Muzsika 1998. november, 41. évfolyam, 11. szám, 48. oldal
Király László:
"Mondd, te mit választanál?"
 

Örömmel és érdeklődéssel olvastam a Muzsika szeptemberi számában Szitha Tünde alapos, részletes és az elolvasáshoz kedvet csináló ismertetőjét a Vidovszky Lászlót bemutató interjúkötetről. Ám a recenzió befejező részében megfogalmazott néhány megállapítás elgondolkodtatott. Idézem: "A könyv hasznos olvasmány mindazoknak, akiket érdekelnek a zenei alkotás műhelytitkai - de különös figyelmébe ajánlom azoknak a zeneszerzőknek, akik úgy érzik, hogy zenéjüket méltatlanul nem érti meg környezetük, s ezért a zenei alapigazságokat nem az új utakban, hanem az elmúlt korok visszaidézésében kell keresniük; azoknak az előadóknak, akik számára a virtuozitás fontosabb az interpretáció személyes hitelénél; azoknak a zenetörténészeknek és zenekritikusoknak, akik szerint a zenéről megfogalmazott mondatok és adatok pótolhatják a zene érzéki élményét, s akik szerint a zeneszerzőnek kell engedményeket tennie a környezet igényeinek, »elvárásainak« megfelelően, s azoknak a leendő zeneszerzőknek (zenészeknek), akik egyetlen percig is azt hiszik, hogy fontos zenei alapélmények, irodalomismeret és széles körű általános műveltség nélkül is lehet belőlük maradandót alkotó művész. - Vidovszky pontosan fogalmazott gondolataiból számos kérdésükre választ kaphatnak..."
Szitha Tünde ezekkel a szavaival megszólította a zenésztársadalmat, úgy érzem tehát, hogy - bár csak a magam nevében - de válaszolnom kell e megszólításra. Nem tehetek róla: a fenti sorok egy évtizedekkel ezelőtti olvasmányélményemet juttatták eszembe. Kortársak és szemtanúk kötetbe gyűjtött beszámolói voltak ezek Neumann Terézről, a stigmatizált német parasztlányról. Az egyik ilyen - amúgy rendkívül érdekes és meggyőző - beszámoló végén azonban a katolikus pap szerző szavai megdöbbentettek. Szó szerint idézni nem tudom, de a lényeg valahogy így hangzott: Neumann Teréz stigmái cáfolhatatlanul bizonyítják a keresztény tanítás igazságát. Jaj tehát az ateistáknak és más vallásúaknak, akikre az örök kárhozat vár, ha ezek után nem hisznek az egyedül üdvösséget biztosító római katolikus egyházban!
Szitha Tünde szavai persze nem ily fenyegetőek, de kiérezni belőlük egy engedékenyen fogalmazott párthatározat szellemiségét: íme, megmondatott, melyek a művészi nagyság kritériumai! Aki nem alkalmazkodik, magára vessen, ha majd nem engedjük be a panteonba...
A pszichológia hasításnak nevezi azt a fajta lelki mechanizmust, amely csak jót és rosszat, feketét és fehéret, nappalt és éjszakát, kövéret és soványt, hívőt és hitetlent ismer. Ennek a leegyszerűsítő gondolkodásmódnak jeleit vélem felfedezni Szitha fent idézett mondataiban. Mesterségesen kettészakítja és szembeállítja a zeneművészet olyan elemeit, meghatározóit, jelenségeit, melyek nem zárják ki, ellenkezőleg: feltételezik egymást. (Véleményem szerint ugyanis régi nélkül nincs új zene sem, virtuozitás nélkül az interpretációnak nemigen lehet hitele, adatok nélkül nincs zenetörténet-írás stb.) E mesterséges pólusokat aztán kimondatlanul is minősíti, és arra próbálja meg rávenni a - szerinte - helytelenül gondolkodó muzsikusokat, hogy a Vidovszky-interjúkötet elolvasása után lássák be: rossz úton járnak. Szitha Tünde feladatot jelöl ki tehát egyes olvasói számára, ahelyett hogy rájuk bízná a következtetések levonását. Ezzel bizonyos fokig lekezeli, kiskorúsítja a magyar zenésztársadalom egy részét.
Lehetséges, hogy az olvasó - aki idáig jutott a gondolatmenetben - úgy véli, mindez egy érzékeny alkotó eltúlzott reagálása csupán, aki olyasmit magyaráz bele a recenzens írásába, amit az talán nem is gondolt. Sajnos az elmúlt évtizedek - sőt az egész 20. század - rossz tapasztalatai alapján túlérzékenyek lettünk a felemelt mutatóujjakra, a művészet "helyes" útját kijelölni kívánó célozgatásokra. Függetlenül attól, hogy az utóbbiak a felső politikai vezetés vagy az alsó "partizánmozgalmak" felől érkeznek.
Úgy gondolom, Vidovszky László nyitott, kreatív személyiségétől távol állnak a fentebb idézett szentenciák. S úgy vélem, annak sem örül a zeneszerző, ha a róla szóló könyvet esztétikai buzogánynak használják a "másként gondolkodókkal" szemben.