Muzsika 1998. szeptember, 41. évfolyam, 9. szám, 19. oldal
Mesterházi Máté:
Életbe vágó dolgok
Két este a Müncheni Operafesztiválon
 

Hogy a művészet mennyire életbe vágó dolog, azt a szó szoros értelmében is megtapasztalhatta a Müncheni Operafesztivál közönsége a Simon Boccanegra július 18-i előadásán. Valamiképp eleve balcsillagzat alatt kezdődött az est, hiszen Peter Jonasnak, a Bajor Állami Operaház angol intendánsának már az előadás előtt be kellett jelentenie: több énekes is megbetegedett; így a címszerepet Franz Grundheber kiesése miatt a nagyszerű Paolo Gavanelli vette át, Amelia Grimaldit pedig - a női főszerepet - Amanda Roocroft helyett a moszkvai Bolsoj fiatal sztárja, Marina Meseriakova énekelte, közvetlenül azelőtt, hogy a Salzburgi Fesztivál új Don Carlosában Valois Erzsébetként debütált.
Ez még rendjén volna - so weit, so gut -; a Nationaltheater gyönyörű, klasszicista nézőterén helyet foglaló elegáns közönség derűs nyugalommal vette tudomásul a megváltoztathatatlant. Az előadás elindul, az akusztika csodálatos, a hangszeres háttér - a Bajor Állami Zenekar - pompás, az énekesek (a beugrók is) kiválóak... A fiatal karmestergeneráció egyik legtehetségesebbike, Fabio Luisi által vezényelt előadás azonban ezek után sem csak zenei izgalmakat kínál. A tanácstermi jelenet concertatójában ugyanis különös dolog történik. Éppen a legszebb harmóniai fordulatnál, amikor Amelia szerelmének, Gabriele Adornónak kellene egy feszített dallamívet kiénekelnie, a szerepet ugyancsak beugróként vállaló Mario Malagnini se szó, se beszéd hanyatt vágódik... Valóban különös látvány, mialatt kórus és szólisták álló tablóban, együtt énekelnek. Tim Albery mérsékelten merész színreállításában ezt nem is akarná senki a rendezői önkény rovására írni. A hitetlenség másodpercei múltán a karmester végre leinti zenekarát, Simon Boccanegra orvos után kiált, a függönyt leeresztik, Ismét Peter Jonas jelenik meg, bejelentvén, hogy a tenoristának keringési zavara volt, de mindjárt magához tér, s az előadás folytatódik.
És lőn. A kifeszített dallamív ugyan egy oktávval mélyebbre lazul, viszont a szünet után Malagnini olyan hibátlanul énekli el áriáját, ahogyan tán még sosem. Tomboló siker. A tenor hős most már méltán veheti át a színpadon "holtan" maradó dózse - Simon Boccanegra - örökségét.
Ennyit a művészet életbe vágó voltáról.
Vannak azonban az életnek más dolgai is, amelyek életbe vágók. Például a szerelem. Operában ez megszokott téma - már amenynyiben a szerelem a szerelmes életébe vág. Ha viszont más életébe - mint ahogyan Néró és Poppea szerelme az öreg filozófus, Seneca életébe kerül -, az mégiscsak különös. Nevezték már a Poppea megkoronázását amorálisnak, nevezték sztoikusnak, sőt a müncheni műsorfüzetben az a feltevés is olvasható, hogy utolsó operaremekével az agg Monteverdi egykori gazdáin, a mantovai Gonzaga hercegeken állt kései bosszút. Akárhogyan is, a frissen helyreállított, neoreneszánsz Prinzregententheaterban az utóbbi évek egyik legsikeresebb barokk operaelőadása volt hallható-látható mind a tavalyi, mind az idei fesztiválon. Hallható - az angol Ivor Bolton vezette, mintegy 12 tagú, korabeli continuós együttes megszólaltatásában, mely a korabarokk velencei operaházak takarékos, ám nem színtelen hangzásvilágát elevenítette fel. Hallható és látható azoknak a jobbára fiatal énekeseknek az előadásában, akiknek nevét idehaza még hírből is alig ismerjük, de akik máris a nemzetközi élvonalba törnek. És végül látható az amerikai David Alden szemtelenül századunkbeli rendezésében, amely Monteverdi szatírájának modernségét szinte kézzelfoghatóvá teszi. Csakhogy ez a szemtelenség - tanítványai Senecát valóban sztoikus nyugalommal, jojózás (!) közben próbálják a császár megparancsolta öngyilkosságról lebeszélni - nem rekeszti ki magából a költészetet. Néró és Poppea érzékien önfeledt záróduettje alatt (mely egyébként nem is Monteverdi szerzeménye, hanem a kortárs Sacratié!) a színpad hátterében egy vénséges vén, púpos-szakállas óriás halad át lassan, hóna alatt hatalmas órával. Amiből megérthető: ha más nem, maga az élet életbe vágó dolog - még az amorális szerelmesek számára is.


Arrigo Boito és Verdi Milánóban, a Ricordi-ház kertjében


Néró és Poppea: Ian Bostridge és Anna Caterina Antonacci
Wilfried Hösl felvétele