Muzsika 1998. február, 41. évfolyam, 2. szám, 36. oldal
Porrectus:
Ki beszél itt szerelemről?
A Kodály Zoltán Nemzetközi Zeneszerzői Verseny díjnyertes filmjei
 

Koessler tanár úrnak volt némi igaza annak idején. Hiába berzenkedett ítéletei ellen Bartók is, Kodály is; az öreg, hosszú szakállú, kicsit vaskalapos német mester olykor bizony fején találta a szöget. Egy alkalommal például Bartókot marasztalta el szimfóniája lassú tételéért. "A lassú tételben szerelemnek kell lennie - idézi tanárát egy hazaírt levelében az akadémista Bartók -, ebben a tételben pedign nincsen szerelemről szó. Ez pedig baj." A lapidárisan egyszerű tézis az első pillanatban mosolyt csal az ember arcára. Ám ha tovább gondolkodunk rajta, be kell látnunk, van benne igazság. Legfeljebb nem kellene ragaszkodni a "szerelemmel" kapcsolatos érzésvilághoz.

Itt van például a fiatal GULYA RÓBERT új, a nemzetközi Kodály Zoltán zeneszerzői versenyen harmadik díjat nyert Zongoraversenye. Három tételes, ahogy illik, középsője lassú muzsika. Szépen gördülő, tetszetős, a vége felé néhány másodpercre szinte drámai. De alighanem ez minden, amit el lehet mondani róla. Olyan, mint egy papírbankó, amire rá van nyomtatva egy nagy szám. Elhiggyem, hogy száz aranyat ér, becsszóra? És ha nincs mögötte aranyfedezet? "Nincsen benne szerelemről szó" - ráncolná a homlokát Koessler tanár úr, s a növendékek bizonyára összekacsintanának s kuncognának a háta mögött, mondván: már megint a régi nóta. Mai fiatal nem beszél ilyen ódivatú dolgokról. De hát akkor miről beszél? Semmiről, hallom máris lelki füleimmel a választ. Csakhogy, hangozzék ez bármily elegánsan is, nem igaz. A legérzelemtelenebb, leghidegebb zene is hírt ad valamiről. "Üzen" - ahogyan ezt néhány esztendővel ezelőtt volt divat mondani. Ha mást nem, hát azt, hogy a komponista utálja az érzelmességet, a programzenét; szigorú, aszketikus művészetet szeretne, a szellem legfelsőbb régióiba hatolót. Gulya Róbert mondandója nem ez. Lehet, hogy akaratlanul, de zongoraversenye végső soron egyetlen fontos üzenetet hordoz: azt, hogy én, Gulya Róbert, fiatal komponista, nagyon ügyes és tehetséges vagyok. Ha van fületek, hallgatók, a hallásra, ím, halljátok.

Nos: halljuk. És igazat adunk a szerzőnek. Gulya Róbert nagyon ügyes, tehetséges. Remekül menedzseli magát (ezt számos újságcikk bizonyítja), jól eligazodik a mai üzleti világ rejtelmeiben. Tudja a szakmát. És ami a gyors tételeket illeti, helyenként már-már lenyűgöző a frissessége. Sosztakovics legjobb pillanatait idézi például a nyitótétel indítása. A lassúhoz azonban nem érett. Nem is lesz az mindaddig, amíg ennyire fontos számára az ügyesség. A versenyzés, a publicitás.

Furcsa paradoxon ez: a művészvilágban ma csak versenyekkel, állandó reklámmal, öntudatos, happy életérzést sugárzó mosollyal lehet előrejutni - ugyanezek a dolgok viszont közben megölik a művészetet. Hogy a paradoxon teljes legyen, éppen erre a veszélyre figyelmeztet bennünket a versenyen második díjat nyert alkotás, az amerikai PETER KNELL A nap hunyó szeme című zenekari darabja. Kihal a romantikus szépség, kesergi a komponista jó negyedórán át - romantikus szépségű melódiákkal és harmóniákkal. Stravinsky Tűzmadár-balettjére, Ravelre, Debussyre, Bartók Fából faragottjára emlékeztető fordulatok közt terem elég szoros kapcsolatot egy könnyen megjegyezhető, karakterisztikus alapmotívum állandó visszaidézésével, variálásával. Lám, túl sok a bánat ahhoz, hogy valóban mélyen megrendüljünk.

Az első díjas darabra sem mondanám, hogy korunk megrendítő erejű remeke. PATRICK STANFORD kórus-zenekari alkotásának címe Messiaent juttathatja eszünkbe: Szent Ferenc madarak énekével megszakított éneke. A zenében azonban nincs messiaeni színesség, egzotizmus és vallásos áhítat. Sajnos - tegyük gyorsan hozzá. Nagyon tetszetős, arányos, ötletes a kompozíció, igazi profi munka. De hát ez el is várható egy ma 58 éves alkotótól, aki többek közt Lutoslawskit is mesterének tudhatta. Nem kétlem, a zsűri joggal választotta éppen ezt a darabot első díjra érdemesnek a 38 országból beküldött 350 partitúra közül. Egyetlen aggályom merül fel a döntéssel kapcsolatban: valóban az volna egy verseny célja, hogy már réges rég "befutott", pályájuk derekán túl járó komponistáknak juttasson kitüntetéseket? Gondoljuk meg: mi történt volna, ha az idős Verdi is bead egy művet a Sonzogno-cég pályázatára, s elnyeri a díjat Mascagni elől, mert szüksége van még több pénzre, plecsnire?...