Vissza a tartalomjegyzékhez

Rokob Tibor
Aki megtanult előrenézni

Répássy Tamás fehér furgonja éppen a fûre kipakolt marokkói bútorok mellett gurul el, hogy beálljon szokott helyére. Õ talán az egyetlen olyan bérlõ a telepen, aki nem kereskedõként hasznosítja parányi házát.


Fotó: R. T.

A harminchat éves asztalos mûhellyé alakította az egykori raktárt, amelynek irodájából kicsiny lakószobát alakított ki magának. Mindez nem teljesen legális, õ mégis szeret itt lakni. Van itt tévé, számítógép, ám legjobban mégis a csöndet szereti. Olyanok itt az esték, mintha otthon lenne szülõfalujában, az Eger mellett fekvõ Sirokon. Édesanyja még ma is a településen él. Hacsak teheti, meglátogatja. Nagyon szeret vezetni. Éveken át Trabanttal közlekedett, csupán fél éve jár új autójával. A házhoz érve azonban idõbe telik a kiszállás. Tamás ugyanis 1997-ben történt balesete óta kerekes székben ül. Lábait nem tudja mozgatni. Speciálisan átalakított autójának vezetõülésérõl kihajolva rakja össze kocsiját, hogy aztán abba átülve a maga készítette rámpákon hajthassa fel magát mûhelyének ajtajáig.
A fiatalember még huszonöt éves sem volt, amikor Sirok közelében testvérével együtt országúti motorbalesetet szenvedett. Öccse agyrázkódással megúszta a tragédiát, õt azonban azonnal a mûtõbe vitték. Több sérült csigolyáját is rögzíteni kellett. Már a miskolci kórházban megmondták neki, hogy az alsó végtagjait többet nem fogja tudni mozgatni. Õ ennek ellenére még a négy hónapos rehabilitáció után is hosszan bízott a csodában. Szavai szerint két évre volt szüksége ahhoz, hogy teljesen elfogadja mai önmagát.
Tamás mindig is az asztalospályára készült, kisgyermekkora óta tudta, hogy fával szeretne foglalkozni. A szakma megszerzése után néhány évet dolgozott az Egri Bútorgyárban, de az egyforma munkadarabok egyre jobban untatták, így albérletet fizetve már húszévesen a fõvárosban vállalt munkát. A fához való vonzódásából a baleset után is erõt tudott meríteni. Miután deréktól fölfelé teljesen ép maradt, így továbbra is a szakmában próbált dolgozni. Ám egyre többször érezte magát fölöslegesnek a mûhelyekben: nem szóltak ugyan sehol, mégis sokszor tûnt úgy számára, mintha jelenléte zavarná a többieket.
Bár ezután csak heti néhány napot dolgozott, a maga nem mindennapi munkamódszerével egyre nehezebben tudott beilleszkedni az asztalosmûhelyek megszokott világába. Nehezen fért a gépekhez, s kerekes székének mozgását mindenütt kábelek nehezítették. Egyre többet gondolt arra, hogy saját mûhelyt hoz létre, ahol egyedül dolgozhat. Ám erre még várnia kellett.
Három évig a Mozgássérültek Állami Intézetének volt a lakója, tovább nem tudott maradni: nehezen viselte a közös hálók világát. Így 2002-ben egy évre hazament édesanyjához. Ám a következõ esztendõ már ismét egy budapesti albérletben találta, önkormányzati lakásigénylésére válasz sem érkezett. A sok költözésnek köszönhetõen az esti tagozaton szerzett érettségijének szinte minden osztályáról másik iskolában kapott bizonyítványt.
Elsõ önálló munkái a Marczibányi téri intézményben élõ, szájjal-lábbal festõ mûvészekhez kötõdnek. Elõször számukra készített faállványokat. Azóta azonban számos egyéb bútor is az õ keze munkáját dicséri az intézet épületében.
2003-ban a kényszer Tamást is vállalkozóvá tette, így végre önállóan kezdhetett dolgozni. Az egyik legnagyobb gondot ekkoriban az jelentette számára, hogy sûrûn változó lakhelyei és bérelt mûhelyei sosem estek közel egymáshoz. Kerekes székkel e távolságok rengeteg értékes idõt vettek el tõle. Mai mûhelye emiatt is áll olyan közel hozzá. A kezdetekben a bérleti díj mellett egy állandó alkalmazottat is fizetett.
Vállalkozásának négy éve alatt fogyatékossága miatt egyetlen alkalommal sem utasított vissza munkát. Felújított antik bútoroktól a beépített szekrényekig mindenfajta megrendelést elvállalt. Készített tornác fölé tervezett elõtetõt vagy egész falat beborító üveges könyvszekrényt. Munkáit megismerve a kuncsaftok egymásnak adták névjegykártyáját. A munkában önmagához is mindig szigorú szakember segítõi között olyan is akadt, aki idõsebb volt ugyan nála, mégis azt mondta, hogy azért szeret vele dolgozni, mert mindig tanul tõle valamit.
Bár a négy év alatt Tamás rengeteget dolgozott, sokszor még számla nélkül is vállalt munkákat. A folyamatos megrendelések ellenére a hónapok végén rendszeressé vált, hogy a befolyó jövedelem éppen csak fedezte a kifizetendõ számlákat. Minden hónap a túlélésrõl szólt. 2007-re gyakorlatilag olyan rossz helyzetbe került anyagilag, hogy júniusban vissza kellett adnia az ipart. Ennek azonban semmi köze nem volt állapotához, kizárólag a vállalkozással együtt járó kötelezettségek lehetetlenítették el.
Azóta csupán hobbiból dolgozik, ismerõsöknek, rokonoknak készít bútorokat. Nem tölt napi tizenkét órát a mûhelyben. Jut ideje, hogy hazamenjen Sirokra, vagy barátaival bográcsozzon a kertben. Répássy Tamás ma már szívesebben dolgozik járóknak, mint mozgássérülteknek. Az utóbbiak ugyanis még mindig nehezebben hiszik el neki, hogy egy adott munkát valóban el tud készíteni. Pedig õ már nem akar bizonyítani.
Az asztalos faanyagokkal teli, kõborítású mûhelyében a gépek mindegyike a bõrkötényben dolgozó Tamás kezéhez van igazítva. Ami csak mozdítható, az itt biztos, hogy gurul.
A saját tervezésû asztallal berendezett szobájában Biblia fekszik az ágya mellett. A házigazda szavai szerint balesete óta komolyan hisz Istenben. Csöppnyi szobájának fontos kelléke az ötletfüzet is, amelyben minden eddig megtervezett bútor vagy egyéb fából készült szerkezet rajza megtalálható.
Répássy Tamás vállalkozásának visszaadása óta fõállásban a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének sorstársi tanácsadójaként dolgozik. Neki már sikerült kiszakadnia a mozgássérült világból, így megpróbál másokat is átlendíteni a holtponton.