Muzsika 1998. március, 41. évfolyam, 3. szám, 19. oldal
Devich Márton:
Sikertörténet kérdőjelekkel
A budafoki példa - ötéves a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
 

"A budafoki kísérlet" - így emlegették sokáig Nemes László zenepedagógusnak, a Magyar Zeneiskolák Szövetsége elnökének kezdeményését, aki 1970-ben tele ambícióval megalapította a XXII. kerületi Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolát. Ez az intézmény volt a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar bölcsője, amely az idén ünnepli hivatásos, önkormányzati együttessé válásának ötéves jubileumát. Ma már - visszatekintve és látva, miként épült ki az alapfokú zeneoktatás egyik fellegvára a fővárosban, látva a Dohnányi-zenekar sikereit és ismerve eddigi történetét - "kísérlet" helyett inkább úgy illik fogalmaznunk: "a budafoki példa". Csak remélhetjük ugyanis, hogy a Dohnányi-zenekar sajátos sikertörténete megismétlődik valahol, valamikor a magyar zenei életben.
Sikertörténet ez, de a végén kérdőjelekkel: hogyan tovább? Mit tehet az önkormányzati zenekar, amely mindent elért, amit lehetett, felnőtt, amennyire felnőhetett, amelynek már a legrangosabb hazai együttesekkel kell megmérkőznie a porondon? Hogyan tarthatja meg legjobb muzsikusait, akiket ő nevelt fel, de akik biztosabb megélhetésre, fényesebb karrierre vágynak? Lehet-e esélye a közönségért vívott harcban? Vagy érje be kevesebbel: kössön anyagi és minőségi kompromisszumokat, és maradjon meg inkább "csak" budafoki zenekarnak?
Ahogy Nemes László emlékezik, a Nádasdy Kálmán Iskolát eleve a "zenekari partitúrára" építette - akkor újszerűnek számító tanítási elvei szerint súlyt fektetett a közösségi muzsikálásra, és az addig csupán négy-öt hangszerre korlátozott oktatást kiszélesítette-, így gyorsan kialakultak egy ifjúsági zenekar éltre jöttének feltételei. Remek hegedűtanárok tanítottak az intézményben. A magas színvonalú oktatás hamar országos hírűvé vált, és meghozta gyümölcsét: az iskola vonós zenekara, amely már 1981-től működött a Budafoki Művelődési Ház Támogatásával, 1984-ben I. díjat nyert egy bécsi nemzetközi versenyen. A következő évben, az Első Európai Ifjúsági Zenei Fesztivál idején az együttest szimfonikus zenekarrá bővítették. Úgy tervezték, csak egy alkalomra, de a csapat Budafoki Ifjúsági Zenekar néven együtt maradt. Ezt elősegítette, hogy 1985-ben Nemes László lett a művelődési ház igazgatója. Az intézmény biztos hátteret kínált a fiatal együttesnek: otthont adott, irányította és ellátta megfelelő feladatokkal. Mint a művészetoktatást, az amatőr ifjúsági zenekart is befogadta és felkarolta a XXII. kerület. Sőt úgy támogatta - támogatja, immár mint profit, jelenleg is töretlenül - , hogy az együttes teljes szakmai önállóságot élvez, ez pedig nem csekélység. A budafoki önkormányzat ma is sajátjának érzi a szimfonikusait, és büszke a sikereikre.
Akkoriban több kisebb zenekar is működött a fővárosban, ilyen volt a közalkalmazottak szakszervezetének együttese, amelynek muzsikusai a nyolcvanas évek közepe táján kezdtek kiöregedni. A szakszervezeti, illetve a budafoki ifjúsági zenekar véletlenül egymásra talált, és felmerült összeolvadásuk gondolata. A fúzió új helyzetet teremtett. Az ifjúsági zenekar átvette a szakszervezetisek törzsközönségét a budapesti Városháza dísztermében, és elkezdett muzsikusainak próbapénzt fizetni. (Hihetetlennek tűnik: negyven forintot!...) Támogatóinak sorába a XXII. kerületi önkormányzat, illetve a művelődési ház mellett mások is beléptek. A zenekar lendületet kapott, a sikerek egyre intenzívebb munkára ösztönözték a fiatal zenészeket, bővült a repertoár, emelkedett a színvonal. Már rangot jelentett az ifjúsági zenekarban játszani. Neves szólistákat nyertek meg ügyüknek - koncerteztek például Kovács Dénessel, Hegedűs Endrével, Zempléni Kornéllal, Jandó Jenővel -, és kiváló vendégkarmestereket: ekkor került a zenekar látókörébe a későbbi vezető karmester, Hollerung Gábor, dirigálta Medveczky Ádám, Gál Tamás, Lukács Ervin, Ligeti András. Az együttes közben "kamasszá" cseperedett, tagjainak zöme a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába járt, de volt köztük már zeneakadémista is. A budafoki zenekar 1988-ban vette fel Dohnányi Ernő nevét, egyik törzsközönségbeli rajongója javaslatára. A keresztelőre Nemes László merész lépésként emlékszik vissza: akkor még majdnem politikai kérdés volt Dohnányi nevét zászlóra tűzni. A Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar első koncertjei közül az egyik legemlékezetesebb az, amelyen (mint egykori Dohnányi-tanítvány) Fischer Annie volt a szólista - hosszú szünet után ez volt az első és egyben utolsó zenekari fellépése a fővárosban. Az egész magyar zenésztársadalom összegyűlt azon a hangversenyen. Az együttes irányítását Nemes Lászlótól lassan Hollerung Gábor vette át, akit olyannyira megszerettek a gyerekek, hogy bár rövid időre Kollár Imre váltotta őt a karmesteri dobogón, 1993-ban közfelkiáltással visszahívták a zenekar élére.
A rendszerváltozás a Dohnányi-zenekar életét is érintette. Az együttes - nem teljesen szabad akaratából - megvált a budafoki művelődési háztól, és 1990-től egyesületként működött tovább. Otthontalanul ugyan, egyre súlyosodó anyagi nehézségek közepette, de a felszínen maradt. Sőt 1990-ben "bevonult" a Zeneakadémiára egy hét-nyolc koncertből álló bérlettel, amely vitathatatlanul óriási sikert hozott. Fedél is került a zenekar fölé: a Talentum (volt KISZ) Művészegyüttes Rottenbiller utcai székházába költözött. (Itt bérli irodáit, itt próbálhat mind a mai napig.) A zeneakadémiai bérlet meghirdetésével egyidőben a zenekari tagok zöme a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója lett. Az együttes tehát minden tekintetben felnőtt, egyre több nagy sikerű - lelkes közönségének köszönhetően telt házas - hangversenyt adott, és érezhető volt, hogy a folyamat, amely a hivatásossá válás felé vezet, visszafordíthatatlan. A népszerűség, a kötöttségekkel járó munka, a magas színvonal és mérce a muzsikusok igényeinek megnövekedését eredményezte. Miközben a háttérben a menedzselési gondok egyre elviselhetetlenebbé váltak, Nemes Lászlónak naponta a zenekar túléléséért kellett küzdenie, a zenészek - érthetően - egyre profibb körülményekre vágytak. 1992-ben a Budapesti Fesztiválzenekar több mint tíz tehetséges fiatalt csábított el az együttestől, ezzel is bizonyítva, hogy a pályakezdő művészek kiváló "szimfonikus iskolában" nevelkedtek. Közben végveszélybe került a következő évad finanszírozhatósága.
De a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekara külső segítséggel ismét előre menekült: a budafoki önkormányzat 1993 februárjában intézményesítette, s ezzel lehetővé tette további fennmaradását. Tizenegy muzsikus-státuszt hozott létre, négymillió forintot szavazva meg a zenekar számára. Az együttes igazgatója - pályázat útján - Nemes László lett, először megbízott, majd '94-től kinevezett vezető karmestere pedig Hollerung Gábor. Ma is ők vezetik a csapatot.
Önkormányzati, hivatásos együttesként a Dohnányi-zenekar az elmúlt öt évben is tovább fejlődött. Jelenleg közalkalmazotti státuszban foglalkoztatott muzsikusok száma meghaladja az ötvenet. A többi muzsikus próbadíjért dolgozik. A tagok kilencven százaléka diplomás, kétharmada a Zeneakadémián végzett. Ma már évente mintegy hatvan hangversenyt adnak, ami igen nagy szám, ebből 42 bérletes. Hagyományosan fellépnek a Zeneakadémián ( ezekre a koncertekre fél évre előre elkelnek a jegyek). Budafokon koncertsorozatot adnak felnőtteknek, valamint külön sorozatot az elsős elemistáknak (ingyen), a kisiskolásoknak és a felső tagozatos diákoknak. A lokálpatriotizmusáról híres kerületben a zenekar igen népszerű. A Dohnányi-zenekar Budafokon pezsgő zenei életet teremtett. Újdonság, hogy idén a Pesti Vigadóba is hirdettek ifjúsági bérletet zenei ismeretterjesztéssel, Nagytétényben pedig igényes operettsorozatot játszanak. Emellett évente hat-hét zeneakadémiai diplomakoncertet, nyári fellépéseket vállalnak. Repertoárjuk igen gazdag, nem csak a szimfonikus, az oratorikus is. Talán csak egy valami hiányzik életükből: külföldre ritkán utaznak.
Látszólag semmi okuk nem lehet tehát panaszra, boldogan jubilálhatnak. A színfalak mögött azonban - mint azt Nemes László és Hollerung Gábor elárulja - az együttes jelenleg is súlyos anyagi problémákkal küzd. Hiába ugyanis az áldozatos, a kerület erejéhez mérten bőkezű budafoki támogatás - idén húszmillió forint-, hiába kapnak szponzoroktól, nyernek pályázatokon további összegeket (utóbbiak közül kiemelkedik az önkormányzati zenekarok állami támogatása), a többi zenekarhoz képest csak minimális bért fizethetnek az együttes tagjainak. Ezért eleve olyan próbarendet tartanak, hogy a muzsikusok máshol is dolgozhassanak, különben nem tudnának megélni. A legjobbakat elcsábítja a többi zenekar. Hollerung Gábor szerint az alacsony bérek előbb-utóbb a zenekar széteséséhez vezetnek. Ráadásul a honoráriumok társadalombiztosítási járulékkal való megterhelése az együttest a működésképtelenség határára sodorta. A hangversenytermek bérleti díját egyre nehezebben fizetik, hangszereik egyre rosszabb állapotban vannak, újakat nincs miből vásárolniuk. Lassan tehát felélik tartalékaikat. Kinőtték a zenekar eddigi kereteit, de előre már nem nagyon lehet menekülni. Itt következnek a kérdőjelek: hogyan tovább? Bármilyen választ is ad majd a zenei élet, arra feltétlenül oda kell figyelnünk, hogy Budapest egyik kerülete, a XXII., öt éve olyan szimfonikus zenekart működtet, amely fiatal művészek műhelye, és amely évente hatvan telt házas, magas színvonalú koncerttel szerez örömöt közönségének. Ez példaértékű.


Nemes László
Felvégi Andrea felvétele