Muzsika 1998. december, 41. évfolyam, 12. szám, 8. oldal
Feuer Mária:
Egyrészt - Másrészt
Északi Zenei Napok, 1998
 

Úgy érzem, lehetetlen egyértelműen állást foglalnom a mai skandináv zene október végi egyhetes fesztiváljáról. Stockholmi tartózkodásom alatt egyrészt megkíséreltem objektív módon, az ottani közönség szemével látni az eseményeket, másrészt ott sem, és azóta sem sikerült elszakadnom az itthoni zenei élettel való összehasonlítástól. Ezért előre is elnézést kérek azoktól, akik modorosnak találják "egyrészt - másrészt"-formába öntött beszámolómat, de ha hiteles tájékoztatást szeretnék nyújtani az Északi Zenei Napok idei kortárs zenei fesztiváljáról, akkor helyeslésemet és szkepszisemet, irigységemet és kételyeimet egyaránt kénytelen vagyok tolmácsolni. Előrebocsátom: egy-két kivétellel sem a zeneszerzők, sem az előadók személyével nem terhelem az olvasót, hiszen a jószerivel ismeretlen nevek mit sem mondanak a produkciók meghallgatása nélkül, ráadásul olyan sokat kellene leírnom, hogy félek: nem sokan jutnának el a tudósítás végéig.
Majd' egy hétig napi három hangversenyt (illetve egy operaelőadást) rendeztek Stockholm különböző termeiben - nagyjából egy-egy városrészre összpontosítva a nap eseményeit. Ezzel az ötlettel változatossá tették a helyszíneket, ugyanakkor a város különböző arcait is bemutatták. A déli, esti és éjjeli hangversenyek között a skandináv országokból érkezett vendégek még szemináriumokat is hallgathattak, és zeneszerzői portrékkal ismerkedhettek - ráadásul a nagyvonalú fogadásokon nemcsak jó közérzetük erősödhetett, hanem egymással is megoszthatták tapasztalataikat.
Az Északi Zenei Napok fesztiválja nagy múltra tekint vissza: több mint száz éve prezentálja az öt skandináv ország: Dánia, Izland, Finnország, Norvégia, Svédország éppen aktuális zenéjét, kétévente más-más országban tartva a rendezvényt. A zsűri dolga soha nem lehetett könnyű, hiszen nyilvánvalóan egyensúlyoznia kellett, mennyire kerüljenek reflektorfénybe az egyes nemzeti zenék: ha jól tudom, idén először nem vegyes összetételű bírálóbizottság, hanem a vendéglátó ország zsűrije válogatott a beküldött művek közül. Nem készítettem leltárt, de az arányok az egyes koncerteken kiegyenlítettnek tűntek föl. Ez a toleráns válogatást igazolja, ugyanakkor nem biztos, hogy a valós értékrendet képviseli. Ami a műfajokat illeti, a kamarazene volt többségben - nyilván az előadhatóság szempontja miatt -, de nem hiányzott a skandináv zene palettájáról a zenekari kompozíció, a kísérleti, elektronikus zene, sőt az opera sem, egyetlen koncerten pedig vokális művek is elhangzottak.

A kívülálló szemével
Egyrészt: Korábbi látogatásaimhoz képest az országot láthatóan nem kerülte el a gazdasági válság: a város piszkosabb, lepusztultabb, mint korábban, nem sok nyomát látni annak a kiváltságnak, hogy az idén Stockholm Európa kulturális fővárosa. A helyiek panaszkodnak a hatalmas inflációra, s arra, hogy kevesebb pénz jut a kultúrára.
Másrészt: A kortárs zene fesztiválja annyi pénzt emészthetett föl, amennyinek mi egy töredékével is boldogok lennénk. A vendéglátás pazar, bőkezű és figyelmes, a szervezés mintaszerű, az előadások korántsem hakniszerűen vannak összedobva, hanem nyilvánvalóan a legkiválóbb előadóművészek álltak a fesztivál szolgálatába. Ha a házigazdák érzik is, hogyan hat a gazdasági lecsúszás a kultúrára, nyilván olyan magas szintről kényszerültek alábbszállni, amelyről mi nem is álmodhattunk, ezért mai állapotukat is irigylésre méltónak érezzük. A hajdani gazdagság és a hajdani szociális intézkedések maradványa a magyar kulturális élet számára még mindig a Kánaán. A Fesztivál Információs Központja olyan hatalmas apparátus, amellyel lehet eredményeket elérni, s nyilvánvalóan pénz is akad a bőkezű működtetéshez. Kérdésemre elmondták, hogy a szerzői jogdíjakból kevesebbet juttatnak az alkotóknak, s inkább a művek professzionális terjesztésére fordítják a bevételt, ami végeredményben a szerzők számára kamatozik: rengeteg propagandaanyagot és lemezfelvételt (önálló alkotói portrékat vagy vegyes összeállításokat) készítenek és juttatnak el a világ minden fontosabb pontjára, a szerzőket és előadókat utaztatják, vagyis folyamatosan tudatják a világgal, hogy jelen vannak, dolgoznak, érdemes figyelni néhányukra.

Koncertek
Egyrészt: Hihetetlen mennyiségben zúdult a látogatóra a mai skandináv zene, ezért az egyes kompozíciók gyakran óhatatlanul kioltották egymás hatását. Nem hiszem, hogy én volnék az egyetlen, akinek fejében összemosódtak a művek - annak ellenére, hogy a világban jelen lévő minden irányzat nyomát föl lehetett fedezni. Furcsamód rá lehetett ismerni a finn, a norvég, a svéd zeneszerzés jegyeire, de jóformán valamennyi műre a nyitottság, a világban élő tendenciák követése jellemző akkor is, ha az eredmény ritkán lehengerlő. Bevallom, a "híresebb" mesterek alkotásai nem kavartak fel, összesen két zeneszerző nevére szeretném az olvasó figyelmét felhívni: az egyik Maros Miklósé, akinek egy késő esti templomi koncerten elhangzott, 1996-ban orgonára és fuvolára komponált Ricamo című darabja átgondolt, jól szerkesztett, klasszikus alapokon nyugvó, zenei mondanivalóval rendelkező, a hangszeresek virtuozitására építő s a hangszíneket kiaknázó alkotás, a másik Henrik Strindberg Két zongora című darabja, amely ugyancsak konstruktivitásával, szerkesztésének tudatosságával hívta fel magára a figyelmet.
Másrészt: Meggyőződésem ellenére be kellett látnom, hogy az úgynevezett gettókoncertek is hasznosak lehetnek, főként, ha mint a svédek teszik, lemezre is rögzítik a műveket, és máskor is előadják egy részüket. A skandináv összefogásnak akkor is óriási a jelentősége, ha rivalizálásuk is érzékelhető. A koncertek, hála a jól megválasztott helyszíneknek, szinte mindig telt házat vonzottak, és nyilvánvaló volt, hogy ismerik egymás zenéjét, van összehasonlítási alapjuk, segítik egymást. A délidőben tartott ingyenes "lunchtime"-koncertek egyenesen zsúfoltak voltak, s ezekre szemmel láthatóan nemcsak a szakmabeliek, hanem ebédszünetüket töltő mindennapi emberek is jártak.

Előadók
E téren nincs szükség kétféle véleményt formálni. Bámulatos, ahogyan a legnevesebb előadóktól (a Kroumata Ütőegyűttestől, Leif Segerstamtól és Anne Sofie von Ottertól a nálunk kevésbé ismert muzsikusokig) mennyien és milyen odaadóan, tehetséggel és magától értődő természetességgel szegődnek a mai zene szolgálatába. Hallottam ugyan olyan véleményt, amely szerint növendékeknek nem kellene efféle fesztiválon fellépniük, mert csökkentik a művek sikerének esélyét, de szerintem az egyetlen ilyen hangverseny egyáltalán nem a növendékek lelkesedése és felkészültsége ellen szólt, sőt rokonszenvesen bizonyította, hogy a fiatalok (és tanáraik) már tanulmányaik alatt fontosnak tartják a kortárs zenével való közelebbi ismerkedést. S ki más tehet többet az alkotók művének népszerűsítéséért az előadóknál?

Opera
Egyrészt: A műfaj reprezentatív jellege indokolja, hogy külön szóljak a Város című színpadi mű előadásáról, amely annak ellenére, hogy a tekintélyes Sven-David Sandström alkotása, zeneileg egyáltalán nem hozott lázba. A két részre tagolt előadás mintha két különböző szerző tollából született volna: az első rész (főként) posztmodern zenéje szöges ellentétben állt a második giccsbe hajló dramaturgiájával és megvalósításával.
A librettót elolvasván egy árva szót sem értettem a történésből (amely a szó szoros értelmében nem létezik), de a szerző mondanivalójából sem. Svéd muzsikusok, akik láthatták már a darabot - mert szerepel a Királyi Operaház repertoárján -, azt mondták, nem is kell törekedni a megértésre, mert a mű afféle aforizmagyűjteményként vagy költeményként szól a nagyváros életéről. A darab elején érzékelt zúgás-zsibongás-remegés mindenesetre a nagyváros morajlását hivatott érzékeltetni. Szerencsére néhány perc múlva abbamaradt ez az enyhe földrengésre emlékeztető, határozottan rossz közérzetet keltő, idegesítő moraj, és csak olykor-olykor tért vissza. Az egyes elemek (nyomor, szerelem, halál, színház a színházban, házaló, utcai dobozlakó) nyilván tudatosan össze nem illesztett zagyvaságán nem változtatott, sőt rontott a második rész szinte szájbarágós magyarázata: a (kettős nemű, hol nőnek, hol férfinak ábrázolt) főhős Krisztusként való megölése, Pietŕ-szerű ábrázolása és a mindebből kicsengő tökéletes pesszimizmus. Akik értették a szöveget (amelyet a nagyszerű énekesek világos artikulációja ellenére ki is vetítettek), azt mondták, annak sincs több értelme a leírtaknál, illetve azt is "úgy kell értelmezni, mint a költészetet".
Másrészt: Elállt a lélegzetem a fantáziadús, gyönyörű, ötletes színpadi megvalósítástól, a lenyűgöző színpadképtől, a zseniális énekesek teljesítményétől, s nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az előadásra fordított pénz fele kihúzhatná a csávából a budapesti Operaházat. A zenekart Leif Segerstam vezényelte nagyszerűen, s egyáltalán, minden közreműködő mindent megtett a siker érdekében. Nem is állítom, hogy nem fogadták érdeklődéssel az előadást, amelyet, ha jól láttam, tízszer tűzött műsorára a társulat. A különös női főszerepet az egyik szereposztásban Anne Sofie von Otter vállalta. Jómagam nem vele, hanem a hozzá hasonlóan gyönyörűen éneklő Charlotte Hellekanttal láttam az operát. Ami az egyéni teljesítményeket illeti, mindenképpen kiemelésre méltó a "dobozlakó" Malena Ernmann, akiről nem tudtam eldönteni, hogy szenzációsan éneklő táncosnő vagy zseniálisan mozgó énekes. (Utóbb kiderült: a Rádiókórus tagja.) Figurája és teljesítménye, akrobatikus játéka és nem kevésbé bravúros énektechnikája az előadás nagy felfedezése. A színpad lenyűgöző voltát nem tudom szavakkal leírni, főként azért nem, mert a látványt lehetetlen valamiféle cselekményhez kapcsolni. De a három oldalról tükrökkel határolt és ezzel óriásivá növelt színpadtér (bizonyos pillanatokban a színpadi árokban vezénylő Segerstam szemből tükröződő képével a hátoldalon), a hatalmas vastraverzek látványa, a tömegmozgatás, a jobbnál jobb énekes teljesítmények valóban emlékezetessé tették az előadást. A siker - amely nem származhatott csak szakmabeliektől, hiszen a nézőteret megtöltötte a közönség -, bizonyára a különcködésnek is köszönhető, de elsősorban a pompás színházi előadást illette. S akárhogyan vélekedik is az ember az opera zenéjéről, egy ilyen látványos, nagy erőbedobással és tehetséggel megvalósított reprezentatív előadás mindenképpen a mai skandináv zene érdekeit szolgálja.


Leif Segerstam


Anne Sofie von Otter


Malena Ernmann


Charlotte Hellekant


Jelenet a Város című operából
Mats Bäcker felvételei