Bruno Monsaingeon, a kanadai születésű muzsikus-filmes Glenn Gouldról és
David Ojsztrahról forgatott portréfilmjeit már vetítette a Magyar Televízió.
Szvjatoszlav Richterről készített több mint két és fél órás dokumentumfilmjét
idén februárban mutatták be Párizsban, azóta az angol változat videokazettája
Budapestre is eljutott (megtekinthető a Szonáta Alapítvány CD- és videotárában
a Régi Zeneakadémián). Francia címe, Richter, l'Insoumis, magyarul nehezen
adható vissza: "Richter, a meghódíthatatlan" vagy "Richter, aki senkinek és
semminek nem hajlandó alávetni magát"; az angol változat címe kompromisszumos
megoldás: "Richter, the Enigma". A film különleges értékű dokumentum századunk
nagy orosz zeneművészéről. Folyamatát az idős, 80-82 éves Richter emlékezése
adja, melyet Monsaingeon részben hangszalagra, részben videokazettára rögzített,
s virtuózan ellenpontozott különböző időszakokból származó video koncertfelvételekkel
és egyéb, magángyűjteményekből kikutatott ritkaságokkal. Richter itt hajlandó
először érdemben beszélni önmagáról és a világhoz fűződő viszonyáról, többek
közt életéről az orosz és szovjet valóságban, közérzetéről a diktatúrában, melynek
ugyanúgy nem volt hajlandó alávetni magát, mint a piaci szellemű nyugati gondolkodásmódnak.
Bruno Monsaingeonnal február 17-én, a film bemutatója után beszélgettünk Párizsban.
- Hogyan keletkezett a Richter film?
- Ez nagyon hosszú történet, terjedelmes időszakot ölel fel - most éppen egy
könyvet írok róla, a film keletkezésének regényét. Richtert régóta ismertem
személyesen, 1974-ben vagy '75-ben találkoztunk a Tours-i Fesztiválon. Az ismeretség
Kocsis Zoltán révén jött létre (Monsaingeon 1977-ben filmet készített Kocsis
Zoltánról és Ránki Dezsőről). Richter meghívta Zoltánt, hogy lépjen fel
a fesztiválján, mivel az előzőleg felkért Benedetti-Michelangeli megbetegedett.
1977-ben Richter és Kocsis négykezes koncerteket adott - az egyik próba az én
lakásomon zajlott, Párizsban. Különös eset volt: amikor elkezdtek játszani,
elmentem otthonról - gyönyörű júniusi nap, nyitott ablak -, s mire hazaértem,
Richter már dühösen elment, a lárma miatt panaszkodva. Amikor azután, már a
készítendő film okán, tizenvalahány év múlva újra találkoztunk, megkérdezte:
"Emlékszik, hogy jártam magánál?", én pedig döbbenten visszakérdeztem: "Maga
emlékszik erre!?" Richter minden apró dologra emlékezett. Mint utóbb kiderült
(s a filmben el is mondja), rettenetes gyötrelmet okozott neki, hogy mindenre
emlékezett, egész élete során minden megmaradt az agyában...
- A filmben Richter beszél magáról, emlékezik, és időnként felolvas egy kézzel
írott kockásfüzetből. Ezek nyilván saját jegyzetei.
- Ez Richter naplója, amelyet pályája kezdetétől naponta vezetett. Átadta nekem:
elolvashattam, tanulmányozhattam a film készítésekor - s arra is felhatalmazott,
hogy megszerkeszthetem és kiadhatom.
- Mindig az volt a benyomásom, hogy Richter megközelíthetetlen a sajtó, a
nyilvánosság számára.
- Az ügy valóban reménytelennek látszott - különösen a filmfelvétel. Richtert
éveken át próbáltam megközelíteni, mindhiába. Megismerkedtem az asszisztensével,
egy csodálatos asszonnyal - Milena Borromeo a neve -: ő is azt mondta, semmi
esélyem, Richter oly távol van mindentől, csak a saját belső világában él. Teljesen
elbátortalanodtam.
- Richter Párizsban élt az utolsó éveiben?
- Sokat tartózkodott Párizsban. 1995 márciusában ismerkedtem meg Milenával,
akkor is Párizsban voltak, közben Richter adott Lübeckben két koncertet március
végén (ezek voltak utolsó nyilvános fellépései). Milena tehát azt mondta, hiába
vesztegetem az időmet. Jeleztem a producereknek, hogy nem lesz semmi a filmből,
dokumentumokból ugyan össze lehetne válogatni valamit, de Richter részvétele
nélkül meglehetősen érdektelen mozi lenne belőle. Ami engem illet, az 1995 előtti
években nagy munkákon jutottam túl: filmet készítettem Fischer-Dieskauról, Menuhinról,
Ojsztrahról és egy nagyon tehetséges fiatal hegedűművészről, Gilles Apapról.
Teljesen ki voltam merülve, pihenésre, feltöltődésre volt szükségem - csak úgy
élni akartam, bele a világba, kicsit tűnődni, gondolkodni, hogyan tovább. Terveim
között szerepelt ugyan egy s más, többek közt egy dél-amerikai koncertturné
1995 szeptemberében, ezt azonban lemondtam. És milyen csodálatos véletlen: épp
ekkor, szeptember elején Richter egyszer csak hívatott. Milena telefonált: Maestro
- így hívta, névelő nélkül - találkozni akar magával. Maestro azt akarja, hogy
készítse el az életrajzát. De hogyan, milyen formában? - kérdeztem: én nem életrajzíró,
hanem filmes vagyok. Mindegy, milyen formában, de Maestro azt akarja, Bruno
készítse el az életrajzát; annyi mindent összeírtak róla, sok valótlant, itt
az ideje, hogy az igazságot írják. Milena azt tanácsolta, írjak pár oldalas
tervezetet, valamiféle keretet a készülő műhöz, vázoljak fel kérdéseket, amelyek
érdekelhetik Richtert. Egész éjszaka dolgoztam, írtam vagy 10-12 oldalt, s a
végén próbáltam valamiféle konklúziót találni a szövegemhez. Még az előző években
Moszkvában bukkantam rá Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című monumentális
regényének teljes orosz nyelvű kiadására; akkor jelent meg először oroszul,
hála a peresztrojkának, s én rögtön megvettem. Rajongok Proustért, olvastam
franciául, angolul, olaszul, érdekelt oroszul is. Tehát a Richternek készített
kis írásom végén Proustot idéztem, egy mondatot az egyik nagyon különös epizódból,
amely La Bermáról, a nagy színésznőről szól. Proust azt mondja: La Berma, Phaedrát
játszva, egy remekműből másik remekművet csinál, mert ahogyan előadja, az is
remekmű. Tulajdonképpen az interpretáció alapkérdése vetődik itt föl: egy egyszeri
előadás lehet-e egyszeri remekmű? Kíváncsi voltam, vajon Richter egyetért-e
ezzel a kérdésfelvetéssel. Másnap reggel elfaxoltam az írást, rövid idő múlva
csengett a telefon, Milena volt: Maestro várja önt. Ezt a találkozást Richterrel
soha nem felejtem el. Fáradtnak, betegnek, depressziósnak látszott, de azzal
fogadott: privet. Ez azt jelenti: szia. Mintha előző este együtt vacsoráztunk
volna, holott tizenöt éve nem találkoztunk.
Így kezdődött. Ezután egész ősszel minden nap ott voltam nála, beszélgettünk
az életéről, és én felvettem a beszélgetéseket - körülbelül 1500 oldalnyi beszélgetést.
Nem kamerával, csak magnetofonnal. Nem döntöttük el, mi lesz a készülő életrajz
formája, könyv-e vagy más. Én folytonosan a filmre gondoltam, de nem mertem
előhozni. Richter egyre jobban lett, egyre kedvesebb és nyíltabb, egyre kevésbé
depressziós, megszűnt a passzivitása, az a magatartása, hogy neki már semmi
dolga az életben, kezdte érdekelni ez a tevékenység, egészen személyes, eddig
soha nem említett életrajzi mozzanatokról is beszélt. Két hónap múlva, október
végén nagyon jókedvűen fogadott, jól érezte magát, nem fájt a lába (a lábát
nem sokkal korábban operálták), az orvosok is biztatták. Hosszú idő óta akkor
először tehette azt, amit azelőtt rendszeresen megtett: nagyot sétált a szabadban,
három órát járkált Párizs környékén, és boldogan tért vissza. Akkor mertem nagy
óvatosan megkérdezni: Maestro, mit szólna, ha megpróbálnánk filmre venni a beszélgetéseket?
A reakciója fantasztikus volt, derűsen mondta: "Majd meglátjuk". Ebben a pillanatban
Nyina (Dorliak) bejött a szobába, hallotta, miről beszélünk, és biztatni kezdte
Richtert: "Szláva, meglátod, milyen egyszerű lesz, Bruno hoz egy kis készüléket,
minden könnyen megy majd..." Richter erre kitört, valósággal felrobbant a dühtől:
"Nem, ezt nem akarom, soha!" Nyina rémülten menekült, én is. Másnap felhívott
Milena, hogy Maestro egész éjszaka nem aludt, nagyon nyugtalan, rosszkedvű,
egyelőre ne jöjjek. Istenem, gondoltam, többet nem látom Richtert.
Eltelt egy teljes hét, mire újra megszólalt a telefon. A telefonhívás azonban
épp akkor jött, amikor el kellett utaznom Párizsból, szinte az ajtóból fordultam
vissza: Londonba készültem, a Menuhinról forgatott filmem bemutatójára, a Buckingham
palotába, ahol ez alkalomból a királynő adott fogadást - tehát muszáj volt elmennem,
nem halaszthattam el az utat. Amikor három nap után visszatértem Párizsba, rögtön
jelentkeztem Richternél. A Maestro leültetett és felolvasta nekem a naplójából,
amit az előző napokban írt. Tulajdonképpen filmkritika volt: mély megfigyelésekről
tanúskodó, nagyon finom érzékkel megírt recenzió az én Fischer-Dieskau-filmemről.
Egy olyan ember reflexiói, aki nemcsak érzékeny a film, a képi megfogalmazás
iránt, hanem jól ismeri és érti, meg tudja ítélni a műfajt. Gyönyörű szöveg
volt. A következő napon felolvasta azt az írást, amely az Ojsztrah-filmemről
szólt, a végén valami olyasmivel, hogy hálásak lehetünk Bruno Monsaingeonnak
az ilyen nagyszerű alkotásokért. Nem volt nehéz kitalálni, hogyan értendő ez.
Azt jelentette: rendben van, meggyőződtem arról, hogy jó filmeket csinálsz,
beleegyezem a közös munkába. Ezt persze soha nem mondta volna így ki. Néhány
nap múlva azonban Richter elutazott Japánba. Le akarta mondani ezt az utat,
azután mégis elment. Jobban érezte magát, hat hónap után újra elkezdett zongorázni
is. Egy hónap múlva tért vissza Európába, járt Olaszországban, Németországban,
azután '95 decemberében megérkezett Párizsba. Fáradt volt, depressziós, szívbeteg
- nem tudott magával mit kezdeni. Párizs mellett lakott, Auvers-sur-Oiseban,
Van Gogh házától nem messze, egy nagyon bájos kis lakásban. Sokszor meglátogattam.
Eltelt három hónap, a következő év májusának végén Németországba utazott kórházi
kezelésre. Voltaképpen Párizsban kezelték, de Németországban volt egy orvos,
aki nagyon jól ismerte őt, akiben bízott. Rettenetes nyara volt, betegséggel
teli.
Szeptemberben Bécsben találkoztunk. Alig ismertem rá: egy díványon feküdt, megpróbált
mosolyogni, de alig sikerült neki. Nagyon szomorú látvány volt. Tudni kell,
hogy Richter "Wanderer"-alkat volt, nem tudott sokáig egy helyben ülni,
állandóan menni akart, új tájakat látni, új embereket, új dolgokat megismerni.
Már az előző évben elege lett a hosszú párizsi hónapokból, most meg szinte ágyhoz
volt kötve. Tanácskoztunk Nyinával, mit lehet tenni. Moszkvába nem akartak menni,
Párizsba inkább, ezt azonban az orvosok a klíma miatt nem javasolták. Valahová
délre kellene utaznia, Olasz- vagy Spanyolországba, de közben szükségesnek látszott
az állandó orvosi felügyelet, ott pedig nem ismert orvosokat. Végül támadt egy
ötletem. Apámnak volt egy háza Antibes-ban, Dél-Franciaországban, Nizza közelében;
háromszobás szép kis ház, barátságos, napsütötte nappalival, gyönyörű terasszal,
kerttel. Megkértem apámat, bocsássa Richter rendelkezésére a téli hónapokra.
Richter '96 októberében Bécsből - autóval - egyenesen Antibes-ba utazott.
- Zongora volt a házban?
- A zongorát a Yamaha mindig oda szállította, ahová Richter ment. Tehát letelepedtek
Antibes-ban, s a déli levegő és napfény megtette hatását, a Maestro állapota
napról napra javult, depressziója oldódott. Az igazat megvallva már amikor ajánlottam
neki az antibes-i házat, az agyamban motoszkált a gondolat - jól ismerve a helyszínt
-, hogy ott, szerencsés körülmények között, bevilágítás és minden különösebb
fakszni nélkül filmre tudom venni Richtert. 1996 januárjában Szingapúrban és
Ausztráliában jártam, s ott - ki tudja, hátha szükség lesz rá - vásároltam egy
egészen pici, digitális kamerát, amely ugyan nem volt professzionális, de a
célnak megfelelt. Franciaországba visszatérve meglátogattam Richtert Antibes-ban
- egészen jó egészségben találtam, mintha kicserélték volna. Láthatóan örült
nekem. Akkor elhatároztam: vágjunk bele. Szóltam a produkciós társaságnak, amelynek
eddigi filmjeimet is készítettem, hogy talán mégis lesz film, s februárban levittem
magammal az operatőrömet, Raphael O'Byrne-t Antibes-ba, bemutattam Richternek
mint asszisztensemet. A Maestro nagyon kedvesen fogadta, együtt töltöttünk néhány
napot, éttermekbe jártunk, közben Raphael helyszíni szemlét tartott. Röviden
motyogtam valamit a filmről Richternek, aki hallgatott, se igent, se nemet nem
mondott. Eldöntöttük, hogy márciusban megkezdjük a felvételeket. Közben meg
kellett győznöm apámat, aki szintén igen idős volt, hogy ne akarjon visszajönni
Antibes-ba, inkább menjen a bátyámékkal Velencébe, hogy Richterék még maradhassanak.
Márciusban tehát újra leutaztunk az operatőrrel, és elkezdtük a munkát. Hogy
Richtert semmi ne zavarja, próbáltam abszolút természetes körülményeket teremteni,
mintha csak beszélgetnénk: ő ült az ablakhoz közel, az asztal egyik oldalán,
én a másikon, az operatőr a konyhában volt elrejtve, a kamera a teraszon, a
konyha és a nappali közt felfüggesztve, a világítást az ablakon besütő délutáni
napfény adta. Két kamerával dolgoztunk, nagyon bonyodalmas volt. Miközben figyeltem
Richterre és - ha kellett - kérdéseket tettem föl neki, állandóan arra törekedtem,
hogy valami módon megakadályozzam a Maestro kimozdulását a képből. Beszélgetésünk
ilyenformán folyamatos, kimondatlan színjátékká vált. Amikor úgy éreztem, már
nincs kedve tovább beszélni, arra kértem, olvasson fel a naplójegyzeteiből,
melyeket én korábban - már az előző év folyamán - áttanulmányoztam, s kiválogattam
kifejezetten erre az alkalomra. Úgy gondoltam, ha a beszélgetés és az emlékezés
elakad, sokkal természetesebb, ha saját régi feljegyzései indítanak el benne
újabb gondolatokat, mint ha én próbálnék új témát keresni. Richter napokig semmit
nem szólt a filmezésről, mintha észre sem venné. Azután meglehetősen bizarr
és mulatságos módon hozta a tudomásomra, hogy tudja, amit tud. Egyik reggel
Milena el akarta kérni tőle a pulóverét - egy vidám színű svéd pulóvert, amit
napok óta viselt -, hogy elvigye a tisztítóba, de Richter nem adta. Azt mondta,
ez kell Brunónak - értsd: ebben a ruhában akar szerepelni a felvételeken. Gondoskodott
róla, hogy figyelmességéről én is értesüljek, s délután, a felvételt követően
megkérdezte: ma sikerült filmeznie? Igen, Maestro, feleltem. És ebben a pulóverben?
Igen, Maestro, nagyon jól nézett ki. Akkor rendben. Ennyit mondott, semmi többet.
Tíz nap telt el sűrű munkával, amikor telefonált a bátyám, hogy apámat vissza
kellett hoznia Velencéből, mert agyvérzést kapott. Rohantam Párizsba, ahol apámat
félig megbénulva találtam a kórházban. Megrendítő volt: ő azt kérdezte, amennyire
tudta, hogy van Richter, Richter meg állandóan érdeklődött, hogy van az apám.
Apám három hét múltán meghalt, azon a napon, amikor Richter elutazott Antibes-ból.
Én meg elkezdtem a film vágását. Az volt az elképzelésem, hogy az elbeszélés
folyamatának és folytonosságának illúziója jöjjön létre, de hát az anyag nagy
részét Párizsban, mikrofonnal vettem fel, ezt kellett egyeztetni és vegyíteni
- gyakran mondatokra, szavakra lebontva - az antibes-i filmanyaggal és az egyéb
dokumentumokkal, hogy az egésznek meglegyen a ritmusa. Hónapokon keresztül éjjel-nappal
dolgoztunk rajta, és június végére összeállt a szöveg, lényegében kialakult
- néhány kisebb, zűrös résztől eltekintve - Richter elbeszélésének és emlékezésének
folyamatossága. Richter akkor érkezett vissza Párizsba. Megmutattam neki azt
a helyet, ahol Proust meghalt, és ő ugyanabban a házban, egy ott működő kis
hotelban vett ki szobát, nagyon megindította ez a tény, hogy Proust ugyanott
élt és halt... Ezután Tours-ba utazott, persze nem koncertezni, csak úgy, a
fesztiválra. Egyik nap lementem hozzá, hogy együtt menjünk az esti koncertre;
ágyban feküdt, nagy erőfeszítésébe került, hogy fölkeljen és meghallgassuk a
hangversenyt. Együtt jöttünk vissza Párizsba, természetesen autóval, elkerülve
a sztrádát, kis utakon bolyongva. A két-háromórás út így nyolc óráig tartott,
de Richter boldognak látszott, kényelmesen elhelyezkedett a kocsiban és elővette
a klavinovát, a kis elektronikus zongoráját. Ahogy megérkeztünk, rögtön a szállodához
közeli Yamaha üzletbe ment, és elkezdett gyakorolni. Bár még nem készült el
teljesen a film vágása, szerettem volna megmutatni neki a szöveget, a saját
elbeszélését, ilyen formában. Madame Sosztakovics lakásán találkoztunk Párizsban,
Richter Moszkvába utazása előtti napon, s meghallgattuk, még kép nélkül, a hosszú,
három és fél órás elbeszélést. Richter rendkívül intenzív figyelemmel hallgatta
végig az anyagot, s a reakciója egészen lakonikus volt, mindössze két szó: Eto
ja ("Ez én vagyok"). Nyugodtan mondhatom, ez a két szó tartotta bennem a
lelket az elkövetkező hat hónap súlyos megpróbáltatásai alatt, ez segített befejeznem
a filmet, már Richter nélkül. A Maestro tehát az első meghallgatás után magáénak
érezte a filmet, már teljesen nyíltan lehetett vele beszélni róla, hihetetlenül
készségesnek és lelkesnek mutatkozott, amikor mondtam, hogy további felvételeket
kell csinálnunk, mivel akkor már világosan látszott, mi hiányzik az anyagból.
Elvitt még egy kabaréba is, utána sokáig beszélgettünk a szállodában, hajnali
háromkor mentem haza. Jöjjön utánam Moszkvába, mondta, jöjjön most rögtön, s
befejezzük a filmet. No igen, de az nem volt olyan egyszerű, hogy én egy stábbal,
akármilyen kicsivel is, rögtön induljak - meg kellett szervezni, vízumokat beszerezni.
Mit szólna augusztus végéhez, kérdeztem. Az késő, mondta. Belémnyilallt, milyen
rossz egészségi állapotban van, de ő nem erre gondolt. Lehetnek koncertek, tette
hozzá mosolyogva. Tehát az járt a fejében, hogy újra játszani fog. Végül megállapodtunk
abban, hogy augusztus 2-án utazom Moszkvába, s akkor befejezzük a munkát. Az
előző időkben én többször jártam már Moszkvában, Richter ideadta a moszkvai
lakása kulcsát, hogy nézzem át az ott lévő felvételeket (nyolc órányi amatőr
videofelvételt találtam!), fényképeket, leveleket, egyéb dokumentumokat, amelyeket
fel lehetne használni a filmben. Most azt ígérte, hogy olyan rejtekhelyeket
mutat majd a lakásában, amelyekről senki nem tud, olyan anyagokat, amelyeket
soha senki nem látott. Rengeteget fogunk dolgozni együtt, mondta.
Richterék másnap elutaztak Párizsból, én elkezdtem az előkészületeket a moszkvai
úthoz. Kétnaponként felhívtam őket Moszkvában, Nyina vette fel a telefont, azt
mondta, Richter naponta három órát gyakorol, s készül az én érkezésemre. Július
végén, három nappal az utazásom előtt, azt hallottam Nyinától, hogy Richter
aznap nem gyakorolt, fáradt volt, de vár engem. A következő napon felhívott
egy ismeretlen, akit Nyina kért meg, hogy értesítsen: Richtert kórházba vitték,
halasszam el az utam, talán a következő hétre jobban lesz. Elő volt készítve
minden, a stáb, a jegyek, a vízumok, a szállás, rettentően bonyodalmassá vált
az egész, lemondani, átíratni, újra foglalni stb., stb. A legsűrűbb ügyintézés
közben ért a hír: Richter meghalt a kórházban, augusztus 1-jén...
Ez volt az utolsó napok története. Richter elment. Én persze rögtön Moszkvába
utaztam, megvolt a vízumom. Láttam Richtert a lakásában felravatalozva - elmondhatatlan
látvány volt, felejthetetlen. Azután nem maradt más hátra, mint hogy minden
energiámat, minden iránta érzett szeretetemet a film befejezésébe fektessem.
Nem emlékművet akartam állítani neki ezzel a filmmel, mindössze megmutatni,
ki volt ő, milyen volt, mit képviselt.
- Milyen volt Richter?
- Az arca sokat elárul, amikor a Schubert-szonátát (B-dúr, op. post.) játssza
a filmen. Mély érzésvilág, de rejtett, látszólag érzelemmentes. Mindenesetre
mentes mindenféle szentimentális megnyilvánulástól. Századunk különlegesen eredeti
személyisége volt ő. Érintetlen tudott maradni a szovjet rezsimtől, de érintetlen
maradt a nyugati civilizációtól is. Független volt időtől, kortól, független
bármiféle divattól - és ez hihetetlen erőt adott neki. Erőt, de nem az erőszak
értelmében. Az ő ereje valamiféle passzív erő volt, passzív rezisztencia. Megközelíthetetlen
maradt évtizedeken keresztül, nem érdekelték az újságok, nem érdekelték a napi
hírek. Mentes maradt bármiféle üzleti szellemtől, mentes korunk szellemétől.
De a miénknél sokkal mélyebb betekintése volt az univerzumba - nemcsak a műveltsége,
hanem természetes és egyszerű világszemlélete folytán is. Ilyen értelemben voltaképpen
nem tartozott korunkhoz, közelebb állt régi korszakokhoz. Másfelől csodálatos
humorérzéke volt, természetből fakadó, sajátos humora. Fanyar vagy gúnyos is
tudott lenni; van jó néhány rész a felvett anyagban, amelyeket - tekintettel
az érintett, még köztünk élő nagy hírű személyiségekre - nem használtam föl,
majd a könyvbe bekerülnek. De azt mondhatom: ha kritikus volt másokkal szemben,
még inkább kritikus volt önmagával. Gúnyos megjegyzéseket tett Rosztropovicsra
vagy Karajanra, de kegyetlenül élesen ítélte meg önmagát. Richter rettentően
idegenkedett a művészet elüzletiesedett világától, teljességgel távol maradt
annak korrupt szellemétől - ebben a vonatkozásban kizárólag Glenn Gouldhoz hasonlítható
-, nem érdekelte sem a pénz, sem a dicsőség, rendkívül egyszerűen élt. Voltak
különös, majdhogynem primitívnek ható elképzelései, amelyekkel az ember vagy
egyetértett, vagy nem, de őszinteségükben nem kételkedhetett. Az volt a vágya,
hogy ingyen koncerteket adjon olyan embereknek, akik szeretik a zenét. "Ki kell
tenni egy nagy kalapot a színpad szélére - mondta, - és aki akar, dob bele valamit."
Tiszta ember volt. És szabad ember.
|