Vissza a tartalomjegyzékhez

Pécsi Tibor
A Baader–Meinhof komplexus

Hamarosan hazánkban is vetítik A Baader-Meinhof komplexus címû Uli Edel-filmet. A két és fél órás mozi a második világháború utáni német történelem egyik legválságosabb idõszakát mutatja be, amikor is elsõsorban a Vörös Hadsereg Frakció elnevezésû szélsõbaloldali terrorszervezet hajtott végre rendszeresen politikai indíttatású merényleteket. Máig nyitott kérdés, hogy kik voltak azok a harmincas éveikben járó fiatalok, akik a kelet-európaiak számára irigyelt és vágyott nyugati társadalmat erõszakkal akarták megdönteni.

A nyugat-németországi terrorizmus gyökereinek megértéséhez az 1967-68-as diákmegmozdulásokig kell visszamennünk az idõben. A második világháború után a nyugati világban felnövõ nemzedék megcsömörlött a fogyasztói társadalom ellentmondásaitól, és elutasította szülei gondolkozásmódját, amely elsõ­sor­ban az anyagi javak megszerzésére irányult. A nyugati fiatalok többsége Ho Shi Minh és Che Guevara forradalmi eszméit tette magáévá, akik marxista alapokon a rendszerrel szembeni fegyveres harcot is elfogadhatónak tartották. Olyan filozófusok befolyásolták gondolkozásmódjukat, mint az anarchista Antonio Gramsci vagy Herbert Marcuse, akik kritikával illették mind a kapitalista, mind a kommunista államberendezkedést, mint amelyek a vágyak manipulálásával teszik „egydimenzióssá” és nyomják el az embereket.
A ’60-as évek második felére a másként gondolkodó fiatalok már kõkeményen bírálták a háború utáni német politikát, kipellengérezve annak visszásságait. NATO- és kapitalizmus­ellenes jelszavakat kreáltak, és követelték a rendszer szociáldemokrata típusú átalakítását. Különösön fel­erõsödtek a tiltakozások, amikor az SDP (Német Szociáldemokrata Párt) és a Keresztény Demokrata Unió (CDU) nagykoalíciót alkotott, és Kurt Georg Kiesinger személyében egy volt náci párttag lett a kancellár. Az elsõ összecsapások az iráni sah 1967-es nyári látogatásakor történtek. A berlini Operaház elõtti tüntetés végén egy diák, Benno Ohnesorg holtan maradt az utcán. Egy rendõr lõtte le. A diáklázadás folytatódott, és csak egy újabb lövés tudta megállítani. Ekkor azonban az a Rudi Dutschke maradt holtan, aki a másként gondolkodó német diákok emblematikus vezetõje volt. Állítólag egy szélsõjobboldali merénylõ golyója végzett vele.

Ezek az események robbantották be a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) meg­alakulását és akcióinak kezdetét. A RAF két igazán ismert tagja Andreas Baader és Ulrike Meinhof (kis képünkön) voltak. Andreas Baader 1943-ban született Münchenben. A középiskolából már korán kicsapták, és rövidesen bûnözésbõl tartotta el magát. Egyike volt azon kevés RAF-tagnak, akiknek nem volt diplomájuk. A jogosítványt sem szerezte meg sosem, noha rajongott a sportkocsikért. 1968 õszén Baader és barátnõje, Gudrun Ensslin tiltakozásul a fennálló rend ellen bombákat robbantottak két frankfurti bevásárlóközpontban. Noha nem sokkal ezt követõen Baadert elfogták és elítélték, nem került szigorú fogságba: a börtönön kívül bõvíthette könyvtárosi ismereteit. Innen szökött meg Ulrike Meinhof segítségével, ám a szabadító akció során agyonlõttek egy 64 éves könyvtárost.
Ulrike Meinhof kilenc évvel volt idõsebb Baadernél. Pedagógiát, filozófiát, szociológiát és germanisztikát tanult az egyetemen. Már tanulmányai alatt részt vett a szocializmussal kacérkodó egyetemi csoportok munkájában, többek között a nukleáris rakéták telepítése ellen tiltakoztak. 1959-ben csatlakozott az akkor már három éve betiltott Német Kommunista Párthoz. A Konkret nevû magazinnál kezdett dolgozni mint újságíró, majd férjhez ment a lap szerkesztõjéhez, és két gyermekük született: Regine és Bettina. 1967-tõl azonban külön éltek, mert Ulrike belevetette magát a fennálló rend elleni tiltakozásba. Miután megismerte Baadert és Ensslint, felhagyott a munkával, és illegalitásba vonult mint gerilla. Õ volt az, aki a konkrét cselekedetek mellett kidolgozta a RAF ideológiáját is, a városi gerilla hadviselést egészen a fennálló rendszer bukásáig.
Baader kiszabadítását követõen társaival egy jordániai Fatah (Palesztin Felszabadítási Front, akkori vezetõje Jasszer Arafat) -táborban vettek részt fegyveres kiképzésen. A film egyik jelenetében látjuk is az arab terroristákat, ahogyan megbotránkoznak a miniszoknyás német terrorista lányok szabados viselkedésén. Miután visszatértek Németországba, bombamerényletek és terrorcselekmények sorát követték el, miközben bankrablásból tartották fenn magukat. A célpontok elsõsorban politikusok, nagytõkések, amerikai támaszpontok vagy éppen az Axel Springer székháza voltak.
1972. június 1-jén, hosszú tûzharcot követõen Baadert több társával együtt elfogták. A börtönben éhségsztrájkba kezdtek, hogy a fogva tartásuk körülményei ellen tiltakozzanak. Egyikük bele is halt a kísérletbe. Ebben az évben, 1974-ben az ismert filozófus, Jean Paul Sartre is meglátogatta Baadert a börtönben. Miután elbeszélgettek, Sartre ezeket a nem túl hízelgõ szavakat jegyezte fel róla: „Baader teljesen hülye!” A hosszú és nagy érdeklõdéssel kísért per végén a terroristát életfogytiglani büntetésre ítélték. 1972-ben egyébként Ulrikét is elfogták, a két évvel késõbb végzõdõ per során nyolc évre ítélték. A viszonylag enyhe ítélet után másfél évvel egy törölközõre felakasztva találták meg cellájában. Ensslin szerint „túl gyen­ge” volt.
1977 õsze mint a terrorizmus fekete hónapjai vonultak be a háború utáni német történelembe. A RAF tagjainak kiszabadítása érdekében szeptember 5-én a szabadlábon lévõ társak elrabolták a már említett Hanns Martin Schleyert (aki egyébként a náci párt és az SS tagja is volt 1945 elõtt). Egy hónappal késõbb a Lufthansa egyik járatát térítették el, egészen Adenig. Az alkudozások célja a RAF bebörtönzött tagjainak szabadon bocsátása volt. A német ható­ságok ezt elutasították, mire a túsz­ejtõk agyonlõtték a repülõgép kapitányát. Ezt követõen már nem volt alku. A kommandósok megrohamozták az akkor már Mogadishuban álló gépet, lelõtték a négy (egyébként arab) terroristát, és kiszabadították a túszokat. Ugyanezen a napon, 1977. október 18-án történt meg, hogy a stuttgarti Stammheim börtönben Baader, Ensslin és Irmgard Möller felakasztották magukat a cellájukban. Az orvosok egyedül Möllert tudták megmenteni.
A RAF azonban tovább folytatta tevékenységét, majd 1998-ban feloszlatta önmagát. Búcsúüzenetük, amelyet a hatóságok is hitelesnek ítéltek, így hangzik: „28 évvel ezelõtt, 1970. május 14-én a RAF megkezdte felszabadító harcát. Ma véget ért a projekt. A városi gerillák már a múlté, és a RAF a történelem részévé lett.”