Vissza a tartalomjegyzékhez

Karsai László
A Kristályéjszaka üzenete
A pogrom, ami elindította a kivándorlást

A Kristályéjszakaként elhíresült 70 évvel ezelõtti pogrom legfontosabb következ- ménye az volt, amit a nácik vártak, reméltek, és évek óta minden eszközzel igyekeztek elõidézni: igen nagymértékben megnõtt azon zsidók száma, akik belátták: Németországban nem maradhatnak, ki kell vándorolniuk.
A brutális támadássorozat váratlanul érte nemcsak a Harmadik Birodalom területén élõ zsidóságot, hanem az európai - köztük a magyar - közvéleményt is.


 A támadások híre bejárta a világot

70 évvel ezelõtt, 1938. no­­vember 9-én robbant ki az az or­­szágos pogrom, melynek során zsinagógák százait gyújtották föl, zsidók tulajdonában lévõ üzletek kirakatait törték be Német-országban. A betört kirakatüvegekrõl, ablakokról (Kristallglas) nevezték el ezt az éjszakát „Kristályéjszakának” (Kristallnacht).
A pogrom kirobbantására az ürügyet az szolgáltatta, hogy megérkezett a halálhíre annak a német diplomatának, akire két nappal korábban Párizsban Herschel Grünspan lengyelországi zsidó rá­lõtt. Az Ernst vom Rath elleni merényletet az egykorú sajtóhíradások szerint Grünspan azzal indokolta, hogy így akarta megbosszulni, hogy szüleit, közel 16 ezer lengyel állampolgárságú zsidóval együtt a német-lengyel határra deportálták 1938. október 28-án. A lengyel hatóságok e szerencsétlen embereket nem engedték be az országba, és õk kénytelenek voltak a német-lengyel határon, a senki földjén étel, ital, szállás nélkül tengõdni hosszú napokig.


A kitelepítettek közül sokan megmenekültek

A lengyel illetékesek eljárása annál is inkább érthetetlen volt, mert hiszen 1938. október 6-án a lengyel kormány bejelentette, hogy a külföldön élõ lengyelek, ha október végéig nem térnek haza, elveszítik állampolgárságukat. Ezek után kérte október 26-án a náci külügyminisztérium a Gestapót, hogy annyi lengyel zsidót próbáljon kitelepíteni az országból, amennyit csak tud. A nyilas Magyarság, melynek címlapján „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!” felirat hirdette, hogy „mártír vezérük”, Szálasi értük szenved augusztus óta a szegedi Csillag börtönben, november 9-ei számában a német politikai körök véleményét idézte Osztatlan felháborodással fogadja Európa a párizsi zsidó bosszú hírét címû tudósításában. Ezek szerint nem egy magányos merénylõ tettérõl van szó, hanem - az antiszemiták jól fejlett összeesküvési elméletének megfelelõen - „alaposan kiagyalt és minden részletében kidolgozott tervet valósított meg a merénylõ, amelynek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy csírájában elfojtsa a készülõben lévõ német-francia közeledést és ismét egymás ellen uszítsa a két nemzetet”. Furcsa, hogy ehhez egy tizenhét éves fiút választottak, aki annyira nem tudta elõkészíteni a merényletet, hogy legalább a párizsi német nagykövetet lõtte volna le. Ráadásul, ha valaki nem akarta a német-francia közeledést, az éppen a vadul háborúra készülõdõ Hitler volt.
Vom Rath csak megsebesült, halálának híre november 9-én ké­sõ délután érkezett meg Németor­szágba. Joseph Goebbels náci propa­gandaminiszter irányításával a német sajtó már november 8-án bosszúvágytól teli cikkekben kezdett a zsidók ellen uszítani. Goebbels 9-én elégedetten jegyezte föl naplójába: „Hessében nagy antiszemita tüntetések. Zsinagógákat gyújtanak föl. Bárcsak el tudnánk szabadítani a nép haragját!”


Joseph Goebbels

Másnap már Kasselben és Dessauban is zsinagógákat gyújtottak föl. Az 1923-as novemberi „sörpuccs” évfordulójának megünneplésére Münchenbe érkezett náci vezérek gyorsan döntöttek. Hitler nem tartotta meg a szokásos ünnepi beszédét, helyette és nevében Goebbels szólalt fel, aki Reinhard Heydrich, az SD (az SS Biztonsági Szolgálata) és a Sipo (Biztonsági Rendõrség) parancsnoka segítségével (Hitler szóbeli engedélye alapján) a zsidókra szabadította az SA-csõcseléket. Goebbels óriási lelkesedéssel vetette magát a pogrom megszervezésébe. Joggal vélte úgy, hogy Hitler elégedetlen vele és a náci propagandával. 1938 õszén, a Szudéta-válság idején Goebbels propagandagépezete teljesen hatástalanul mû­ködött. Hitler személyesen Goebbelst tette felelõssé azért, mert a német nép semmiféle háborús lelkesedést nem mutatott a válság idején. Csak az angol és francia politikai vezetõk téves helyzetértékelésének volt köszönhetõ, hogy Hitler végül egyetlen puskalövés nélkül megszerezhette Csehszlovákiától a Szudéta-vidéket. Ráadásul Goebbels részben azért is volt ekkoriban kegyvesztett Hitler elõtt, mert Lida Baarova cseh színésznõ miatt el akart válni feleségétõl, Magdától, akit Hitler nagyon szeretett. Hitler véget vetett Goebbels szerelmi kalandjának, megtiltotta, hogy elváljon, és Goebbels tudta, valamilyen nagyobb akcióval kell bizonyítania, hogy méltó Führere bizalmára.
Goebbels pontos utasításokat küldött a rendõri és pártvezetõknek. A rendõrséget visszavonták az utcákról, a pártszervezeteknek pedig (telefonon) megparancsolták, hogy semmilyen módon ne akadályozzák „a nép haragjának spontán” kitörését. Heinrich Müller, a Gestapo fõnöke 1938. november 9-én arra utasította a rendõrkapitányságokat, hogy a zsinagógák elleni akciókat ne akadályozzák meg, de „…fosztogatás és más törvénysértés csak minimális mértékben forduljon elõ”. A rendfenntartó közegek nehezen tudták megállapítani, hogy mit tekintsenek „minimális mértéknek”. Heydrich 1938. november 10-ei utasításában közölte: a zsidók üzleteit és lakásait meg lehet rongálni, de a fosztogatókat le kell tartóztatni. Heydrich külön figyelmeztette a rendfenntartó közegeket arra is, hogy a németek életét és javait próbálják megóvni, például zsinagógák felgyújtását csak akkor engedélyezzék, ha ez nem veszélyezteti a környezetet. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetõje csak késõ éjjel értesült Hitlertõl arról, milyen országos akciót kezde­mé­nyezett a propagandaminiszter. Másnapi írásos, hivatalos állásfoglalásában Himmler Goebbels hatalomvágyáról és „fafejû hülyeségérõl” tett említést, élesen elítélve az egész akciót.
Goebbels november 10-én naplójába feljegyezte, hogy személyesen adott utasítást Berlin egyik legelegánsabb utcájában, a Fasanenstrassén álló zsinagóga felgyújtására. Szinte szadista kéjjel, örömmel írta Goebbels: „Ez a halál [ti. vom Rath halála] sokba kerül a zsidóságnak. Ezek a kedves zsidók a jövõben majd gondolkodni fognak, mielõtt német diplomatákat ölnének meg.” Ezekbõl a szavakból is teljesen világos, hogy Goebbels is a szó szoros értelmében halálosan komolyan úgy hitte, hogy minden egyes zsidó egy akaratnak, egy központi tervnek engedelmeskedve cselekszik. Tehát „jogos” a németországi zsidókon megbosszulni, ha egy lengyelországi zsidó menekült Párizsban meggyilkol egy német diplomatát.
Az SA és a Hitlerjugend tagjainak könnyû dolguk volt: Berlinben például már júniusban elkezdték megjelölni a zsidók üzleteit. Külön rendelet kötelezte a zsidó üzlettulajdonosokat, hogy nagy, fehér be­tûk­kel írják ki üzleteik kira­ka­­tára nevüket. Majd „civilek”, diákok és SA-tagok mésszel, festékkel nagy, fehér betûkkel felírták a zsidó üzletek kirakatára: „JUDE” (zsidó). 1938 tavaszán még közel 40 ezer üzlet, mûhely, gyár, bank és áruház volt zsidók tulajdonában Németországban. 1938 tavaszától 1939 tavaszáig 6 ezer zsidó vállalatot „árjásítottak”, 15 ezret felszámoltak és 11 ezer ellen indították meg az árjásítási eljárást.
Goebbels azt állította, hogy a birodalmi Kristályéjszakán a német nép jogos, spontán dühe robbant ki, de voltak, akik már akkor felhívták a figyelmet arra, hogy amikor 1936. február 4-én David Frankfurter, a délvidéki Daruváron született zsidó származású emigráns diák Davosban megölte Wilhelm Gustloffot, a svájci nácik vezetõjét, a Harmadik Birodalomban semmiféle pogromot sem engedélyeztek. Közeledett a téli olimpia megnyitója, Hitler a Rajna-vidék remilitarizálását tervezte és megparancsolta: a párt tartózkodjék minden akciótól. Hitler akkor javasolta, hogy vessenek ki a német zsidókra külön adót, de meggyõzték, hogy ilyesfajta lépés külföldön kedvezõtlen visszhangot váltana ki, veszélyeztetné a hadiipar nyersanyagellátásához nélkülözhetetlen importot is.
A Magyarság felidézte Gustloff két évvel korábbi meggyilkolását, azt állítva, hogy mindkét esetben a Krisztus-gyilkosok aljas merényletérõl volt szó. Beszédes címmel számolt be a Kristályéjszakáról a lap: „A párizsi zsidó merénylet felgyújtotta a berlini zsinagógákat.” Tehát nem német antiszemiták gyújtották fel a zsinagógákat, hanem a párizsi merénylet. Goebbels lapja, a Der Angriff jelentõsen csökkentve a valódi számot, azt állította, hogy „Berlinben három zsinagóga gyulladt ki”, majd hozzátette: „a német nép nem sír búcsúkönnyeket az elpusztult zsinagógák után. Ezek a zsinagógák éppen elég hosszú ideig álltak a németség útjában, s a felszabaduló helyet most minden bizonnyal hasznosabban tudják majd értékesíteni, mint eddig. Zsidó ünnepségekre nincs semmi szükség Németor­szág­ban… Min­den egyes zsidót fe­lelõsségre von Németország a nemzetközi zsidóság cselekedeteiért.”
A zsinagógák és bizonyos zsidó vallási kellékek az évszázadok során nemcsak a zsidó vallás, hanem az egész zsidóság szimbólumaivá váltak. Így az ellenük irányuló támadás az egész zsidóság és nem csupán a vallás elleni támadásnak tekinthetõ. A náci elkövetõk számára a megszentségtelenített zsinagógák, a megtaposott, széttépett Tóra-tekercsek a zsidóság általános szimbólumai voltak. Goebbels is populista náci volt, aki számos átlag nácihoz hasonlóan a hagyományos keresztény antijudaista képzetekbõl merítette elméleteit és ezért támadásaik célpontjául gyakran vallási tárgyakat és intézményeket választottak.
A németek többsége a zsidókérdés „törvényes” rendezését elfogadta, nem tiltakoztak akkor, amikor tízezrével kényszerültek a jogaiktól megfosztott zsidók kivándorolni. A Kristályéjszakán a németek általában közömbösen, közönyösen nézték a barnaingesek tombolását, de nem kevesen voltak, akik felháborodtak, amikor látták, hogy közvetlen szomszédjaik üzletét fosztogatják, zsidó öregeket vernek meg, zsidó lányokat erõszakolnak meg a nyílt utcán. A zsidó nõket megerõszakolók közül késõbb többeket bíróság elé állítottak. A vád nem a nemi erõ­szak volt, hanem a zsidók és nem zsidók közötti szexuális kapcsolatot tiltó 1935-ös nürnbergi „fajvédelmi” törvény elõírásainak megsértése. A katolikus püspöki kar teljes csöndbe burkolózott 1938 novemberében, nem akadt fõpap, aki felemelte volna szavát a zsinagógák felgyújtása ellen a zsidók védelmében.
Hallgattak a protestáns és az evangélikus egyház vezetõi is. A náci sajtó pedig újra és újra idézte Luther Márton 1543-ban leírt tanácsait a zsidókérdés megoldására: „Elõször is, gyújtsuk föl iskoláikat és zsinagógáikat, ássunk el mindent, ami nem éghetõ… Másodszor azt tanácsolom, hogy házaikat is romboljuk le… Harmadszor azt tanácsolom, hogy vegyük el tõlük imádságos könyveiket és talmudi írásaikat… Negyedszer azt tanácsolom, hogy rabbijaiknak tiltsuk meg a tanítást mostantól halálbüntetés vagy végtagok elvesztésének terhe mellett.”
Ghyczy Jenõ, a berlini magyar követség ideiglenes ügyvivõje 1938. november 12-én részletes jelentést küldött Budapestre a Kristályéjszakáról. „Hihetetlen kultúrbotránynak” nevezte a történteket, hozzá­fûz­ve: „A tegnap délután és este folyamán nagy, kíváncsi tömegek hömpölyögtek az utcákon, akik komolyan és némán nézték a pusztítások színhelyét, és az embernek az az érzése volt, hogy itt egy egész nép szégyelli magát.” November 10-én Hitler parancsára országszerte befejezték a rombolást, tombolást az SA és a Hitlerjugend tagjai, és a hozzájuk csatlakozott „polgárok”. A felgyújtott, megrongált zsinagógák többségét a következõ hetekben lebontották, a bontás költségeit a zsidóknak kellett megfizetniük.
Heydrich egykorú jelentése szerint 7500 üzletet rongáltak meg, 267 zsinagógát gyújtottak fel, és/vagy romboltak le. Legalább 30 ezer zsidót tartóztattak le, igen sokat közülük elõre elkészített listák alapján. Bár akkor a német hatóságok azt állították, hogy a pogrom során egyetlen zsidónak sem esett bántódása, a valóságban 91 zsidót gyilkoltak meg. Több százan vesztették életüket a következõ napokban a letartóztatottak közül a különbözõ koncentrációs táborokban. A következõ hetekben a letartóztatott zsidókat szabadon engedték, miután írásos nyilatkozatban kötelezték magukat arra, hogy kivándorolnak. (A szerzõ történész)