Muzsika 1998. április, 41. évfolyam, 4. szám, 40. oldal
Sári József:
"Kisajtolni magamból a lehetségest"
Könyv Vántus Istvánról
 

A közelmúltban napvilágot látott néhány érdekes és értékes zenei könyv, velük együtt egy errefelé ritka újdonság is egy mai magyar zeneszerzőről. A zeneszerző Vántus István, aki nemrég még köztünk járt, komponált, tanított és töprengett olyan kérdéseken (például a szférák zenéjén), amelyekre létünk korlátai között alighanem sokkal nehezebb választ találni, mint ott a végtelenben, ahol ő most tartózkodik... Azaz jelen van továbbra is köztünk, hiszen "hangját" időről időre ma is halljuk.
Éppen ujjongani készülök ez ünnepi esemény fölött, amikor váratlanul egy kép idéződik föl bennem, valahonnan a 60-as évek elejéről: ahogy belépek az egyik pesti bérházba, a lépcsőházban egy kifüggesztett tábla fogad, a következő fölirattal: A LIFT MŰKÖDIK. Amilyen örvendetes adott esetben egy ilyen közlés, olyan szomorú is, hiszen jelentése az, hogy a természetellenes állapotot természetesnek fogadtuk el, s így már nem is számítunk arra, hogy valaki vagy valami rendeltetésszerűen végzi a dolgát, egyszóval a természetes lett a rendkívüli. Talán nem fölösleges az effajta polemizálás, hiszen értékek megbecsüléséről és megőrzéséről van szó, ez a törekvés pedig mintha kiveszőben volna... Az ok meglehetősen egyszerű: csak az válik értékmegőrzővé, akinek az értékről fogalma van, az pedig máris bizonyos minőségi szintre utal. Másképp fogalmazva: a kultúra csak a kulturáltaknak hiányzik. Vigyáznunk kell tehát, hogy ne nyugodjunk bele egy természetes igény elsorvadásába. Elismerem ugyanakkor: az ilyen és hasonló kérdésekkel való foglalatosság egy úgynevezett fogyasztói társadalomban mindenféle ellentmondáshoz vezet. Elég csak arra gondolni, hogy a fogyasztás szónak a pusztítás majdnem szinonimája, mi pedig megőrzésről beszélünk...
Keserű gondolataim ellenére mégis örülök, hiszen éppen ez a könyv figyelmeztet, hogy akadnak még köztünk, akik korunk közönyével fölveszik a harcot, méghozzá sikeresen, mert a Vántus Istvánról szóló könyv szép, értékes és fontos munka. Lényegében három részből áll: I. Tanulmányok, II. Vallomások, III. Dokumentumok. Ezeket keretezi egy Bevezető és egy Függelék, amely Vántus életrajzát, műjegyzékét, diszkográfiáját és bibliográfiáját tartalmazza. Minden írásból árad a szeretet és a tisztelet, amit ezen a hőfokon nem lehet megjátszani, nyilvánvaló tehát, hogy egy jelentős személyiség tüze és kisugárzása fűti. Ha mégis azt állítom, hogy számomra a Tanulmányok - Kiss Ernő, Hollós Máté és Pongrácz Zoltán értékes munkái - képviselik a könyv súlypontját, ez korántsem jelenti a többi írás lebecsülését.
Csupán egy kérdés vetődik föl bennem: kinek is ír az ember könyvet? Eszembe sem jut persze, hogy a kérdést az '50-es, '60-as évek szellemében tegyem fel, vagyis hogy meghatározott társadalmi rétegre, egy párt tagjaira vagy hasonlókra gondoljak. No de akkor mi értelme van a kérdésfelvetésnek? Egy műalkotás létrehozásakor csak egy szempont létezik: az, hogy a közlendő a lehető legmagasabb művészi-minőségi szinten jelenjék meg. Vannak azonban esetek, amikor egy könyv valamiről vagy valakiről informálni akar. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor az ember azok felé fordul, akik információra szorulnak, hiszen a már informáltak körét szeretnénk bővíteni. Nem tagadom ugyanakkor, hogy ha valakiről a szeretet vagy a megbecsülés hangján beszélünk, az ugyanúgy felkeltheti az érdeklődést, mint az esetleg tartalmas konkrétumok közlése. A személyes élmények elmesélése mégsem jelent a hallgatónak, olvasónak annyit, mint annak, aki azokat átélte. Kicsit hasonló ez a tapasztalat-átadáshoz, ami lényegében fából vaskarika. A dolgokat tapasztalni kell! A "más kárán tanul az okos" szépen hangzik, de a gyakorlatban azt látom, hogy okos és ostoba egyaránt csak a saját kárán képes tanulni, a különbség legföljebb annyi - s ez persze nem elhanyagolható -, hogy az egyik gyorsabban tanul, ráadásul a tanultakat alkalmazni is tudja. Ha most mégis azt mondom, hogy a szeretet, a kegyelet érzete sokszor kényszerítő erővel tör ránk és ilyenkor nem szükséges a dolgokat különösebben mérlegelni, hanem egyszerűen bele kell kiáltani a világba, hogy valakit szerettünk, becsültünk, és elvesztése nagyon fáj, akkor ugyan az előbbiekkel kicsit ellentmondásba kerülök, ezt az ellentmondást azonban vállalom.
Vántus István a közérthető zeneszerzőkhöz tartozik. Ezzel azt akarom mondani, hogy mivel örök normák foglalkoztatják, azokat pedig a zene egyedül nem sajátíthatja ki, zenéjét az a hallgató is fölfoghatja, akinek értelmi és érzelmi "járatai" más területekről származnak.
Extravaganciára, látványos mutatványokra valószínűleg azoknak van szükségük, akik el akarják hitetni velünk, hogy különböznek a többiektől. Akik igazán mások, azoknak nem kell igyekezniük ezt hangsúlyozni, hiszen minden mondatuk, tettük erről árulkodik. Ha ezeket a gondolatokat zeneszerzőkre alkalmazom, azt figyelhetem meg, hogy az igaziaknál szinte kezdettől fogva minden készen van. Azt, ami életük folyamán művészetükben változásnak tűnik, nem nevezném feltétlenül fejlődésnek, sokkal inkább bizonyos szertelenségek rendezgetésének, metszegetésének - azaz egyfajta tisztulási folyamatról van szó. Gondoljunk csak Mozart egyik korai remekére: a Die Schuldigkeit des ersten Gebots című geistliches Singspielre, mely egészen a Requiemig mutat előre. De említhetném a Gallimathias Musicumot is. Mozartot itt máris teljes fegyverzetében találjuk. Ugyanezt több zeneszerzőről is elmondhatnám, például Bachról, Schubertről - de folytathatnám is a sort -, akiknél fejlődési szempontból korai vagy késői művekről szinte értelmetlen beszélni. Kivételt lényegében csak azok képeznek, akiket a történelem "törésvonalai" mentén újra és újra lezajló "földrengés" közvetlenül megrázott. Schoenbergnél vagy Bartóknál a kezdeti időkben valóban tapasztalható jelentős stílusváltás, de ennek az előbbiekben látom magyarázatát, azaz nem más ez, mint az érzékeny szellemnek a kor által felvetett kérdésekre való reagálása. Fontos még hozzátennem, hogy ezek az alkotók az irányváltással mindig a nehezebb utat választották, így jelentősen különböznek sok mai posztmodern stílusakrobatától.
Számos művének ismeretében meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy Vántus István stílusa az idők folyamán, a közös diákszállós évek alatt megismert első darabjaihoz képest nem sokat változott, vagyis őrá is érvényes mindaz, amiről az imént írtam: "zenei világnézete" már akkoriban is szilárd volt, így a továbbiakban csak tisztulnia, fényesednie kellett. Az "elgörbült zenei térről" vagy a "végtelen pentatóniáról" szóló nyilatkozataiból azt olvasom ki, hogy tudatosítani akarta mindazt, amit a szervezete már régóta tudott. A tudatosodás révén ugyanis bármikor "lehívhatók azok az adatok", amelyek lelkünk mélyén lapulnak, és csak "kedvező feltételek" mellett hajlandók rejtekükből előbújni. A tudatosítás lényegében éppen azt eredményezi, hogy megismerjük a szükséges feltételek megteremtésének módját.
Egy pillanatra visszatérek egyik előbbi gondolatomhoz, amely az egyes és a többiek közti különbség megnyilatkozásával, vagy annak kierőszakolásával kapcsolatos. Ismét a fasori kollégiumi idők jutnak eszembe. Többünknek volt kedvenc zeneszerzője, nekem például Bach, akihez most már életem végéig hű maradok. Volt, aki Mozartra, vagy Beethovenre esküdött, olyan is akadt, aki negatív hangsúllyal foglalt állást, például ki nem állhatta Puccinit. Mindenesetre szinte valamennyien a zenetörténet által elfogadott, "első vonalbeliek" valamelyikét választottuk példaképül. Vántus váltig hangoztatta, hogy Gluck az, akinek zenéje szervezete minden sejtjét békével tölti el. Akkoriban ezt különcségnek tartottam, ma már értem, hogy azokat a hatásokat kereste, amelyek őt a békére, a belső harmóniára, az egyensúlyra való törekvésében segítették, s végül is ez alkotta művészetének lényegét. Íme még egy példa arra, milyen korán keresi és találja meg a tehetség a kiteljesedéséhez szükséges szellemi vitaminokat.
Minden embernek két élete van. Az egyik, amelyet jobb híján az évek, hangok számával mérünk, bár tudjuk: az így nyert számok az intenzitásbeli különbségek miatt becsapósak. Erre a különbségre második, azaz utóéletünk folyamán derül fény. Ezt ugyanis a születés és halál közötti időszak alatt kitermelt, vagy fókuszként összegyűjtött energiák ereje és melege táplálja. Hiszem, hogy Vántus István utóélete, éppen a kitermelt, felszabadított és közkinccsé lett szellemi energiák következtében, rövid előéletét messze túlszárnyalja.