koprodukcióban készült, rádióállomásokkal közös felvétel, vagy az átvétel - például a korábbi NDK állami lemezcégétől, az Eternától. Ilyen Carlos Kleiber híres Bűvös vadász-felvétele, amely Drezdában készült. Azt hiszem, nem elhanyagolható szempont, hogy a sárga címke sokak számára a német minőség szinonimáját jelentette és jelenti.
[A beszélgetés idején még nem tudtuk, hogy a Deutsche Grammophont, a Philipset és a Deccát birtokló Polygram csoport részvényeit időközben a whiskyjéről ismert Seagram's vásárolta meg.]
- A hanglemez történetében akadt néhány olyan pillanat, amikor az egymással versengő cégeknek mindent elölről kellett kezdeniük. Ilyen volt, amikor az elektronikus felvételtechnika felváltotta az akusztikusat, ilyen volt a hosszanjátszó lemez megjelenése, aztán a sztereofonikus, később pedig a digitális lemez, a CD megjelenése. Újra el kellett készíteni a teljes repertoárt. A DG az ötvenes évek közepére, amikor elterjedt a sztereó, már elég jelentős cég volt. Olyan pillanat volt ez, amikor előre lehetett törni. Mit tett a Deutsche Grammophon?
- Úszott az árral, haladt a többiekkel, de sosem volt első. Az első hosszanjátszó lemezek 1951-ben jelentek meg Németországban. (Amerikában 1948-ban debütáltak.) A sztereózás 1958-tól kezdett teret hódítani, bár voltak cégek, amelyek már évekkel korábban forgalomba hoztak sztereó magnófelvételeket, ezeknek azonban nagyon szűk piacuk volt.A digitális technikát már gyorsan átvette a cég, de itt sem ő volt az első. E technika 1972 óta létezik, a Denon volt az első, amely áttért rá, és következetesen alkalmazta.
- Ön behatóan foglalkozott a DG történetével. Kérem, mondja el, mindenféle időrendi sorrend nélkül, mely lemezek tartoznak saját slágerlistájának élcsoportjába.
- Jelentős Herbert von Karajan első Beethoven-szimfóniaciklusa 1962-ből. Részben azért, mert ezzel indította el a cég Karajant saját művészeként, részben pedig azért, mert az idő tájt teljesen új dolog volt kilenc szimfóniát egy dobozban kiadni. Karajan Beethoven-tolmácsolása zeneileg is érdekes. Az albumot előfizetői rendszerben árusították. (Az előfizetéses rendszert egyébként a hatvanas évek végéig megtartották.) Kiemelkedik még Karl Böhm bayreuthi Trisztán és Izolda-lemeze, az élő felvétel 1966-ban készült.
A régebbiek közül fontos Schumann 4. szimfóniája Furtwänglerrel. Ez a hosszanjátszó lemez hőskorában készült, egyike a karmester kései felvételeinek. Ki kell még emelnem Anda Géza és Fricsay Ferenc közös Bartók-lemezeit, és természetesen szólnom kell a DG Archiv sorozatáról, amely ugyancsak jubilál az idén: első darabja ötven éve jelent meg. Mivel fél évszázada még nem ugyanazt értették historikus előadásmódon, mint manapság, egyszerűen a barokk zenét és az annál korábbi műveket jelentették meg Archiv címkével. A korai időszak nagy sztárjai August Wenzinger és Karl Richter voltak. A h-moll mise felvétele vagy Monteverdi Orfeójának 1955-ös lemeze Richterrel úttörő a maga nemében. A hatvanas években rengeteg összkiadás és nagyszabású lemezciklus jelent meg. Némelyik korábbi felvételek új kiadásából - Mozart összes szonátája, a Mahlerszimfóniák vagy a Szimfónia világa című sorozat, amely a műfaj leghíresebb darabjait tartalmazta. Olyan enciklopédikus gyűjtemények, mint a könyvkiadásban a Goethe-összes. A jelenség új hallgatói magatartást tükröz. Azt, hogy a lemezösszkiadások, akárcsak a nagy könyvkiadások, ott állnak a polcon, bármikor levehetők és meghallgathatók. Az emberek nem azért vesznek már lemezt, hogy a boltból hazasietve föltegyék, hanem hogy a kulturális örökség részeként meglegyen nekik, s alkalomadtán elővegyék a szükséges lemezt. A lényeg a birtoklás, annak megmutatása, hogy az emberfiának van otthon kulturális áruja, nemcsak irodalom, hanem zene is.
Ami a kortárs zenét illeti, a Deutsche Grammophongesellschaft ezen a téren sosem játszott komoly szerepet. A hetvenes években történtek kísérletek arra, hogy megpróbálják dokumentálni az avantgárdot. De azok a vállalkozások, amelyektől nem várható el sok eladott példány, terhet jelentenek. És minél nagyobb egy vállalat, minél magasabbak az előállítás költségei, annál kevésbé engedheti meg magának a ráfizetést, hogy a kevéssé ismert repertoár kiadásával kockáztasson.