Muzsika 1998. december, 41. évfolyam, 12. szám, 5. oldal
Zoltai Dénes:
Bayreuthi jegyzetek (2)
 

A július 26-án előadott Mesterdalnokok két éve szerepel az ünnepi játékok műsorán. Zenéjének és szövegének szerzője, mint ismeretes, az új művészet apoteózisának szánta, de műfaját tekintve egyszerűen és hagyományt követően "operának" nevezte a nagyszabású zenedrámát. Színrevitelét az Ünnepi játékok irányítását kézben tartó unoka, a 78 éves pátriárka érezhetően szívügyének tekinti. Mint korábban, 1968-ban és 1981-ben, most sem engedte át másnak a rendezést. Új-Bayreuth ezt a produkciót át akarja vinni a következő évezredbe.
A szcenikus alapkoncepció az eltelt három évtizedben a lényeget tekintve nem sokat változott. Wolfgang Wagner mostani, harmadik Mesterdalnokok-rendezése elveiben ugyanolyan hagyományhű, mint az előző kettő: tartózkodik a "rendezői színházra" jellemző permanens forradalmasítástól, a provokáló nyelvújításoktól. Az önmagára talált, jobbik németség hitvallása akar lenni. Újra a létfontosságú, mert megőrzendő emberi tartalmat sűrítő hagyományok életerejéről szól, érzékeltetve azt is, hogy e hagyományoknak egy gyökeresen új világ viszonyai között kell érvényre jutniok. Konzervatívnak minősülő vallomás ez, kétségtelen; ám előfeltételezi a Wieland Wagner nevéhez kapcsolt "lomtalanítási" akciót, a "város- és világtörténet" Hans Sachs emlegette megszállott tébolyának, a Wahnnak gyökeres korrektívumát. Kimondatlan premisszája szerint "a szent római birodalom" széthullása után megmaradó "szent német művészet" sikeresen abszolválta a halaszthatatlan vizsgát és túljutott a múlt feldolgozásának, a német Augiász-istálló kisöprésének munkáján. Ebből következően a Mesterdalnokokat ma már nem kell, mint Új-Bayreuth hőskorában, "nürnbergteleníteni", ideológiailag és politikailag detoxikálni. Mára viszont aktuálissá vált a műben rejlő egykori jelszó: Hier gilt's der Kunst - itt a művészeté a szó, csakis a művészeté. A régi-új Mesterdalnokok: a nagy és szent, ám az emberiséggel tegező viszonyban álló művészet diadala, pontosabban: látomás egy világról, mely a művészetnek újra "létalapot ad és tisztes beilleszkedést tesz lehetővé" (Thomas Mann), egy emberséges, új világról, amely kibékült önmagával és a természettel. A szellemi romeltakarítás után most "Nürnberg" modell lehet, olyasfajta életminta, amilyet Schiller vázolt fel és nevezett "esztétikai államnak", az ember esztétikai neveléséről szóló leveleiben. Ez.az esztétikai állam a klasszikus idealizmus szerint "a játék és a látszat vidám birodalma", ahol "az ízlés harmóniát visz a társadalomba, mert harmóniát hoz létre az egyénben". Ahol éppen ezért létezhet lieto fine, boldog vég, amit egyetlen más Wagner-dráma sem tudna felmutatni. Aligha kétséges, hogy ebben a megújított esztétikai utópiában az utóbbi évtized európai történelmének egyik alapélménye munkál: a fal és falak leomlásáé, a német újraegyesülésé. Ahogyan Wagner zenedrámájának megszületésénél a nemzeti egység megvalósulásának akarata bábáskodott, a mostani újrarendezésben az emberiség iránt barátságos német egység körvonalai sejlenek fel. Az unoka így fogalmazza meg a nagyapai örökségben mára kibetűzhetővé vált aktuális üzenetet: a Mesterdalnokok "a humánus világ utópiája, amelyben természet és művészet eggyé lesz, művészet és élet kibékül egymással, és ez az egység a szó legigazibb értelmében demokratikusan legitim."
Ez az esztétikai látomás persze nem előzmények nélküli. Jó szerencsémnek köszönhetően láthattam-hallhattam Wolfgang Wagner rendezésének 1981-es változatát is; ezúttal van némi alapom az összehasonlításra. 1982-ben magam is boldogan bravóztam a fehér hajú, jóságos nagyapóra emlékeztető rendezőnek, aki a zárójelenet legvégén, ott, ahol egykoron, Ó-Bayreuth idejében felparázslott a nacionalista indulat, és ahol a zene hangját elnyomta a politikai tüntetésbe átmenő tapsorkán, igazi színházi trouvaille-jal maga is színre lépett: ellentüntetéssel felérő gesztussal visszatérésre bírta a dalversenyben megbukott, de mesterdalnoknak mégsem a legutolsó Beckmessert, Sachs ellenlábasát, kézfogásra késztetve a két "mester" szerepének feledhetetlen megtestesítőjét, Hermann Preyt és Bernd Weiklt. Nagyszerű precedens; érthető, hogy ezt a kibékülést az egykori szcenikus szeretné újrafogalmazni.

A színrevitel, különösen a színpad képe most a stilizálás és az absztrakció irányába mozdul el. Mintha a földgolyó a cselekmény háttere, a globálissá-homogénné váló világ képi jelével, a földrajzi szélesség és hosszúság vonalrácsozatával. Az egyes jelenetek konkrét helyszínei csak elmosódottan észlelhetők; a glóbuszon éppen csak átdereng a katedrális barna homlokzata, színes üvegablakaival, a középkori város háztetőinek kubista képe, végül a harsogóan zöld erdőrengeteg. Az absztrakció magas fokát jelzi, hogy Sachs suszterműhelye szinte provokatívan szakít a látvány konvencióival: fehér falú és bútorzatú szobabelső (különben fatálisan hasonlít a Dorn-féle Hollandi fantasztikus fonószobájára), ahol nem szokványos cipők készülnek, szokványos módon kaptafára, de inspirált opusz születik, versenydal, álomképek foszlányaiból, a megformálás írott és íratlan szabályai szerint. Szép képek, talán túlságosan is szépek, habár sajnos eléggé sterilek - allegorikus állóképek, amelyeknek a tónusokban kimeríthetetlenül gazdag wagneri zenét kell keretezniük.
Stilizált a szereplők mozgatása. A rendezés ebben is szeretné megtalálni a wagneri "Mesterdalnokok-stílus" képi mását. Bizonyos pontokon sikerrel. Ha a második felvonás kvintettjében az idő megáll, s az öt szereplő együttese villanófénnyel megvilágított, állóképszerű felvételt készít a várva várt pillanatról, akkor ezt az "opera" zenéjének logikája parancsolja. Ilyenkor a statikát hitelesíti a megélt belső feszültség. Máskor a dinamika sajnos csak illusztráció marad. Igényes a zárókép mozgó sokadalmának színpadi megkomponálása (most is Markó Iván a koreográfus); szándéka szerint a testvériesült emberiséget akarja megjeleníteni. Az összbenyomás mégis valahogyan a létező világok legjobbikára emlékeztető világjámborságot sugall. Nem annyira azt a világot körvonalazza, amelyben minden jóra fordul, mint inkább azt, amelyben minden eleve jó. A második és a harmadik felvonás táróképe, az éjszakai verekedés és a nappali nagy kibékülés statikusan, belső közvetítés nélkül áll egymás mellett. Koncepció és színi realizáció éppen a legkényesebb ponton, a boldogság ígéretének pontján felesel egymással.
Mindazonáltal meglepetés - a szó negatív és pozitív értelmében - így is akad. A rendező az előadás előtt bejelenti, hogy Peter Seiffert, akire Walther szerepét bízták, indiszponáltan kénytelen vállalni a mai fellépést. Seiffert hőstenor a javából: átütő erejű, érces hang, hódító szálfa-termet, hozzá igazi férfiúi rámenősség, kard- és bajuszviselet. És gyengélkedve is ért a mesterséghez: kényszerű visszafogottsága a hanganyag gazdaságos beosztásával párosul. De csak két felvonáson át bírja szusszal. A harmadik felvonás előtt újabb rendkívüli bejelentés: a szólamot Robert Dean Smith, egy Amerikából jött ifjú tenor veszi át. Ami ekkor történik, az a színpad csodája. A második Walther megmenti, mi több: felfrissíti az előadást, még a különben a hangzás állandó csodáját művelő zenekart is. Smith hajlékony, érzékeny, líraian is színezhető hanganyag birtokosa, és a szó legjobb értelmében rutinhoz nem szokott karakterénekes. Nem csörteti kardját, nincs is neki, különben bajsza sincs; nem heveskedő-kötekedő úrfi. Önérzetesen is szerény fiatalember, aki hajlandó tanulni a mesterdal szabályait közvetítő Sachstól. Jellemfejlődést érzékeltet; ritka pillanat a wagneri színpadon.
Ám aki a Mesterdalnokok világának belső mozgalmasságára kíváncsi, az jól teszi, ha a zenekarra összpontosítja figyelmét - a rádióhallgatók ezúttal nem panaszkodhatnak. Az új produkció dirigense, Daniel Barenboim, "főállásban" a berlini Staatsoper zenei vezetője, már régóta nem vendég Bayreuthban; itt szellemi otthonra, hálás publikumra talált. Ő zeneileg "lomtalanít": tempóival száműzi a dagályos pátoszt. A nyitány friss lendülettel indul, előlegezve a mesterek harmadik felvonásbeli felvonulásának zenei dinamizmusát. A Barenboim vezette zenekar színgazdagságát, lírai impresszionizmusát dicsérni hovatovább kritikusi közhely. Ennél többet mond, hogy ezúttal a zenekari folyamat menti-őrzi meg a Mesterdalnokok-stílus "trisztáni", "éjszakai" oldalát, kiváltképp a világjámborságot igencsak megkérdőjelező Wahn, az esztelen káprázat zenei képét a harmadik felvonás előjátékában és a nagy Sachs-monológban. Az egykori zongoraművész a karmesteri pulton is szóhoz juttatja a kontrapunktikus szerkesztést, a lehetséges világok legjobbikából sem eltüntethető szakadékos mélységet. Ha az összprodukcióban sok minden végül is "jóra fordul", az jórészt egy művész-intellektus pálcájának köszönhető.

Bayreuth különleges színfoltja az Ünnepi játékok heteire időzített könyv-, CD- és videóújdonságok nagyszabású vására. Az idén is irigylésre méltón élénk az üzletmenet; egy olyan polgárság jelenlétét igazolja, amely az aranyműves Pogner szózata szellemében nem fukar, ha a kultúrára kell áldozni. Nietzsche írja a Korszerűtlen elmélkedések negyedik darabjában, a Ricbard Wagner Bayreuthban egyik helyén: Bayreuthban a néző is megnéznivaló. A filozófus ugyan később módosította Wagnerhoz hű rajongással teli ítéletét, de ez nem változtat diktuma igazságmagván. Bayreuthban nemcsak a zene, de a zenére való gondolati reflektálás éhsége is csillapíthatatlan.
Emellett a nyári Bayreuth olyasmit is produkál, amit nehéz viszolygás nélkül tudomásul venni: az operák árnyékában egy hamisítatlan szappanoperát ad elő a Wagner-családon belül lejátszódó magándrámákról, konfliktusokról, kitagadásokról és megbékélésekről. A sajtó, a könyvkiadás minden bizonnyal széles olvasói rétegek igényét elégíti ki, amikor új és új folytatásokkal gazdagítja ezt a végtelenített történetet. A napi sajtónak persze az a dolga, hogy hírt adjon a kulturális élet eseményeiről. Közvetlenül az Ünnepi játékok megnyitása előtti napokban jött például a szomorú hír Hermann Prey váratlan haláláról, vagy arról, hogy 81 évesen elhunyt Gertrud Wagner, Wieland Wagner özvegye és koreográfiákat készítő munkatársa. Bizonyára hírértéke van annak is, hogy ki vesz részt egy idős hölgy temetésén és ki nem (és hogy miért nem), és annak is, hogy monográfia jelent meg az elhunyt életéről, s ott botrányszagú részleteket szellőztetnek meg a Wagner-unokák magánéletéről. Tavaly az Ünnepi játékok pátriárka- korú intendánsának fia, Gottfried - maga is színházi rendező - adta közre memoárját, egyebek között négyszemközti beszélgetéseket felidézve, amelyekben az apa állítólag antiszemita kijelentéseket tett fia előtt; a megvádolt családfő nyilatkozatban utasította vissza a denunciálást. Beleborzong, aki ilyesmiről értesül. Az idén Wieland Wagner lánya, Nike - a Bécsben élő dédunoka - jelenti be lázadó különvéleményét a szerinte szellemileg végelgyengülésben szenvedő Új-Bayreuthról és annak a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó irányítójáról, a nagybácsiról. Wagner-Theater címmel megjelent könyvét az Ünnepi játékok megnyitásának délutánján mutatta be az írónő Bayreuth egyik legelegánsabb könyvesboltjában.
Nike Wagner nevét és a bayreuthi vezetést élesen bíráló nézeteit a mi értelmiségi köreinkben is ismerik, ha máshonnan nem, a Magyar Lettre Internationale hasábjain közreadott írásaiból (1994/95 téli szám: Wagner és az opera jövője). Alighanem ő a sokfelé ágazott család "legértelmiségibb" tagja: képzett zene- és művelődéstörténész, a kritikai filozófia neveltje, valóban tehetséges író, aki a századelő osztrák-zsidó kultúrájában - Karl Kraus, Freud, Schnitzler, és nem utolsó sorban Kafka világában - lelt szellemi hazára. Ezért is nehéz felfogni, hogy miért vállal szerepet - akárcsak könyve bayreuthi bemutatójának időzítésével - abban a szappanoperában, amelyet egy helyütt maga hasonlít a véget nem érő Dallas-sorozathoz. Nike igazi műfaja az esszé vagy az igényesebb újságtárca lenne. Könyvében figyelemre méltó elemzések olvashatók a wagneri életmű darabjairól, többek között a Hollandiról, a Mesterdalnokok új-bayreuthi rendezéseiről, a Ringről és a Parsifalról: megannyi ajánlott olvasmány itthoni wagneriánusoknak is. Apjáról, Wielandról megrajzolt portréja, amely a negativitás hegeli kategóriájával próbál értelmezni egy színháztörténelmet formáló művészpályát, főként pedig Wahn/fried/hof (szabad fordításban: a Wahnfried mint álmok és rémálmok temetője) című terjedelmes írása rezignációval és iróniával teli áttekintés a családtörténet alakulásáról, s mint ilyen, minden bizonnyal megkerülhetetlen adalék lesz Új-Bayreuth történetéhez. Az írónő végkövetkeztetése félreérthetetlen. A Wahnfried története: egy színházi család története, amelyben - miként a wagneri Ringben - újra és újra testvérviszályt szül és dinasztikus törekvésekhez vezet a hatalom görcsös akarása. A végeredmény: egyfajta művészeti monokultúra és sorvadás, az örök visszatérés rutinná vált rituáléja. Nike Wagner szerint a jelenlegi Új-Bayreuthot jószerivel lehetetlen megújítani. Aki megálljt akarna kiáltani az önismétlésre kényszerülő színházi nagyüzemnek, annak mindenekelőtt játékszünetet kellene javasolnia. Időt kellene hagyni az elmélyülésre, az újjászerveződésre és a valóban átgondolt újrakezdésre. A jelenlegi körülmények között, állítja Nike Wagner, a Szövetségi Köztársaság mai politikai és szellemi szituációjában egyszerűen nem létezik olyan birtokon belüli családtag, aki erre a radikális lépésre vállalkozna. A családi saga mára folytathatatlanná vált.

A Bayreuthba látogató nem feltétlenül azért vásárolja meg és kezdi olvasni a bayreuthi utcán, már a könyvesboltból kijövet ezeket az újdonságokat, mert szenzációkra vadászik vagy a folytatásos regények rajongója. Újra és újra a zenedrámákba kódolt emberi sorssal szeretne szembesülni. Érzékeli a mély válság jeleit, de a főnixként új életre támadó bayreuthi Wagner-színház jövőjében bizakodik. A szappanopera továbbírása szerencsére nem az ő dolga. Neki legfeljebb kósza ötletei lehetnek. Mi lenne, ha Beckmesser és Sachs nem csak a színpadon fogna kezet, a megbékélés jeléül? Hogy a szent művészet túlélje az ezredvéget.


A nürnbergi mesterdalnokok - első felvonás, harmadik jelenet


Peter Seiffert


Robert Dean Smith
Bayreuther Festspiele-felvételek