"Hogy áll »Hunyadi«-jának fordítása Weimar részére? Mikor kapom meg a partitúrát? Körülbelül 3 hét múlva szándékozom oda visszatérni, s ha Ön nem sokáig húzza-halasztja a partitúra megküldését, akkor a művet kívánságomnak megfelelően még ebben a szezonban betanulhatjuk." Így írt Liszt Erkel Ferencnek 1856. november 21-én arról az operáról, mely már 1846-ban annyira felkeltette az érdeklődését, hogy külön az ő számára fényes nappal, délidőben, teljes kivilágítással és kosztümökben előadták a Nemzeti Színházban, mielőtt elutazott Pestről. Négy nap múlva, 1846. május 17-én Liszt eldirigálta az opera nyitányát Bécsben, s ugyanaz év októberére már készen állt az a nagyszabású parafrázis, melyet az opera két témájára, a Hattyúdalra és a kedvelt örömkarra, azaz a Meghalt a cselszövő-indulóra komponált. Különös, hogy a Magyarországon mindig körülrajongott mesternek éppen ezt a művét vonakodtak kinyomtatni a pesti zeneműkiadók a jótékony célra szánt tiszteletdíj miatt, s hogy a szép darab a mai napig, ha nem is előadatlan, de kiadatlan maradt. (Rövidesen megjelenik az Editio Musica új Liszt-összkiadásában.) Nem jött létre - Erkel nehézkessége miatt - a Hunyadi weimari előadása sem, amit pedig Liszt oly szívvel-lélekkel szorgalmazott. A sikertelen "exportkísérlet" után Liszt többé nem próbálkozott más Erkel-operák bemutatásával vagy feldolgozásával, pedig tudjuk, hogy többször látta és igen nagyra becsülte a Bánk bánt, még bemutatása előtt megismerkedett a Brankovics Györggyel és az István királlyal, és még a nem túl sikeres Névtelen hősöket is sietett megnézni, mielőtt levették volna a műsorról.
Egyedül Erkel és Liszt kapcsolatának dokumentumairól is lehetett volna egy kisebb kiállítást bemutatni. A Liszt Ferenc Emlékmúzeum október 19-én megnyílt új időszaki kiállítása azonban ennél jóval nagyobb feladatra vállalkozik: a maga teljes spektrumában szeretné áttekinteni Liszt és a korabeli magyar zenés színpad kapcsolatát. Ebbe a körbe nemcsak az tartozik, hogy milyen volt Liszt viszonya a kor magyar opera- és népszínműszerzőivel, mit ismert, mit dolgozott fel tőlük, hogyan segítette előrehaladásukat. A kiállításnak természetesen ez az egyik legfontosabb témája. Ugyanakkor arról is megpróbál számot adni, hogy Liszt mit látott-hallott a magyar zenés színpadokon, hogyan alakult kapcsolata az énekesekkel és a színházi muzsikusokkal, volt-e valamilyen közvetlen vagy közvetett hatása a repertoár alakulására, milyen befolyással volt a hazai énekesképző intézmények létrejöttére és fejlődésére. Végezetül egy kevéssé ismert, de érdekes és fontos témát is megpróbál körüljárni: Liszt tervezett, de soha meg nem valósult magyar tárgyú operáját.
Az utóbbi téma kevéssé kínálkozik kiállítás tárgyául, hiszen egyetlen sor zenei vázlatot sem ismerünk a Jankó, der ungarische Rosshirt (Jankó, a magyar csikóslegény) című operából. Csupán a librettó alapjául szolgáló elbeszélő költeményt, Carl Beck német ajkú bajai költő romantikus betyártörténetét és a Liszt tervére vonatkozó korabeli levelezést, sajtóhíreket tudjuk bemutatni; egyúttal őszintén sajnálkozhatunk azon, hogy a kétségtelenül igen problematikus Cigánykönyv ellenséges fogadtatása örökre elvette Liszt kedvét a magyar operaterv megvalósításától.
A többi tárgykörhöz azonban bőséges és - szerencsére - látványos anyag jött össze, amiben különösen nagy segítséget nyújtott a Liszt Ferenc Emlékmúzeumnak a Magyar Állami Operaház Emlékmúzeuma, a múlt századi zenés színjátszás képi, tárgyi és írásos emlékeinek kincsestára. Liszt és a budapesti Operaház kapcsolatáról elsőként az a fájdalmas tény jut eszünkbe, hogy az 1884. szeptember 27-i megnyitáskor a mester bizony kiszorult a falakon kívülre, mivel az ünnepi alkalomra szánt, oly nagy gonddal és szeretettel komponált Magyar királydalát a benne felhasznált Rákóczi-nóta miatt a gyáva intendatúra nem merte Ferenc József jelenlétében megszólaltatni. Így Lisztet csak Stróbl Alajos szobra képviselte a főbejárat melletti falfülkében. A kiállítás fő felirata fölött láthatjuk e szobor rajzvázlatát, a szobormakett pedig a Liszt Múzeum állandó kiállításának része. A még nem is létező szobor körvonalai Ybl Miklósnak az Operaházról 1879-ben készített, lenyűgözően részletes kidolgozású, szinte fényképszerű látványtervén is láthatók; a megálmodott, majd megvalósult szobrot nem lehetett egy olyan levéllel egyszerűen eltávolítani, mint amilyet Podmaniczky intendáns (vagy nevében valaki, hiszen a kiállított fogalmazvány nem Podmaniczky kézírása) Lisztnek küldött a Magyar királydal ügyében. Az fontos volt, hogy címeres, metszett kristálypoharak várják a királyi szalonban az uralkodót és nejét, de még Áldott légyen magyarok királya szöveggel sem hangozhatott el a rebellis kurucokat idéző dallam, ami annál is meglepőbb, mivel a Bánk bán nem kevésbé rebellis felhangú muzsikája volt az ünnepi előadás egyik fénypontja.
A Bánk bánnál maradva: különösen megható az a kiállított súgókönyv, amelyet az 1861-es ősbemutatótól kezdve egészen a század végéig használtak, s amelynek utolsó oldalára feljegyezték a legemlékezetesebb előadások dátumát (köztük 1884. szeptember 27-ét is). De Erkellel kapcsolatban sok más szép emléket is említhetünk a kiállításról: karmesteri pálcáját, a Filharmonikusoktól kapott ezüstkoszorúját, egy eddig ismeretlen kéziratát: a kiváló énekes, Stéger Ferenc részére készített kottás emléklapot, azután egy ifjúkori arcképét, melynek "Erkel Ferencz" aláírását tőle szokatlan humorral így egészítette ki barátjának, Szigligeti Edének szánt dedikációjában: "Akaszd fel barátodat, Erkel Ferenczet" amire Szigligeti talpraesetten reagált: "de szivem falára!" Nem humoros, mégis sokat mondó az a dedikáció, melyet Liszt saját arcképére, Barabás Miklós litográfiájára jegyzett fel 1846-ban Erkel Ferenc számára (a kép a szalonba vezető átjáró felett függ); különleges csemegeként láthatjuk Barabás eredeti ceruzarajz-tanulmányát is e kép (litográfia, majd olajfestmény) zongorájához.
Erkel mellett Mosonyi (Brand) Mihály volt az, akinek egyik operája, a hangsúlyozottan magyar stílusú Szép Ilonka Lisztet parafrázis komponálására ihlette. Liszt igen nagyra értékelte és különösen szívébe zárta Mosonyit, mégis nyíltan megmondta neki, hogy Kaiser Max auf dem Martinswand című operai zsengéje dramaturgiai hibák miatt még nem elég érett a Weimarban való bemutatásra. Talán ennek az őszinte kritikának is szerepe volt abban, hogy a német ajkú és eleinte kizárólag a klasszikus-kora romantikus német zenei stílust követő Brand irányt (és nevet) váltott, s rövidesen egészen a magyar zenének szentelte magát. Nem mindenki tudja, hogy az Ábrányi Kornél szerkesztésében megjelent Zenészeti Lapok számos Mosonyi-cikke eredetileg német nyelven fogalmazódott; érdekes látni Mosonyi gyöngybetűit a Nemzeti Színház operaéletéről írt cikk fogalmazványán. De ennél is fontosabb a Szép Ilonka zongorakivonata - nagy szerencse, hogy ezt annak idején kinyomtatták, hiszen az opera partitúra-kézirata (mint ezt a kiállítást megnyitó Szőnyiné Szerző Katalin, az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának vezetője mindannyiunknak tudomására hozta) pillanatnyilag ismeretlen helyen lappang! S ezúttal Liszt parafrázisa is megjelent - ez a gesztusként, Mosonyi iránti barátságból készült zongoradarab csodálatos koszorúba fűzi Mosonyi kertjének szerény virágait; meggyőződhetett erről mindenki, aki a megnyitón Kassai István pompás előadásában hallhatta az eredeti Mosonyi-részletek után Liszt fantáziáját.
Kik azok a magyar operaszerzők, akik még szerepelnek a kiállításon? Doppler Ferenc, aki Benyovszkyját Lisztnek dedikálta, s aki Liszt véleménye szerint (Mosonyival együtt) szobrot érdemelne az Operaházon; Goldmark Károly, akinek Sába királynője című operája talán még további éveket feküdt volna előadatlanul a bécsi Opera kottatárában, ha Liszt óhajára nem tűzik műsorra nyitányát egy jótékony koncerten, ahol hatalmas sikert aratott; Mihalovich Ödön, aki (immáron Liszt tanácsára) először a német operaszínpadon indult meg, mivel "bármilyen kiváló partitúrát küldenek is Budapestről, másutt nincs sem esélye, sem hitele..."; Thern Károly, a Tihany ostroma, Gizul, A peleskei nótárius és más, ma már elfeledett zenés színpadi művek szerzője, aki Lisztnek egész életén át barátja maradt s fiai Liszt keze alatt váltak európai hírű zongoraduóvá; Zichy Géza, a Rákóczi-trilógia szerzője, aki valószínűleg sohasem lett volna muzsikus, ha Liszt nem biztatja, hogy vadászbalesete után, jobb kezét elveszítve se mondjon le a zenei pályáról; Orczy Bódog, akinek Renegátja talán csak azért volt Lisztnek szívügye, mivel sohasem feledte el, hogy intendánssága idején Orczy szerződtette Richter Jánost a pesti Nemzeti Színházhoz, elősegítve ezzel Wagner kultuszának magyarországi megerősödését.
Az utóbbi téma (Liszt Richterrel Wagnerért, 1871-75) külön tárlót kap a kiállításon, mégpedig igen látványosat: a nemrég létrejött s végre állandó székhellyel is rendelkező győri Richter Archívum, mely németországi Richter-leszármazottaktól számos értékes eredeti dokumentumot kapott a világhírű karmester hagyatékából, néhány gyönyörű darabot kölcsönzött: így Richter vörös bársony írómappáját Wagner arcképével - a mester ajándékát, vagy a Richter arcképével díszített dobozkát, mellyel a budapesti Filharmonikusok kedveskedtek karmesterüknek. Az Operaház Emlékmúzeumának és magának a Liszt Ferenc Emlékmúzeumnak is gazdag anyaga volt ehhez a tárgykörhöz: látható itt Wagner budapesti látogatásának több emléke, a Liszt-Wagner-Richter-koncert műsora, eredeti (Budapesten leírt) Wagner-kézirat, Liszt Lohengrin-átirata, egy korabeli Lohengrin-szerepfotó és egy valódi, korabeli Lohengrin-sisak... S ne feledkezzünk meg arról a pompás karikatúráról sem, amelyen Liszt szeretettel hajol a nagyságát bizonygató kicsiny Wagner fölébe: "Igenis - az én vőm vagy!" - ez a mulatságos rajz jól érzékelteti, hogy Liszt tekintélye micsoda nyomatékot adott Wagner akkor még igencsak vitatott ügyének Magyarországon.
Nemcsak Wagner, de több jelentős francia zeneszerző esetében is szerepe volt Lisztnek abban, hogy kapcsolatuk Magyarországgal szorosabbra fűződjék. Közülük Saint-Saëns nem operája bemutatása kapcsán járt Budapesten, így ő (bár Liszthez különösen közel állt) nem szerepel a kiállításon; annál inkább Delibes és Massenet, akiknek balett- illetve operabemutatókhoz fűződő látogatásai alkalmával Liszt szinte állandó kísérőként volt jelen, s mint jó "kultúrdiplomata" segített, hogy minél otthonosabban érezzék magukat és minél több magyar muzsikussal ismerkedjenek meg.
A háttérben csupán, de mindenütt ott látjuk Liszt fáradozásának nyomát a hazai énekesképzésben is. Többek között az ő jótékonysági koncertjei tették lehetővé, hogy megkezdhesse tevékenységét a pest-budai hangászegyleti zenede énekesképző iskolája; figyelemmel kísérte a színészeti tanoda operai szakának munkáját, s amikor a Zeneakadémián is megindult az énekesképzés, nem kétséges, hogy az ő tanácsát is figyelembe vették a két tanár, Pauli Richard és Passy-Cornet Adél kiválasztásánál: mindkettőjükkel jól dokumentálható művészi-zenei kapcsolatban állt.
A kiállítás anyagának talán egyik legérdekesebb része az énekes színészekről készült sok gyönyörű litográfia és fénykép, amelyek túlnyomó többségét szintén az Operaház Emlékmúzeuma kölcsönözte. Ezeket az énekeseket Liszt gyakran látta a színpadon különféle szerepekben, és minthogy legtöbbjük a koncertéletnek is állandó résztvevője volt, sokukkal saját műveinek előadójaként is kapcsolatban állt, vezényelte vagy kísérte őket, esetleg eljárt estélyeikre, részt vett házimuzsikáikban. Érdekes felfedezni, hogy Schodelné mint Bátori Mária szinte szakasztott ugyanolyan prémes mentét visel, mint La Grange asszony Szilágyi Erzsébet szerepében. Megható tudni, hogy Liszt is látta azt az előadást Gounod Rómeó és Júliájából, amelynek plakátja a kiállításon szerepel, és két előadójának, Pauliné Markovics Ilkának és Kőszeghy Károlynak szerepfotója is bemutatható volt. Ugyanígy szinte látjuk Lisztet Erkel István királyának főpróbáján és bemutatóján, amint gyönyörködik Saxlehner Emmában és Ney Dávidban, akiknek jelmezes fényképe ránk maradt ebből az operából. Mulatságos összehasonlítani az eredeti fotókat és a Borsszem Jankó korabeli karikatúráit Benza Idáról vagy Odry Lehelről: Jankó János nagyon tudott rajzolni! De nem kevésbé kiváló a Bolond Istók rajzolója, mikor Lisztet ujján egy szép madárhölggyel, természetesen a "nemzet csalogányával", a népszínművek csillagával, Blaha Lujzával ábrázolja. S egyszerűen jó végignézni, hogy a múlt században micsoda műgonddal és szeretettel fényképezték mind civilben, mind színpadi kosztümben a szép vagy kevésbé szép férfi és női énekeseket, vagy akár azt a rejtélyes Földváryné Emiliát (Emmát), aki egy balerina pózában tündököl egy énekesnek dedikált fotón, s akiről csak annyit tudunk, hogy Liszt által gyakran látogatott szalonjában számos művész, énekes megfordult. Földváry Emilia a zeneakadémiai Liszt-lakás berendezésekor függönyt hímzett ajándékba, s ez a múzeumban éppen annak a teremnek (az egykori ebédlőnek) az ablakát díszíti, melyben a most ismertetett, előreláthatólag 1999. február 27-ig nyitva tartó kiállítás első része látható. A második rész (itt van az említett fotó is, a legtöbb színészfényképpel együtt) a földszinti kutatókönyvtár előterében tekinthető meg.
Nemcsak Liszt tisztelőinek nyújthat élményt a kiállítás, hanem mindazoknak, akik bele akarnak pillantani a múlt századi magyar zenés színpad életének hétköznapjaiba és ünnepeibe. Amikor Liszt itthon tartózkodott, ennek az életnek hol az előterében, hol pedig csak a hátterében, de valahol az ő alakja is mindig megjelent.

Erkel karmesteri pálcája és a Filharmonikusoktól kapott ezüstkoszorúja

19. századi Lohengrin-sisak

Mosonyi Mihály

Liszt és a nemzet csalogánya (Rajz a Bolond istókból)