Hogy a művészet mennyire életbe vágó dolog, azt a szó szoros értelmében is megtapasztalhatta
a Müncheni Operafesztivál közönsége a Simon Boccanegra július 18-i előadásán.
Valamiképp eleve balcsillagzat alatt kezdődött az est, hiszen Peter Jonasnak,
a Bajor Állami Operaház angol intendánsának már az előadás előtt be kellett jelentenie:
több énekes is megbetegedett; így a címszerepet Franz Grundheber kiesése miatt
a nagyszerű Paolo Gavanelli vette át, Amelia Grimaldit pedig - a női főszerepet
- Amanda Roocroft helyett a moszkvai Bolsoj fiatal sztárja, Marina Meseriakova
énekelte, közvetlenül azelőtt, hogy a Salzburgi Fesztivál új Don Carlosában
Valois Erzsébetként debütált.
Ez még rendjén volna - so weit, so gut -; a Nationaltheater gyönyörű, klasszicista
nézőterén helyet foglaló elegáns közönség derűs nyugalommal vette tudomásul a
megváltoztathatatlant. Az előadás elindul, az akusztika csodálatos, a hangszeres
háttér - a Bajor Állami Zenekar - pompás, az énekesek (a beugrók is) kiválóak...
A fiatal karmestergeneráció egyik legtehetségesebbike, Fabio Luisi
által vezényelt előadás azonban ezek után sem csak zenei izgalmakat kínál. A tanácstermi
jelenet concertatójában ugyanis különös dolog történik. Éppen a legszebb
harmóniai fordulatnál, amikor Amelia szerelmének, Gabriele Adornónak kellene egy
feszített dallamívet kiénekelnie, a szerepet ugyancsak beugróként vállaló Mario
Malagnini se szó, se beszéd hanyatt vágódik... Valóban különös látvány, mialatt
kórus és szólisták álló tablóban, együtt énekelnek. Tim Albery mérsékelten
merész színreállításában ezt nem is akarná senki a rendezői önkény rovására írni.
A hitetlenség másodpercei múltán a karmester végre leinti zenekarát, Simon Boccanegra
orvos után kiált, a függönyt leeresztik, Ismét Peter Jonas jelenik meg, bejelentvén,
hogy a tenoristának keringési zavara volt, de mindjárt magához tér, s az előadás
folytatódik.
És lőn. A kifeszített dallamív ugyan egy oktávval mélyebbre lazul, viszont a szünet
után Malagnini olyan hibátlanul énekli el áriáját, ahogyan tán még sosem. Tomboló
siker. A tenor hős most már méltán veheti át a színpadon "holtan" maradó dózse
- Simon Boccanegra - örökségét.
Ennyit a művészet életbe vágó voltáról.
Vannak azonban az életnek más dolgai is, amelyek életbe vágók. Például
a szerelem. Operában ez megszokott téma - már amenynyiben a szerelem a szerelmes
életébe vág. Ha viszont más életébe - mint ahogyan Néró és Poppea szerelme az
öreg filozófus, Seneca életébe kerül -, az mégiscsak különös. Nevezték már a Poppea
megkoronázását amorálisnak, nevezték sztoikusnak, sőt a müncheni műsorfüzetben
az a feltevés is olvasható, hogy utolsó operaremekével az agg Monteverdi egykori
gazdáin, a mantovai Gonzaga hercegeken állt kései bosszút. Akárhogyan is, a frissen
helyreállított, neoreneszánsz Prinzregententheaterban az utóbbi évek egyik legsikeresebb
barokk operaelőadása volt hallható-látható mind a tavalyi, mind az idei fesztiválon.
Hallható - az angol Ivor Bolton vezette, mintegy 12 tagú, korabeli continuós
együttes megszólaltatásában, mely a korabarokk velencei operaházak takarékos,
ám nem színtelen hangzásvilágát elevenítette fel. Hallható és látható azoknak
a jobbára fiatal énekeseknek az előadásában, akiknek nevét idehaza még hírből
is alig ismerjük, de akik máris a nemzetközi élvonalba törnek. És végül látható
az amerikai David Alden szemtelenül századunkbeli rendezésében, amely Monteverdi
szatírájának modernségét szinte kézzelfoghatóvá teszi. Csakhogy ez a szemtelenség
- tanítványai Senecát valóban sztoikus nyugalommal, jojózás (!) közben
próbálják a császár megparancsolta öngyilkosságról lebeszélni - nem rekeszti ki
magából a költészetet. Néró és Poppea érzékien önfeledt záróduettje alatt (mely
egyébként nem is Monteverdi szerzeménye, hanem a kortárs Sacratié!) a színpad
hátterében egy vénséges vén, púpos-szakállas óriás halad át lassan, hóna alatt
hatalmas órával. Amiből megérthető: ha más nem, maga az élet életbe vágó
dolog - még az amorális szerelmesek számára is.
|