Az Intézet igazgatója, Tallián Tibor kezdeményezte, hogy Falvy Zoltán
70. születésnapját ülésszakkal ünnepeljék meg (Konferencia Falvy Zoltán tiszteletére
az MTA Zenetudományi Intézet Kodály termében, 1998. október 8-10.), és hogy
az hommage-t olyan előadásokból rendezzék, amelyeket az intézet munkatársai
tartanak. Falvy Zoltán ugyanis nemcsak a középkori zene kutatójaként
vált nemzetközileg ismertté, hanem mint tudományszervező is, akinek már
az Intézet (előbb a Bartók Archívum, majd később az MTA Népzenekutató Csoportját
is magában foglaló Zenetudományi Intézet) 1961-es megalakulásában kiemelkedő
része volt, utána pedig tudományos titkárként, majd igazgatóhelyettesként, végül
igazgatóként játszott benne vezető szerepet.
Tallián Tibor megnyitójában rámutatott, hogy Falvy Zoltán kutatói és szervezői
tevékenysége szorosan összefügg: olyan diszciplínákban, mint a zenei muzeológia,
ikonográfia, organológia, a kutatás csak megfelelő intézményes bázison képzelhető
el. Ennélfogva a tiszteletadás méltó formájának lehetett tekinteni azt, hogy
az intézet munkatársai a saját kutatási területükön bizonyították e tudományszervező
munka termékenységét.
Valaki ellene vethetné, hogy a konferencia csöppet sem volt retrospektív: éppen
ellenkezőleg, olyan eredményeket vonultatott föl, amelyek mind témájukban, mind
megközelítésükben újszerűek, sőt maguknak a kutatóknak egy része is csak nemrég
jelent meg a zenetudomány nyilvánossága előtt. De ez a tény csak további bizonyíték
az intézet talajának termékenységére, amely nemcsak a meglevőt tartja életben,
hanem erőteljes új hajtásokat is képes táplálni.
Az első nap délelőttje rögtön ilyen új élményeket hozott, noha azt hihettük
volna, hogy az itt meghatározó népzenekutatási témakör már csak régi
anyagok és álláspontok szerény kiegészítését nyújthatja.
A fiatal Agócs Gergely előadásának címe: "A kutyadudának a nótája."
A dudazene stílusa és interpretációja a vonószenekarok gyakorlatában. A
dudazenével, még inkább a vonószenével kapcsolatban bőven folynak kutatások;
de teljesen új a dudahangzás vonós imitációjának elmélyültebb tanulmányozása.
Ez egyszerre szolgáltat bizonyítékot a népzenész találékonyságára, környezetének
elvárásaira, s egyben esztétikai tanulság forrása: közegtranszpozíció, s ezzel
új zenei viselkedésmódok, új hangzások születése.
Tari Lujza előadása (A tárogató Korond néphagyományában) megdöntötte
azt az előítéletet, amely szerint a Schunda cég által a századfordulón konstruált
tárogató csak a "Krasznahorka büszke vára"-típusú kurucnosztalgiás
műdalok előadására alkalmas: a gyári hangszer a népi használatban folklorisztikus
tulajdonságokat vett fel, akár az orosz népzenében a harmonika, vagy az amerikaiban
a gitár.
Pávai István címadása (Az erdélyi hangszeres népi harmónia néhány
sajátossága) rendkívül szerény. Tizenkét hangzó példája valójában a magyar
népi többszólamúság válfajait rendszerezi, szembeszállva azzal az általános
véleménnyel, hogy a magyar népzene uralkodóan egyszólamú. Igaz, hogy a hangszeres
gyűjtések ezt a nézetet már rég megcáfolták (gondoljunk csak Lajtha többszólamú
lejegyzéseire), de a hangszeres zene a magyar népzenekutatók többsége szemében
marginálisnak és legalábbis részben félhivatásosnak tűnt. Pávai mintegy fejlődési
sorrendben mutatta be a hangszeres és vokális többszólamúság lehetséges eseteit,
a furulyát kísérő dünnyögéstől és a moldvai csángók "hehegetésétől"
(plusz beszéd, plusz ütőhangszerek, plusz ostor stb.) a heterofónián át egészen
az akkordikus többszólamúság eredeti, nem funkciós példáiig.
Bereczky János (Egy sajátos hangsor népzenénkben) is újdonsággal szolgált:
a lent nagy-, de fönt kisterces "palóc mixolíd" hangsort (talán Bartók
"alfa akkord"-jának lehetséges előképét?) nem egyszerűen mint zeneelméleti
érdekességet, hanem mint a parasztság életformájában a 19. század második felében
megindult drámai átalakulásokkal járó feszültségek és a belőlük fakadt "új
stílus" egyik termékét mutatta be.
A nemzetközi hírű cigányfolklór-kutató, Kovalcsik Katalin közelítésmódját
a zene életbeli beágyazottságának komplex, a kulturális antropológia teljes
fegyverzetét mozgósító vizsgálata jellemzi. Témaválasztása (Házastársak közötti
zenei verseny a kárpáta jaí oláh cigányoknál) is ezt tükrözi. A cigányfolklór
közvetlen közösségi jellege - a hallgatóság aktív részvétele révén - valóságos
drámává válik, erős improvizatív elemekkel, ugyanakkor kötött viselkedési-zenei
formulákkal, ahol a hangadásmódok is az adott drámai helyzetek függvényei. Kovalcsik
izgalmasan mutatta ki, hogy ez az agón a jelen esetben mennyire fakad
az adott közösség hagyományos viszonyainak fölbomlásából, s az ezzel járó rendkívüli
feszültségekből.
Lázár Katalin is a zene szokásbeli beágyazottságát vizsgálta (A játékok
típusrendje az MTA Zenetudományi Intézet Archívumában), rámutatva, hogy
az újonnan fölgyúlt, terjedelmes anyag az eddiginél összetettebb típusrendet
igényelt, s ezt ő a típuscsoportok felállításában találta meg. Számozási rendszere
egyben lehetővé teszi a zenei sajátságokat is figyelembe vevő komplex keresést.
A délutáni ülésen újabb szokatlan kérdések hangzottak el. Olsvai Imre
témája a népzenekutatók körében számít szokatlannak: Forrásváltozatok Dvořák
és Puccini egy-egy témájához - tonalitástörténeti vonatkozásokkal. Meglepő
forráskutatásokon keresztül mutatta ki az új világ-szimfónia kapcsolatát
C. Sharp appalachiai gyűjtésének dallamaival (vitatkozva az indián avagy néger
eredet téziseivel), illetve a Turandot egyik dallamának különös helyen
megtalált kínai eredetét. Tonalitástörténeti tanulságként azt vonta le, hogy
a szó-pentaton dallamokat a szerzők mindkét esetben tonalitásérzéküknek megfelelően
változtatták dó végűre.
A konferencia komplex jellegének megfelelően ezután a néptánckutatók vették
át a szót, ugyanis az Intézet a tánckutatásnak is nemzetközileg elismert központja.
Felföldi László (Az egyéniség szerepe a néptánchagyományban) átfogó tudománytörténeti
áttekintés során bizonyította, hogy a kelet-európai, s ezen belül különösen
a magyar néptánchagyományban milyen kiemelkedő szerepe van az egyéniségnek,
bírálta a sematizáló tipizálás és az "esztétikai fikciók" által uralt
szemléletet, s hivatkozott a magyar tánckutatók egyéniségmonográfiáira, amelyekhez
ma már a filmfelvételeken kívül a néptáncosok önéletrajzai és saját korábbi
filmfelvételeikre adott reflexiói is segítséget nyújtanak.
A manapság kiújuló nemzetiségi viszályok idején különös öröm volt meghallgatni
Pálfy Gyula előadását (Egy erdélyi vegyes lakosságú falu táncai),
annak a bartóki felismerésnek újabb bizonyítékaként, hogy a nemzeti gyűlölködést
csak "felsőbb körök" szítják. Pálfy kimutatta, hogy a magyar és román
néptáncnak megvannak a közös gyökerei, és a táncos alkalmakon is közösen vesznek
részt románok és magyarok, anélkül, hogy feszültség támadna köztük.
Fügedi Jánosnál (Mozdulattipológia a néptáncban: az ugrások stilisztikai
elemzése) a tánctéma mintegy "sima áttűnéssel" ment át egy újabb
tudományterületre: a szisztematikára, kimutatva, hogy a modern számítástechnikai
eszközök termékeny alkalmazásával nem a konkrétumok elmosásához, hanem mikroszkopikus
mélységű, eddig nem ismert részletességű feltárásukhoz vezethet. Az előadás
témája az ugrás volt, amelyet a ma használatos táncírások csak "ugrásként
általában" jelölnek, s ezzel a stiláris-viselkedési különbségeket nem képesek
leírni. Fügedi nemzetközi figyelmet keltett új elemzési módszerei éppen a mikroszkopikus
részletek alapján teszik lehetővé a megkülönböztetést.
Pintér István előadása (A hangmikroszkópia története a 20. században)
témájában különbözött ugyan a Fügediétől, abban mégis közös volt vele, hogy
- ezúttal a zenét illetően - a mikroszkopikus elemzés szükségességét bizonyította
a hangzó zene egészének megragadásakor; megvilágítva azokat a törekvéseket,
amelyek évszázadunkat jellemezték.
Ehhez kapcsolódott az én előadásom is ("Relatív szinkronizáció":
a zenei szerveződés kulcsa fizikai, biológiai és esztétikai nézőpontból),
amennyiben a hullámforma mikro- és a zenei forma makrosíkjának összefüggéseit
vizsgálta a szimpatikus vibrációk tárgyi, élettani és specifikusan emberi területein.
A második napon a zenetörténészek vették át a szót, s ők is sok újdonságot tartogattak.
Ferenczi Ilona (Tropus és kontrafaktum a 16-17. századi graduálékban)
a hivatásos zene és a tömeggyakorlat közti összefüggésekre vetett új fényt.
A tropizálást a korábbi kutatók túlnyomórészt a középkorra korlátozva vizsgálták,
noha a protestantizmus a gregorián melizmák szövegesítés útján történő popularizálásának
új virágkorát hozta, immár nemzeti nyelvű szövegekkel.
Czagány Zsuzsa (Historia de Sancta Martha) néhány évszázaddal korábbi
időszakban vizsgálta a rímes officium hasonló szerepét, ahol már a műfaj
is a világi kultúra betöréséről tanúskodott, s még inkább a helyi szentek
popularizációs szándékú kultusza.
Gupcsó Ágnes (Amor divinus: egy piarista iskoladráma zenéje) egy nemzetközi
stílus lokalizálódásának későbbi (a 17-18. század fordulójára eső) példáján
az olasz barokk opera magyar talajba plántálását mutatta be, a szövegi-zenei
affektusok kapcsolódásának érdekes elemzésével.
Richter Pál (Kvint- és oktávpárhuzamok a 17. századi orgonakíséretekben)
is a hivatásos zene "vernakularizálásának" érdekes esetéről szólt,
kimutatva, hogy a klasszikus összhangzattan által tiltott párhuzamok Kájoninál,
sőt már Viadanánál sem "hibák", hanem tudatos alkalmazások, a tömegének
kíséretét segítő "colla parte" technikák, amelyeknek párjai
a 16. századi tömegműfajokban (villanella, frottola) is megtalálhatók.
E popularizációs folyamatokkal szemben Somfai László (Inventio és elaboratio
Bach zenéjében) a csúcsokra vitt. A Bartók-kompozíciók genezisét elemző
kutatásai nemzetközileg is jól ismertek. Új esetre alkalmazva módszere is új,
minthogy - tézise szerint - "minden szerzőt a rá jellemzővel kell megszólítani".
Bachnál - mutatja ki - a keletkezés pillanatában az alapaffektus a fontos,
amelynek gesztikája a szöveg sugallta műfaji karakterből fakad. Az elaboratio
ezt teljesíti ki; ennek módszerét Somfai néhány érdekes kéziratos dokumentummal
szemléltette.
Domokos Mária ("Vajha... a' Csángó Magyar is polgártársunk lenne!!!"-
Mit tudott a művelt magyar közvélemény a moldvai csángókról Csokonai korában,
és honnan származtak értesülései?), noha népzenekutató, ezúttal teljes vértezetű
történészként lépett fel; de mivel a moldvai csángók népzenéje mintegy virtuálisan
jelen volt a konferencián, előadása figyelemreméltó módon kapcsolta össze a
folklór és a történelem kutatását.
Tallián Tibor (Opera a 19. századi Magyarországon) a korábbi előadások
"vernakularizációs" vonalához csatlakozott, a külföldi operák hazai
meghonosításával járó gondokat megmosolyogtató példákon (húzás, átírás, transzpozíció
stb.) szemléltetve.
Gombos László az előadása címében jelzett témát ("Hírhedett zenész"
és "zeneéletünk nesztora": Párhuzamok Liszt és Hubay pályáján)
újonnan felkutatott, illetve új összefüggésekbe állított adatokkal világította
meg.
Berlász Melinda (A Járdányi-írások történeti jelentősége) olyan személyiséget
mutatott be, akinek írásai - zeneszerzői életművén túl - a népzenetudomány,
a zenepedagógia és kora aktuális zeneélete szemszögéből egyaránt jelentősek.
Az írások az előadó szerkesztésében rövidesen megjelennek.
Ujfalussy József előadásában (Molnár Antal esztétikai szemlélete)
a történészi témafüzér az esztétikába torkollott, anélkül, hogy a konferenciának
a középkortól napjainkig húzódó történeti fonala megszakadt volna. Ujfalussy
ugyanis Molnár esztétikájának genezisét a századelő történeti-szellemi folyamataiba
ágyazta. Szerencsés talaj, mert a szociológiától a pszichológián át a filozófiáig
merészen új kezdeményeket termett, s a művészeteket, köztük a zenét is forradalmi
módon megújította. Mindez Molnár Antalt szinte egytőlegyig inspirálta, s nemcsak
elméleti szempontból, mert ő gyakorlati muzsikusként is kiemelkedő volt. Sokféle
szellemi orientációjából Ujfalussy központi magként emelte ki az "ösztön"
és a szigorú szerkezet egységét, azzal, hogy "minden rész az egésznek függvénye"
(ez strukturalista gondolat), és hogy a nagy műalkotás a "teljes világvalóság"
s a "teljes humánum" hordozója (ez meg akár Lukács "emberegészére"
és József Attila "világegészére" is rímelhet).
A kétnapos rendezvényhez csatlakozott Az Erdődy palotától a Zenetudományi
Intézetig című, Baranyi Anna és Szekeresné Farkas Márta rendezte
kiállítás, a barokk kortól máig terjedő érdekes dokumentumaival. Ez egyben a
Falvy-ülésszak kongeniális befejezése is volt, minthogy Falvy Zoltán volt az
épület intézeti célú átépítése és a költöztetés nagy szakértelmet, odaadást
és sokévi fáradozást igénylő munkájának irányítója.
|