Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
kísérleti fasizmus
Csak a tankönyvi anyagot szemléltették

A totális eszmék a gyomhoz hasonlóak. Hiába irtják és tiltják - idõvel felütik a fejüket. A Hullám címû filmben egy hét alatt szélsõséges mozgalom jön létre egy tanórai kísérletbõl, amely igazolja, hogy a mai Nyugat szórakozó ifjaiban éppúgy ott lakozik a szörny, mint a weimari Németország reményvesztett tömegeiben, akik Hitlert hatalomba segítették. A valós esetre épülõ alkotás szerint némi tömeglélektannal a lelkekben bújó fenevad bármikor elõhívható.

Pedig a suliban igazán mindent lehet, ami jól esik. A diákok elõtt rég nincs már erkölcsi vagy másféle gát, a tanulás sereghajtó a menõ stílus és a laza szövegek bokros teendõi után. Mégis, vágyódnak valami érték - vagy annak látszó dolog - után és sajnálják, hogy nincs már mi ellen lázadni. Ez maga a korszellem (Zeitgeist), idézik a nagy német filozófust. Aztán jön Rainer, a Ramones-pólós, kocsiban rockot üvöltõ töritanár (házán Busht anyázó matrica) kire az autokrácia- (egyeduralom-)kurzust osztották. Pedig a testhezállóbb anarchiaprojektet szerette volna, de ötlete támad: mozgalmat szervez erõ és fegyelem jelszavakkal, saját logóval, öltözettel, s vezérként áll a tegnap õt még letegezõ diákjai élére. A Hullám módszertani eszköz lesz a totális mozgalmak átélve megértetése, de nevét beteljesítve felforgatja a füves bulik uralta multikulti légkört, ahol már nem Che Guevara, hanem Michael Moore az ellenkultúra hõse. Az eltérõ gyökerû (török, keletnémet stb.) gyerekekbõl fehéringes pártkatonák lesznek, közösség, mely az osztály lúzeréért is kiáll, ha „mások” fenyegetik. Hamar felnõ az egész szélsõjobb veteményeskert: ellenségképtõl egység-katarzisig mindaz, ami bármely fasizmus (és elõttünk épp a Magyar Gárda) vonzerejét adja a tagjainak. A hét végén, a színházteremben már egy megamozgalom gyûlésezik. Egy dolog kell még, a nyílt színi pogrom (lásd: Hannibál tanár úr), s mikor erre is készek, Rainer „vezér” már kikapcsolná a gépezetet. Túl késõn. A Hullám öngyilkosságba sodor egy fiút, aki az igézet hete alatt új, erõs énjére lelt, s most a játék végén ezt veszítette el…
A történet lépései elnagyoltak, töri négyes szint épp elég a kiszámíthatóságához. A film alapja az amerikai Todd Strasser azonos címû ifjúsági regénye még didaktikusabb, az iskolai fogalmazványszerû mondatok viszont egy 1967-ben megtörtént eseménysort idéznek fel. Ron Jones kaliforniai tanár a holokausztot tanítva kapta a kérdést: hogy hagyhatták mindezt a németek, ha a náci párt a lakosság kisebb része volt? A filmen látható kísérletet Jones Harmadik hullám néven ezért indította el, ám öt nap múlva félbe kellett szakítania. A tanulság egybevág az USA-ban (és érthetõ, hogy nem Európában) folytatott kísérletekkel, ahol azt vizsgálták, miért cselekszenek az emberek valamely csoportban sokszor a saját normáik ellenére (lásd keretes írásunkat).
Felvetõdik a filmben a tanári szerepkör - és általában a tekintély - kérdése is, ami mára gyökeresen módosult. A poroszos vagy annak gondolt nevelésnek a nyugati kultúrkörben emléke sincs, a gyerekek jóval szabadabban nyilvánítanak véleményt, engednek a hangulataiknak, mint késõbb, mondjuk a munkahelyen. Az öntudatos és
a tan­erõt folyton megszakító közbevetések viszont a tartalmat is átadni kívánó oktatót extra mutat­ványokra késztetik. A nyitott, polgári versenytársadalomban mindez nem lehet botrány - ám nagy alkalom a „személyiség varázsa” motivációra. És a manipulálásra is. Ez a Hullám és a legtöbb iskolafilm nagy üzenete a Holt költõk társaságától a ragyogó Császárok klubjáig. Rainer például oly hatalom ízét érzi meg vezérként, amit mai tanár aligha; szintén ott tanító felesége reggel nyugtatóval indít, hogy tanítványai beszólásait elviselje, és tépett idegzetû oktatók szanatóriuma is mûködik németföldön. A Hullám erõsebb példázat, mint mûalkotás: a sokfelõl szorongatott vezetõ (tanár, politikus stb.) és a „tömeg” meséje, melyet a fasizmus képlete a nagyon eltérõ társadalmakban újra és újra feltálal.