A közelmúltban napvilágot látott néhány érdekes és értékes zenei könyv, velük
együtt egy errefelé ritka újdonság is egy mai magyar zeneszerzőről. A zeneszerző
Vántus István, aki nemrég még köztünk járt, komponált, tanított és töprengett
olyan kérdéseken (például a szférák zenéjén), amelyekre létünk korlátai között
alighanem sokkal nehezebb választ találni, mint ott a végtelenben, ahol ő most
tartózkodik... Azaz jelen van továbbra is köztünk, hiszen "hangját" időről időre
ma is halljuk.
Éppen ujjongani készülök ez ünnepi esemény fölött, amikor váratlanul egy kép idéződik
föl bennem, valahonnan a 60-as évek elejéről: ahogy belépek az egyik pesti bérházba,
a lépcsőházban egy kifüggesztett tábla fogad, a következő fölirattal: A LIFT MŰKÖDIK.
Amilyen örvendetes adott esetben egy ilyen közlés, olyan szomorú is, hiszen jelentése
az, hogy a természetellenes állapotot természetesnek fogadtuk el, s így már nem
is számítunk arra, hogy valaki vagy valami rendeltetésszerűen végzi a dolgát,
egyszóval a természetes lett a rendkívüli. Talán nem fölösleges az effajta polemizálás,
hiszen értékek megbecsüléséről és megőrzéséről van szó, ez a törekvés pedig mintha
kiveszőben volna... Az ok meglehetősen egyszerű: csak az válik értékmegőrzővé,
akinek az értékről fogalma van, az pedig máris bizonyos minőségi szintre utal.
Másképp fogalmazva: a kultúra csak a kulturáltaknak hiányzik. Vigyáznunk kell
tehát, hogy ne nyugodjunk bele egy természetes igény elsorvadásába. Elismerem
ugyanakkor: az ilyen és hasonló kérdésekkel való foglalatosság egy úgynevezett
fogyasztói társadalomban mindenféle ellentmondáshoz vezet. Elég csak arra gondolni,
hogy a fogyasztás szónak a pusztítás majdnem szinonimája, mi pedig
megőrzésről beszélünk...
Keserű gondolataim ellenére mégis örülök, hiszen éppen ez a könyv figyelmeztet,
hogy akadnak még köztünk, akik korunk közönyével fölveszik a harcot, méghozzá
sikeresen, mert a Vántus Istvánról szóló könyv szép, értékes és fontos munka.
Lényegében három részből áll: I. Tanulmányok, II. Vallomások, III. Dokumentumok.
Ezeket keretezi egy Bevezető és egy Függelék, amely Vántus életrajzát, műjegyzékét,
diszkográfiáját és bibliográfiáját tartalmazza. Minden írásból árad a szeretet
és a tisztelet, amit ezen a hőfokon nem lehet megjátszani, nyilvánvaló tehát,
hogy egy jelentős személyiség tüze és kisugárzása fűti. Ha mégis azt állítom,
hogy számomra a Tanulmányok - Kiss Ernő, Hollós Máté és Pongrácz Zoltán
értékes munkái - képviselik a könyv súlypontját, ez korántsem jelenti a többi
írás lebecsülését.
Csupán egy kérdés vetődik föl bennem: kinek is ír az ember könyvet? Eszembe sem
jut persze, hogy a kérdést az '50-es, '60-as évek szellemében tegyem fel, vagyis
hogy meghatározott társadalmi rétegre, egy párt tagjaira vagy hasonlókra gondoljak.
No de akkor mi értelme van a kérdésfelvetésnek? Egy műalkotás létrehozásakor csak
egy szempont létezik: az, hogy a közlendő a lehető legmagasabb művészi-minőségi
szinten jelenjék meg. Vannak azonban esetek, amikor egy könyv valamiről vagy valakiről
informálni akar. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor az ember azok felé fordul, akik információra
szorulnak, hiszen a már informáltak körét szeretnénk bővíteni. Nem tagadom ugyanakkor,
hogy ha valakiről a szeretet vagy a megbecsülés hangján beszélünk, az ugyanúgy
felkeltheti az érdeklődést, mint az esetleg tartalmas konkrétumok közlése. A személyes
élmények elmesélése mégsem jelent a hallgatónak, olvasónak annyit, mint annak,
aki azokat átélte. Kicsit hasonló ez a tapasztalat-átadáshoz, ami lényegében fából
vaskarika. A dolgokat tapasztalni kell! A "más kárán tanul az okos" szépen hangzik,
de a gyakorlatban azt látom, hogy okos és ostoba egyaránt csak a saját kárán képes
tanulni, a különbség legföljebb annyi - s ez persze nem elhanyagolható -, hogy
az egyik gyorsabban tanul, ráadásul a tanultakat alkalmazni is tudja. Ha most
mégis azt mondom, hogy a szeretet, a kegyelet érzete sokszor kényszerítő erővel
tör ránk és ilyenkor nem szükséges a dolgokat különösebben mérlegelni, hanem egyszerűen
bele kell kiáltani a világba, hogy valakit szerettünk, becsültünk, és elvesztése
nagyon fáj, akkor ugyan az előbbiekkel kicsit ellentmondásba kerülök, ezt az ellentmondást
azonban vállalom.
Vántus István a közérthető zeneszerzőkhöz tartozik. Ezzel azt akarom mondani,
hogy mivel örök normák foglalkoztatják, azokat pedig a zene egyedül nem sajátíthatja
ki, zenéjét az a hallgató is fölfoghatja, akinek értelmi és érzelmi "járatai"
más területekről származnak.
Extravaganciára, látványos mutatványokra valószínűleg azoknak van szükségük, akik
el akarják hitetni velünk, hogy különböznek a többiektől. Akik igazán mások, azoknak
nem kell igyekezniük ezt hangsúlyozni, hiszen minden mondatuk, tettük erről árulkodik.
Ha ezeket a gondolatokat zeneszerzőkre alkalmazom, azt figyelhetem meg, hogy az
igaziaknál szinte kezdettől fogva minden készen van. Azt, ami életük folyamán
művészetükben változásnak tűnik, nem nevezném feltétlenül fejlődésnek, sokkal
inkább bizonyos szertelenségek rendezgetésének, metszegetésének - azaz egyfajta
tisztulási folyamatról van szó. Gondoljunk csak Mozart egyik korai remekére: a
Die Schuldigkeit des ersten Gebots című geistliches Singspielre,
mely egészen a Requiemig mutat előre. De említhetném a Gallimathias Musicumot
is. Mozartot itt máris teljes fegyverzetében találjuk. Ugyanezt több zeneszerzőről
is elmondhatnám, például Bachról, Schubertről - de folytathatnám is a sort -,
akiknél fejlődési szempontból korai vagy késői művekről szinte értelmetlen beszélni.
Kivételt lényegében csak azok képeznek, akiket a történelem "törésvonalai" mentén
újra és újra lezajló "földrengés" közvetlenül megrázott. Schoenbergnél vagy Bartóknál
a kezdeti időkben valóban tapasztalható jelentős stílusváltás, de ennek az előbbiekben
látom magyarázatát, azaz nem más ez, mint az érzékeny szellemnek a kor által felvetett
kérdésekre való reagálása. Fontos még hozzátennem, hogy ezek az alkotók az irányváltással
mindig a nehezebb utat választották, így jelentősen különböznek sok mai posztmodern
stílusakrobatától.
Számos művének ismeretében meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy Vántus
István stílusa az idők folyamán, a közös diákszállós évek alatt megismert első
darabjaihoz képest nem sokat változott, vagyis őrá is érvényes mindaz, amiről
az imént írtam: "zenei világnézete" már akkoriban is szilárd volt, így a továbbiakban
csak tisztulnia, fényesednie kellett. Az "elgörbült zenei térről" vagy a "végtelen
pentatóniáról" szóló nyilatkozataiból azt olvasom ki, hogy tudatosítani akarta
mindazt, amit a szervezete már régóta tudott. A tudatosodás révén ugyanis bármikor
"lehívhatók azok az adatok", amelyek lelkünk mélyén lapulnak, és csak "kedvező
feltételek" mellett hajlandók rejtekükből előbújni. A tudatosítás lényegében éppen
azt eredményezi, hogy megismerjük a szükséges feltételek megteremtésének módját.
Egy pillanatra visszatérek egyik előbbi gondolatomhoz, amely az egyes és a többiek
közti különbség megnyilatkozásával, vagy annak kierőszakolásával kapcsolatos.
Ismét a fasori kollégiumi idők jutnak eszembe. Többünknek volt kedvenc zeneszerzője,
nekem például Bach, akihez most már életem végéig hű maradok. Volt, aki Mozartra,
vagy Beethovenre esküdött, olyan is akadt, aki negatív hangsúllyal foglalt állást,
például ki nem állhatta Puccinit. Mindenesetre szinte valamennyien a zenetörténet
által elfogadott, "első vonalbeliek" valamelyikét választottuk példaképül. Vántus
váltig hangoztatta, hogy Gluck az, akinek zenéje szervezete minden sejtjét békével
tölti el. Akkoriban ezt különcségnek tartottam, ma már értem, hogy azokat a hatásokat
kereste, amelyek őt a békére, a belső harmóniára, az egyensúlyra való törekvésében
segítették, s végül is ez alkotta művészetének lényegét. Íme még egy példa arra,
milyen korán keresi és találja meg a tehetség a kiteljesedéséhez szükséges szellemi
vitaminokat.
Minden embernek két élete van. Az egyik, amelyet jobb híján az évek, hangok számával
mérünk, bár tudjuk: az így nyert számok az intenzitásbeli különbségek miatt becsapósak.
Erre a különbségre második, azaz utóéletünk folyamán derül fény. Ezt ugyanis a
születés és halál közötti időszak alatt kitermelt, vagy fókuszként összegyűjtött
energiák ereje és melege táplálja. Hiszem, hogy Vántus István utóélete, éppen
a kitermelt, felszabadított és közkinccsé lett szellemi energiák következtében,
rövid előéletét messze túlszárnyalja.
|