A grúz-orosz konfliktusban a katonai gyõzelem az oroszoké és védenceiké, az
információs háború kimenetele azonban már nem ennyire egyértelmû.
A külföld reagálása megoszlott attól a perctõl fogva, hogy a grúz csapatok
átlépték az 1992. évi fegyverszüneti vonalat, és tûz alá vették a nemzetközi jog
szerint valóban Grúziához tartozó Dél-Oszétia területét. A két szélsõséget
egyrészt Szerbia, másrészt Lengyelország és a balti államok jelentették.
Szerbiában a nacionalisták - de nemcsak õk - kárörömmel állapították meg, hogy
Mihail Szaakasvilire és amerikai és nyugat-európai támogatóira visszaüt a
„koszovói bumeráng”. A belgrádi lapok azzal bírálták a Nyugatot, hogy kettõs
mércével mér. Grúziában az Egyesült Államok és az Európai Unió az ország
területi integritását védelmezi a déloszétok és az abházok elszakadási
törekvéseivel szemben, ugyanakkor Koszovó esetében az albánok önrendelkezési
jogára hivatkozva kényszerítették ki a tartomány leválását Szerbiáról. Az orosz
és a szovjet elnyomástól a múltban sokat szenvedett lengyelek és baltiak viszont
zsigerbõl agressziónak minõsítették a dél-oszétiai grúz behatolásra adott orosz
katonai választ. A négy állam vezetõi közös nyilatkozatukban az orosz fegyveres
erõk fellépését „a szuverén és független grúz állam elleni agressziós
cselekedetnek” bélyegezték, és elítélték azokat a nyilatkozatokat, amelyek „egyenlõségjelet
tesznek az áldozatok és a bûnösök közé”.
Ez az utóbbi nyilatkozatok skálája rendkívül széles. Idesorolható például XVI.
Benedek pápáé, aki a harcok leállítására és a konfliktus párbeszéd útján történõ
megoldására szólította fel Grúziát és Oroszországot, anélkül, hogy a két -
egyébként ortodox keresztény lakosságú - állam bármelyikét megnevezte volna
agresszorként vagy áldozatként. A négy említett kelet-európai EU-tagállam
álláspontját figyelmen kívül hagyva, lényegében hasonló pozícióból próbáltak
közvetíteni a szembenálló felek között az unió elnökségét betöltõ Franciaország,
az EBESZ-elnök Finnország és Németország vezetõ politikusai is. A magyar
diplomácia ezúttal nem kapkodta el az állásfoglalást, míg az ellenzék - igaz,
csak néhány napos késéssel - orosz agressziót kiáltott.
Az unió fõvonulatát képezõ országok álláspontja azonban lassan-lassan változni
kezdett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a grúz katonai akcióra adott orosz
válasz - a szónak mind közvetlen, mind közvetett értelmében - kezd túlmenni
bizonyos határokon. Megfigyelõk ez alkalommal különösen fontosnak ítélték az
Európai Unió, illetve a NATO fellépését, egyrészt azért, mert kifejezetten
európai konfliktusról van szó, másrészt, mert az Egyesült Államok kezét és
cselekvési szabadságát mind erkölcsileg, mind katonailag megköti Irán és
Afganisztán. Alig titkoltan örültek viszont a NATO-tagállamok fõvárosaiban -
köztük Washingtonban - annak, hogy az észak-atlanti szervezet legutóbbi
bukaresti csúcsértekezletén nem tettek kötelezõ ígéretet Tbiliszinek a
szövetségbe való felvételre. Szaakasvili ugyanis most bebizonyította:
szíves-örömest belerángatná a NATO-t egy igazán nem kívánt kalandba.
Az Egyesült Államok a Biztonsági Tanácsban megpróbált ugyan kierõszakolni egy
lényegében oroszellenes határozatot, de ezt inkább csak afféle diplomáciai
szócséplésnek szánta, hiszen kezdettõl fogva nyilvánvaló volt, hogy a
testületben vétójoggal rendelkezõ Oroszország ellenállása miatt nem születhet
Moszkvának nem tetszõ nyilatkozat. Bush elnök Pekingben Putyin
miniszterelnökkel, majd telefonon Medvegyev elnökkel tárgyalt a történtekrõl,
majd azt nyilatkozta, hogy „az akciók jelentõsen rontották Oroszország
nemzetközi tekintélyét, és veszélyeztetik az Egyesült Államokkal és Európával
fennálló kapcsolatait”. Utóbbit viszont az oroszok nyilván belekalkulálták a
játékba.
Feltûnõen visszafogottan kezelték a történteket a szomszédos vagy közeli államok
- Örményország, Azerbajdzsán, Törökország és a közép-ázsiai posztszovjet
köztársaságok -, de a térségtõl némileg távolabb fekvõ közel-keleti országok is.
Izrael, amely korábban jelentõs mennyiségben szállított fegyvereket Grúziának,
állítólag már egy ideje csak védelmi fegyvereket adott el Tbiliszinek, s most
ezt is beszüntette.
Abban, hogy a „kaukázusi háború” végsõ soron a térségben betöltött orosz szerep
- igaz, egyesek szerint brutális módon történõ - megerõsödéséhez vezet, sõt,
Szaakasvili bukását is elõidézheti, jóformán minden külföldi megfigyelõ
egyetért. A Neue Zürcher Zeitung címû konzervatív svájci lap kommentárja
„provokátornak” minõsítette Szaakasvilit, és megállapította róla, hogy
„elveszítette realitásérzékét”.
Bruce George brit képviselõ úgy vélte: Grúzia nem vette figyelembe a lehetséges
következményeket. Matthew Clements ismert angol katonai szakértõ szerint
nagymértékben csökkentek Grúzia esélyei arra, hogy valaha is a NATO tagja
legyen, mert a történtek után Brüsszelben kiszámíthatatlannak tartják. Az
ugyancsak brit Financial Times azt írta: a Grúzia elleni erõdemonstráció
egyértelmû jelzés volt Moszkva arra irányuló eltökéltségére, hogy nem enyhít az
olajban gazdag kaukázusi térség fölötti ellenõrzésen. A The New York Times
amerikai tisztségviselõket és egy Grúziát közelrõl ismerõ katonatisztet idézett,
akik szerint a háború külpolitikai katasztrófának bizonyul az Egyesült Államok
számára, amelynek most az imázsa és tekintélye kérdõjelezõdik meg a térségben.
Az amerikai katonatiszt azt is megjegyezte, hogy „Szaakasvili úr elhamarkodottan
cselekedett, és ürügyet szolgáltatott Oroszországnak a támadásra”. Rupert Polenz,
a német parlament külügyi bizottságának kereszténydemokrata elnöke ugyanakkor
rádiónyilatkozatában túlzott katonai erõ alkalmazásával vádolta Oroszországot.