Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár István
Háború után, béke nélkül

A grúz-orosz konfliktusban a katonai gyõzelem az oroszoké és védenceiké, az információs háború kimenetele azonban már nem ennyire egyértelmû.

A külföld reagálása megoszlott attól a perctõl fogva, hogy a grúz csapatok átlépték az 1992. évi fegyverszüneti vonalat, és tûz alá vették a nemzetközi jog szerint valóban Grúziához tartozó Dél-Oszétia területét. A két szélsõséget egyrészt Szerbia, másrészt Lengyelország és a balti államok jelentették. Szerbiában a nacionalisták - de nemcsak õk - kárörömmel állapították meg, hogy Mihail Szaakasvilire és amerikai és nyugat-európai támogatóira visszaüt a „koszovói bumeráng”. A belgrádi lapok azzal bírálták a Nyugatot, hogy kettõs mércével mér. Grúziában az Egyesült Államok és az Európai Unió az ország területi integritását védelmezi a déloszétok és az abházok elszakadási törekvéseivel szemben, ugyanakkor Koszovó esetében az albánok önrendelkezési jogára hivatkozva kényszerítették ki a tartomány leválását Szerbiáról. Az orosz és a szovjet elnyomástól a múltban sokat szenvedett lengyelek és baltiak viszont zsigerbõl agressziónak minõsítették a dél-oszétiai grúz behatolásra adott orosz katonai választ. A négy állam vezetõi közös nyilatkozatukban az orosz fegyveres erõk fellépését „a szuverén és független grúz állam elleni agressziós cselekedetnek” bélyegezték, és elítélték azokat a nyilatkozatokat, amelyek „egyenlõségjelet tesznek az áldozatok és a bûnösök közé”.
Ez az utóbbi nyilatkozatok skálája rendkívül széles. Idesorolható például XVI. Benedek pápáé, aki a harcok leállítására és a konfliktus párbeszéd útján történõ megoldására szólította fel Grúziát és Oroszországot, anélkül, hogy a két - egyébként ortodox keresztény lakosságú - állam bármelyikét megnevezte volna agresszorként vagy áldozatként. A négy említett kelet-európai EU-tagállam álláspontját figyelmen kívül hagyva, lényegében hasonló pozícióból próbáltak közvetíteni a szembenálló felek között az unió elnökségét betöltõ Franciaország, az EBESZ-elnök Finnország és Németország vezetõ politikusai is. A magyar diplomácia ezúttal nem kapkodta el az állásfoglalást, míg az ellenzék - igaz, csak néhány napos késéssel - orosz agressziót kiáltott.
Az unió fõvonulatát képezõ országok álláspontja azonban lassan-lassan változni kezdett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a grúz katonai akcióra adott orosz válasz - a szónak mind közvetlen, mind közvetett értelmében - kezd túlmenni bizonyos határokon. Megfigyelõk ez alkalommal különösen fontosnak ítélték az Európai Unió, illetve a NATO fellépését, egyrészt azért, mert kifejezetten európai konfliktusról van szó, másrészt, mert az Egyesült Államok kezét és cselekvési szabadságát mind erkölcsileg, mind katonailag megköti Irán és Afganisztán. Alig titkoltan örültek viszont a NATO-tagállamok fõvárosaiban - köztük Washingtonban - annak, hogy az észak-atlanti szervezet legutóbbi bukaresti csúcsértekezletén nem tettek kötelezõ ígéretet Tbiliszinek a szövetségbe való felvételre. Szaakasvili ugyanis most bebizonyította: szíves-örömest belerángatná a NATO-t egy igazán nem kívánt kalandba.
Az Egyesült Államok a Biztonsági Tanácsban megpróbált ugyan kierõszakolni egy lényegében oroszellenes határozatot, de ezt inkább csak afféle diplomáciai szócséplésnek szánta, hiszen kezdettõl fogva nyilvánvaló volt, hogy a testületben vétójoggal rendelkezõ Oroszország ellenállása miatt nem születhet Moszkvának nem tetszõ nyilatkozat. Bush elnök Pekingben Putyin miniszterelnökkel, majd telefonon Medvegyev elnökkel tárgyalt a történtekrõl, majd azt nyilatkozta, hogy „az akciók jelentõsen rontották Oroszország nemzetközi tekintélyét, és veszélyeztetik az Egyesült Államokkal és Európával fennálló kapcsolatait”. Utóbbit viszont az oroszok nyilván belekalkulálták a játékba.
Feltûnõen visszafogottan kezelték a történteket a szomszédos vagy közeli államok - Örményország, Azerbajdzsán, Törökország és a közép-ázsiai posztszovjet köztársaságok -, de a térségtõl némileg távolabb fekvõ közel-keleti országok is. Izrael, amely korábban jelentõs mennyiségben szállított fegyvereket Grúziának, állítólag már egy ideje csak védelmi fegyvereket adott el Tbiliszinek, s most ezt is beszüntette.
Abban, hogy a „kaukázusi háború” végsõ soron a térségben betöltött orosz szerep - igaz, egyesek szerint brutális módon történõ - meg­erõsödéséhez vezet, sõt, Szaakasvili bukását is elõidézheti, jóformán minden külföldi megfigyelõ egyetért. A Neue Zürcher Zeitung címû konzervatív svájci lap kommentárja „provokátornak” minõsítette Szaakasvilit, és megállapította róla, hogy „elveszítette realitásérzékét”.
Bruce George brit képviselõ úgy vélte: Grúzia nem vette figyelembe a lehetséges következményeket. Matthew Clements ismert angol katonai szakértõ szerint nagymértékben csökkentek Grúzia esélyei arra, hogy valaha is a NATO tagja legyen, mert a történtek után Brüsszelben kiszámíthatatlannak tartják. Az ugyancsak brit Financial Times azt írta: a Grúzia elleni erõdemonstráció egyértelmû jelzés volt Moszkva arra irányuló eltökéltségére, hogy nem enyhít az olajban gazdag kaukázusi térség fölötti ellenõrzésen. A The New York Times amerikai tisztségviselõket és egy Grúziát közelrõl ismerõ katonatisztet idézett, akik szerint a háború külpolitikai katasztrófának bizonyul az Egyesült Államok számára, amelynek most az imázsa és tekintélye kérdõjelezõdik meg a térségben. Az amerikai katonatiszt azt is megjegyezte, hogy „Szaakasvili úr elhamarkodottan cselekedett, és ürügyet szolgáltatott Oroszországnak a támadásra”. Rupert Polenz, a német parlament külügyi bizottságának kereszténydemokrata elnöke ugyanakkor rádiónyilatkozatában túlzott katonai erõ alkalmazásával vádolta Oroszországot.