Muzsika 1998. december, 41. évfolyam, 12. szám, 22. oldal
Maróthy János:
Kollégák zenéről és táncról
Falvy Zoltán-ülésszak a Zenetudományi Intézetben
 

Az Intézet igazgatója, Tallián Tibor kezdeményezte, hogy Falvy Zoltán 70. születésnapját ülésszakkal ünnepeljék meg (Konferencia Falvy Zoltán tiszteletére az MTA Zenetudományi Intézet Kodály termében, 1998. október 8-10.), és hogy az hommage-t olyan előadásokból rendezzék, amelyeket az intézet munkatársai tartanak. Falvy Zoltán ugyanis nemcsak a középkori zene kutatójaként vált nemzetközileg ismertté, hanem mint tudományszervező is, akinek már az Intézet (előbb a Bartók Archívum, majd később az MTA Népzenekutató Csoportját is magában foglaló Zenetudományi Intézet) 1961-es megalakulásában kiemelkedő része volt, utána pedig tudományos titkárként, majd igazgatóhelyettesként, végül igazgatóként játszott benne vezető szerepet.
Tallián Tibor megnyitójában rámutatott, hogy Falvy Zoltán kutatói és szervezői tevékenysége szorosan összefügg: olyan diszciplínákban, mint a zenei muzeológia, ikonográfia, organológia, a kutatás csak megfelelő intézményes bázison képzelhető el. Ennélfogva a tiszteletadás méltó formájának lehetett tekinteni azt, hogy az intézet munkatársai a saját kutatási területükön bizonyították e tudományszervező munka termékenységét.
Valaki ellene vethetné, hogy a konferencia csöppet sem volt retrospektív: éppen ellenkezőleg, olyan eredményeket vonultatott föl, amelyek mind témájukban, mind megközelítésükben újszerűek, sőt maguknak a kutatóknak egy része is csak nemrég jelent meg a zenetudomány nyilvánossága előtt. De ez a tény csak további bizonyíték az intézet talajának termékenységére, amely nemcsak a meglevőt tartja életben, hanem erőteljes új hajtásokat is képes táplálni.
Az első nap délelőttje rögtön ilyen új élményeket hozott, noha azt hihettük volna, hogy az itt meghatározó népzenekutatási témakör már csak régi anyagok és álláspontok szerény kiegészítését nyújthatja.
A fiatal Agócs Gergely előadásának címe: "A kutyadudának a nótája." A dudazene stílusa és interpretációja a vonószenekarok gyakorlatában. A dudazenével, még inkább a vonószenével kapcsolatban bőven folynak kutatások; de teljesen új a dudahangzás vonós imitációjának elmélyültebb tanulmányozása. Ez egyszerre szolgáltat bizonyítékot a népzenész találékonyságára, környezetének elvárásaira, s egyben esztétikai tanulság forrása: közegtranszpozíció, s ezzel új zenei viselkedésmódok, új hangzások születése.
Tari Lujza előadása (A tárogató Korond néphagyományában) megdöntötte azt az előítéletet, amely szerint a Schunda cég által a századfordulón konstruált tárogató csak a "Krasznahorka büszke vára"-típusú kurucnosztalgiás műdalok előadására alkalmas: a gyári hangszer a népi használatban folklorisztikus tulajdonságokat vett fel, akár az orosz népzenében a harmonika, vagy az amerikaiban a gitár.
Pávai István címadása (Az erdélyi hangszeres népi harmónia néhány sajátossága) rendkívül szerény. Tizenkét hangzó példája valójában a magyar népi többszólamúság válfajait rendszerezi, szembeszállva azzal az általános véleménnyel, hogy a magyar népzene uralkodóan egyszólamú. Igaz, hogy a hangszeres gyűjtések ezt a nézetet már rég megcáfolták (gondoljunk csak Lajtha többszólamú lejegyzéseire), de a hangszeres zene a magyar népzenekutatók többsége szemében marginálisnak és legalábbis részben félhivatásosnak tűnt. Pávai mintegy fejlődési sorrendben mutatta be a hangszeres és vokális többszólamúság lehetséges eseteit, a furulyát kísérő dünnyögéstől és a moldvai csángók "hehegetésétől" (plusz beszéd, plusz ütőhangszerek, plusz ostor stb.) a heterofónián át egészen az akkordikus többszólamúság eredeti, nem funkciós példáiig.
Bereczky János (Egy sajátos hangsor népzenénkben) is újdonsággal szolgált: a lent nagy-, de fönt kisterces "palóc mixolíd" hangsort (talán Bartók "alfa akkord"-jának lehetséges előképét?) nem egyszerűen mint zeneelméleti érdekességet, hanem mint a parasztság életformájában a 19. század második felében megindult drámai átalakulásokkal járó feszültségek és a belőlük fakadt "új stílus" egyik termékét mutatta be.
A nemzetközi hírű cigányfolklór-kutató, Kovalcsik Katalin közelítésmódját a zene életbeli beágyazottságának komplex, a kulturális antropológia teljes fegyverzetét mozgósító vizsgálata jellemzi. Témaválasztása (Házastársak közötti zenei verseny a kárpáta jaí oláh cigányoknál) is ezt tükrözi. A cigányfolklór közvetlen közösségi jellege - a hallgatóság aktív részvétele révén - valóságos drámává válik, erős improvizatív elemekkel, ugyanakkor kötött viselkedési-zenei formulákkal, ahol a hangadásmódok is az adott drámai helyzetek függvényei. Kovalcsik izgalmasan mutatta ki, hogy ez az agón a jelen esetben mennyire fakad az adott közösség hagyományos viszonyainak fölbomlásából, s az ezzel járó rendkívüli feszültségekből.
Lázár Katalin is a zene szokásbeli beágyazottságát vizsgálta (A játékok típusrendje az MTA Zenetudományi Intézet Archívumában), rámutatva, hogy az újonnan fölgyúlt, terjedelmes anyag az eddiginél összetettebb típusrendet igényelt, s ezt ő a típuscsoportok felállításában találta meg. Számozási rendszere egyben lehetővé teszi a zenei sajátságokat is figyelembe vevő komplex keresést.
A délutáni ülésen újabb szokatlan kérdések hangzottak el. Olsvai Imre témája a népzenekutatók körében számít szokatlannak: Forrásváltozatok Dvořák és Puccini egy-egy témájához - tonalitástörténeti vonatkozásokkal. Meglepő forráskutatásokon keresztül mutatta ki az új világ-szimfónia kapcsolatát C. Sharp appalachiai gyűjtésének dallamaival (vitatkozva az indián avagy néger eredet téziseivel), illetve a Turandot egyik dallamának különös helyen megtalált kínai eredetét. Tonalitástörténeti tanulságként azt vonta le, hogy a szó-pentaton dallamokat a szerzők mindkét esetben tonalitásérzéküknek megfelelően változtatták végűre.
A konferencia komplex jellegének megfelelően ezután a néptánckutatók vették át a szót, ugyanis az Intézet a tánckutatásnak is nemzetközileg elismert központja.
Felföldi László (Az egyéniség szerepe a néptánchagyományban) átfogó tudománytörténeti áttekintés során bizonyította, hogy a kelet-európai, s ezen belül különösen a magyar néptánchagyományban milyen kiemelkedő szerepe van az egyéniségnek, bírálta a sematizáló tipizálás és az "esztétikai fikciók" által uralt szemléletet, s hivatkozott a magyar tánckutatók egyéniségmonográfiáira, amelyekhez ma már a filmfelvételeken kívül a néptáncosok önéletrajzai és saját korábbi filmfelvételeikre adott reflexiói is segítséget nyújtanak.
A manapság kiújuló nemzetiségi viszályok idején különös öröm volt meghallgatni Pálfy Gyula előadását (Egy erdélyi vegyes lakosságú falu táncai), annak a bartóki felismerésnek újabb bizonyítékaként, hogy a nemzeti gyűlölködést csak "felsőbb körök" szítják. Pálfy kimutatta, hogy a magyar és román néptáncnak megvannak a közös gyökerei, és a táncos alkalmakon is közösen vesznek részt románok és magyarok, anélkül, hogy feszültség támadna köztük.
Fügedi Jánosnál (Mozdulattipológia a néptáncban: az ugrások stilisztikai elemzése) a tánctéma mintegy "sima áttűnéssel" ment át egy újabb tudományterületre: a szisztematikára, kimutatva, hogy a modern számítástechnikai eszközök termékeny alkalmazásával nem a konkrétumok elmosásához, hanem mikroszkopikus mélységű, eddig nem ismert részletességű feltárásukhoz vezethet. Az előadás témája az ugrás volt, amelyet a ma használatos táncírások csak "ugrásként általában" jelölnek, s ezzel a stiláris-viselkedési különbségeket nem képesek leírni. Fügedi nemzetközi figyelmet keltett új elemzési módszerei éppen a mikroszkopikus részletek alapján teszik lehetővé a megkülönböztetést.
Pintér István előadása (A hangmikroszkópia története a 20. században) témájában különbözött ugyan a Fügediétől, abban mégis közös volt vele, hogy - ezúttal a zenét illetően - a mikroszkopikus elemzés szükségességét bizonyította a hangzó zene egészének megragadásakor; megvilágítva azokat a törekvéseket, amelyek évszázadunkat jellemezték.
Ehhez kapcsolódott az én előadásom is ("Relatív szinkronizáció": a zenei szerveződés kulcsa fizikai, biológiai és esztétikai nézőpontból), amennyiben a hullámforma mikro- és a zenei forma makrosíkjának összefüggéseit vizsgálta a szimpatikus vibrációk tárgyi, élettani és specifikusan emberi területein.
A második napon a zenetörténészek vették át a szót, s ők is sok újdonságot tartogattak.
Ferenczi Ilona (Tropus és kontrafaktum a 16-17. századi graduálékban) a hivatásos zene és a tömeggyakorlat közti összefüggésekre vetett új fényt. A tropizálást a korábbi kutatók túlnyomórészt a középkorra korlátozva vizsgálták, noha a protestantizmus a gregorián melizmák szövegesítés útján történő popularizálásának új virágkorát hozta, immár nemzeti nyelvű szövegekkel.
Czagány Zsuzsa (Historia de Sancta Martha) néhány évszázaddal korábbi időszakban vizsgálta a rímes officium hasonló szerepét, ahol már a műfaj is a világi kultúra betöréséről tanúskodott, s még inkább a helyi szentek popularizációs szándékú kultusza.
Gupcsó Ágnes (Amor divinus: egy piarista iskoladráma zenéje) egy nemzetközi stílus lokalizálódásának későbbi (a 17-18. század fordulójára eső) példáján az olasz barokk opera magyar talajba plántálását mutatta be, a szövegi-zenei affektusok kapcsolódásának érdekes elemzésével.
Richter Pál (Kvint- és oktávpárhuzamok a 17. századi orgonakíséretekben) is a hivatásos zene "vernakularizálásának" érdekes esetéről szólt, kimutatva, hogy a klasszikus összhangzattan által tiltott párhuzamok Kájoninál, sőt már Viadanánál sem "hibák", hanem tudatos alkalmazások, a tömegének kíséretét segítő "colla parte" technikák, amelyeknek párjai a 16. századi tömegműfajokban (villanella, frottola) is megtalálhatók.
E popularizációs folyamatokkal szemben Somfai László (Inventio és elaboratio Bach zenéjében) a csúcsokra vitt. A Bartók-kompozíciók genezisét elemző kutatásai nemzetközileg is jól ismertek. Új esetre alkalmazva módszere is új, minthogy - tézise szerint - "minden szerzőt a rá jellemzővel kell megszólítani". Bachnál - mutatja ki - a keletkezés pillanatában az alapaffektus a fontos, amelynek gesztikája a szöveg sugallta műfaji karakterből fakad. Az elaboratio ezt teljesíti ki; ennek módszerét Somfai néhány érdekes kéziratos dokumentummal szemléltette.
Domokos Mária ("Vajha... a' Csángó Magyar is polgártársunk lenne!!!"- Mit tudott a művelt magyar közvélemény a moldvai csángókról Csokonai korában, és honnan származtak értesülései?), noha népzenekutató, ezúttal teljes vértezetű történészként lépett fel; de mivel a moldvai csángók népzenéje mintegy virtuálisan jelen volt a konferencián, előadása figyelemreméltó módon kapcsolta össze a folklór és a történelem kutatását.
Tallián Tibor (Opera a 19. századi Magyarországon) a korábbi előadások "vernakularizációs" vonalához csatlakozott, a külföldi operák hazai meghonosításával járó gondokat megmosolyogtató példákon (húzás, átírás, transzpozíció stb.) szemléltetve.
Gombos László az előadása címében jelzett témát ("Hírhedett zenész" és "zeneéletünk nesztora": Párhuzamok Liszt és Hubay pályáján) újonnan felkutatott, illetve új összefüggésekbe állított adatokkal világította meg.
Berlász Melinda (A Járdányi-írások történeti jelentősége) olyan személyiséget mutatott be, akinek írásai - zeneszerzői életművén túl - a népzenetudomány, a zenepedagógia és kora aktuális zeneélete szemszögéből egyaránt jelentősek. Az írások az előadó szerkesztésében rövidesen megjelennek.
Ujfalussy József előadásában (Molnár Antal esztétikai szemlélete) a történészi témafüzér az esztétikába torkollott, anélkül, hogy a konferenciának a középkortól napjainkig húzódó történeti fonala megszakadt volna. Ujfalussy ugyanis Molnár esztétikájának genezisét a századelő történeti-szellemi folyamataiba ágyazta. Szerencsés talaj, mert a szociológiától a pszichológián át a filozófiáig merészen új kezdeményeket termett, s a művészeteket, köztük a zenét is forradalmi módon megújította. Mindez Molnár Antalt szinte egytőlegyig inspirálta, s nemcsak elméleti szempontból, mert ő gyakorlati muzsikusként is kiemelkedő volt. Sokféle szellemi orientációjából Ujfalussy központi magként emelte ki az "ösztön" és a szigorú szerkezet egységét, azzal, hogy "minden rész az egésznek függvénye" (ez strukturalista gondolat), és hogy a nagy műalkotás a "teljes világvalóság" s a "teljes humánum" hordozója (ez meg akár Lukács "emberegészére" és József Attila "világegészére" is rímelhet).
A kétnapos rendezvényhez csatlakozott Az Erdődy palotától a Zenetudományi Intézetig című, Baranyi Anna és Szekeresné Farkas Márta rendezte kiállítás, a barokk kortól máig terjedő érdekes dokumentumaival. Ez egyben a Falvy-ülésszak kongeniális befejezése is volt, minthogy Falvy Zoltán volt az épület intézeti célú átépítése és a költöztetés nagy szakértelmet, odaadást és sokévi fáradozást igénylő munkájának irányítója.