"Megdöbbentőnek tartom, hogy a hegedűsök kilencvenkilenc százaléka - legalábbis akiket megkérdeztem - úgy játssza a Mozart-hegedűversenyeket és -szonátákat, hogy nem olvasta Leopold Mozart hegedűiskoláját. Döbbenetes ignorancia. Ha valakit ez nem érdekel, akkor az illetőt nem érdekli Mozart és a zene sem" - idézi a könyv horítója Schiff Andrást, aki több földrész hegedűseivel szonátázva és beszélgetve szerezte lesújtó tapasztalatait. Ennek fényében talán nem is restellni való, hogy magyarul csak most, első megjelenése után 242 évvel válik hozzáférhetővé a vonós muzsika minden bizonnyal legfényesebb évszázadának, a 18. századnak e meghatározó fontosságú hangszeres iskolája, a három-négy legfontosabb iskola egyike. Egyébként csak 50 évvel maradtunk el az angol nyelvű oxfordi Leopold Mozart-kiadás (1948) mögött, amelynek megjelenését Alfred Einstein sürgette, és amely, az egy esztendővel később napvilágot látott New York-i angol nyelvű C. Ph. E. Bach-féle Versuch szekundálásával, alapvetően átformálta a világ egyre inkább angol nyelven íródó zenetudományi szakirodalmát.
Gyanítom, nem a könyv puszta hozzáférhetőségének igénye vagy még mindig gyér nyelvtudásunk a fő oka, hogy érdemes, sőt szükséges megjelentetni Leopold Mozartot magyarul. Az NDK-korszak olcsó könyvtermésének hála, akár hasonmás kiadásban is beszerezhettük ezt a becses kötetet (jóllehet a gót betűk sokak érdeklődését lelohasztották); és zenekaraink a megmondhatói, hogy máig egészen jól tudnak németül próbálni a külföldről jött bármilyen nációjú karmesterrel. A kiadást elsősorban a Schiff említette szakmai ignorancia, sőt ellenállás leküzdésének szükségessége indokolja. Az ebben a szakirodalomban járatlanabb zenész (hegedűs és nem hegedűs egyaránt) gyanakodva lapozgat egy olyan munkában, amely bélhúros hangszerről, ősrégi hangszertartásról, bizonytalan értelmű zenei jelekről beszél, amit nem lehet nyomban lefordítani napjaink korszerű, mondjuk a Galamian-iskolában tanult terminusaira. Aki pedig járatos a 18. század zenéjében és ebben a szakirodalomban (akár "historikus" zenész, akár muzikológus), s konkrét kérdésekre keres választ C. Ph. E. Bach, Leopold Mozart, Quantz, Tosi, Türk és a többiek köteteiben, azért bizonytalanodik el, mert még az azonos nyelven (németül) írt, nagyjából kortárs könyvekben is bábeli zűrzavart talál: alapvető szakkifejezések itt és ott más szavakkal jelennek meg, a kottapéldákban másfélék a jelek - vagyis egyszerűbbnek látszik valamelyik általános Aufführungspraxis-könyvet (például Donington munkáját) levenni a polcról.
Egy ilyen alapkönyvet azonban nem pótolhat a belőle készült szövegválogatás; az ilyen könyvet elejétől végéig érdemes elolvasni, ami mégiscsak könnyebb a magunk anyanyelvén. Csakis így ismerszik meg az író, és válik érthetővé megannyi konkrét tanácsa-oldalvágása. Ez a muzsikus-író, Leopold, kiművelt emberfő (talán kiműveltebb elme, mint amennyire tehetséges zeneszerző): egyetemet végzett, klasszikusokat citál, fölényesen vitázik pályatársaival. Mellesleg gőgösen lenézi a középszerű zeneszerzőcskéket éppúgy, mint a régi stílben modorosan ("barokkosan"?) játszó hegedűsöket. Tartini iskolájának számos elvét úgy adaptálja az Alpokon túlra, hogy abban már kitapintható egy poszttarokk új zene jelenléte, amely azonban még nem Wolfgang Amadeus Mozarté. (1756-ban Leopoldnak még nincsenek abból eredő komplexusai, hogy zseniális fia szakmai előrehaladását kell értő kézzel nyesegetnie; ez a Leopold még nem konzervatív, hanem nagyon is radikális újzene-képviselő.)