Vissza a tartalomjegyzékhez

Pécsi Tibor
A Gonosz szürke egere
Miért nem fogta el Mengelét a Moszad?

A napokban kapta fel a világsajtó Rafi Eitannak, az izraeli nyugdíjügyek miniszterének nyilatkozatát, miszerint a Moszad inkább Adolf Eichmannt fogta el 1960-ban, mint Joseph Mengelét. A híradásokból úgy tûnt, hogy az izraeli titkosszolgálat elszalasztotta a „halál angyalaként” elhíresült náci orvost. Ez azonban nem igaz.

Amikor 1960-ban, tizenöt évvel a második világháborút követõen a Moszad különleges egysége felderítette és elfogta, majd Argentínából Izraelbe vitte Adolf Eichmannt, a világ közvéleménye megdöbbent.
A hírhedt SS-tiszt bíróság elé állítása üzenet volt: egyetlen háborús bûnös sem érezheti biztonságban magát. Az akció épp idõben történt. A világégés és a holokauszt óta eltelt másfél évtized a külsõ szemlélõk és az elkövetõk csoportjaiban tompította a trauma nagyságát, és a Német Szövetségi Köztársaság törvényhozása is arra készült, hogy a háború alatt elkövetett tettek elévülését törvényerõre emeli. Ez azzal járt volna, hogy a külföldre (elsõsorban az Egyesült Államokba és Dél-Amerikába) menekült volt nácik zavartalanul visz­szatérhetnek, és esetleg újra irányító pozíciókba kerülhetnek, ha nem is politikai, de gazdasági és kulturális szinten mindenképpen.


Az Eichmann-per Jeruzsálemben

A Moszad az akkor Bécsben élõ Simon Wiesenthal adatai alapján konkrét információkkal rendelkezett Eichmann és Mengele tartózkodási helyérõl. Ezeket titkosszolgálati módszerekkel leellenõrizték. Tulajdonképpen az volt a kérdés, hogy melyiküket fogják el elõbb. A rejtõzködõ Eichmannról szóló konkrét információkat szó szerint a vak szerencsének köszönhették az izraeliek. Egy holokauszt-túlélõ, aki a háború után Argentínában telepedett le, családot alapított, majd évekkel késõbb elvesztette a látását. A vak férfinek volt egy tizenkilenc éves lánya, akinek a náci tömeggyilkos egyik fia udvarolt. Amikor az apa megtudta, hogy a fiú a háború alatt a Harmadik Birodalom több pontján is élt, és családi neve Eichmann, nagyon megdöbbent. Az udvarló spanyol akcentusában felismerte a német elemeket. A sejtését a késõbbi feltáró nyomozás igazolta. Ugyanebben az idõben Mengelérõl is megállapították, hogy Buenos Airesben tartózkodik. A döntést, hogy mindkettõjüket vagy csupán egyiküket, és akkor melyiket kell elfogni, Isser Harel, az izraeli titkosszolgálat vezetõje hozta meg.
Joseph Mengele volt az ismertebb. Az orvosi és filozófiai diplomával egyaránt rendelkezõ doktor 1937-ben csatlakozott a náci párthoz, majd egy évvel késõbb az SS-be is belépett. 1943-tól vezetõ orvos volt Auschwitz-Birkenauban, egészen a tábor 1945. januári felszámolásáig. Ez idõ alatt rendszeresen részt vett a beérkezõ transzportok szelektálásában. A mindig jól öltözött, elegáns, barátságos tekintetû férfi hüvelykujjának egyetlen mozdulatával mintegy 400 ezer embert küldött a gázkamrákba.


Mengele ifjú korában

Itzak Shadmon, akit Gyöngyösrõl deportáltak, így emlékszik arra a szelekcióra, amelyet Mengele az 1944-es év õszén végzett: „rós hasana napján felsorakoztattak minket. Mengele egy fát szögeltetett egy oszlopra, mint egy ajtófélfát. Mindenkinek át kellett mennie a »szemöldökfa« alatt. Akinek nem kellett lehajolnia, azt azonnal kiemelték. Mondván, hogy túl fiatal és fejletlen. Én ezt úgy éltem túl (tizenöt éves voltam akkor), hogy a cipõimbe köveket tettem, és ezért magasabbnak látszottam. Tíz nap múlva, az engesztelõ napon, Mengele megismételte ugyanezt az akciót. Akkor egy napi kenyéradagért egy lengyel fogoly leeresztett a latrinába. Így nem kellett átvonulnom az ítélet pálcája alatt.” Mengele volt az, aki tömegesen mint tengeri malacokat használta a foglyokat áltudományos kísérleteire. Leginkább az ikrek szaporodása érdekelte, hogy az árja, azaz „felsõbbrendû faj” szaporodását meg lehessen gyorsítani az „alsóbbrendû fajok” rovására.
Adolf Eichmann ezzel szemben teljesen átlagos személyiség volt. Azt is mondhatnánk, hogy egy szürke kisegér. Ausztriában még az illegalitásban csatlakozott (1932) a náci párthoz. Hitler hatalomátvételét követõen Németországba szökött, ahol elõbb az SS, majd az SD (Biztonsági Szolgálat) tagja lett. Rövidesen a zsidó ügyekkel foglalkozó osztályon kezdett dolgozni, ahol meg is maradt a háború végéig. Kezdetben a zsidó kivándorlást szorgalmazó politikát erõltette, ebben még a brit mandátum területére irányuló illegális bevándorlásokat szervezõ Aliya Bettel is együttmûködött. A legendával ellentétben azonban nem tudott héberül, csupán néhány szót, amivel mindig manipulálni tudta a zsidó közösségek vezetõit. A háború kitörését köve­tõen a zsidók gettóba zárását irányította, majd az 1942. januári Wannsee konferenciát követõen a totális megsemmisítést és kiirtást szervezte. Személyesen irányította (a magyar hatóságokkal szorosan együttmûködve) 437 ezer magyar zsidó deportálását. A nyilaskeresztes hatalomátvételt követõen újra megjelent, és rávette Szálasi Ferencet, hogy újabb 50 ezer magyar zsidót adjon „kölcsön” a Harmadik Birodalomnak. Eichmann szervezõmunkájának köszönhetõ, hogy közel 6 millió európai zsidó esett áldozatul a náci faji politikának.
Mengele és Eichmann egyaránt az úgynevezett „Patkányúton” keresztül menekült el Európából a háborút követõen. Ez az embercsempész-hálózat volt az, amelyen a katolikus egyház erõteljes segítségével náci bûnösök ezrei csúsztak ki az igazságszolgáltatás keze alól. A cél a legtöbb esetben Dél-Amerika volt. Két ok miatt: Az elsõ világháború elõtt a német expanziós politika szorgalmazta, hogy a világ számos pontján német kolóniák jöjjenek létre. A dél-amerikai katonai vezetésû államok többsége szívesen látta a tapasztalt tanácsadók és telepesek érkezését. Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay határvidékén is számos telep alakult. 1943-ban a náci vezetésben tudatosult: nem valószínû, hogy megnyerik a háborút. Hozzáfogtak a vagyon és önmaguk átmentéséhez. A már említett helyeken kész otthonok, állások várták a menekülõket, így Mengelét és
Eichmannt is.
1960-ban tehát a Moszad veze­tõinek arról kellett dönteniük, hogy melyik náci háborús bûnöst fogják el. Az Eichmannt végül személyesen legyûrõ és elfogó Peter Malkin így emlékszik vissza a döntésre: „Természetesen csábító volt a lehetõség: Mengele a szadista orvos is az egyik legfontosabb bûnös, aki kéjesen válogatta ki Auschwitzban a gázkamrára ítélt embereket, és borzalmas áltudományos kísérleteket végzett. Õt is az igazságszolgáltatás elé kell állítani. De nem ez a megfelelõ idõ er­re. Eichmannhoz, a kontinens összes zsidójának sorsával rendelkezõ hóhérhoz képest csak kis hal.” Egy megbeszélésen Isser Harel mondta ki a végsõ szót, egyes-egyedül Eichmann elfogására utalva: „Nem a bosszúvágytól vezérelve tesszük meg ezt a lépést. Mélyrõl jövõ igazságérzetünk hajt bennünket. Nemcsak hogy jogunk, hanem erkölcsi kötelességünk, hogy bíróság elé állítsuk ezt az embert.”
Honnan tudjuk, hogy jó döntést hoztak? Eichmann a kivégzése elõtt ezeket a szavakat mondta: „Azzal a tudattal halok meg, hogy hatmillió zsidó ment elõttem.”