Vissza a tartalomjegyzékhez

Szobota Zoltán
Rosszkor, rossz helyen
Leleplező könyv 2006 őszének rendőri túlkapásairól

Tömegesen, szervezetten és politikai támogatással követte el a magyar rendõrség 2006 õszén azokat a jogsértéseket, melyeknek csak a csodával határos módon nem voltak halálos áldozatai - állította a Heteknek Bodoky Tamás, az index.hu tényfeltáró újságírója, aki Túlkapások címmel írt könyvet a sértettek feljelentései nyomán indult bírósági eljárások tapasztalatairól. Mûvét ároktemetésnek szánta, de - mint mondja - éppen az átpolitizált balliberális média nem volt kíváncsi az igazságra.


Bodoky Tamás
Fotó: index.hu

Akár a helyszínen tartózkodott az ember, akár a tévében nézte, a 2006-os utcai zavargások képsorai elsõsorban nem a rendõrök fellépése miatti aggodalmat erõsítették.
- Amikor az õszödi beszéd nyilvánosságra került, az emberekbõl jogosan tört fel az indulat, amit aztán kifejezésre is juttattak a Kossuth téren. Nem vitás, hogy ezt követõen zajlottak törvénytelen zavargások, és távol álljon tõlem, hogy azokat a szélsõségeseket mentsem, akik megtámadták a rendõröket, vagy akik barbár módszerekkel adták tudtára a kormánynak nemtetszésüket. De a nagy többség igenis törvényes jogaival élt, amikor kiment az utcára, és gyakorolta a gyülekezéshez, valamint a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát. Az én könyvem arról szól, hogy a rendõrök nemcsak olyanokat fogtak el, vittek be, kínoztak és aláztak meg, akik törvénytelen eszközökkel tiltakoztak, hanem olyanokat is, akik törvényesen tették ugyanezt, sõt olyanokat is, akiknek eszükbe sem jutott tüntetni, csak egyszerûen rosszkor voltak rossz helyen.
Abban a káoszban nem lehetett könnyû megkülönböztetni a békés tüntetõt az agresszívtõl.
- Nem is akartak disztingválni, a darabszám volt a lényeg. Végigülve számtalan tárgyalást, az a benyomás alakult ki bennem, hogy azokat fogták el és verték meg, akiket a legkönnyebb volt. A profi gerillák csuklyában voltak, gyorsan mozogtak, sûrûn kommunikáltak egymással, a rendõröknek esélyük nem volt lecsapni rájuk. De például több olyan eset is volt a körúton, hogy a kapualjból nézték az emberek a történéseket, és amikor odaért hozzájuk a rendõri sorfal, akkor szépen bementek a házba. Na most, ezekre nem egyszer, nem kétszer rátörték a kaput, és a saját bérházuk udvarából gyûjtötték be õket.
És ezek az õrizetbe vételek szükségképpen együtt jártak úgynevezett rendõri túlkapásokkal is?
- 2006. szeptember 18-21. között, illetve október 23-án a város különbözõ pontjain több száz esetben kirívóan brutális dolgok történtek. Elsõként arról írtam egy cikket, hogy szeptember 21-én hajnalban a kõbányai kapitányság aulájában megbilincselve ülõ õrizetesekre rátört az egyik bevetésrõl visszatérõ rohamcsapat, és összeverték a védekezésre képtelen embereket. Volt ott egy perui fiú, aki hazai viszonyaink között inkább cigánynak néz ki, neki betörték az orrát. A cikk után rengeteg olvasói levelet kaptam, és mindenki hasonló történeteket mesélt el.
Október 23-án egy Fábián Gábor nevû idõsebb férfi például már nem tudott bemenekülni egy gyorsétterem bejáratán a Deák tér felõl közeledõ rendõri sorfal elõl, de a kirakathoz lapulva igyekezett tudomásukra hozni, hogy nem harcolni ragadt az utcán. A bezárt étterembõl belülrõl felvette valaki a mobilja videójával, ahogyan öt rendõr ráveti magát és ledarálja. Az õrizetbe vétel során eltört az ujja és a szárkapocscsontja. A bírósági szakaszban azt a rendõrt vádolták meg, aki a jegyzõkönyv szerint a bilincselést végrehajtotta, és elsõ fokon el is ítélték, de másodfokon közölte, hogy a parancsnoka volt a tettes, és nem a bilincselés közben történt a sérülés, hanem miután már harcképtelenné tették. A felettese egyszerûen odalépett a földön fekvõ emberhez, és kitekerte az ujját. A dolog pikantériáját növeli, hogy egy ettõl független esetben szintén ez a parancsnok bizonyította alkalmatlanságát. A Fidesz-nagygyûlés után a tüntetõk egy csoportja beszaladt a Blaha sörözõbe, és elvegyült a már ott tartózkodó vendégek között. Amikor a rendõrök odaértek, egy részük a bejáratnál maradt és kettõs sorfalban egymással szemben felállt, a többiek pedig egyenként kihajították a vendégeket az ajtón. A menekülõket a sorfal kegyetlenül végiggumibotozta, függetlenül attól, hogy tüntetõk voltak-e vagy sem. Az egyik vendég azért tett feljelentést, mert 1-2 méterrõl gumilövedékkel hátba lõtték. A tárgyaláson derült ki, hogy ezt az akciót ugyanaz a V. László õrnagy vezényelte, aki Fábián Gábor ujját eltörte. Õk az ORFK Rendészeti Biztonsági Szolgálatának (Rebisz) antiterrorista csoportja, akiket szerintem nem is lett volna szabad civilekre engedni.
Említette a gumilövedéket. Az összecsapások után parlamenti bizottságok és más szakmai szervek is tárgyalták az alkalmazhatóságát. Miért irányult ekkora figyelem erre az eszközre?
- Az õszi események során 14 esetben volt szem- vagy szemkörnyéki lövés, abból négy maradandó, vagyis négy szemkilövésrõl beszélünk. Két embert név szerint is ismerek, akit az egyik szemére egész életére gumilövedékkel tettek vakká. Egyiküket Nagy Lászlónak hívják, neki a szájpadlásán keresztül kellett kiszedni a lövedéket a szemüregébõl. A Társaság a Szabadságjogokért elnevezésû jogvédõ szervezetnek is volt egy védence, aki fehér zsebkendõt lobogtatva menekült, és eközben ötször lõtték hátba, valamennyi találattal 8 napon túl gyógyuló sebesülést okozva. A szakértõi vizsgálat kiderítette, hogy a rendõrök több ponton is megsértették az elõírásokat: sokkal nagyobb energiájú patront használtak, mint amilyenre engedélyük volt; azzal az elõírt 15 méternél közelebbi célpontra lõttek; és a lábak szintje helyett sokszor fejmagasságban célozták meg a tüntetõket.
Nem hivatalosan hallottam egy ilyen bevetésen részt vevõ rendõrtõl, hogy október 23-án eleinte parancsra lehetett csak elsütni a fegyvert, de amikor elszabadult a pokol, már szabad kezet kaptak a puskások. A Rebisz mesterlövészei állítólag azon versenyeztek egymással, hogy kinek lesz több találata. Kiszámolhatja, hogy ha a gyõztes 340 találatot ért el, akkor az aznapra kivezényelt több tucat mesterlövész összesen hány embernek okozott sérülést gumilövedékkel.


Fotó: Vörös Szilárd

Összesen hány feljelentés jutott bírósági szakaszba?
- A több mint 200 feljelentésbõl kevesebb mint 20 százalékban történt vádemelés. Szerény becslések szerint is legalább annyi esetben nem keresték meg a hatóságokat a sértettek, mint ahányszor igen. Olyanról is tudok, aki bement a rendõrorvoshoz, és inkább azt hazudta, hogy elesett a lépcsõn, nehogy õ húzza a rövidebbet. Sajnos hazánkban fõleg az egyszerû emberek nincsenek tisztában a jogaikkal, és félnek még mindig a rendõröktõl. De hát eleve abszurd, hogy nagyfokú bátorságra van szüksége annak a sértettnek, aki névvel és arccal rendõröket merészel megvádolni. A kõbányai ügyben azonban még õket is megpróbálta megfélemlíteni a bíróság folyosóján egy ember, aki a rendõrökkel érkezett. Felvettük, ahogy a hamis tanúzás következményeivel fenyegeti meg õket, ha nem állnak le, és még azt is elárulja, hogy õ tudja, kik a tettesek, de semmiképpen sem azok a rendõrök, akiket a fiúk vádolnak. Mint kiderült, õ volt a kerületi ügyész akkoriban, de fél év múlva már mint dr. Varga Gergely, a fõvárosi fõügyészség szóvivõje jelent meg újra a nyilvánosság elõtt. Azonnal elõszedtük a felvételt, ami a szóvivõségébe került, bár azóta is ügyészként dolgozik.
Miért csak ilyen kevés esetben voltak bizonyíthatóak a rendõri visszaélések?
- Az ügyészség elég alaposan nyomozott, csak hát gyakorlatilag a lehetetlenre vállalkoztak. Ha be is tudtak azonosítani tíz ugyanolyan maszkot viselõ rendõrt, akik egy adott helyen teljesítettek szolgálatot, megállt a tudomány, mert a sértett nem látta az arcukat, õk pedig tagadtak mindent, így lehetetlen volt a konkrét elkövetõ ellen vádat emelni. Mondjuk akkor is tagadtak, ha a sértett látta az arcukat, és a bíróságon is a szemükbe mondta, hogy „te ütöttél meg engem”, vagy „te törted el az orrom”. Az egyik orrtörõ fõ­törzs­õr­mestert Bárándy György védte, aki arra építette fel a védelmet, hogy a tanúk jóhiszemûek ugyan, de rosszul emlékeznek. Hiszen már a móri gyilkosságnál is beigazolódott, hogy a tanúk azt mondták elkövetõnek, aki ott sem volt. A bíróság elsõ fokon felmentette a rendõrt.
A tárgyalásokon a rendõrök nem tanúsítottak megbánást? Esetleg nem fejezték ki, hogy sokat tanultak a történtekbõl, és a jövõben újragondolják a tömegoszlatási stratégiájukat?
- A tárgyalótermekben a legsötétebb cinizmust tapasztaltam a részükrõl. Akkor is tagadtak, amikor teljesen nyilvánvaló volt a tényállás. Alibiztek egymásnak, a parancsnokok sem emlékeztek semmire, profi módon összezavarták a bírót az idõpontokkal. Pontosan tudták, mit kell mondani ahhoz, hogy ne lehessen elítélni a kollégát. A Helsinki bizottság a rendszerváltás óta foglalkozik rendõri túlkapásos ügyekkel, és beszámolójuk szerint még egyszer sem fordult elõ a praxisukban, hogy a rendõrök egymás ellen vallottak volna. Akkor is összezárnak, ha tudják, hogy hibáztak, és védik a mundér becsületét. Ez történt a 2006-os õszi események után is.
Ha nincsenek elkövetõk, akkor ki fogja kárpótolni a maradandó sérülést szenvedett áldozatokat?
- Mivel a szemkilövéseknél nem sikerült egyetlen puskást sem beazonosítani a nyomozások során, a bíróság megállapítja, hogy a rendõrség mint jogi személy felelõs a gumilövedék által okozott sérülésekért. A sértetteknek megítélt kártérítést így tulajdonképpen a magyar adófizetõk állják. És nem titok, hogy százmilliós nagyságrendû összegrõl van szó.
Akadt azonban üdítõ kivétel. Az egyik tárgyalás után odajött hozzám egy rendõr, akinek azt kellett tanúsítania, hogy a korábban már említett perui fiúnak nem volt még eltörve az orra, amikor a kõbányai kapitányságra kísérte. Elkezdte szorongatni az egyik sértett kezét a dohányzóban, és elmondta, mennyire szégyelli magát, hogy 2006 õszén a politika eszköze lett a rendõrség. Úgyhogy leszerelt és visszament körzeti megbízottnak a falujába.
Ön szerint milyen mértékben felelõs a politika az akkor kialakult és azóta is tartó polgárháborús hangulatért?
- A köztévé ostrománál lehet a legjobban tetten érni, hogy a politika közvetlenül beleszólt az események alakulásába. Ott voltak a jól képzett rebiszesek a szomszéd utcákban, de nem õket, hanem a vidéki kis ren­dõ­rök­bõl, rendõrnõkbõl álló Baranya századot vezényelték a dühöngõ futballhuligánok elé. Olyan is volt közöttük, akiknek életében akkor volt elõször rohamsisak a fején. Esélytelenek voltak a brutális drukkerekkel szemben. Róluk amúgy egyre több, egymástól független forrásból hallom, hogy nem forradalmi hevület dagasztotta a keblüket, hanem konkrét pénzek cseréltek gazdát a helyszínen az izgalmi szint fenntartásáért. Volt olyan is, hogy a tárgyalóterembõl kifelé jövet elkaptam az egyik rebiszest, és rákérdeztem a tévéostromra. Mivel õk a stadionbalhéknak köszönhetõen névrõl ismerik a szurkolókat, elkezdte sorolni, hogy kik azok, akik nejlonzacskóban kaptak pénzt a balhéért.
Bizonyítékokkal is alá tudja támasztani állításait?
- Sajnos nem. Mindenki csak magnón kívül mondja el, ha már levettem az aksit a telefonomról. Továbbá biztosítanak, hogy bármit kiszivárogtatok, letagadják még azt is, hogy valaha találkoztunk. De az eseményeket figyelve egyértelmû számomra, hogy a politika adja a lovat a szélsõséges megnyilvánulások alá. A rendõrség már régen fel tudta volna számolni az utcai gerillacsapatokat, ha ez érdekében állna a hatalomnak. Ám ennek épp az ellenkezõje történik: zajlik az utcaszínház, és bármikor hivatkozni lehet az iszonyatos fasisztaveszélyre.
Azt még nem sikerült kibogoznom, hogy ezekben a konspirációs játékokban mennyire voltak benne a jobb- és baloldali pártok. Sokan meg vannak róla gyõzõdve, hogy a titkosszolgálat keverte a kártyákat, de beszéltem olyan rendõrrel is, aki szerint Orbánék uszították a vandálokat. Éppen ezért õ nem is tett különbséget a fideszes nagygyûlésen csápoló nagymama és a megemlékezõk tömegében elvegyült városi gerillák között. Azért lihegett bosszúért október 23-án, mert úgy érezte, hogy a - szavaival élve - „szemét orbánista nemzeti radikális söpredék” megalázta õket a tévénél.
Ilyenkor szokás politikai rend­õr­ségről beszélni.
- Nem politikai rendõrség, csak kiszolgáltatott a hatalomnak. Már Bárándy György is azt mondta az egyik tárgyaláson, hogy a rendõrségnek a mindenkori hatalmat kell kiszolgálnia, a rendõrség kvázi a kormány ökle, ezért nem hibáztathatjuk a parancsot teljesítõ rohamosztagosokat. Ez persze nem igaz, és ezzel a szöveggel már Nürnbergben sem lehetett pert nyerni. Azt gondolom, hogy ha más lenne hatalmon, és ellene tüntetnének ilyen vehemenciával, akkor az õ utasítására is szétverték volna a tömeget a rendõrök. Egyszerûen a politika játékszere lett a rendõrség. A könyvemben azért takartuk ki az intézkedõ rendõrök arcát, mert elsõsorban nem õket tartom felelõsnek azért, ami 2006 õszén történt, hanem a parancs­nokaikat és a politikai megrendelõiket, a jelenlegi hatalmat.
A híradásokat figyelve a sajtó is erõteljesen küzd a pártatlanság követelményével.
- Azért, mert teljesen át van politizálva, és ezáltal ketté van szakítva, ahogy Révész Máriusz fogalmazott a könyvbemutatómon, két párhuzamos médiavalóságban élünk, vagy ahogy Schiffer András írja a könyvem utószavában, kétoldali kettõs mérce érvényesül. A könyvemet éppen emiatt ároktemetésnek szántam, egy olyan emberi jogi liberális nézõpontból kívántam narratívát adni, amely tárgyszerû, pontos és ugyanakkor mindkét oldalnak elfogadható. De sajnos nem sikerült, mert a baloldal és a baloldali liberális média még ebben a steril formában sem hajlandó szembenézni az igazsággal.