A totális eszmék a gyomhoz hasonlóak. Hiába irtják és tiltják - idõvel
felütik a fejüket. A Hullám címû filmben egy hét alatt szélsõséges
mozgalom jön létre egy tanórai kísérletbõl, amely igazolja, hogy a mai Nyugat
szórakozó ifjaiban éppúgy ott lakozik a szörny, mint a weimari Németország
reményvesztett tömegeiben, akik Hitlert hatalomba segítették. A valós esetre
épülõ alkotás szerint némi tömeglélektannal a lelkekben bújó fenevad bármikor
elõhívható.
Pedig a suliban igazán mindent lehet, ami jól esik. A diákok elõtt rég nincs
már erkölcsi vagy másféle gát, a tanulás sereghajtó a menõ stílus és a laza
szövegek bokros teendõi után. Mégis, vágyódnak valami érték - vagy annak látszó
dolog - után és sajnálják, hogy nincs már mi ellen lázadni. Ez maga a korszellem
(Zeitgeist), idézik a nagy német filozófust. Aztán jön Rainer, a Ramones-pólós,
kocsiban rockot üvöltõ töritanár (házán Busht anyázó matrica) kire az
autokrácia- (egyeduralom-)kurzust osztották. Pedig a testhezállóbb
anarchiaprojektet szerette volna, de ötlete támad: mozgalmat szervez erõ és
fegyelem jelszavakkal, saját logóval, öltözettel, s vezérként áll a tegnap õt
még letegezõ diákjai élére. A Hullám módszertani eszköz lesz a totális mozgalmak
átélve megértetése, de nevét beteljesítve felforgatja a füves bulik uralta
multikulti légkört, ahol már nem Che Guevara, hanem Michael Moore az
ellenkultúra hõse. Az eltérõ gyökerû (török, keletnémet stb.) gyerekekbõl
fehéringes pártkatonák lesznek, közösség, mely az osztály lúzeréért is kiáll, ha
„mások” fenyegetik. Hamar felnõ az egész szélsõjobb veteményeskert:
ellenségképtõl egység-katarzisig mindaz, ami bármely fasizmus (és elõttünk épp a
Magyar Gárda) vonzerejét adja a tagjainak. A hét végén, a színházteremben már
egy megamozgalom gyûlésezik. Egy dolog kell még, a nyílt színi pogrom (lásd:
Hannibál tanár úr), s mikor erre is készek, Rainer „vezér” már kikapcsolná a
gépezetet. Túl késõn. A Hullám öngyilkosságba sodor egy fiút, aki az igézet hete
alatt új, erõs énjére lelt, s most a játék végén ezt veszítette el…
A történet lépései elnagyoltak, töri négyes szint épp elég a
kiszámíthatóságához. A film alapja az amerikai Todd Strasser azonos címû
ifjúsági regénye még didaktikusabb, az iskolai fogalmazványszerû mondatok
viszont egy 1967-ben megtörtént eseménysort idéznek fel. Ron Jones kaliforniai
tanár a holokausztot tanítva kapta a kérdést: hogy hagyhatták mindezt a németek,
ha a náci párt a lakosság kisebb része volt? A filmen látható kísérletet Jones
Harmadik hullám néven ezért indította el, ám öt nap múlva félbe kellett
szakítania. A tanulság egybevág az USA-ban (és érthetõ, hogy nem Európában)
folytatott kísérletekkel, ahol azt vizsgálták, miért cselekszenek az emberek
valamely csoportban sokszor a saját normáik ellenére (lásd keretes írásunkat).
Felvetõdik a filmben a tanári szerepkör - és általában a tekintély - kérdése is,
ami mára gyökeresen módosult. A poroszos vagy annak gondolt nevelésnek a nyugati
kultúrkörben emléke sincs, a gyerekek jóval szabadabban nyilvánítanak véleményt,
engednek a hangulataiknak, mint késõbb, mondjuk a munkahelyen. Az öntudatos és
a tanerõt folyton megszakító közbevetések viszont a tartalmat is átadni kívánó
oktatót extra mutatványokra késztetik. A nyitott, polgári versenytársadalomban
mindez nem lehet botrány - ám nagy alkalom a „személyiség varázsa” motivációra.
És a manipulálásra is. Ez a Hullám és a legtöbb iskolafilm nagy üzenete a Holt
költõk társaságától a ragyogó Császárok klubjáig. Rainer például oly hatalom
ízét érzi meg vezérként, amit mai tanár aligha; szintén ott tanító felesége
reggel nyugtatóval indít, hogy tanítványai beszólásait elviselje, és tépett
idegzetû oktatók szanatóriuma is mûködik németföldön. A Hullám erõsebb példázat,
mint mûalkotás: a sokfelõl szorongatott vezetõ (tanár, politikus stb.) és a
„tömeg” meséje, melyet a fasizmus képlete a nagyon eltérõ társadalmakban újra és
újra feltálal.