Vissza a tartalomjegyzékhez

KULCSÁR ISTVÁN
Kaukázusi dominó

Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének orosz elismerése újabb biztosítékokat vert ki Nyugaton. Ezt mutatta az EU rendkívüli csúcstanácskozása is. Ami Oroszország szövet­sé­geseit - Fehéroroszországot, Örményországot és a Sanghaji Együttmûködési Szervezet tagállamait - illeti, azok elítélték ugyan a „grúz agressziót”, de a szakadár államok elisme­ré­sében már „elfelejtették” követni Moszkvát. Erre eddig csak egyetlen vitatható államalakulat, a mások által ugyancsak el nem ismert Dnyeszter-menti Köztársaság szánta el magát.

A Bocsarov Rucsej-i nyári elnöki rezidencián Dmitrij Medvegyev két egymást követõ napon fogadta Moldova és az attól elszakadt Dnyeszter-menti Köztársaság (Transzisztria) elnökét, Vladimir Voronint, illetve Igor Szmirnovot. A két találkozó nyomán megcsillant a halvány remény, hogy létrejöhet valamiféle kompromisszumos autonómia-megállapodás az anyaország és a függetlenségét 1992-ben deklaráló, félmillió lélek - kétharmad részt oroszok és ukránok - lakta enklávé között. Jóllehet az orosz elnök által a minap meghirdetett - egyesek szerint máris Medvegyev-doktrínának elkeresztelt - „öt elv” utolsó tétele hangsúlyozza Oroszország érdekeinek védelmét a „baráti régiókban”, itt Moszkva esetleg mégis hajlandó engedni. Egyrészt, hogy a Kaukázusban történtek után ország-világ elõtt demonstrálja jóakaratát ebben a nem túl jelentõs kérdésben, másrészt, mert a Dnyeszter mentén erõsen meg van kötve a keze. A Moldovától elszakadt államalakulat ugyanis - Dél-Oszétiától és Abháziától eltérõen - nem határos Oroszországgal. Ukrajnával viszont igen. És mint a Nyezaviszimaja Gazeta rámutatott: amíg ez így van, addig az utóbbitól fog függni, hogy mikor és hogyan oldódik meg a Dnyeszter-mente problémája.
Maga Ukrajna, ez a „baráti régió” ugyanakkor ma Oroszország alighanem legfõbb külpolitikai problémája. Moszkva kénytelen volt elviselni a kelet-közép-európai, sõt a balti országok elvesztését is, de amikor a NATO - az idõsebb Bush által tett ígéret ellenére - már közvetlenül a határaihoz közeledik, megnövekedett gazdasági és katonai ereje tudatában aktív ellenlépésekre szánta el magát. Ennek elsõ jele volt a fegyveres fellépés Dél-Oszétiában, majd a két szakadár grúziai régió függetlenségének diplomáciai elismerése. Ám Grúzia esetleges NATO-tagságánál is nagyságrendekkel inkább izgatná Moszkvát Ukrajna betagozódása az észak-atlanti szervezetbe. Hiszen ez egy Grúziánál tízszer népesebb, 47 millió fős, jelentõs hadsereggel és hadiiparral rendelkezõ, geopolitikailag is kulcshelyzetû középhatalom, amellyel több száz kilométeres közös határa van. Nyilvánvaló, hogy a NATO számára is ezért lenne annyira fontos Ukrajnát a tagállamai között tudni. Hogy aztán ez mennyire reális cél, abban sokan kételkednek. Az ország lakosságának csaknem fele ugyanis etnikailag orosz vagy oroszul beszélõ ukrán, aki nem akar Oroszországgal haragot. Rajtuk kívül azonban sok, fõként az ország déli és keleti vidékein élõ „ukrán ukrán” sem rajong a NATO-csatlakozás gondolatáért, ezért erõsen kétséges, hogy milyen eredményt hozna egy errõl dönteni hivatott népszavazás.
A Nyugattal feltétlenül rokonszenvezõ Nyugat-Ukrajna és maga Viktor Juscsenko elnök elítélte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének orosz elismerését, és síkra szállt Grúzia területi integritásának sérthetetlensége mellett. Az államfõ tegnapi szövetségese, a 2010-es elnökválasztáson várható ellenfele, Julija Tyimosenko miniszterelnök viszont eleinte nem foglalt állást ebben a kérdésben, amiért Juscsenko környezete hazaárulással vádolta meg. Pontosabban: Andrij Kiszlinszkij, az elnöki hivatal helyettes vezetõje Orosz­országgal való összeesküvéssel gyanúsította meg Tyimosenko asszonyt, és azt állította, hogy Moszkva egymilliárd dollárral kész támogatni az ukrán vasladyt a következõ elnökválasztáson. Ezt viszont nem tudta bizonyítékokkal alátámasztani. A guruló rubelekrõl (helyesebben: dollárokról) szóló hír ebben a formában aligha igaz, az viszont bátran állítható, hogy az orosz vezetés igazán nem bánná, ha 2010-tõl - mondjuk így - csökkenne Ukrajna euroatlanti orientációja és az orosz lakosokat sújtó ukránosító politikája.
Kijev jelenlegi NATO-barát vonalának aláásásával Moszkva több módon is próbálkozik. Az elsõ célpont a mintegy kétmillió lakosú Krím, amely Ukrajna Achilles-sarka lehet. Hagyományosan a krími tatárok és az oroszok vallják a magukéinak. A félsziget csak 1954-ben került Oroszországtól Ukrajnához, mintegy Hruscsov miniszterelnök máig is sokak által vitatott ajándékaként. Lakosságának csupán egynegyede ukrán, a többiek oroszok, krími tatárok, örmények, görögök, bolgárok. Ezért a félsziget ma Ukrajna autonóm köztársasága. Ennek az autonómiának a jogosságát többen is vitatják, méghozzá különféle szempontokból. Itt, Szevasztopolban van az orosz fekete-tengeri flotta fõ támaszpontja, amelyet a már független Ukrajnával kötött megállapodás értelmében 2017-ig Oroszország bérel. És - a maga szempontjából nagyon ügyet­lenül - éppen itt próbált Juscsenko Oroszország lábára lépni. A grúz-orosz konfliktus idején ugyanis kihirdette, hogy az orosz hadihajók csak az ukrán hatóságoktól kapott engedély alapján hagyhatják el a bázist, illetve, ha összeütközésbe kerülnek a grúz erõkkel, nem térhetnek oda vissza. Az orosz flotta fütyült erre, és mindkét ukázt figyelmen kívül hagyta. A Moszkva rakétacirkáló azt követõen, hogy harci érintkezésbe került grúz naszádokkal, zavartalanul visszatért Szevasztopolba, majd az orosz hadihajók mindenfajta ukrán engedély nélkül ismét kifutottak onnan. Az ukránok pedig - megfelelõ erõ híján, de nyilván casus bellit sem kívánva nyújtani az oroszoknak - kénytelenek voltak szó nélkül eltûrni ezt. Kijev ezután a támaszpont bérleti összegének tízszeresére emelésével fenyegetõzött, de ehhez, ha jogilag egyáltalán lehetséges volna is, Ukrajnának mindenekelõtt ki kellene egyenlítenie Oroszországgal szemben fennálló 1,3 milliárd dolláros adósságát, amire képtelen. Ebben az ügyben tehát Juscsenko egyszerûen lejáratta magát.
Eközben a tekintélyes orosz politikus, Viktor Luzskov moszkvai polgármester, akit korábbi kijelentései miatt kitiltottak Ukrajnából, most úgy nyilatkozott, hogy „ha elveszítjük a Krímet, elveszítjük Ukrajnát”. Hogy mit ért a Krím elvesztésén, azt nem részletezte. Igaz, Putyin miniszterelnök az ARD német rádió tudósítójának arra a kérdésére, hogy a Krím-e az Oroszországi Föderáció következõ célpontja, felháborodottan ezt felelte: „Nekünk Dél-Oszétiában sem volt semmiféle célunk. Ezért, úgy vélem, nem lenne korrekt valamiféle következõ célról beszélni.” Putyin hangsúlyozta, hogy országa elismerte Ukrajna jelenlegi határait, „a Krím semmiképpen sem vitatott terület”, és hogy „szemben a Dél-Oszétia és Grúzia közötti konfliktussal, a Krímben nem volt semmiféle etnikai konfliktus”.
Igen, de ki tudja szavatolni, hogy nem is lesz ilyen? Arról nem szólva, hogy Oroszországnak - Putyin szavaival - „Dél-Oszétiában sem volt semmiféle más célja”.