Muzsika 1998. április, 41. évfolyam, 4. szám, 44. oldal
Csengery Kristóf:
Hangverseny
 

A múlt havi hangversenyrovat élén rövid recitativo után áriát énekeltem a kritikusi türelemről. Aki nagyon határozottan vall hitet, ne csodálkozzék, ha az élet kéretlenül és soron kívül, tálcán szervírozza a kétely keserű italát. Tolerancia ide, hétköznapok elfogadása oda, most arra kényszerülök, hogy leírjam, mi az, ami számomra elfogadhatatlan, aminek semmiképp sem szabad megtörténnie. Ha a hangversenyrendező cég rendelkezett információkkal arról, hogyan játszik a KASSAI FILHARMONIKUS ZENEKAR, és miként vezényel ALFRED WALTER, akkor sem az együttest, sem karmesterét nem kellett volna meghívnia. Ha tudta, mire számíthat, s ennek ellenére (netán kulturális diplomáciára hivatkozva) írta alá a szerződést, az baj - ha pedig nem tudta, s az üzlet úgy köttetett, az nagyobb, mert azt jelzi: a vásárló nem tájékozódott az áru minőségéről. Akárhogy is: ez a muzsikusgárda mint külföldön vendégszereplő zenekar, vasárnap este a Zeneakadémia nagytermében, igényes Beethoven-Mahler-Verdi műsorral - képtelenség.
Nem zenekar és karmester számlájára, mégis kénytelen vagyok felróni műsorfüzet, szórólap és szóbeli műsorközlés hiányát. Előbbi kettő közül valamelyik azért lett volna kívánatos, hogy megtudhassunk egyet-mást az ide látogató együttes múltjáról-jelenéről, karmesterének életrajzáról - e hiányok dohogva bár, mégis elfogadhatók: a tiszta lappal új életet kezdő Filharmónia Budapest kht. kispénzű, okkal takarékoskodik. Az azonban már a hangversenyrendezés szakmai alapkövetelménye, hogy ha programváltozás történik, lépjen műsorközlő a közönség elé, s mondja el: Mahler 5.-je helyett a zeneszerző (egytételes) 10. szimfóniáját hallják. (A második részben a Quattro pezzi sacri nyitótétele utáni tapsból arra következtettem: nem Ki nyer ma-bajnokok ülnek a nézőtéren.)
Kritikai mélyrepülés volna tartalmi elemzésbe bocsátkozni olyan produkciók esetében, mint Beethoven szürkén, pontatlanul és mereven megszólaltatott Coriolan-nyitánya, Mahler salakos hangon, szögletes dallammozdulatokkal, minden emelkedettség nélkül (egészében véve csúnyán és költőietlenül) letudott Tizedikje - ezeket hallván aligha bírálatot: alapos szólampróbákat és gondos betanító karmestert javallana a zene orvosa. Alfred Waltert e művekben bizonytalan kezű, szuggesztivitást nélkülöző, fantáziátlan vezetőnek ismertem meg. Zenekari játék tekintetében a második részt kitöltő Négy szent darab annyival nyújtott kellemesebb élményt, hogy mint ismeretes, e ciklus páratlan sorszámú tételeiben a zenekar hallgat. Szomorúan tapasztaltam viszont, hogy az egyébként rendszerint igényesen dolgozó, sőt nem egyszer kitűnő MAGYAR ÁLLAMI ÉNEKKAR (karigazgató ANTAL MÁTYÁS) e nem épp ihlető légkörben saját szokott színvonala alatt teljesített: hangzása gyakran volt sápadt, a szólamszövet legtöbbször nélkülözte a plaszticitást, a forték és fortissimók pedig sokszor inkább hatottak kiabálás gyanánt, mintsem a hangzás gazdag kitárulásaként. (Február 8. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest kht.)

A WEINER-SZÁSZ BUDAPESTI KAMARASZIMFONIKUSOK vezetői tudják: ahhoz, hogy egy nagyváros hangversenyéletében egy zenekar markáns jelenséggé váljék, nem elegendő az igényesen kidolgozott produkciók magas előadói mércéje, fontos a műsortervezés eredetisége is. TUSKA ZOLTÁN hangversenymester és muzsikustársai kezdettől erre törekszenek: programjaikon jelen van a kortárs zene és a 20. század klasszikussá érett repertoárja, megszólaltatnak ritkán játszott műveket. Operaprodukciójukról eddig nem hallottam - igaz, áriát kísértek már Rost Andrea, Polgár László koncertjein. Legutóbbi hangversenyüket egy majdani színpadra állítás előtanulmányának szánták: Haydn 1773-as keltezésű kétfelvonásosát, a L'infedeltá delusát adták elő holland vendégkarmesterrel, nemzetközi énekesgárdával, keresztmetszetként - a kihagyott részleteket narrátor (Mohay Gábor) összekötőszövegével pótolva, néhány apró kellék, jelzésszerű színészi játék fűszerét hintve az estélyi ruhás előadásba.
Mint alcíme tájékoztat, az Aki hűtlen, pórul jár burletta per musica, vagyis a vígopera típusának telivér képviselője, kellő mennyiségű átöltözéssel és alakoskodással, ármánnyal és szerelemmel, becsapással és félreértéssel - vagyis az imbroglio (bonyodalom) mindazon eszközével, melyet a műfaj megkövetel, s mellyel a sikeres librettószerző Marco Coltellini nem is fukarkodik. A partitúra tehát mozgalmas előadásért kiált - MATHIS DULACK érdeme, hogy a kiáltást meghallva, arra a szó szoros (az egyes tételek karakterét érintő) és átvitt (a teljes folyamat mint Egész összefogására és áttekintésére utaló) értelmében tempós előadással felelt. A műsorfüzet a Suitner-Ferrara-Celibidache-tanítványt, a Klangforum Wien egyik alapítóját egykori csellistának mondja, így nem csoda, ha Dulack megtalálta a közös nevezőt a Weiner-Szász Budapesti Kamara-Szimfonikusok tagjaival, akik frissen és érezhető kedvvel, tartalmas tónussal és pontos ritmussal játszottak irányítása alatt.
Az öt énekes egyikének hangját, előadásmódját vagy színészi teljesítményét sem éreztem rendkívülinek - ám a kvintett valamennyi tagja élő és hatni képes zenei és emberi figurát formált. A szereposztás legfőbb erénye, hogy a szólisták színvonal dolgában többé-kevésbé koherens csoportot alkottak: nem körvonalazódtak gyökeresen eltérő nagyságrendek, melyek szétzilálnak összhatást és együttműködést. A ziccerszerep, Vespina alakítója, CATHERINE SWANSON világosabb karakterű szoprán, mint szólamtársa, a Sandrinaként pódiumra lépő FÜLÖP ZSUZSANNA. Előbbi mindig kiegyensúlyozottan énekelt, bár a Come piglia áriában könnyedebb magasságokra, a Son disperato Vespina-Nanni duettben az orgánum intenzívebb bevetésére számítottam. A második felvonás jutalomjátékkal felérő komikus részletei (Ho un tumore és Trinche vaine áriák) az amerikai énekesnőnek kedvező alkalommal szolgáltak bővérű parodizáló-karikírozó képessége kamatoztatásához. Fülöp Zsuzsanna énekét olykor kissé nyersnek találtam, az aprózó dallamfordulatokban a részletek néha elsikkadtak. Az I. felvonás Che imbroglio áriáját, úgy hallatszott, nem eléggé győzte hanggal-energiával: inkább a szólam vitte előre őt, mint ő a szólamot. A két tenor közül Nencio posztján JAMES OXLEY (Anglia) kevésbé erőteljes hangkarakternek tetszett, mint a Filippóként szolgálatot teljesítő SOMORJAI SIMON (Szlovákia): utóbbi orgánumának van fénye, tartalma is, bár a magasságokat olykor szorítottnak éreztem. Oxley esetében kihagyott helyzetként értékeltem az I. felvonás Chi s'impaccia áriáját - a gyalázkodás nem adatott igazán elő, a figura e helyzetben a korrekt és kidolgozott énekesprodukció ellenére kissé erőtlennek tűnt. Somorjai viszont a telt-erőteljes hangadás mellett épp az indulatok érzékeltetésével keltett kedvező benyomást a II. felvonás Tu sposarti áriájában (méltányosság kedvéért: nem sokkal később, az 0 che gusto ária megformálásakor Oxley is energiát szabadított fel). Legkevésbé Vanni alakítója. FRIED PÉTER nyert meg kissé darabos, nem eléggé pontosan intonált basszusával, mely sokszor inkább magát a hangképzést és a vibrátót, mintsem a konkrét hangmagasságot tette hallhatóvá. Az I. felvonás nevezetes Non v'é rimedio áriájával tisztességgel megbirkózott, ám eközben az indulat kifejezése az intonáció rovására ment. Több vokális kontrollt és kevesebb öblösítést éreztem volna ideálisnak Nanni részéről a már említett Son disperato duettben is. A teljes produkció mérlege azonban az egyéni teljesítmények kisebb-nagyobb egyenetlenségei ellenére is egyértelműen kedvező: működött a vokális kvintett, a kapcsolatok létrejöttek - a keresztmetszet élvezhetően megszólalt. (Február 9. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász Kamarazenei Műhely Alapítvány)

Hogy Brahms kompozíciós logikája termékenyítőleg hatott Schoenberg gondolkodására - sokszor elhangzott-leírt közhely. Hasonló, gyakran emlegetett tény Debussy fogékonysága az orosz zene iránt. Maguk a rokon szellemű darabok azonban már jóval ritkábban találkoznak: kevés az olyan művész, akinek eszébe ötlik, hogy amit a zenetörténet ósszefüggésként emleget, az a valóságban, hangversenyműsoron is egységet alkothat. CSALOG GÁBOR rendhagyó módon két szünettel tagolt (és szokás szerint - számomra jólesőn - kislámpás félhomályos) szólóestjének első harmadában Schoenberg op. 25-ös Szvitje szolgált Brahms darabjainak nyitányául, majd egy teljes egészében Brahms-kompozíciókat felsorakoztató középső rész után, a befejező szakasz élén nyomatékos iniciálé gyanánt Szkrjabin 8. szonátája hangzott fel Debussy három tétele előtt.
A különleges találékonysággal összeállított műsor hatását különlegesen érzékeny előadás szolgálta. A Schoenberg-zongoraművek Wiener Urtext-kiadásának előszavában Wilheim András arra figyelmeztet: az op. 25-ös Szvitben, bár már dodekafon technikával dolgozik, ám még nem ismervén eléggé "a sorszerkezetek teherbírását, n sor esetleges formaképző adottságait, a komponista készen talált keretekbe szorítja invencióját". Ez a magyarázata a barokk műfajoknak-formáknak (Präludium, Gavotte, Musette, Intermezzo, Menuett, Gigue). Csalog zongorázása nagyszerűen érzékeltette a mű sajátos kétlakiságát: a 20. századi szerkesztésmód intellektuális fogantatását és dallami-ritmikai ökonómiáját, de az ezzel párosuló színeket, lélegző tempókezelést, rugalmas frazeálást is - mindazt, ami a tételeket közlékennyé és élettelivé avatja. Bár Wilheim az idézett előszóban az op. 33-as zongoradarabokkal kapcsolatban említi, hogy azok "a kései Brahms-darabok folytatójának tűnnek, mind a zongorafaktúra kidolgozottságát a hangszerelést, mind a struktúrát tekintve", talán mégsem túlzás azt állítani: az előadásmód, mellyel Csalog zongoráján a szvit után előbb Brahms négy szabadon társított darabja (f-moll intermezzo op. 118/4; C-dúr capriccio op. 76/6; E-dúr intermezzo op. 116/6; d-moll capriccio op. 116/7), majd a szünet után négy azonos ciklusba tartozó kompozíciója (az op. 119-es sorozat) megszólalt, pompásan érzékeltette a két hangszeres gondolkodásmód rokonságát. Ezt jelezte a sok puhán-plasztikusan, billentett, ám mégis mindig egzakt körvonalazású hang, a faktúra kristályfénye, a ritmikai kidolgozás differenciáltsága (f-moll intermezzo, C-dúr capriccio) - de mindez persze nem a szerző szándékainak ellenében vagy egysíkúan, hiszen az E-dúr intermezzo ezúttal is hagyományhoz vonzódva éneklő jobbkézdallammal lépett elénk, a d-moll capriccio és az Esz-dúr rapszódia pedig nem maradt adós a szimfonikus hangzás pillanataival sem.
Hasonló rokonságra utalt a műsor utolsó harmadában a Szkrjabin-szonáta és a három Debussy-darab (Lépések a hóban: Hópelyhek tánca; A boldog sziget). A francia szerző elmosódott harmóniáihoz és pasztellszíneihez, a német hagyományt tagadó formakezeléshez itt az egylélegzetű Szkrjabin-mű szinte cseppfolyós attacca-formája vezetett el. Csalog bravúrosan bánik Szkrjabin párás-sejtelmes hangulataival, pompásan kiaknázza és erénnyé avatja a szinte állandó tonális-harmóniai talajtalanságérzetet és a megállapodni képtelen, önmagát folyton továbbhajszoló forma elíziósan egymásba kapcsolt részeinek képlékenységét. Az igazat megvallva úgy éreztem, hogy az 1912/13-as keltezésű szonáta előadásmódja a műsorban nemcsak Debussyvel, de Schoenberggel is kommunikált - ismét a hangszeres írásmód, a faktúra hasonlóságait hangsúlyozva. A rendkívül nehéz, kiváló hangszeres és szellemi diszpozícióban megszólaltatott műsor után három ráadás (Couperin, Schumann, Ravel) zárta az estét, (Február 13. - Régi Zeneakadémia)

Búcsúzni sokféleképp lehet: helyzet és vérmérséklet függvénye, ki milyen hangnemet érez méltónak az istenhozzádhoz (s hogy istenhozzádot mond-e, vagy ördög vigyen szalad ki a száján). KOCSIS ZOLTÁN a 3 b nemes tónusát választotta a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR élén adott búcsúhangversenyének alaphangneméül (Haydn és Mozart kortársa. Christian Friedrich Daniel Schubart szerint az Esz-dúr "a szeretet, az áhítat, az Istennel folytatott meghitt beszélgetés hangneme"). A Haydn-Mozart est nyitószámaként a no. 91-es Esz-dúr szimfóniát hallottuk, ezt a 449-es Köchel-jegyzékszámú Esz-dúr zongoraverseny követte, a műsor második felét pedig a kései Mozart-szimfóniák képviseletében a K. 543-as Esz-dúr mű töltötte ki. A koncerten nem lehettem jelen, beszámolóm alapja hangfelvétel - így a hallottakat kevésbé a hangzásarányok, inkább a tempóvételek, tagolás, formálás, karakter- és stílusértelmezés felől igyekszem megközelíteni. Azt azonban már bevezetőben megállapíthatom, hogy a hangszalag semlegesítő közegén is átsütött: mindvégig eleven, pezsgő hangulatú koncerten vett részt, aki elment a zenekar óbudai próbatermébe.
A véletlen úgy hozta, hogy a hangverseny középpontjában megszólaltatott concerto egy kitűnő előadását épp az előző havi hangversenyrovat méltatta. Mivel a mű igen jellegzetes profilú, minőségi megszólaltatásai sem lehetnek egymástól homlokegyenest ellenkező karakterűek, nem az én hibám tehát, ha a mostani beszámoló egy-két mozzanatában rímel az egy hónappal korábbira. Kocsis értelmezését a nyitótételben tartás, határozottság, drámaiságra irányuló hajlam jellemezte. Ellentétekben gazdag előadásának állandó közlekedőeszköze a pergő billentésű, kristályos hang, fő zenei magatartásformája a gáláns, olykor kihegyezett ritmika, gyakori és élvezetes hatáseleme a hirtelen dinamikai apályok és dagályok váltakozása volt. Az Andantino profilját szelíd melankólia fátyolozta; az olykor robusztus megnyilvánulásokra is alkalmat adó fináléban a temperamentumot sok remek hangsúly fokozta, az értelmezést a cselekményesség uralta.
A versenyművet keretező két szimfónia előadásának közös vonásaként értékelhettük a kamarazenekari és szimfonikus hangzás között pontosan kijelölt, arany középutat, melyen Kocsis a nyolc tétel folyamatát végigvezette. Haydn 91-es sorszámú műve még Mozart életében keletkezett - a két mű párosításában éppen az a frappáns, hogy egyívásúak: mindkettő születési dátuma 1788. Kocsis betanítása tehát nem kevesebbet kínált, mint tanulságos zenetörténeti pillanatfelvételt: hol tart a műfajban ekkor a két barát? Haydn esetében az előadás a két saroktételnek mindenekelőtt mozgalmasságát és sokszínűségét hangsúlyozta, kiemelt szerepet szánva az aprólékos ritmizálásnak. Különösen nagyra értékeltem a fináléban azt a törekvést, mely a teljes partitúrát mintegy átvilágította, a sürgő-nyüzsgő mozgást a közép- és mély szólamokban is azzal a gondos figyelemmel dolgozva ki, mellyel mások sokszor csak a hangzás felszíni rétegeit tüntetik ki. Tetszett az Andante sok rugalmas staccatója és érzékeny tagoltsága, a Menüett határozott karakterizálása és triószakaszának finom humora.
A Mozart-szimfóniát (hasonló kidolgozottság és invenció mellett) a történeti szempontból is érdekes olvasat többlete avatta kiváltképp vonzóvá. Nemcsak a saroktételek fokozottan színpadszerű előadásmódjára, a feltűnően élénk tempók sodrára gondolok (a második tétel tempójelzéséből ezúttal valóban az Andantét nyomatékosító con motót érezhettük meghatározónak, a Menuetto pedig igencsak a scherzo-lüktetés felé gravitált, korántsem a tételtípus konszolidáltan klasszikus, táncolható fajtáját képviselve), hanem arra a már-már beethoveni erőre is, mely a szimfóniában itt és most minden lehetséges ponton felszínre tört: a határozottságnak és a gazdag indulatvilágnak ama fokára, mely jósolja a készülődő műfaji nyitást és dimenzióváltást - Beethoven eljövetelét. Kocsis Zoltán tehát, úgy hallottam, a nagy Mozart-szimfóniák triászából az Esz-dúrt az átmenet dokumentumaként vezényelte. A hangverseny valamennyi műsorszáma lelkes sikert aratott: a zongoraverseny fináléját és a Mozart-szimfónia nyitótételét meg kellett ismételni. (Február 14. - a Budapesti Fesztiválzenekar próbaterme. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

A 25. oldalon Vikárius László cikke részletesen beszámol a Francia Intézet Messiaen-ciklusának (előadások, filmvetítések, koncertek) tanulságairól. Volt azonban a sorozatnak egy eseménye, melyet a hangversenykrónika is regisztrálni hivatott: a Turangalilá szimfónia (1946-48) magyarországi bemutatója. Szükséges ez annál is inkább, mivel a megszólaltatás nem hazai előadók teljesítményéhez: kimagasló kvalitású külföldi muzsikusok vendégszerepléséhez kapcsolódik. Vikárius László cikke a műről ad képet az olvasónak, magam az alábbiakban az előadás jellemzésére igyekszem szorítkozni.
Három - nem túlzás a szó - hőse volt ennek az estnek: egy karmester, egy zongoraművész és egy zenekar. PASCAL ROPHÉ, mint életrajzában olvasom, a 20. századi repertoár elkötelezettje. E minőségében vezényelte már a Klangforum, az Avanti és a Collegium Novum együttest, valamint az Ensemble InterContemporaint (melynek 1993/94-ben helyettes vezetőjeként dolgozott). A koncerten tapasztalhattuk: magabiztos tudása és számos nagyszerű adottsága a kortárs zene hivatott specialistájává avatja. Ilyen a mérnöki pontosságú, ám ha kell, rugalmas ütéstechnika, a hirtelen karakterváltásokat mozgékonyan követő kifejezőkészség, a bonyolult folyamatok útvesztőjében ösvényt vágó, biztos formaérzék és a hatalmas apparátus sűrű hangtömegében eligazodó, éles hallás.
Rophéhoz hasonlóan fiatal muzsikusnak jutott a versenymű nehézségű zongoraszólam előadásának feladata is: JEAN DUBÉ ahhoz a rendkívüli képességekkel megáldott hangszerjátékos-típushoz tartozik, melynek képviselői számára, úgy tetszik, nincs lehetetlen. A szinte követhetetlenül felaprózott és kifinomult, szeszélyes mozgások, hatalmas ugrások, dinamikai ellentétek és különleges ritmusok soha nem pőrén didergő technikai teljesítményként, mindig kifejezőerőtől átfűtve, magától értődő természetességgel keltek életre keze alatt.
És végül: a zenekar. Reményteli élmény volt A PÁRIZSI CONSERVATOIRE SZIMFONIKUS ZENEKARA fiataljait hallgatni. Micsoda ritka lelkesedés munkál e növendék-együttes tagjaiban! Milyen vonzó fegyelem koordinálja és teszi különlegesen egységessé játékukat! Akárcsak Jean Dubé esetében, őket figyelve is a virtuozitásnak ama fajtájával szembesülhettünk, mely sosem öncélú, mindig zenei tartalmat emel felszínre. Pascal Rophé vezényletével a zenekar játéka nyomán így bontakozott ki az egész hangversenyt betöltő, tíztételes szimfónia hasonlíthatatlanul életittas hangulata, univerzumot átfogó egzaltáltsága, ritmusainak pazar sokfélesége, hangszerelésének seregnyi különleges színe (e ponton említtessék meg a műben fontos szerepet játszó 20. századi francia hangszerkülönlegesség, az ondes Martenot, valamint két megszólaltatója: BRUNO PERRAULT és FABIENNE MARTIN), meg a hatalmas hangtömegekből lávaként áradó elemi erő. Kivételes rangú előadást hallottunk - a művészi ihletettség és a tökéletes szakmai kivitelezés ritka találkozásának példájaként. (Február 18. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest kht., Francia Intézet)

Legutóbbi magyarországi fellépésén, 1996 tavaszán RUDOLF BARSHAI Muszorgszkij-Csajkovszkij-Sosztakovics-műsorral lépett a Zeneakadémia közönsége elé. Az 1977 óta nyugaton élő, ma 74 esztendős brácsaművészt, karmestert, a Borodin és Csajkovszkij Vonósnégyes egykori tagját, a Moszkvai Kamarazenekar alapítóját akkor is, idén is a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR hívta meg. A két év előttihez hasonlóan a mostani műsor is tartalmazott orosz zenét, bár némi iróniával tán helyesebb volna így fogalmazni: egy francia mintát követő orosz és egy német példakép előtt hódoló francia mű szerepelt a programon.
A bevezetőben nem véletlenül emlékeztettem Barshai egykori kvartett-tagságára, általánosságban kamaramuzsikusi mivoltára. A Fesztiválzenekar tartalmas vonós hangzása mint formálható nyersanyag, engedelmeskedik bármely vendégkarmester szándékának - az azonban már a dirigens ízléséről és gondolkodásmódjáról fest képet, hogy e hangzásnak az adott produkcióban mely jellegzetességei domborodnak ki: vaskos, tömött és forszírozott lesz-e (mint az hazai irányítás alatt olykor megesik), vagy szellős és rugalmas, de mégis gazdagon zengő, színes hangszőttes.
Ezúttal az utóbbi történt. Igor Stravinsky két képre osztott, tíztételes balettje, az Apollon Musagéte (Apollón, a múzsák vezére, 1927/28) magától értődőn tereli a hallgató figyelmét a vonóshangzás minősége felé, hiszen kizárólag erre a hangszercsaládra számít. Barshai a könnyedség és a kamarazenei kidolgozás igénye felől közelített a műhöz: vezénylése az időn kívüliség atmoszféráját teremtette meg; a karaktereket nyugalom foglalta burokba. A dallamok kecsessége, a ritmusok kiegyensúlyozottsága, a hangzás áttetsző rétegezettsége, a sok puha pasztellszín - mindez arra utalt, hogy a karmester egy jellegzetes "hallgatózó" előadásmódra ösztönzi hangszeres játszótársait; olyan fokozottan érzékeny zenélési magatartásra, melynek követője legalább annyira a hallásával formálja a hangot, mint amennyire karok és ujjak beidegzett mozdulataival.
A hangverseny egyik fő élménye a nagy ellentét volt: kamarazenei vonóshangzás után a teljes szimfonikus mamutapparátus tuttija; finom árnyalatok után harsányság; elegánsan személytelen távolságtartás után elementárisan szubjektív kifejezésmód; cselekménytelenség és elvontság után az emlékezetbe döngölésig konkrét jelentés - ezt nyújtotta Stravinsky Apollónjának ellenpólusaként Berlioz Fantasztikus szimfóniája. Barshai e műhöz is a tapasztalt, idős muzsikusok leszűrt bölcsességével közelít: tudja, hogy az előadó dolga nem bírálat, hanem szolgálat, s ennek feltétele a mű jellegzetességeinek kétely nélküli vállalása. Aki vállalja a Fantasztikus szimfóniát, annak a szélsőséges előadást is értelemszerűen vállalnia kell -"megszelídített" változatban ezt a kompozíciót aligha érdemes elvezényelni. Barshai tolmácsolása természetesen segítette felszínre a mű (kiváltképp a 2. és 3. tétel) kamarazenei és szólisztikus mozzanatait is, ám a főszerep a látomásokat felidéző és indulatokat közvetítő nagy hangtömböknek, a bombasztikus előadás határáig merészkedő, széles gesztusú pátosznak jutott. Szintén az idős karmesterek bölcsességét illusztrálta, hogy e nemegyszer tomboló, hatalmas lendületű megszólaltatást Barshai milyen takarékos koreográfiával irányította - úgy látszik, mint korosztályából a legjobbak, ő is tudja, hogy nem a fortét kell vezényelni, hanem a pianót; nem a tombolást, hanem a simogatást. (Február 21. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

30 éves a KING'S SINGERS, a szextett tagjai ünnepi hangversenyekkel járják a világot. Ezek egyikére - a zeneakadémiaira - igyekezvén elgondolkodtam: miként vélekedjünk az eredeti név használatáról olyan együttes esetében, melynek egyetlen jelenlegi tagja sem volt ott a hajdani startnál? A 25. King's Singers-születésnapot ünneplő fellépésen (1993. december 4.), elbúcsúzott a magyar közönségtől a két utolsó mohikán, Alastair Hume és Simon Carrington is. Vajon nem az lett volna-e igazán gentlemanlike, ha utódlásukat követőn négy-öt angol összehajol, hogy kitaláljon egy új nevet? Mi köze a mai King's Singersnek a régihez?
A hangverseny a klasszikus műsorrész 15 számával, az ezt menetrend szerint követő könnyed feldolgozások egyvelegével, majd a ráadások tűzijátékával határozott választ adott kérdésemre: a mai King's Singersnek (DAVID HURLEY, NIGEL SHORT, PAUL PHOENIX, PHILIP LAWSON, GABRIEL CROUCH, STEPHEN CONNOLLY) nem csekély, sőt lényegi köze van a régihez - a nevet, mint méltó, méltán viseli. Kezdjük azzal, amiben a jelenlegi (a Bob Chilcottot felváltó Paul Phoenix posztján már a legutóbb, 1996. szeptember 30-án itt járt csapattól is különböző) tagság kétségkívül mást - kevesebbet - nyújt, mint a hajdani nagy hatos. A 18-20 év előtti King's Singerst különlegesen szép hangú énekesek alkották. Dicsérhetném Bill Ives szelíd szépségű, lágy tenorját, Simon Carrington fátyolos baritonját, Brian Kay aranyló-gömbölyded basszusát - ám értelmetlen a kiemelés: másfél évtizede mindannyian kivételes minőségű orgánum gazdájaként léptek pódiumra. A mai hat hang úgy hallom, nem jellel jelölt: köznapibb. A hangminőség rövid kardját azonban kidolgozás és kultúra nagy lépésével toldja meg a jelen King's Singerse, hatásért és élményért vívott csörtéiben így érvén el pontos találatokat. Előadásuk vokális termőtalaja ma is a tökéletesen egységes hangképzés és a homogénné érlelt hangzás, intonációjuk ma is patyolattiszta, a darabok dinamikai részletezése ma is gazdagon árnyalt - a vérbő fortéktól a leglágyabb pianókig.
De hiszen - vethetné ellen bárki - ez általános angol érdemlista, mely "csupán" a katedrális-énekesek iskolája, a Cambridge-i King's College David Willcocks vezette Kórusa által képviselt ideál megtestesítőjévé avatja a mai hat énekest. Sajátosan a King's Singers hagyományának folytatására utal azonban a koncerten tapasztalt különleges műfaji és nyelvi sokoldalúság Willaert Ave Virgójától Jannequin Les cris de Paris-ján át Reger Nachtliedjéig. Az együttes ezen az estén az angolon kívül énekelt latinul, németül, franciául, spanyolul, olaszul (az összekötőszövegekben ezúttal is előzékeny papagájként törve a magyart); palettáján a szakrális zene mellett szerepelt az életkép, a szerelmi dal, az altató, a szerenád és a táncdal, valamint a régizenei repertoár jellegzetes és utánozhatatlan kedélyű humoros-hangutánzó fejezete. A műsor első részének hat reneszánsz kompozíciója után egy öt számból összeállított szakasz (három Brahms-, egy Schubert- valamint a már említett Reger-dal) bizonyította, hogy a mai King's Singers is otthonos a német romantika hangulataiban és kifejezésmódjában. A már felsorolt erényekhez tehát a stíluskorszakok és a különféle nemzeti repertoárok iránti nyitottság is csatlakozik - csakúgy, mint régen. És persze ott a muzikalitást megkoronázó, kiváló színészi készség és humor, mely mint korábban, most is mindenekelőtt a ráadások virágcsokrát tarkította (Rossini-nyitány, különféle hangeffektusokban tobzódó könnyűzenei feldolgozások), de a maga helyén és mértékkel vitathatatlanul szerepet kapott a műsor történeti fejezeteiben is.
Sápadtabb hangok tehát (persze mit nem adnának magyar a cappella énekesek ezért a sápadtságért!), ám kultúra és tehetség nem halványuló fényében. Befejezésül megpróbálom leírni az élményt, melyet magam a hangverseny csúcsaként értékeltem: két Purcell-kompozíció - két Britten-darab foglalatában. A hangvétel átszellemült komolysága, a faktúra kristályos tisztasága, a mindkét szerzőnél finoman elmosódó disszonanciák színelemként való megjelenése mély összefüggésekre mutatott, szavak nélkül érzékeltetve, amit rokon szellemek között nagy időbeli távolságokat áthidalni képes kapcsolódásnak: zenetörténeti folytonosságnak nevezünk. (Február 23, - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest kht.)


Csalog Gábor


Pascal Rophé és a Párizsi Conservatoire zenekara


Rudolf Barshai


A legújabb King's Singers
Felvégi Andrea felvételei