Ha kérdezik, zongoraművésznek vallja magát, a valóságban azonban több mint
muzsikus. Közéleti személyiség, publicista és könyvszerkesztő, politikus és
diplomata egy személyben. Független gondolkodó, akinek életében - a hosszútávfutás
jóvoltából - még a sport is fontos szerepet játszik. Ifj. Fasang Árpád tízéves
szünet után idén tért vissza a koncertpódiumra. Nagy sikerű, telt házas kamaraestet
adott a Zeneakadémia nagytermében az új Budapest Vonósnégyes tagjaival. "Hazaérkezett"
oda, ahol mindig is otthon érezte magát. Sokáig nem adott ugyan hangversenyeket,
de a billentyűktől sosem szakadt el hosszú időre. Így volt ez akkor is, amikor
otthonában pályájáról faggattam: néhány gondolat után folyton vissza-visszaült
a zongorához, hogy a zene segítségével emlékezzék.
- Bár szüleimtől megkaptam mindazt, ami egy muzsikus pálya indulásához szükséges,
rosszul éreztem magam amiatt, hogy annak a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolának
vagyok diákja, melynek igazgatója édesapám. Másrészt előttem állt a zene kimondhatatlanul
gazdag világa, és nem tudtam, melyik úton induljak el. Sokáig nem volt egyértelmű,
hogy zongorista lesz-e belőlem. Sugár Rezsőtől zeneszerzést tanultam. Számos
mesterségbeli fogást lestem el tőle, de hamar rájöttem: nem lobog bennem az
a belső tűz, amely a komponáláshoz feltétlenül szükséges. Miközben komponálgattam,
be kellett vallanom magamnak: csupán stílusgyakorlatokat végzek. Márpedig stílusgyakorlat
és zeneszerzés között óriási a különbség... Persze mindaz, amit Sugár Rezsőtől
kaptam, élénken befolyásolta a muzsikáról kialakult szemléletemet.
- Úgy tudom, a hangszerek között is sokáig válogatott.
- Elemista koromban elkezdtem csellózni, méghozzá Friss Antal és Zsámboki Miklós
irányításával (innen eredeztethető a kamarazene iránti vonzalmam), sőt később
még a karmesterséggel is kacérkodtam, kamarazenekart szerveztem. Végül mégis
a zongoránál kötöttem ki. Először Zempléni Kornél volt a főtanszak tanárom,
a Zeneakadémián pedig Szegedi Ernő osztályába jártam. Hogy miért épp a zongorát
választottam? Úgy éreztem, a klaviatúra előtt gyorsan és egyértelműen kiderül,
ki mit tud. A karrier sohasem vonzott igazán, egyszerűen jól éreztem magam a
zongoránál, s így van ez a mai napig. De közben rengeteg más dolog is foglalkoztatott.
- Mi sodorta a közélet felé?
- Hamar ráébredtem arra, hogy megfelelő társadalmi közeg nélkül nincs egészséges
zenei élet. Ugyanakkor elkezdtem vizsgálni, mi lehet az oka annak, hogy a szovjet
rezsim idején, a diktatúrákban kimagasló egyéni teljesítmények születhettek
például a sportban vagy a művészetek területén. Vajon miért? Csak azért, mert
így lehetett útlevelet szerezni, világot járni? Vagy az olyan különlegesen erős
hagyományoknak köszönhetően, mint amilyen Auer Lipót szentpétervári hegedűiskolája
vagy a meghatározó jelentőségű orosz zongoraművészi tradíció? És hogyan érvényesült
mindez Magyarországon? A zene és a társadalom összefüggései egyre inkább a közélet
felé irányították az érdeklődésemet. De a muzsikát sosem hagytam el: a zene
számomra mindig a diktatúra gerincferdítő módszerei előli menekülés lehetőségét
kínálta. Szerencsém volt. Sokszor figyelmeztettek, hogy túl sokat és túl hangosan
jár a szám - de megúsztam. Köszönhetem ezt annak is, hogy, mint már említettem,
nem álmodtam mindenáron művészi karrierről. Társaim közül sokan, akiket iszonyúan
hajtott a karriervágy, már a tanulmányaik alatt lépten-nyomon beleütköztek a
politikai akadályokba. Ellenálltam a KISZ-nek, de meg is fizettem az árát: húsz
éven át rendszeresen koncerteztem, ám ezekről a hangversenyekről egyetlen percnyi
felvétel sem készült a Magyar Rádióban, és soha egyetlen sor kritika sem jelent
meg az országos lapokban. Csak a műsorfüzetek tanúskodnak a pályámról, például
a Filharmóniáé, amelynek szólistája voltam, amíg meg nem szüntették ezt a státust.
- Ugorjunk vissza 1969-ig, diplomahangversenyének évéig. Gondolom, olyan
darabokat választott, melyek ma is közel állnak a szívéhez.
- Így van. Az első részben Bachot játszottam (a h-moll prelúdiumot és fúgát
a Wohltemperiertes Klavier első kötetéből), Mozart h-moll adagióját és Liszt
h-moll szonátáját. A második részben Bartók-, Kodály- és Dohnányi-műveket: Dohnányitól
az esz-moll és a b-moll koncertetűdöt. Kevésbé ismert darabok ezek, én azonban
a zongorairodalom páratlanul leleményes kompozíciói közé sorolom őket.
- Köztudomású, hogy rajong Dohnányi művészetéért. Ma is tart ez a vonzódás?
- Tény, hogy a háború után én voltam a Zeneakadémián az első, aki Dohnányi-művekkel
mert vizsgázni: 1962-ben, az esz-moll rapszódiával. Akkor olyan világban éltünk,
melyben nem volt tanácsos elővenni Dohnányit. Később eljátszottam mind a hat
koncertetűdjét, a c-moll zongoraötöst és a Passacagliát, amely megítélésem szerint
Brahms Hándel-variációinak nagyságával vetekszik. Hogy Dohnányi művészetén a
maga korában talán túlhaladt az idő, nem jelenti azt, hogy kompozícióinak művészi
értéke csökkent volna. Száz év után ugyan kit érdekel, hogy Brahms vagy Franck
stílusjegyei ismerhetők fel a műveiben?
- A diplomaszerzés után, ahogy mondani szokás, "befutott"?
- Egyáltalán nem, sőt... De azért gyakran voltak koncertjeim. Sok Mozartot,
Brahmsot, Lisztet, Bachot, Schumannt, Debussyt játszottam. Kedveltem a kevésbé
szokványos műsorokat. És mint mondtam, az Országos Filharmónia foglalkoztatott.
Ha döntéshozó helyzetben lennék, ezt a lehetőséget ma is megadnám minden fiatal
művésznek, persze más keretek között, pályázati rendszerben. A koncertezésből
megélnem nem lehetett, ezért 1970-ben a Magyar Rádióban helyezkedtem el zenei
rendezőként. Volt egy időszak az életemben - 1974-től három éven át, Finnországban
-, amikor zongorát tanítottam.
- Mikor kezdett cikkeket publikálni a zeneéletről?
- Talán már főiskolás koromban. Később (1970-től) a Muzsika Országszerte rovatát
gondoztam, a vidéki zeneélet tudósítójaként bejártam Magyarországot. Vidéken
megtapasztaltam, hogy a zeneművészetnek a politikai nyomás ellenére is megvannak
a maga kiirthatatlan törvényei, és egy kis munka befektetésével a muzsika társadalomszervező
erő lehet. A zenének ez a funkciója mára - sajnos - teljesen visszaszorult.
Pedig ha újra humanizálni akarjuk a társadalmat, ez a művészetek segítsége nélkül
lehetetlen.
- Dosztojevszkijt idézve: megmentheti a művészet a világot?
- A keresztény ember számára ez a kérdés másképpen vagy egyáltalán nem vetődik
fel: mi ugyanis már meg vagyunk mentve... Mint ahogy Kodály Bicinia Hungaricájának
első darabjában énekeljük: "Örvendjen az egész világ! ... Ne féljünk hát
az ördögtől, ne rettegjünk bűneinktől, csak hogy tisztán, szentül éljünk,
s az egekben részesüljünk." Magyarországon a zeneművészet jelenleg
sokkal rosszabb helyzetben van, mint amikor Lakatos Éva irányította a hivatásos
hangversenyéletet. A muzsikustársadalmat pedig törzsi ellentétek osztják meg.
Így nehéz harcolni a művészet pozícióiért.
- Aki a közélet felé kacsingat, azt óhatatlanul beszippantja a politika.
Már 1987-ben ott volt az első lakiteleki találkozón, az MDFgyőzelméig első elnöke
volt a párt etikai bizottságának, szerepet vállalt azAntall-kormány munkájában
a kultúra diplomatájaként. 1991 és 1994 között főtitkára volt a Magyar Unesco
Bizottságnak. Milyen álmai voltak a rendszerváltozás előtt?
- Mindenekelőtt - s ez talán meglepő - Ordass Lajos evangélikus püspök teljes
erkölcsi és teológiai rehabilitálását tűztem ki célul, és erőfeszítéseim sikerre
vezettek. Vele való találkozásom (1967-ben) egész életemre, gondolkodásomra,
jellemem alakulására döntő hatást gyakorolt. Második álmom az volt, hogy fejlesszem
a magyar-francia kapcsolatokat. 1992-ben létrehoztam a Magyar-Francia Ifjúsági
Alapítványt, mely meghatározó fordulatot adott a két ország közti kapcsolat
további fejlődésének.
- A franciák is így gondolták. Ezt mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint a
magas állami kitüntetés, amelyet Mitterrand elnöktől vehetett át: a de Gaulle
által alapított francia érdemrend lovagi fokozata.
- Legalább akkora kitüntetés számomra az az eredeti de Gaulle-kézirat, amelyet
egy francia tanárnő ajándékozott nekem a tevékenységemért. Visszatérve a politikához
és a rendszerváltozáshoz: sok minden másképp történt, mint ahogyan azt hajdan
elképzeltük. Láttam az irtózatos nehézségeket, és ekkor kezdtem el ismét rendszeresen
zongorázni. Kicsinyes belpolitikai küzdelmek őrölték fel erőinket. Meggyőződésem,
hogy előbbre tartanánk, ha a rendszerváltó értelmiség okosabban politizál mind
kormányzati, mind ellenzéki oldalon. Megrögzött konszenzuskereső vagyok, ez
azonban nem jelenti azt, hogy nincs véleményem. Azt vallom, hogy a megegyezés
nem a gyengeség, hanem az erő és a józan belátás jele. Ezért is szerkesztettem
azt a könyvet, amely tavaly ősszel a Mundus Kiadónál jelent meg Az (magyar)
értelmiség hivatása címmel. A kötet "politológiai Wohltemperiertes Klavier"
- az együttgondolkodás érdekében. Hetven közéleti személyiség - tudós, művész,
politikus - írta le benne véleményét arról, miként látja az értelmiség hivatását
az ezredforduló küszöbén. Azóta több mint száz újabb kézirat érkezett hozzám,
ezer oldalnyi terjedelemben, főleg mérnököktől, orvosoktól, természettudósoktól,
akik szintén fontosnak tartották kifejteni gondolataikat. Készül tehát a második
kötet, őszre meg is jelenik.
- Mikor lesz a következő koncertje?
- Lelki szükségét éreztem annak, hogy ismét visszatérjek a zenéhez. Pályámon
végigpillantva azt látom: mindig az amatörizmus és a profizmus határmezsgyéjén
jártam. Nem azért tekintettem magam amatőrnek, mert nem volt kellő technikai
felkészültségem a zongorázáshoz, hanem azért, mert soha nem tudtam megteremteni
magam körül azokat az életfeltételeket, amelyek a profi létformához szükségesek.
Megelégszem az örömmel, amelyet számomra a muzsika jelent, s ha másoknak is
örömöt szerezhetek, még boldogabb vagyok. A visszatérés előtt sokáig vívódtam,
de a magam számára is bizonyítanom kellett, hogy a pódiumon is van még mondanivalóm.
Azoknak, akik azt mondogatták magukban, hogy csak a számat jártatom, meg kellett
mutatnom: az ujjaim is mozognak még. Most új darabokat tanulok, aztán meglátjuk.
|