Muzsika 1998. december, 41. évfolyam, 12. szám, 16. oldal
Halász Péter:
Cantus Planus 1998
Beszélgetés Dobszay Lászlóval a Nemzetközi Zenetudományi Társaság munkacsoportjának esztergomi
 

Már szinte kötelező hagyománynak számít: két-háromévenként Magyarországon gyűlik össze a középkori egyszólamú liturgikus zene kutatóinak legjelesebbjeiből álló, mintegy ötven tagú munkacsoport, hogy többnapos konferencia keretében ki-ki itt hozza nyilvánosságra saját eredményeit, ismerkedjék kollégái tevékenységével, eszmét cseréljen és terveket kovácsoljon jövendő, esetleg másokkal közös kutatási projektjeihez, amelyeknek eredményeit talán néhány év múlva ismét Magyarországon mutathatja majd be.
Hogy immár hatodszor ad otthont hazánk a Cantus Planus ülésének, ez bizonyítja, milyen kivételes nemzetközi megbecsülésnek örvend a valaha
Rajeczky Benjamin által megteremtett, s ma Dobszay László és Szendrei Janka vezette magyar gregoriánkutatás, amelynek az MTA Zenetudományi Intézete Régi Zenetörténeti Osztálya ad otthont.

- A Rádió új Zenei Újságjában két külföldi vendég, David Hiley és Ruth Steiner egyaránt azt hangsúlyozta, mennyire hálás magyar vendéglátóinak a már megszokottan kiváló szervezésért, s mennyire tiszteli a budapesti gregoriánkutató műhely magas színvonalú tevékenységét. Most, a vendéglátót kérdezve, szeretném megtudni: öröm vagy teher a Cantus Planus makacs ragaszkodása Magyarországhoz?
- Mindkettő. Örülünk annak, hogy a külföldi kutatók szívesen jönnek hozzánk. Egyébként nem elhanyagolható az a tény sem, hogy nálunk még mindig olcsóbban lehet megszervezni egy ilyen rendezvényt, mint másutt a világon. S persze mi magunk is fontosnak érezzük, hogy ennek a kutatócsoportnak rendszeres fóruma létezzék. Igen jó helyzetben vagyunk a tekintetben, hogy Magyarországon a gregorián kutatói egy műhelyben dolgoznak, míg a nyugati államokban rendszerint különféle egyetemeken, elszigetelten kell kutatniuk, s közvetlen kollégáik általában egészen más témákon dolgoznak. Így az eleve csapatmunkát kívánó szervezés Magyarországon könnyebben lebonyolítható.
- Vajon ma, a modern kommunikáció, a telefax és az e-mail korában is ugyanolyan jelentősége van annak a személyes találkozásnak, amit egy-egy ilyen konferencia nyújthat, mint amilyen korábban volt?
- A technikai lehetőségek nagyban megkönnyítik az együttműködést, amikor részletekre kell váltani azt az alapvetően közös szemléletet, tematikát, amit azonban csak élőszóban lehet kialakítani. Külföldi vendégeink maguk is említették, hogy számukra a Cantus Planus azért nagyon hasznos, mert egyébként kevés alkalmuk van egymással személyesen találkozni. Hogy közvetlen kollégáikkal beszélgethessenek, az előadóteremből kilépve akár fehér asztal mellett is folytathassák témájukat, s azonnal sokfelől kapjanak észrevételeket, ez csak ilyen keretek között lehetséges. Ezt nem pótolhatják sem a könyvrecenziók, sem a modern technika kínálta kommunikációs formák. Ha azonban a személyes találkozás révén sikerül elindítani egyfajta együttműködést, akkor ennek a hétköznapjait nagyban segítheti például az e-mail gyorsasága.
- S vajon mutatkoznak-e efféle közös kutatási tervek jelenleg a gregorián zene témakörében?
- Vannak ilyenek, de egyelőre nagyon korlátozott keretek között. Egyes kutatási feladatok esetében lehetséges, hogy a részmunkákat akár ezer kilométerek távolságából végezzék el, de sok mindent csak állandó, közvetlen együttműködésben, folyamatos kommunikációban lehet kidolgozni.
Úgy látom, a pillanatnyilag zajló nemzetközi projektek leginkább nagy gyűjtemények létrehozására irányulhatnak. Ilyen például a Washingtonból irányított CANTUS, amelynek számítógépes adatbázisában egyes kódexek tartalomjegyzékeit gyűjtik egybe a különféle országokból beküldött kutatói jelentések alapján. Nemzetközi szerkesztő bizottsággal működik az egyik korábbi találkozásunkkor, 1995-ben Egerben alapított Historiae-sorozat, amely késő-középkori zsolozsmák kiadására vállalkozik. De említhetem a nagy múltú Monumenta monodica medii aevi című forráskiadvány-sorozatot is, amely nyitva áll a kutatók publikációs szándékai előtt, és a beérkező javaslatokat a szerkesztő bizottság háromévente bírálja el. Éppen ehhez kapcsolódik az idei konferencia talán legjelentősebb magyar vonatkozású eseménye: az e sorozat V. köteteként megjelenő magyarországi antifónaösszkiadás könyvbemutatója, amelyben több mint harmincéves, hosszú megszakításokkal kísért munkánk öltött testet.
De tapasztalatom szerint még ezeket a terveket is csak élőszóban, a konferenciák szüneteiben lehet igazán eredményesen megtárgyalni. Jellemző, hogy több kutató munkáján alapuló előadás, úgynevezett joint paper az idei tanácskozáson mindössze kettő volt: David Hiley és Roman Hankeln, akik Regensburgban közös tanszéken működnek, beszéltek az újabb kori, az ezredforduló körül keletkezett délnémet zsolozsmák közös stílusjegyeiről. Ezenkívül én kísérleteztem azzal, hogy zenetudományi tanszakos hallgatóimmal közösen ismertessem a 7. és 8. tónusú ó-római responzóriumok részletes elemzését, amit poszter alakban, tucatnyi nagy táblán mutattunk be, majd vitattunk meg. E példák is elárulják, hogy csak a valóban egymás közelében dolgozók tudnak igazi közös projekteket előkészíteni.
- Az említett két előadás továbbvezet az idei ülésszak részleteinek megismeréséhez. Milyen új témák, esetleg új irányzatok látszanak kibontakozni az ezredvég gregoriánkutatásában?
- Először arra szeretnék utalni, hogy idei tanácskozásunk az eddigiekhez mérve is igen magas színvonalú volt. Az elhangzott közel ötven előadásból talán négy-ötről gondolom, hogy ezek akár el is maradhattak volna. Aki ismerős a nemzetközi konferenciák világában, tudhatja, hogy ez kivételesen kedvező arány, amit persze elsősorban a szerencsének tudhatunk be.
Ugyancsak véletlenszerűnek gondolom, hogy most meglehetősen sokan vizsgálták az úgynevezett ó-római éneket. Ez persze tükrözi a gregorián előtörténete és keletkezése iránt megnövekedett érdeklődést is, hiszen tudjuk, hogy ez a repertoár a .Róma városában a 13. századig megőrzött, de eredetileg a gregorián egységesítése előttről származó, annak korábbi fejlődési stádiumát mutató dallamokból áll.
Nagyon hasznosak és mindig üdvözlendők az újonnan felfedezett vagy frissen elemzett forrásokról szóló beszámolók, amelyek most is nagy szerepet kaptak. Például Szendrei Janka a közelmúltban Isztambulban meglelt öt magyar eredetű kódexet ismertette, mégpedig most először a nemzetközi nyilvánosság előtt.
Örvendetes, hogy az a nyolcadik éve tartó kezdeményezés, hogy a bizánci-görög és a latin egyszólamú ének kutatói közös konferencián legyenek jelen, a korábban inkább formális kapcsolatok után az idén már a valódi párbeszéd lehetőségéig is eljutott. Nem a saját téma részleteibe merülő és a másik terület kutatói számára nehezen követhető gondolatmeneteket hallottunk, hanem olyan előadásokat, amelyeknek szemléletmódja vagy módszertana szélesebb körben is gondolatébresztően hathatott. Hogy egy példát mondjak: Alexander Lingas, egy fiatal amerikai kutató beszélt a bizánci zsolozsma rendjéről, illetve annak Bizánc 1453-as eleste után Thesszalonikiben folytatódó utóéletéről.
Mennyiben lehet ez tanulságos a nyugati gregorián kutatójának? Nos, nemrégiben jelent meg Robert Taft könyve a zsolozsma történetéről, és különösen annak kezdeti szakaszáról. A könyvből kiderül, hogy e s61uson belül külön színt képviselt a katedrálisok zsolozsmája, amely azonban hamarosan hozzáidomult a szerzetesrendek zsolozsmáihoz. A katedrálisok zsolozsmájának egyik jellegzetessége, hogy nem annyira meditatív jellegű, hanem mozgalmasabb, drámaibb, a nép számára követhetőbb szertartás volt. Ezt Nyugat-Európában csak a történeti leírásokból ismerjük, ám a most hallott előadás a Hagia Szófiában továbbélő rítus ismertetésével élőbbé és szemléletesebbé tett egy ehhez hasonló szertartást, amely nemcsak a 4. századig, hanem közel ezer évvel tovább is létezett. E példa is mutatja, mi tarthat számot a szélesebb tudományos közönség érdeklődésére.
- Fiatal kutató előadását említette - tudom ugyan, hogy jelen voltak a konferencián olyan, immár a kutatástörténet klasszikusainak számító személyiségek is, mint például Michel Huglo, én mégis inkább az utánpótlás, a jövő nemzedék bemutatkozása felől érdeklődnék.
- Nagyon jónak találtam a fiatalok teljesítményét. Módszertanilag kiválóan kidolgozott és felnőtt, tapasztalt kutatói gyakorlattal alátámasztott előadásokat hallhattunk. A fiatal nyugati kutatók esetében talán magasabbnak is találtam a színvonalat annál, mint amit mi Magyarországon el tudunk érni.
Az a baj, hogy ott az egyetemi tanulmányok befejezésétől az érett kutató összefoglaló munkájáig vezető út borzasztóan nehéz. A kutatók igen nagy része a doktori cím megszerzése után megélhetési gondjai miatt kénytelen abbahagyni a témáját. Nem kerülnek be kutatói műhelyekbe, nem találnak támaszra, és elmagányosodnak. Németországban például előírás, hogy a doktori disszertáció befejezése után a habilitációt más témából kell megírni. S ha végül valaki el is ér egy professzori állást, akkor a zenetörténet legkülönbözőbb területeit kell tanítania, s csak maradék idejét szentelheti a kutatásnak. Tapasztalatom szerint az ígéretesen induló harmincévesek közül csak nagyon kevesen tudják magas színvonalon folytatni munkájukat.
- Azt jelentené ez, hogy Magyarországon jobbak a feltételek egy kutatói pálya elindulásához?
- Annyiban mindenképpen, hogy van egy kutatóintézetünk, amely fogadni és irányítani tudja mindazokat, akik valóban zenekutatással akarnak foglalkozni. Nem lebecsülve az egyéb kutatóhelyeket, nagyon jónak találom, hogy kis ország lévén mindössze egyetlen ilyen központi intézményünk van, amely összegyűjti a rokon vagy éppenséggel azonos tárgykörben dolgozókat. Ha tehát itt egy fiatal megírja a szakdolgozatát vagy disszertációját, akkor bekerülhet egy olyan közegbe, ahol mind az ott felhalmozott gyűjtemények, mind az idősebb kollégák segítik a továbbfejlődésben, s eközben abban sem gátolja semmi, hogy oktatással is foglalkozzék.
- Korábban is feltűnő volt, mennyire széles, a filológiától és paleográfiától a liturgiatörténetig és zenei elemzésekig terjedő spektrumot ölel fel a Cantus Planus munkacsoport kutatási köre. A korábban említettek mellett most milyen témák álltak még a középpontban?
- Most is jellemző volt a sokszínűség. Intézménytörténeti, kodikológiai, sőt akár irodalomtörténeti elemzések mellett nekem személy szerint nagy örömet szerzett néhány kiemelkedően izgalmas zenei elemzés, amely nem rekedt meg a lejegyzések vaskalapos analízisénél vagy a gyakran meddő statisztikai vizsgálódásoknál, hanem a hangzó ének jó füllel elvégzett vizsgálatára épült. Az amerikai Edward Nowacki az ó-római ének tonális összefüggéseit mutatta be; ennek érdekessége, hogy ez még a gregorián nyolc tónusba rendezett zeneelmélete előtti időkre megy vissza, amikor még nem ez a szabályrendszer, hanem más elvek irányították az énekesek hallását. Nagyon érdekesnek találtam még Joe Dyer munkáját, aki az ó-római offertóriumok zenei elemzéséről értekezett. Hagyományosan úgy tartjuk számon, hogy az offertórium műfaja a gregorián régi rétegének viszonylag legmodernebb, legszabadabb, legszeszélyesebb része. Willi Apel annak idején a gregorián Beethovenjének nevezte, szemben a többi ősi műfajjal, amelyek egy, mondhatni, haydni vagy mozarti történeti szintet képviselnek. Dyer azonban most bemutatta, hogy az offertóriumok eredetileg nagyon is szabályos, világosan követhető, gondosan szerkesztett darabok voltak, amelyek csak a későbbi fejlődés folyamán váltak dramatikusabbakká.
- Segíthet egy ilyen megfigyelés a dallamok datálására vonatkozó hipotézisek felállításában?
- Talán igen, de erről mindenki nagyon óvatosan, talán túl óvatosan nyilatkozik. Abban mindenesetre sokat segíthet, hogy megértsük, a korabeli énekes hogyan hallhatta az eredeti offertóriumokat. Én és a növendékeim egyébként hasonló eredményekre jutottunk, amikor az ó-római responzóriumokat elemeztük. Ezekben is ki lehetett mutatni egyfajta erősen megszerkesztett szabályosságot. Ez azért is nagyon érdekes, mert napjaink egyik legfontosabb kérdése, hogy az írásbeliség előtti, szájhagyományos zenekultúrában hogyan lehetett fenntartani és továbbadni egy ennyire nagy repertoárt. Éppen a dallamok közös formulakészletei segítenek megérteni, hogy még a nagy terjedelmű zenei anyag is viszonylag könnyen memorizálható és reprodukálható lehetett a kotta segítsége nélkül is.
- Benyomásom szerint a magyar gregoriánkutatásnak éppen a szájhagyományos zene kutatásához, a népzenei elemzésekhez való közelsége ad sajátos módszertani arculatot. Vajon azok a kutatók, akik nem rendelkeznek egy ilyen referenciaként szolgáló rokon terület ismeretével, miképpen boldogulnak a szájhagyományos zene elemzésével?
- Úgy érzem, hogy az említett elemzések éppen e tekintetben indíthatnak el egy korábban külföldön kevésbé ismert kutatási irányt. Kiderült ugyanis, hogy ha valaki csak egy területen dolgozik, de nagyon széles körből meríti az ismereteit, és nem csak egyes példákat vizsgál, így is megszerezheti azt a jártasságot, amit nekünk a népzenei tájékozottság nyújt. Valljuk be: mára a népzenekutató tudása sem elsősorban a terepen, gyűjtés közben szerzett anyagismeretből táplálkozik, hanem inkább a dolgozószobában, mások gyűjtéseinek tanulmányozása közben formálódik.
- A lejegyzés és az élő előadás viszonya továbbvezethet egy újabb kérdéskörhöz, nevezetesen a gregoriánkutatás és a mai egyházzenei gyakorlat viszonyához. Tudom, éppen Dobszay Lászlót, a Schola Hungarica karnagyát különösen intenzíven foglalkoztatja ez a téma. Elhangzottak-e ehhez kapcsolódó előadások a Cantus Planus idei konferenciáján?
- A gyakorlathoz fűződő viszony nem tárgya a Cantus Planus kutatócsoport munkájának. Nem beszélnék ugyan elzárkózásról, de a tudományos megközelítés gyakorlatba való átültetése inkább az egyes kutatók "magánügye", mintsem a közös munka témája. Volt ugyan ilyen témájú előadás is: Jerome Weber, a gregorián ének fáradhatatlan diszkográfusa mutatta be hangzó példák segítségével az 1929 és 1931 között készült gregorián-felvételeket.
Ami pedig a tudományos eredmények gyakorlati hasznosíthatóságát illeti: úgy hiszem, itt két lépcsőfokról kell beszélnünk. Az egyik az ismerettegesztésben, az aktuális tudás mind szélesebb körben való továbbadásában mutatkozik meg. A másik azonban már átvezet az előadóművészet területére. Bizonyára itt is vannak olyan új ismeretek, amelyek érezhetően befolyásolhatnák e zene megszólaltatóinak elképzeléseit. Azért nehéz erről beszélnem, mert mindig azt érzem: hiába kaphatok előadóként hasznos indíttatásokat a kutatói munkából, amikor aztán próbán, koncerten vagy hanglemez-felvételen kell foglalkoznom e zenével, mégis minden ilyen tudásomat el kell felejtenem. Olyankor annyira csak a zenei anyaggal való közvetlen kapcsolat számít, a zenei egyensúlyok megteremtése, a dinamikák működtetése érdekel, hogy minden háttértudás lényegtelenné válik. Egy fúga megszólaltatásakor sem arra figyelek, hogy éppen egy augmentált témaváltozatot játszom, hanem arra, hogy ez hogyan illeszkedik az egész kompozíció folyamatába.


Helyreigazítás
A Muzsika novemberi számában cikk jelent meg a Magyar Haydn Társaság első fenődi fesztiváljáról (Dalos Anna: Eredmények és remények). A beszámoló hölgyszonátáknak nevezi a Komlós Katalin fortepiano-estjén elhangzott C-dúr és cisz-moll művet (Hob. XVI:21, 36). Komlós Katalin figyelmeztette szerkesztőségünket: a két mű nem tartozik e kategóriába. A fogalmat a magyar zenei köztudatban Somfai László könyve (Joseph Haydn zongoraszonátái. Zeneműkiadó Budapest, 1979) honosította meg: ő a kéttételes, lírai műveket nevezi hölgyszonátának - az említett kompozíciók nem ilyenek. A tévedésért az előadóművész és olvasóink elnézését kérjük. - A szerkesztőség



Két részlet az isztambuli magyar eredetű Antifonáléból (1360 körül)