Muzsika 1998. augusztus, 41. évfolyam, 8. szám, 22. oldal
Devich Márton:
Dohnányitól a "politológiai wohltemperiertes klavier"-ig
Beszélgetés ifj. Fasang Árpáddal
 

Ha kérdezik, zongoraművésznek vallja magát, a valóságban azonban több mint muzsikus. Közéleti személyiség, publicista és könyvszerkesztő, politikus és diplomata egy személyben. Független gondolkodó, akinek életében - a hosszútávfutás jóvoltából - még a sport is fontos szerepet játszik. Ifj. Fasang Árpád tízéves szünet után idén tért vissza a koncertpódiumra. Nagy sikerű, telt házas kamaraestet adott a Zeneakadémia nagytermében az új Budapest Vonósnégyes tagjaival. "Hazaérkezett" oda, ahol mindig is otthon érezte magát. Sokáig nem adott ugyan hangversenyeket, de a billentyűktől sosem szakadt el hosszú időre. Így volt ez akkor is, amikor otthonában pályájáról faggattam: néhány gondolat után folyton vissza-visszaült a zongorához, hogy a zene segítségével emlékezzék.

- Bár szüleimtől megkaptam mindazt, ami egy muzsikus pálya indulásához szükséges, rosszul éreztem magam amiatt, hogy annak a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolának vagyok diákja, melynek igazgatója édesapám. Másrészt előttem állt a zene kimondhatatlanul gazdag világa, és nem tudtam, melyik úton induljak el. Sokáig nem volt egyértelmű, hogy zongorista lesz-e belőlem. Sugár Rezsőtől zeneszerzést tanultam. Számos mesterségbeli fogást lestem el tőle, de hamar rájöttem: nem lobog bennem az a belső tűz, amely a komponáláshoz feltétlenül szükséges. Miközben komponálgattam, be kellett vallanom magamnak: csupán stílusgyakorlatokat végzek. Márpedig stílusgyakorlat és zeneszerzés között óriási a különbség... Persze mindaz, amit Sugár Rezsőtől kaptam, élénken befolyásolta a muzsikáról kialakult szemléletemet.
- Úgy tudom, a hangszerek között is sokáig válogatott.
- Elemista koromban elkezdtem csellózni, méghozzá Friss Antal és Zsámboki Miklós irányításával (innen eredeztethető a kamarazene iránti vonzalmam), sőt később még a karmesterséggel is kacérkodtam, kamarazenekart szerveztem. Végül mégis a zongoránál kötöttem ki. Először Zempléni Kornél volt a főtanszak tanárom, a Zeneakadémián pedig Szegedi Ernő osztályába jártam. Hogy miért épp a zongorát választottam? Úgy éreztem, a klaviatúra előtt gyorsan és egyértelműen kiderül, ki mit tud. A karrier sohasem vonzott igazán, egyszerűen jól éreztem magam a zongoránál, s így van ez a mai napig. De közben rengeteg más dolog is foglalkoztatott.
- Mi sodorta a közélet felé?
- Hamar ráébredtem arra, hogy megfelelő társadalmi közeg nélkül nincs egészséges zenei élet. Ugyanakkor elkezdtem vizsgálni, mi lehet az oka annak, hogy a szovjet rezsim idején, a diktatúrákban kimagasló egyéni teljesítmények születhettek például a sportban vagy a művészetek területén. Vajon miért? Csak azért, mert így lehetett útlevelet szerezni, világot járni? Vagy az olyan különlegesen erős hagyományoknak köszönhetően, mint amilyen Auer Lipót szentpétervári hegedűiskolája vagy a meghatározó jelentőségű orosz zongoraművészi tradíció? És hogyan érvényesült mindez Magyarországon? A zene és a társadalom összefüggései egyre inkább a közélet felé irányították az érdeklődésemet. De a muzsikát sosem hagytam el: a zene számomra mindig a diktatúra gerincferdítő módszerei előli menekülés lehetőségét kínálta. Szerencsém volt. Sokszor figyelmeztettek, hogy túl sokat és túl hangosan jár a szám - de megúsztam. Köszönhetem ezt annak is, hogy, mint már említettem, nem álmodtam mindenáron művészi karrierről. Társaim közül sokan, akiket iszonyúan hajtott a karriervágy, már a tanulmányaik alatt lépten-nyomon beleütköztek a politikai akadályokba. Ellenálltam a KISZ-nek, de meg is fizettem az árát: húsz éven át rendszeresen koncerteztem, ám ezekről a hangversenyekről egyetlen percnyi felvétel sem készült a Magyar Rádióban, és soha egyetlen sor kritika sem jelent meg az országos lapokban. Csak a műsorfüzetek tanúskodnak a pályámról, például a Filharmóniáé, amelynek szólistája voltam, amíg meg nem szüntették ezt a státust.
- Ugorjunk vissza 1969-ig, diplomahangversenyének évéig. Gondolom, olyan darabokat választott, melyek ma is közel állnak a szívéhez.
- Így van. Az első részben Bachot játszottam (a h-moll prelúdiumot és fúgát a Wohltemperiertes Klavier első kötetéből), Mozart h-moll adagióját és Liszt h-moll szonátáját. A második részben Bartók-, Kodály- és Dohnányi-műveket: Dohnányitól az esz-moll és a b-moll koncertetűdöt. Kevésbé ismert darabok ezek, én azonban a zongorairodalom páratlanul leleményes kompozíciói közé sorolom őket.
- Köztudomású, hogy rajong Dohnányi művészetéért. Ma is tart ez a vonzódás?
- Tény, hogy a háború után én voltam a Zeneakadémián az első, aki Dohnányi-művekkel mert vizsgázni: 1962-ben, az esz-moll rapszódiával. Akkor olyan világban éltünk, melyben nem volt tanácsos elővenni Dohnányit. Később eljátszottam mind a hat koncertetűdjét, a c-moll zongoraötöst és a Passacagliát, amely megítélésem szerint Brahms Hándel-variációinak nagyságával vetekszik. Hogy Dohnányi művészetén a maga korában talán túlhaladt az idő, nem jelenti azt, hogy kompozícióinak művészi értéke csökkent volna. Száz év után ugyan kit érdekel, hogy Brahms vagy Franck stílusjegyei ismerhetők fel a műveiben?
- A diplomaszerzés után, ahogy mondani szokás, "befutott"?
- Egyáltalán nem, sőt... De azért gyakran voltak koncertjeim. Sok Mozartot, Brahmsot, Lisztet, Bachot, Schumannt, Debussyt játszottam. Kedveltem a kevésbé szokványos műsorokat. És mint mondtam, az Országos Filharmónia foglalkoztatott. Ha döntéshozó helyzetben lennék, ezt a lehetőséget ma is megadnám minden fiatal művésznek, persze más keretek között, pályázati rendszerben. A koncertezésből megélnem nem lehetett, ezért 1970-ben a Magyar Rádióban helyezkedtem el zenei rendezőként. Volt egy időszak az életemben - 1974-től három éven át, Finnországban -, amikor zongorát tanítottam.
- Mikor kezdett cikkeket publikálni a zeneéletről?
- Talán már főiskolás koromban. Később (1970-től) a Muzsika Országszerte rovatát gondoztam, a vidéki zeneélet tudósítójaként bejártam Magyarországot. Vidéken megtapasztaltam, hogy a zeneművészetnek a politikai nyomás ellenére is megvannak a maga kiirthatatlan törvényei, és egy kis munka befektetésével a muzsika társadalomszervező erő lehet. A zenének ez a funkciója mára - sajnos - teljesen visszaszorult. Pedig ha újra humanizálni akarjuk a társadalmat, ez a művészetek segítsége nélkül lehetetlen.
- Dosztojevszkijt idézve: megmentheti a művészet a világot?
- A keresztény ember számára ez a kérdés másképpen vagy egyáltalán nem vetődik fel: mi ugyanis már meg vagyunk mentve... Mint ahogy Kodály Bicinia Hungaricájának első darabjában énekeljük: "Örvendjen az egész világ! ... Ne féljünk hát az ördögtől, ne rettegjünk bűneinktől, csak hogy tisztán, szentül éljünk, s az egekben részesüljünk." Magyarországon a zeneművészet jelenleg sokkal rosszabb helyzetben van, mint amikor Lakatos Éva irányította a hivatásos hangversenyéletet. A muzsikustársadalmat pedig törzsi ellentétek osztják meg. Így nehéz harcolni a művészet pozícióiért.
- Aki a közélet felé kacsingat, azt óhatatlanul beszippantja a politika. Már 1987-ben ott volt az első lakiteleki találkozón, az MDFgyőzelméig első elnöke volt a párt etikai bizottságának, szerepet vállalt azAntall-kormány munkájában a kultúra diplomatájaként. 1991 és 1994 között főtitkára volt a Magyar Unesco Bizottságnak. Milyen álmai voltak a rendszerváltozás előtt?
- Mindenekelőtt - s ez talán meglepő - Ordass Lajos evangélikus püspök teljes erkölcsi és teológiai rehabilitálását tűztem ki célul, és erőfeszítéseim sikerre vezettek. Vele való találkozásom (1967-ben) egész életemre, gondolkodásomra, jellemem alakulására döntő hatást gyakorolt. Második álmom az volt, hogy fejlesszem a magyar-francia kapcsolatokat. 1992-ben létrehoztam a Magyar-Francia Ifjúsági Alapítványt, mely meghatározó fordulatot adott a két ország közti kapcsolat további fejlődésének.
- A franciák is így gondolták. Ezt mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint a magas állami kitüntetés, amelyet Mitterrand elnöktől vehetett át: a de Gaulle által alapított francia érdemrend lovagi fokozata.
- Legalább akkora kitüntetés számomra az az eredeti de Gaulle-kézirat, amelyet egy francia tanárnő ajándékozott nekem a tevékenységemért. Visszatérve a politikához és a rendszerváltozáshoz: sok minden másképp történt, mint ahogyan azt hajdan elképzeltük. Láttam az irtózatos nehézségeket, és ekkor kezdtem el ismét rendszeresen zongorázni. Kicsinyes belpolitikai küzdelmek őrölték fel erőinket. Meggyőződésem, hogy előbbre tartanánk, ha a rendszerváltó értelmiség okosabban politizál mind kormányzati, mind ellenzéki oldalon. Megrögzött konszenzuskereső vagyok, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs véleményem. Azt vallom, hogy a megegyezés nem a gyengeség, hanem az erő és a józan belátás jele. Ezért is szerkesztettem azt a könyvet, amely tavaly ősszel a Mundus Kiadónál jelent meg Az (magyar) értelmiség hivatása címmel. A kötet "politológiai Wohltemperiertes Klavier" - az együttgondolkodás érdekében. Hetven közéleti személyiség - tudós, művész, politikus - írta le benne véleményét arról, miként látja az értelmiség hivatását az ezredforduló küszöbén. Azóta több mint száz újabb kézirat érkezett hozzám, ezer oldalnyi terjedelemben, főleg mérnököktől, orvosoktól, természettudósoktól, akik szintén fontosnak tartották kifejteni gondolataikat. Készül tehát a második kötet, őszre meg is jelenik.
- Mikor lesz a következő koncertje?
- Lelki szükségét éreztem annak, hogy ismét visszatérjek a zenéhez. Pályámon végigpillantva azt látom: mindig az amatörizmus és a profizmus határmezsgyéjén jártam. Nem azért tekintettem magam amatőrnek, mert nem volt kellő technikai felkészültségem a zongorázáshoz, hanem azért, mert soha nem tudtam megteremteni magam körül azokat az életfeltételeket, amelyek a profi létformához szükségesek. Megelégszem az örömmel, amelyet számomra a muzsika jelent, s ha másoknak is örömöt szerezhetek, még boldogabb vagyok. A visszatérés előtt sokáig vívódtam, de a magam számára is bizonyítanom kellett, hogy a pódiumon is van még mondanivalóm. Azoknak, akik azt mondogatták magukban, hogy csak a számat jártatom, meg kellett mutatnom: az ujjaim is mozognak még. Most új darabokat tanulok, aztán meglátjuk.