Melírozott hajtincsek, szõrtelen mellkas, karcsúsított öltönyök és szûk
felsõk - ezek a stílusjegyek jellemzik a huszonegyedik századi férfiideált,
amely a reklámokból,
a magazinok címlapjairól belépett mindennapi életünkbe. Nõies jegyeivel, túlzott
érzékiségével mára lelkes követõkre és rajongókra talált: a 35 év alatti férfiak
40 százaléka a nõies divatot követte 2004-ben, és a stílus egyre népszerûbb.
Húsz-harminc évvel ezelõtt senki nem gondolta volna, hogy az olyan külsõségek,
mint a szõrtelenített test, túlzottan ápolt bõr és haj, különféle nõies
attitûdök és ruházatok egyszer a - hangsúlyozottan - heteroszexuális férfiak
körében is népszerûvé válnak. Az alapokat a hetvenes-nyolcvanas években
elszaporodott életmód- és stílusmagazinok tették le: a fotók a nemekre jellemzõ
stílusjegyek egybemosásával tudatosan szolgáltak ki mindenkit, nemtõl
függetlenül - már csak azért is, hogy minél szélesebb olvasótáborra leljenek. Ez
a stratégia nem hatott volna, ha ezekben az években nem robbant volna be az
„önmegvalósító nõ” típusa, miközben mindenfajta nemi irányultság is
egyenjogúságra tört, és az uniszex - azaz a „nemiség nélküli” divat - is ekkor
kezdte szárnyait bontogatni. A kilencvenes évektõl ezekhez a folyamatokhoz
kapcsolódott a szingliség mint életforma. A hagyományos nemi szerepek
átalakulása a nõies férfiideál megszületéséhez vezetett, s napjainkra kiterjedt
divathullámmá vált. Magyarországra ezek a folyamatok általában késve és
„redukálva” érkeznek meg: ami tõlünk nyugatabbra már harminc éve jelen van, az
csak most kezdett hozzánk begyûrûzni, meglehetõsen érdekes verzióban.
A feminin férfitípus színre lépését a kilencvenes évek elejére teszik. Ekkor
jelentek meg olyan divatfotók, amelyeken híres férfi színészek, sportolók
félmeztelenül pózoltak. A társadalom reakciója kettõs volt: sokan úgy gondolták,
hogy ezek a reklámok a homoszexuális vásárlórétegnek szólnak, viszont pontosan a
látvány finomsága, érzékenysége miatt a nõi társadalom pozitívan, nyitottan
fogadta e jelenséget, és a férfiak is kezdtek megbarátkozni az új divattal.
Ennek a teljesen új trendnek az egyik úttörõje a másságát nyíltan vállaló Calvin
Klein divattervezõ volt, aki e mozgalom egyik emblematikus figurájává vált.
Ezekben az években született meg az az új fogalom, amellyel késõbb a társadalom
definiálta azt a réteget, ahol ez a stílus elkezdett fejlõdni és otthonra lelni.
A szakirodalom által sokat emlegetett Mark Simpson író, publicista a kilencvenes
évek közepén a The Independent hasábjain foglalkozott a szerinte nevetségesen
nõies férfiakkal, akiket a homoszexuálisoktól megkülönböztetve
metroszexuálisoknak nevezett el. Paradoxonnak tûnik, de a bevallottan
homoszexuális író ebben a cikkében nemcsak a nõies férfiakat kritizálja
szatirikusan, hanem és legfõképp a divatvilág marketingeseit, akik az új
férfiideál létrehozásán fáradoznak, pusztán azért, hogy a „macsók” tömegeit is
vásárlásra ösztökéljék.
S lám: az új, marketingesek által generált férfiideál megjelenése óta a
férfitársadalom, amely eddig a nõkhöz viszonyítva kevésbé számított nagy
vásárlóerõnek, megváltozott: a divat- és szépségipar ma már külön üzletágakat
épít a férfiakra, hatalmas forgalommal. Sok meleg lenézi ezt a trendet, nem
igazán örül neki, mivel úgy érzi, hogy már nem tudja az egyéniségét úgy
kifejezni, mint korábban.
A metroszexuálisok évének német források 2004-et tartották. Amit manapság a
mindennapi életben látunk, az a jelenség „olcsóbb” változata, hiszen a kifejezés
szigorúan csak egy bizonyos réteget jelez. Egy olyan narcisztikus életstílust
hivatott definiálni, amely eredendõen metropolisz-, azaz városlakó férfiakról
szól (innen a szó eleje), akik magasan kvalifikáltak, általában médiában,
reklámszakmában vagy valamely mûvészeti ágban dolgoznak, bár ma már a
sportolókat és a pénzügyi szektor dolgozóit is ide sorolják. Ez a típus átlag
feletti keresettel rendelkezik, és mivel független, nem családjára költ, hanem
csak és kizárólag divatos, márkás ruhákra, luxuslakásra, luxusautóra, drága
kozmetikumokra, esetleg plasztikai sebészre (nem veti meg a rúzs,
szempillafesték, púder használatát sem - természetesen natúr színekben).
Szórakozni bárokba jár, és a felesleges kalóriáktól, amelyeket szigorúan számon
tart, mindennapos edzéssel szabadul meg. Gyakran látogatja fodrászát,
kozmetikusát, nemcsak bõrápolás, hanem szõrtelenítés céljából is.
Mindezt az életstílust a divatvilág is erõsen ösztönzi. Napjainkra a férfidivat
tervezõi, a stylistok között alig találunk heteroszexuális beállítottságú
egyént, a férfidivat pedig a korábbi évtizedekben nem volt érdekes senki
számára, amíg el nem kezdett színesedni és új formát ölteni. A kifutókon a
lányos arc, a divatos frizura, a kidolgozott, szõrtelen test ma már alapvetõ
elvárás a férfi modelleknél. Extrémebb férfi divatbemutatókon nem ritka a
szoknya, a magas sarkú cipõ és az erõs smink sem. A tévécsatornákon egyre
népszerûbbek azok a showmûsorok, ahol a lakástól kezdve a ruhatárig a férfiakat
átváltoztatják, természetesen homoszexuális dizájnerek, életmód-tanácsadók
segítségével.
Sokan persze nem tehetik meg, hogy ilyen életszínvonalon éljenek, viszont a
stílus iránti kereslet megugrott az utóbbi években. Ezért - fõleg a divat- és
szépségüzletekben - egyre több olcsó termék jelent meg a nõiesség jegyében -
férfiak számára.
Kutatások szerint a 35 év alatti férfiak 40 százaléka a nõies divatot követte
2004-ben, és a stílus egyre népszerûbb. Új fogalmak is megjelentek a
szakirodalomban, amelyek célja más stílusirányzatok definiálása volt. A
metroszexuális ellentéteként megjelent a retroszexuális (aki a természetesség
jelszóval minimális pénzt és idõt szán a testápolásra), valamint a kettõ között
található az überszexuális (ápolt, de szélsõségektõl és érzékenységtõl mentes
férfi). A homoszexuálisok - válaszreakcióként - külsõségekben elkezdtek
férfiasodni. Hogy milyen uralkodó stílus kerekedik ki mindebbõl, az talán tíz év
múlva kiderül…