Örömmel és érdeklődéssel olvastam a Muzsika szeptemberi számában Szitha
Tünde alapos, részletes és az elolvasáshoz kedvet csináló ismertetőjét a
Vidovszky Lászlót bemutató interjúkötetről. Ám a recenzió befejező részében
megfogalmazott néhány megállapítás elgondolkodtatott. Idézem: "A könyv
hasznos olvasmány mindazoknak, akiket érdekelnek a zenei alkotás műhelytitkai
- de különös figyelmébe ajánlom azoknak a zeneszerzőknek, akik úgy érzik, hogy
zenéjüket méltatlanul nem érti meg környezetük, s ezért a zenei alapigazságokat
nem az új utakban, hanem az elmúlt korok visszaidézésében kell keresniük; azoknak
az előadóknak, akik számára a virtuozitás fontosabb az interpretáció személyes
hitelénél; azoknak a zenetörténészeknek és zenekritikusoknak, akik szerint a
zenéről megfogalmazott mondatok és adatok pótolhatják a zene érzéki élményét,
s akik szerint a zeneszerzőnek kell engedményeket tennie a környezet igényeinek,
»elvárásainak« megfelelően, s azoknak a leendő zeneszerzőknek
(zenészeknek), akik egyetlen percig is azt hiszik, hogy fontos zenei alapélmények,
irodalomismeret és széles körű általános műveltség nélkül is lehet belőlük maradandót
alkotó művész. - Vidovszky pontosan fogalmazott gondolataiból számos kérdésükre
választ kaphatnak..."
Szitha Tünde ezekkel a szavaival megszólította a zenésztársadalmat, úgy érzem
tehát, hogy - bár csak a magam nevében - de válaszolnom kell e megszólításra.
Nem tehetek róla: a fenti sorok egy évtizedekkel ezelőtti olvasmányélményemet
juttatták eszembe. Kortársak és szemtanúk kötetbe gyűjtött beszámolói voltak
ezek Neumann Terézről, a stigmatizált német parasztlányról. Az egyik ilyen -
amúgy rendkívül érdekes és meggyőző - beszámoló végén azonban a katolikus pap
szerző szavai megdöbbentettek. Szó szerint idézni nem tudom, de a lényeg valahogy
így hangzott: Neumann Teréz stigmái cáfolhatatlanul bizonyítják a keresztény
tanítás igazságát. Jaj tehát az ateistáknak és más vallásúaknak, akikre az örök
kárhozat vár, ha ezek után nem hisznek az egyedül üdvösséget biztosító római
katolikus egyházban!
Szitha Tünde szavai persze nem ily fenyegetőek, de kiérezni belőlük egy engedékenyen
fogalmazott párthatározat szellemiségét: íme, megmondatott, melyek a művészi
nagyság kritériumai! Aki nem alkalmazkodik, magára vessen, ha majd nem engedjük
be a panteonba...
A pszichológia hasításnak nevezi azt a fajta lelki mechanizmust, amely
csak jót és rosszat, feketét és fehéret, nappalt és éjszakát, kövéret és soványt,
hívőt és hitetlent ismer. Ennek a leegyszerűsítő gondolkodásmódnak jeleit vélem
felfedezni Szitha fent idézett mondataiban. Mesterségesen kettészakítja és szembeállítja
a zeneművészet olyan elemeit, meghatározóit, jelenségeit, melyek nem zárják
ki, ellenkezőleg: feltételezik egymást. (Véleményem szerint ugyanis régi nélkül
nincs új zene sem, virtuozitás nélkül az interpretációnak nemigen lehet hitele,
adatok nélkül nincs zenetörténet-írás stb.) E mesterséges pólusokat aztán kimondatlanul
is minősíti, és arra próbálja meg rávenni a - szerinte - helytelenül gondolkodó
muzsikusokat, hogy a Vidovszky-interjúkötet elolvasása után lássák be: rossz
úton járnak. Szitha Tünde feladatot jelöl ki tehát egyes olvasói számára, ahelyett
hogy rájuk bízná a következtetések levonását. Ezzel bizonyos fokig lekezeli,
kiskorúsítja a magyar zenésztársadalom egy részét.
Lehetséges, hogy az olvasó - aki idáig jutott a gondolatmenetben - úgy véli,
mindez egy érzékeny alkotó eltúlzott reagálása csupán, aki olyasmit magyaráz
bele a recenzens írásába, amit az talán nem is gondolt. Sajnos az elmúlt évtizedek
- sőt az egész 20. század - rossz tapasztalatai alapján túlérzékenyek lettünk
a felemelt mutatóujjakra, a művészet "helyes" útját kijelölni kívánó
célozgatásokra. Függetlenül attól, hogy az utóbbiak a felső politikai vezetés
vagy az alsó "partizánmozgalmak" felől érkeznek.
Úgy gondolom, Vidovszky László nyitott, kreatív személyiségétől távol állnak
a fentebb idézett szentenciák. S úgy vélem, annak sem örül a zeneszerző, ha
a róla szóló könyvet esztétikai buzogánynak használják a "másként gondolkodókkal"
szemben.
|