Vissza a tartalomjegyzékhez

Bagyarik Cecília
Az olajcsapda után itt a földcsapda
Civilizációk sorsa múlhat a termőképességen

Mostanában sokat hallhatunk arról, hogy belátható idõn belül kimerülnek földünk kõolajkészletei. Bizonyított tény azonban, hogy az olajnál is hamarabb fogy el a rohamosan növekvõ számú emberiség rendelkezésére álló termõföld. Az élelmiszerválság jeleit hazánkban még alig érezzük, a világ kevésbé szerencsés felén viszont már mindennapi tapasztalat az éhezés.

A termõtalaj „eltûnése” számos kérdést vet fel, hiszen jelenkori civilizációnk alapja az a tény, hogy néhány évtizede nagyon könnyû élelmiszerhez jutni. Az emberek nagy többségének nem kell reggeltõl késõ estig a földeken fáradoznia. Így több idõnk és lehetõségünk van mûvelõdni, meggazdagodni, szórakozni és önmagunkat tönkre tenni - állítja Németh Tamás akadémikus, az MTA fõtitkára.
A talaj nem egyszerûen tápanyagraktár, hanem élõlényeknek, szerves és szervetlen anyagoknak dinamikusan változó együttese. Egy maroknyi jó minõségû talaj több mikroszkopikus élõlényt tartalmaz, mint ahány ember a földön él. Annak ellenére nem becsüljük meg a jó termõtalajt, hogy a jó életminõséget szolgáló összetevõk - tiszta víz, megfelelõ élelmiszer, kellemes környezet - mind kapcsolatban vannak vele. Éppen ezért el kell döntenünk, hogy akarunk-e megfelelõ életminõséget - vallja Németh Tamás -, mert ha igen, akkor figyelembe kell vennünk a legkorszerûbb kutatási eredményeket.
A szakember szerint jelenleg a mûtrágyázásnak köszönhetõen nem omlott még össze az élelmiszeripar.
Korunk társadalmi berendezkedésének egyik alapja, hogy egy-egy ember a saját létfenntartásához szükségesnél sokkal több élelmiszert tud termelni. Úgy becsülik, hogy a vadászó-gyûjtögetõ ember életben maradásához 20-100 hektár földre van szükség, egy hagyományos mezõgazdasági közösségben ez az érték 0,5-5 hektár, míg a mai intenzív gazdálkodásnál 0,2 hektár. Pár évtized múlva azonban - a népesség rohamos növekedése és a talajpusztulás üteme miatt - egy emberre csak 0,1 hektár jut. A fejlett országokban a talaj adottságainak maximális kihasználása már megtörtént a talajjavítás, az öntözés és drénezés leghatékonyabb módszereinek használatával. A jól ellátott talajok termékenysége több mûtrágya adásával már nem növelhetõ, és a szakemberek vizsgálatai szerint a jelenlegi növényfajták potenciálja is már százszázalékosan kihasznált, már csak a génmanipulált verziók jelenthetnek újdonságot.
A kedvezõ adatok miatt sokáig úgy tûnt, hogy felesleges további összegeket invesztálni a mezõgazdaságba. Így például az USA is lecsökkentette a mezõgazdasági befektetések mértékét a nyolcvanas években elõirányzott évi 9-rõl 5 milliárd dollárra. Azóta a rendelkezésre álló termõföld nagysága és minõsége sajnos tovább csökkent, és amellett, hogy a városok is a legtermékenyebb területeken szeretnek tovább növekedni, az energiaínség enyhítésére termelt megújuló energiahordozók is mezõgazdasági területeket kívánnak. Jelenleg az egyetlen lehetséges - de igen rossz - megoldásnak az tûnik, hogy természetes területeket, például esõerdõket vonnak be a termelésbe.

Nagy kincs a trágya

A talajok pihentetésének szükségességére tapasztalati úton jöttek rá eleink, felismerték, hogy így lesz jobb a termésátlag. A rómaiak már ismerték a szerves trágya talajjavító hatását és a meszezést is. Kiszámolták, hogy mekkora területre lehet egy adott mennyiséget szétteríteni. Természetesen nem ismerték a tudományos magyarázatokat - teszi hozzá az akadémikus. A trágyázás hasznát és a trágyafajták közötti különbséget az ókortól kezdve már más népek is felfedezték. Hollandiában például a gazdag papi rendházak trágyájáért többet fizettek, mint a fegyházak hasonló melléktermékéért. A történelem során több civilizációnál megfigyelhetõ - görög, római, maja stb. -, hogy miután túlnépesedtek, elhasználták erdeiket is, és kimerítették a rendelkezésükre álló talajt. Ez vezetett sok esetben - persze más tényezõkkel együtt - egyes civilizációk összeomlásához. Columella i. sz. 100 körül így ír: „Nézetem szerint az látszik bizonyosnak, hogy a föld, mint mi emberek is, elöregedett, és terméketlensége inkább elõdeinktõl származik, akik annak mûvelését tudatlan cselédek kénye-kedvére bízták.” „Egyedül az egyiptomi civilizáció mûködése volt alapvetõen más, mint a többié. A Nílus évenkénti áradásával tápanyagban gazdag iszapot terített szét. Úgymond isten trágyázta föld volt. Mi most a mûtrágyázással tulajdonképpen ezt a folyamatot modellezzük” - mondta el a Heteknek Csathó Péter, az MTA doktora, az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója.
A hagyományos módon elérhetõ terméshozamok a 18. századra Európában 0,5 és 0,7 tonna/hektár között stabilizálódtak. Ekkor ismerték fel, hogy éhínség fenyegeti a föld egészét. Malthus ennek kapcsán alkotta meg törvényét a túlnépesedésrõl, és elkezdõdött a mezõgazdaságnak és a talajok mûvelésének egy igen intenzív szakasza. Oroszországban a periódusos rendszer megalkotójának, Mengyelejevnek a vezetésével 1867 és 1869 között kipróbálták minden ismert mûtrágya hatását a talajra és a termésre. Elindultak a tartamkísérletek, amelyek sok éven, évtizeden keresztül ugyanazon a helyen folyó kísérleti rendszerek, ilyen például az 1878 óta folyó „örökrozs” Németországban.

Hazánk kivételes képessége

Magyarország legfontosabb természeti erõforrása a termõföld, amely területünk 60 százalékát borítja. Elõ­nyünk ott jelentkezik, hogy a föld átlagosan mûvelhetõ területeinek aránya amúgy csupán 6 százalék. Számítások alapján a „magyar föld” 50 millió ember számára is biztosíthatna táplálékot. A magyar mezõgazdaság jelentõsége nemcsak a jó földben rejlett, hanem a szakmai háttérben és a kutatásokban is. Magyarországon a 19. században egyedül a mezõgazdaságban mûködött jól fejlett kutatóintézeti hálózat. A költségeket az állam állta, az eredmények viszont a nagybirtokosoknak jelentettek hasznot és a nemzetközi piacra jutás lehetõségét. A 20. században a magyar mezõgazdaságnak nemcsak a második világháború viszontagságait kellett túlélnie, hanem a két erõszakos kollektivizálást is. A föld elvesztése azóta is kitörölhetetlenül beleégett a magyarok lelkébe. A mezõgazdaság viszont látványos fejlõdésnek indult, nem kis mértékben azért, mert minden eszközzel igyekeztek bizonyítani, hogy a nagyüzemi szocialista termelés eredményesebb. Ezt biztosították a korszerû laboratóriumok, a gépesítés, a jól képzett kutatói és szaktanácsadói szakembergárda és az állami pénzek beáramoltatása minden olyan területre, amely fontosnak tûnt. Így teljes állami támogatást élveztek a talajvédelmi intézkedések, és tonnaszám szórták a mûtrágyákat. A terméshozam ugrásszerûen, volt hogy a háromszorosára is megnõtt. Például az õszi búza és a kukorica termésátlaga a két világháború közötti 1-2 tonna/hektárról 6-7 tonnára nõtt.
A kommunista gigantománia és a kollektivizálás gyakorlatilag megszüntette a tulajdonosi szemléletet, s ez többek között talajdegradációhoz is vezetett. Az ötvenes évek második felében és a hatvanas években végeztek hazánkban olyan kísérleteket, melyek célja az optimális mûtrágyamennyiség megtalálása volt, de vizsgálták azt is, hogy az istállótrágya vagy a mûtrágya a megfelelõbb. Az eredmények felhasználásának köszönhetõen az össztermés a nyolcvanas években volt a legmagasabb, mivel ekkor volt a legintenzívebb a mûtrágyázási idõszak is.
A rendszerváltás körüli változások meglepõ módon jelentek meg a mûtrágya felhasználása terén. A nitrogéntartalmú mûtrágya felhasználása a negyedére esett vissza, de a foszfor és a kálium pótlása is a korábbi érték huszadára csökkent. Az 1985-tõl kezdõdõ drasztikus állatszámcsökkenésnek „köszönhetõen” szerves trágyából is csak a korábbi szint fele jutott ki a földekre. Ennek hatása a kilencvenes években még kevésbé volt látható a nagyobb mértékû terméscsökkenésekben, hiszen a korábban adott mûtrágyák utóhatásai megakadályozták ezt. „Ha a megtermelt takarmányt a hazai állatállománnyal etetnék fel, akkor a tápanyagok kétharmada a szerves trágyán keresztül visszakerülne a szántóföldre. Így viszont az exportált növények tápanyagtartalmának száz százaléka elhagyja az országot” - állítja Csathó Péter.
A rendszerváltozás óta hazánkban 80 ezer hektár területet vontak ki véglegesen a termelésbõl, több száz hektár terület pedig mûveletlenül várja, hogy ismét hasznosítsák. Hazai tudományos műhelyek közreműködésével - MTA TAKI és MTA Mezőgazdasági Kutatóintézet - a kilencvenes években új trágyázási szaktanácsadási rendszer fejlesztése kezdődött meg. A rendszer, amely a 2007. évi Magyar Innovációs Nagydíj nyertese lett, 40 év magyar kutatási eredményeire épít. Célja, hogy nagy terméseket biztosítson ésszerűen mérsékelt trágyaadagokkal. Nem a talaj trágyázása a cél, hanem a növény adott évi harmonikus tápanyagellátása. A fejlesztők természetesen figyelembe vették a mai kor követelményeit, precíz és áttekinthető szoftver segíti a felhasználókat. „Nagyon fontos, hogy a növények tápanyagellátását úgy biztosítsuk, hogy közben ne terheljük túl a környezetet. Van egy keskeny sáv, igen fontos, hogy ne menjünk föléje, de fontos az is, hogy azt elérjük” - mondja Csathó.

Az unió dúskál és szûkölködik

Az EU nagy fejlettségû és nép­sûrûségû országaiban termelõdött hatalmas mennyiségû szerves trágya valóságos környezeti fenyegetést jelenthet a jövõben. „A Benelux államokban hozzánk képest tízszeres az állatállomány. Hollandiában és Belgiumban egészségtelenül nagy az egységnyi mezõgazdasági területhez köthetõ állatsûrûség. Ezekben az országokban a kijuttatott szerves trágya mellett intenzív a mûtrágyahasználat is, vagyis komoly túltrágyázás zajlik, annak ellenére, hogy 15 éve bevezették a nitrátdirektívát. Az EU keleti régióiban viszont a talajzsaroló tápanyag-gazdálkodás a jellemzõ” - vázolja Csathó Péter az EU-n belüli agrár-környezetvédelmi, illetve agronómiai anomáliákat.
Hazánkban viszonylag kicsi az állatsûrûség, ezért istállótrágyával csak a növények igényeinek 5-10 százalékát lehet biztosítani. Általános elv, hogy érdemes a növényi, állati és emberi „mûködés” maradványait - pl. szerves trágya, komposzt - minél nagyobb hányadban visszajuttatni a talajba. A „biogazdálkodók” nemcsak a vegyszerek, de a mûtrágyák használatát is igyekeznek elkerülni, így megkérdõjelezik azt a 19. század közepén felállított tételt, hogy a talajok termékenységét csupán mûtrágyával is fenn lehet tartani. A kutatások azt igazolták, hogy a talaj és a növények szempontjából is közömbös, hogy szerves vagy szervetlen forrásból érkeznek-e az elemek. Éppen emiatt érdemes volna felhagyni az orwellien szigorú kategóriákkal - szerves trágya jó, mûtrágya rossz.
Németh Tamás szerint az elnevezés is hozzájárul a mûtrágyák negatív hazai megítéléséhez. „Minden más nyelvben ásványi trágyáról beszélnek, és ez sokkal korrektebb megfogalmazás, hiszen az alapjuk valamilyen természetes anyag, amit esetleg dúsítanak. Nálunk viszont amikor valaki meghallja, hogy a trágya »mû«, akkor ösztönösen arra gondol, hogy mûanyagból van, nem bomlik le, és veszélyes” - állítja a szakember, aki szerint mind a biogazdálkodást, mind az intenzív gazdálkodást lehet jól és rosszul is csinálni. A lényeg a szakértelmen és a föld szeretetén múlik.